FESTMÉNYEK A TABÁNRÓL

A NAGYHÁZI GALÉRIA AUKCIÓS KÍNÁLATÁBÓL:

GARAI GÁBOR:A RACZ -FÜRDŐBEN

Ösztövér házikók gyöngéd tabáni dombok

hátán - belőletek csak hírmondó maradt.

Nagybotos Viola egykor erre bolyongott,

félpár cipő nyomán egy lány után haladt.

Halk függönyök mögött rejtélyes nőszemélyek

imbolyogtak ledér gyászban s két holdsugár

közt egy szál rezedát löktek a vén legénynek...

Szindbád elbúcsúzott - és búcsúzott a nyár.

Az őszből is csupán a vén borbély maradt itt,

hogy míg sörtéimen kövér pamacsa habzik,

a régi szüretet idézze, meg a bált,

hol talpalávalót négy sváb harmonikált,

s a kocsmáros kövér özvegye - bánatába' -

bűvös szerelemport kevert az italába.

DÉDSZÜLEINK HASZNÁLTÁK------

SZÜRET ÉS KISKOCSMÁK BUDÁN

Szüreti társaság egy présház előtt kb.1910(felső sorban balról 4-ik nagyapám)

Az egykor budai szüretre ma már csak a napjainkban ismét oly divatos budai kis

kocsmák (korszerű nevükön kisvendéglők) emlékeztetnek. Hogyan is volt hajdanán?

... A mezsgyéken hordók, kádak, lajtos szekerek sorakoznak, kék szoknyás, piros blúzos sváb lányok, asszonyok vagdossák szorgalmasan fehérvári bicskával az érettszőlőfürtöket, akékesfekete kadarkát, oportót, szagos otellót, a vörösdinkát, a zöld "kecskecsöcsűt", a sárga hóhért, az átlátszó héjú, mézédes "hóniglit", nagyszerű a termés a Sas-hegy déli lejtőjétől (Saxlehner herceg elzárt birodalma) Budaörsnek húzódó vidéken, a sasadi dűlőben, a "Burgerbergen", a Magasút, a Kakukkhegy (Csillebérc) környékén, ahol a filoxéra dúlása után újra hatalmas szőlőkultúrát teremtett az emberi kéz és értelem. A must édes illata csiklandozza az orrot, a Bösinger-major körül (a 18. század elején Buda város bírájának volt a présháza) kocsmárosok szekerei várakoznak, hogy majd hazahordják a szőlőskádakat.

Férfitársaság egy kiskocsma udvarán(felső sorban jobbról 3-ik nagyapám)

Csendben halad a munka, itt-ott nótába kap egy duzzadó kedvű leányzó, de elhallgat, amikor látja, hogy visszhangja nem akad: legényember nem incselkedik az asszonynép körül, férfit alig is látni, egy-két ráncos képű öreg képviseli az erősebb nemet. Háború van, már az ötödik csöndes szöretet csinálják végig a budaiak, muzsikaszóval csak az Albertfalváról felszálló repülőgép motorbúgása, légcsavar kattogása szolgál.

Régente a hegedű, a trombita, a duda szólott ilyenkor mindenfelé, ebéd idején bikkfanyárson, venyigeparázson szalonnát csordítottak a pihenő vincellérek s hegymesterek, estére kelve színes rakéták szállottak a hegyek ormán, a présházak előtt szolgafán lógó bográcsban rotyogott a birkagulyás, a vízben szűkölködő budai hegyvidéken borból volt a leve a fölséges eledelnek. A rácvárosi, krisztinai, újlaki, óbudai utcákat vidám, táncos menetek járták késő éjszakáig, rokonok, ismerősök, hetedhét országból csődültek össze a budai szüretre. Szüretelők kb.1910 (jobboldalt előtérben nagyapám)

Buda lakóinak ősfoglalkozása volt a szőlőművelés. Mióta Probus, a vitéz és okos, de szerencsétlen véget ért római császár, aki Syrmiumban, a mai Mitrovicán született, a 3. században átplántálta Pannóniába az itáliai szőlővesszőket, a mai Buda környéke mindig nevezetes bortermő hely volt. Árpád-házi uaralkodóink, főleg II. Endre idejéből írásos emlékei is maradtak ennek. Mátyás királyról is följegyezték, hogy új fajtákkal gyarapította a budai szőlőket, s patrónusa volt a sasadi hegyközségnek, mely jóféle borokkal adózott az uralkodónak. A törökökről is tudjuk, hogy nem nagyon háborgatták a nemes nedű termelését, sőt a próféta tilalmával dacolva el-eljárogattak a budai kocsmárosokhoz egy kis jó vörösborra, a magyar menyecske sütötte lágy kenyérre. Szüreti mulatság kb.1910(álló sorban előtérben jobbról 4-ik nagyapám)

A tehetősebb polgárok "viertel"-jét a legnagyobb számmal a Rácvárosban és Óbudán lakó kapások (vincellérek) művelték, akiknek rendesen maguknak is volt egy kis szőlejük, s akiknek felügyeletére a városi tanács a hegymestereket rendelte. Ezek az írni-olvasni is alig tudó kapások a maguk munkakörében elsőrangú szakemberek voltak, jól tudták, hol, milyen fajtát kell kultiválni, hogyan kell kezelni a bort, hogy méltó maradjon régi jó híréhez. Nagy neve is volt a budai bornak a külföldön is, ahova tekintélyes mennyiség jutott belőle, bár derék termelőik és pesti szomszédaik ugyancsak szorgalmasan fogyasztották. Nem csoda, hogy féltékenyen őrizték a hamisítók elől, s a városi határokon külön csőszök ügyeltek arra, hogy idegen bort budai cégér alatt be ne hurcoljanak.

Tüzes, erős, hangulatot adó, kedvderítő, "nevető bor" a budai, közmondás is támadt róla: ha Pesten különösen virágos kedvű embert láttak az utcán, azt mondták rá, hogy "megjárta a fejét a budai török vér", vagy hogy"vérét vette Budán a vörös korsónak"
.
Miként Bécs nevezetes külvárosaiban, Grinzingben és Nussdorfban, úgy alakult ki a bortermelő Budán a Tabánban, a Krisztinában, a vizivárosban, az Országúton, Újlakon és Óbudán a kocsmák hatalmas hálózata. A rendszer ugyanolyan volt, mint Bécsben: minden termelő szabadon mérhette ki a maga borát - nem kellett hozzá italmérési engedély -, s mivel jóformán mindenki termelő volt, különösen a Tabánban és Óbudán, csaknem minden ház kocsma volt. Persze, nem valami díszes vendéglőhelyiség, hanem többnyire csak olyan, ahol az udvarra állított egy-két abrosz nélküli, kerek, zöld asztal várta a vendégeket. Ha esett az eső, vagy téli idő járt, az asztalokat bevitték a nagyobbik szobába, amely gyakran egyúttal söntésnek, dőt néhol lakószobának is szolgált. Az ennivalót többnyire a vendégnek kellett vinnie, a gazda csak bort adott, és esetleg szódavizet annak, aki mindenáron el akarta rontani a jó budai bort.

A kocsmák nagy többsége nem is volt egész éven át nyitva, hanem amikor kiforrott a must, legalább annyira, hogy zavaros, de pezsgőszerű, mámorító "heuriger" lett belőle, hol egyik, hol másik ház kapuja fölé dugták ki a rúdra erősített borókabokrétát (Wachholder-Strauss) avagy gyaluforgácsot. Megkezdődött a kimérés, és tartott mindaddig, amíg a termésből tartott. Füstös, alacsony volt a hajlék, de tavaszra kelve vadgesztenye, szeder vagy esetleg ecetfa virult az oleanderes udvaron, vadszőlő futott a mohos tűzfalon, s abor, mely a vastag falu hatkrajcáros pohárban illatozott, valódi Sas-hegy vidéki volt. Akárcsak Grinzingben, Budán is harmonika szólt, gitár és citera pengett mindenfelé, s a sramlimuzsikusok a legfrissebb bécsi stancnikat énekelték.

És mindig több és több ember zarándokolt át a Duna jobb partjára, a "borszakértők" tábora egyre nőtt, aztán a férfiakat csak nem hagyhatták magukra az asszonyok, a budai kiskocsmák divatba jöttek, különösen mikor már ropogós idei libát, rántott csirkét és efféléket is lehetett kapni a bor mellé. Az élelmesebbje civilizálódni kezdett, fehér terítő került az asztalokra, nagy hírre kapott a "Politische Greisler", a "Márványmenyasszony", a "Diófa" és még néhány társuk, elegáns gumirádlerek, később autók sorakoztak a szűk utcákon, a virágos udvarokon frakkos pincérek hordták a bóléstálakat. Egy estén radics Béla kezdett muzsikálni a "Politische Greisler" Koronaőr utcai udvarán, hogy később elérkezzék az az este is, amikor a dzsesszband is bevonul a romantikus házikók udvarára. És mialatt ez az életderűs processzus folyt, Budán a szőlőtőkéket kipusztította a filoxéra, helyükre villák, bérházak épültek -

az igazi Tabánból már alíg van valami...

Magyar Elek

Athenaum nyomda

1898-at írtak akkor, amikor az Athenaeum Irodalmi és Nyomdaipari Rt.-t a Barátok (ma Ferenciek) teréről átköltöztették a VII. kerületbe. Előbb a mai Osvát utca 4–8.-ban kapott helyet a szerkesztősége, majd a Rákóczi út 54. alatti házat is hozzácsatolták. Az intézmény kiteljesedése a Miklós Andor nevéhez fűződő Az Est-lapok kiadásának idejére esett, amit 1910-ben alapított. Később a Pesti Napló és a Magyarország, valamint az Athenaeum könyvkiadó tulajdonjogát is megszerezte. Miklós Andor 1933-ban bekövetkezett halála után felesége, Gombaszögi Frida színésznő – visszavonulva színészi pályájától – vezette

1939-ig a vállalatot. Ekkor a kormány vette át, megszüntetve Az Estet és a Pesti Naplót. A Magyarország kormánylapként 1944-ig maradt fenn. A vállalat nyomdája az államosítás után is megtartotta az Athenaeum nevet. A kiadó feladatkörét a Szépirodalmi Könyvkiadó Vállalat vette át

Hogy mi köze van a Tabánnak a nyomdához?Jogos kérdés.Hát csak annyi,hogy anyai nagyapám,aki családjával(8 leányt és egy fiút nevelt fel) a Csend utca 1-ben lakott, innen járt át Pestre dolgozni először a Barátok terére,majd 1898-tól az Osvát utcába.Nagyapám ugyanis nyomdász volt ,mellesleg kottaszedő nyomdász is.Kezdettől fogva részt vett a Tolnai Világlapja nyomásában egészen 1910-ig mikor is Tolnai Simon beindította saját nyomdáját.

Minden délután a Csend utcából a Hadnagy utcán át leballagott a Döbrentei térre,

ott felült kezdetben az omnibuszra,később a 19-es villamosra ,hogy az Erzsébet hídon át beérjen a nyomdába.A hajnali első járattal indult haza,talán be-betérve egy-egy levezető kisfröccsrevagy spriccerre az útbaeső kiskocsmák valamelyikébe.Odaült az álmos zenészek mellé és a rendelt italt citeraszó mellett hörpintette fel.

......................................................................A szedőasztal mellett

Több ,mint 35 évig járt át Pestre a nyomdába ,amely élete egyetlen munkahelye volt.Abban azidőben a szabadság annyi-ból állt,hogy nagy kirándulást tettek a népes családdal,vagy a kollégákkal a budai hegyekbe.

Életében egyszer vállalkozott

hosszabb útra,autót bérelt

röviddel halála előtt és két

legidősebb lányával Egeren át

egészen Mezőkövesdig jutott

el,ahol,népviseletbe öltözött ..........ATHENAUM Nyomda szedőmunkásai

falusi lányokkal fotografáltatta

le magát.1932-ben viszonylag fiatalon halt meg még 60 éves kora előtt ,a családi legenda szerint az ólomnak,mint mérgező anyagnak jelentős szerepe volt ebben.

...................................Szociáldemokrata nyomdászok az 1920-as évek végén

AMI A GYÖNGYVIRÁGBÓL KIMARADT

Az 1950-es években volt nagy sláger ez a dal Hollós Ilona előadásában.Zenéjét szerezte De Fries Károly,szövegét írta Szécsén Mihály.A dal eredeti szövegében két versszak is szerepel amely az énekesnő előadásából kimaradt.Ebből kiderül,hogy a szövegíró tabáni nosztalgia-dalnak szánta versét, az ötvenes években azonban más idők jártak, a tabáni (ál)roman-tikának nem volt értéke.A hiányzó szöveget subi-dubi-szerű dünnyögésekkel pótolták.

Szécsén Mihály(1897-1968) egyébkéntjó nevű szövegíró,sportújságíróként kezdte,később humoreszkeket írt,prózai és zenés vígjátékokat,film-forgatókönyvet(120-as tempó)

Ime az eredeti szöveg:

1. A vén Tabánban még a múlt dalol,a múlt és a csend.

És esténként a régi fák alól szerelmes dal zeng.

Leánder nyílik minden udvaron, s oly kék fönt az ég!
Kis csipkefüggöny minden ablakon és nagy békesség,
S az ódon szobákból egy dal száll feléd:

Hófehér gyöngyvirág áruld el nekem,

Hol az én kedvesem, hol a szerelmesem?

Hófehér gyöngyvirág, te megmondhatnád tán,
Akit várok az gondol-e rám?
Az én szívem, édes angyalom
és az ablakom nyitva áll!
A csók dalol forró ajkamon,s könnyes kis dalom messze száll!...
Hófehér gyöngyvirág áruld el nekem,
Hol az én kedvesem, hol a szerelmesem?
Hófehér gyöngyvirág, a szívem rá vár!

Mondd meg, mért nem jön értem el már?

2. A háztetőkre vén platán hajol, és muskátli int,
A férfi még a nőnek udvarol és megnősül mind.
Romantikát lehel az esti szél, s a szív felvidul!
A lány ott még álomvilágban él, és még elpirul,
S egy kis dalt, ha játszik, az arca kigyúl!

Hófehér gyöngyvirág áruld el nekem...

HÓFEHÉR GYÖNGYVIRÁG,ÁRULD EL NEKEM.....

kassius

TABÁNI NAPLEMENTE

HULLÓ FALEVÉL SUTTOGVA BESZÉL...............

A Tabananno-ban nagyon sok dal csendült már fel zenei aláfestéstként,a cikkek végén,vagy videókon, néhányat közülük maga Zórád Ernő adott elő .A legtöbb dal közös vonása ,hogy szerzőjük azonos:........... ZERKOVITZ BÉLA 1881-1948

1881. július 11-én született Szegeden a magyar sanzon és operett egyik királya. Egyedülálló hangzásvilágával olyan slágereket írt, mint a Bözsi, ne sírjon..., Én és a holdvilág..., Nem tudom, mi az oka..., Mi muzsikus lelkek..., Asszonykám, adj egy kis pihenőt..., Látta-e már Budapestet éjjel..., Az egyiknek sikerül..., Van a Bajza ucca sarkán...., Éjjel az omnibusz tetején..., Uncili,smuncili..., Ez a föld a hazám..., Párizsban huncut a lány..., Tanulj meg fiacskám komédiázni..., Lehoznám néked a csillagokat, Gyere, te nímand..., Te szőke gyerek.

A zene iránti rajongást édesanyjának köszönheti, aki gondoskodott róla, hogy gyermekei kiskoruktól fogva magas zenei műveltségben részesüljenek. A kis Zerkovitz minden szabad idejét a „Barokaldi Cirkusz” előadásain töltötte, még olvasni is a színlapokról tanult meg.

A zene iránti rajongást édesanyjának köszönheti, aki gondoskodott róla, hogy gyermekei kiskoruktól fogva magas zenei műveltségben részesüljenek. A kis Zerkovitz minden szabad idejét a „Barokaldi Cirkusz” előadásain töltötte, még olvasni is a színlapokról tanult meg. Tanulmányait Budapesten, a Markó utcai reáliskolában folytatta. Ez az az intézmény, melyet később Karinthy Frigyes tett híressé a „Tanár Úr, kérem” című kötetével. Két színházfanatikus osztálytársával a varietéket és a Hökköm színpad előadásait látogatják. Szerencsére tanáraik nemhogy ellenezték volna a dolgot, de útmutatásuknak köszönhetően a fiatalok bevezették a vasárnap délelőtti matinéelőadásokat, ahol a diákok zenéltek, színdarabokat adtak elő. Zerkovitz „debütálása” is egy ilyen eseményen történt: egy huszonnégy tagú zenekart vezényelt.Tizennégy évesen hegedülni kezdték el taníttatni. Az ifjú tehetség azonban nem bírta elviselni a lassú tanulási tempót, s gyakorlás helyett inkább imádott hangszeréhez, a zongorához ült. Tanára kijelenti: zenei antitalentum. A Zerkovitz szülők erre befejezik a gyerek zenei képeztetését, s mérnöki pályát szánnak neki. Így került Zerkovitz a Műegyetemre, ahol kitüntetéssel szerzett diplomát az építészmérnöki karon. Ezután Olaszországban dolgozott műemlékrestaurátorként. Hazatérése után is ebben a szakmában helyezkedett el, részt vett például a Királyi Palota helyreállítási munkálataiban. Közben azonban csak a zeneszerzésen járt az esze. Összedve minden bátorságát, egy szerzeményével bekopogtatott Baumann Károlyhoz, a Fővárosi Orfeum igazgatójához. Baumann dícséretekkel halmozta el, s további slágerek írására ösztönözte. Ez adta meg Zerkovitznak a lökést, amely elindította a hírnév felé. Megállíthatatlanul írta a jobbnál jobb dalokat, amelyeket hamarosan a kor legismertebb sztárjai énekeltek. Aztán a Hulló falevél című slágerével az élete is megváltozott. Ezzel a dallal egyrészt országos hírnévre tett szert, másrészt feleségül vehette az azt előadó művésznőt. 1911-ben írta meg első operettjét, az Aranyesőt. Sikerének terjedése ekkor már megállíthatatlan volt. Magyarországon kívül Bécsben, Berlinben, Hamburgban, Milánóban, sőt, Amerika több városában is hihetetlen sikerrel mutatták be szerzeményeit, melyek számlálatlanul kerültek ki a kezei alól. Milánóban egyenesen Giacomo Puccini ment be a mesterhez gratulálni. Állítólag neki mondta akkor Zerkovitz: „...csak külföldön szeretnek, odahaza csipkednek, sok rosszakarattal vesznek körül.” Mondataiban volt némi igazság. A háta mögött Lopkovitznak gúnyolták, utalva arra, hogy a zeneszerző időnként gyanúsan ismerős dallamokat használt műveiben. Népszerűségén azonban ez mit sem változtatott, a rosszindulatú pletykákra pedig ő maga is többnyire vidáman legyintett. Az első világháború után Fedák Sárihoz hasonlóan a Tanácsköztársaság oldalára állt. Fő bűnének azt rótták fel, hogy megírta a "Be be be kell lépni a Vörös Hadseregbe" című propagandadalt, amit ki is nyomtattak, több mint kétszázezer példányban. A kommün bukása után külföldre menekül, később hazatért. Anyagi gondjai nem voltak. Ekkor kezdett bele csak igazán a slágergyártásba. Ha írt egy új művet, annak garantált volt a sikere. A Budai Színkör minden nyáron új operettjét mutatta be, fantasztikus szereposztással, elképesztő fogadtatással. 1926-ban mutatták be a Csókos asszonyt, Honthy Hannával, Kabos Gyulával, Somogyi Nusival, s a felejthetetlen Hegedűs Gyulával, aki az egyik leghíresebb slágert énekelte a bemutatón: Van a Bajza ucca sarkán egy kis palota… Aztán 1927. május 21-én bemutatják A legkisebbik Horváth lány c. operettjét. Zerkovitz a következő kulisszatitkot árulta el a sikeroperettről: „...Tizenhat esztendeje írtam egy dalt, hogy "mondják meg a legkisebbik Horváth-lánynak... Hej, de nem igaz, az, amit rólam diskurálnak..." Akkor még nem gondoltam volna, hogy tizenhat évvel később ez a bizonyos Horváth Bözsi, akihez a dalt írtam, egyszer még egy operettem hősnője lesz. Amikor a dalt széltében hosszában elkezdték énekelni annak idején az országban, sokan azt hitték, hogy népdal. Aztán amikor kiderült, hogy én írtam, nem kisebb emberek írtak róla méltatást, mint Heltai Jenő és Molnár Ferenc. Azóta engem már szívesen elkönyvelnek a pesti aszfalt muzsikusának. Vállalom ezt is! De megvallom, jólesett, hogy amikor ez a magyar nótám felhangzott az operettemben, a második szótól kezdve az egész nézőtér énekelte és dúdolta.” Sikere elképesztő méreteket öltött. A „Nóta vége” című darabjának 75. előadását ünnepelték, amikor felajánlották neki a Budai Színkör direktori székét, amit el is fogadott. A helyzet nem volt ismeretlen számára, hiszen 1918–1923. között a Royal Orfeumot igazgatta, utána két esztendeig a Budapesti Városi Színházat, majd 1926. november 1-jétől újra a Royal Orfeumot. Igazi világsztárokat szerződtetett, hosszú hónapokig például maga Josephine Baker is vendégszerepelt nála. Az ő kedvéért Bécsből, Berlinből, sőt, Milánóból is Pestre utazott az úri közönség, Zerkovitz pedig egy dalt írt a tiszteletére, „Gyere Jozefin” címmel, melyet a művésznő évekkel később a következő sorokkal köszönt meg: „Mon cher Zerkovitz! Most, hogy Amerikából megint Párizsba teszem át a főhadiszállásomat, még egyszer meg akarom köszönni azt a slágert, amit Pestre való jövetelem idején komponált, és amellyel azóta az egész világon rendkívüli sikerem volt...” Gyere Jozefin-előadja Márkus László Magánemberként is példamutatóan élt. A család volt számára a legszentebb dolog. Nem voltak botrányai, félrelépései. Boldog házasságban élt feleségével, akivel két fiúgyermeket neveltek fel. Egy 1948-as interjújában nyilatkozta: „Nem szabad és nem lehet a sorstól többet kívánni annál, mint amivel az eddigi munkásságomat honorálta. Ez több mind annál, amit valaha is remélni mertem. A békés boldog családi otthon, a két nagy fiam, befejezettnek mutatják azt az ösvényt, annyi viszályon, intrikán keresztül valami különös szeretettel támogatott a gondviselés.”Sikerének csillaga nem áldozott le. Amihez nyúlt, abból arany lett. Sanzonkirálynak nevezték, s az is volt. Hatvanhét éves korában, 1948. október 23-án hunyt el. Slágerei ismertebbek napjainkban, mint a név, amely hozzájuk tartozik. Bár egyre többször csendülnek fel dalai, s a színházak is kezdik újra elővenni fantasztikus műveit, könyv, vagy egy átfogóbb tanulmány a mai napig nem készült még a magyar operettirodalom egyik legnagyobb slágergyárosáról.

Hulló falevél -az első nagy sikerű sláger-Ajtay Andorral

GYULA ÚR KÖTÉNYKÉBEN S EGYÉB INTIMITÁSOK

Saly Noémi írása

Ugyanaz a bolond napsütés, rügyezik az aranyvessző az ortodox püspöki palota hűlt helyén, az Ördögárok gőzölgő torkolatánál kormoránok, sirályok és vadkacsák kavarognak, sőt egy irdatlan dolmányos varjú is ott izgágáskodik, fene tudja, mit találtak. A ház, amely előtt itt, a felső rakparton állunk, látszólag nem kínál semmi különöset: a Várkert rakpart (hátulról: Döbrentei utca) hűvösen tartózkodó bérpalotáinak egyike, a 17. szám, telefirkálva ocsmány graffitikkel. Gyere, odamegyünk elolvasni azt a fekete márványtáblát.
Álmélkodsz, mi? Bizony. Itt laktak, és ne tudd meg, milyen érzés volt a kisközértben előreengedni őket, ha véletlenül összefutottunk. Jött a Pista bácsi, kalap rajta, vettem tejfölt, és bámultam, ahogy kifizette ő is azt a tejfölt vagy bort, köszöntem neki, mosolygott, nem ismert, csak egy gyerek voltam az utcából. Ment a cekkerével, én meg valami olyasmit gondoltam, hogy költő nem kellene hogy cekkert vigyen, milyen dolog má’ ez. Piroska néninek sokáig köszönni se mertem, csak néztem ájult tisztelettel, a szemem sarkából, nehogy észrevegye. A macskás rajzait szerettem a legjobban, meg a Kipling-illusztrációit.

Csak az a baj, tudod, hogy ők nem szerették a Tabánt. Pedig Vas István itt is keresztelkedett meg 1938-ban, a Szent Katalin templomban (keresztszülők: Kassák Lajosné Simon Jolán és Szentkuthy Miklós). Szántó Piroska tudtommal nem is festett, nem rajzolt semmit a környékről. Szentendrét bezzeg festette. Ezt az egészet már csak azért se értem, mert az ablakaik a vízre néznek. Oda néznek az enyémek is, nincs évszak, napszak, óra, amikor ne lenne mámorító boldogság rápillantani: csillámlón, kéken, zölden, szürkén, aranypikkelyesen, olajfoltosan, lámpacsillagosan folyik a Duna.
1932-ig itt élt egy fizikus, Harkányi Béla. Báró volt, a csillagászat professzora a pesti egyetemen. Övék volt a ház, eredetileg az ő családja lakott ebben az utcáról is külön bejáratú, első emeleti lakásban. No, ő viszont írt egy tanulmányt 1922-ben, aminek az a címe: Hullámos vízfelületek fénytükrözési jelenségei.
Mesélek még valamit. Harmadikos voltam a Szilágyiban, amikor a kezembe került az Iskola a határon. Elolvastam rögtön vagy ötször. A családom összes férfi és női tagja hirtelen értelmezhetővé vált. Nem, a papa nem volt katonaiskolás. A Madáchba járt, Szobotka Tibor volt a padtársa nyolc évig. Kétéves voltam, amikor meghalt. Ami igazán fontos, az persze kiderült róla, például a Szabó Magda történeteiből meg a Tiborról szóló könyvéből. „Géza, a mesehős”, az az én apám. No, szóval azt gondoltam, el kellene mennem Ottlikhoz. Elvégre ő is Géza. És láthatólag mindent tud. Hát kiderült: suliba menet minden áldott nap ott húzok el a háza előtt! Persze nem mertem fölhívni, pláne nem mertem becsöngetni az Attila út 45. kapuján. De őt is lehetett látni itten, a mi utcánkban: jött Vas Istvánékhoz a rengeteg szemöldökével, kockás zakóban. (Egyszer, már az egyetem után, mégis elmentem hozzá. Ordítoztunk nyájasan. Adott egy Iskolát a helyett az első helyett, amit közben elloptak. Dedikálta. Ellopták azt is.)
Gyere, a sarkon tisztelgünk a Nagy Platán előtt, van egy képeslapom, ahol száz évvel ezelőtt már kocsma látszik ugyanezen a helyen, és ez a platán áll a háttérben, óvodás korában. Itt is van nyaranta irodalmi élet (például amikor Zeke Gyula ül a zöld félkörpadon a szivarjával, a Jánossy Lajossal meg a Németh Gáborral, sőt olykor velem; és itt írta-rajzolta nekem egy szép, meleg estén Tandori Dezső azt, hogy „Szpéró, km zéró”), de ezt a problémakört – ahogy a Ráckertet – az unokákra hagyom.
Átmegyünk a tér túlsó végére, hogy itt is mér’ kellett megszüntetni a kis medencét, nem tudom. Francsek dédapa is tervezett ide annak idején szökőkutat – a mosakodó hajléktalanokra nem az a megoldás, hogy bevetjük a jó kis helyüket fűvel.

-------------------------------------------------------------------------Szentkuthy Miklós

Kassákné Simon Jolán

--------------------------------------Krúdy Gyula ------------------------------------Szobotka Tibor

Na. Itt a Rudas. Ha az ember kibukkan a híd alatti kis alagútból, már el is képzelheti a Propeller szállót, a régi kertvendéglőt, a gyógyvizes pavilont. A fürdő szállodájában élt évekig Bródy Sándor. „…Dolgozik a Rudasban – mondja róla Krúdy –, este lesz, mire a városba jön.” (Gyula úr mindig tűpontosan fogalmaz: a tabáni ember a mai napig bemegy a városba, ha nagy nehezen rászánja magát, hogy átkeljen az Erzsébet-hídon.) Ide jártak az irodalmárok dögönyöztetni. Török Imre a Kedves lovakról, furcsa emberekről lapjain meséli, hogy ment ez. (Már csak azért is lelkesen olvastam, mert asszonyi állat hosszú évtizedekig nem tehette a lábát a törökkori medencébe. Most, ha újranyílik, mehetünk majd végre.) Előfürdő, gőz, forró medence, ez a sorrend. „Itt Günther Antal igazságügy-miniszter sem volt különb, mint a szabadnapos pincér vagy a himlőhelyes Kóczé Antal, a cigányprímás, aki öreg Banda Marcinak szinte suttogva egy ősrégi nótát »mondott«… Reisz Gyula bácsi [a Newyork legendás főpincére] … rosszalló fejcsóválással rótta meg a távollétében Cholnokyt… a fürdőslegények 10-15 percenként hozták a hidegvizes törülközőt, amit Krúdynak, Reisz Gyula bácsinak turbán alakban csavartak a fejére – nehogy valami baj történjen.” No, hát el tudod képzelni ezt a jelenést? Krúdyt, a kétméteres testével, egy szál fityegő köténykében és ezzel a turbánnal a fején?
Még a fürdő épülettömbjének a végében megállunk egy kicsit. Volt egy kiváló komikus a múlt századfordulón: Gyöngyi Izsó. A fél életét vándorszínészként töltötte, a másik felét Pesten. Írt egy pompás kis könyvet az emlékeiről: az a címe, hogy Színész egy félszázadon át. Ebben az idézetben 1894-ről mesél. Akkor halt meg imádott felesége és csakhamar utána újszülött kisfia is. „A Gellérthegy alatt, a Rudas-fürdőhöz építve áll az utolsó ház, mely kiszögellik a beépítetlen útra, itt laktam. Egy este, künn állok a folyosón, a szomszéd lakásból kijön egy kis ember, mellém áll, szintén rákönyököl a folyosó korlátjára, és szól hozzám: »Szervusz, édes Gyöngyim!« Ránézek, Vay Sándor, D’Artagnan néven most már neves író, a Pesti Hirlap állandó munkatársa. Gyönyörű, levendulaillatú tárcái legkedvesebb olvasmányaim. Nyakamba borul, sír, osztozik fájdalmamban, senki sem érti úgy az én veszteségemet, gyászomat, mint ő, mert hát ő is özvegy. Hát már most mit szóljak? Szívesen fogadtam el az adott helyzetet. Végtelen kedvesen telt el ezután az idő, a végtelenül okos, müvelt, szellemes, csupa szív emberke társaságában. Áldás emlékére.”
Vay Sándort Saroltának anyakönyvezték. Apja fiúnak nevelte. (A fiát meg, mert később született az is, azt lánynak – pap lett belőle, misszionárius.) Sándor-Sarolta, az elszegényedett grófkisasszony volt az első hivatásos újságírónő széles e hazában. (Az igaz, hogy ehhez férfiként kellett élnie: cilinderben, szivarral mászkált, biliárdozott, verekedett, nőügyei voltak, még meg is nősült. Esete benne van Krafft-Ebing híres szexuálpatológiai összefoglalójában.) Hogy „töltötte az időt” Gyöngyi Izsóval, nem tudni. Meddig lakott itt, nem tudni. Hogy miért, azt is csak sejthetjük. A város széle volt ez, a Gellérthegy lábánál azokkal a boszorkánytanyákkal, ahol minden valamirevaló pest-budai író beszerezte a maga szifiliszét s egyebét, Vörösmartytól Vajdáig, hogy a V betűnél folytassam.
Mit tehetnék? Az igazságot ki kell mondani, ez is az irodalmi séta része. Már csak nagyon ritkán ájulok el úgy, mint hajdan a kisközértben – jobb, ha az ember inkább nagyon figyel, az egész testével, mint a pulik.
És most, mivel a kuplerájokat úgy száztíz éve mind egy szálig lebontották, kénytelen leszel megint csak hozzám feljönni, kapsz egy teát, a többit még meglátom.

Az első pesti söröző

Ha nem rohansz nagyon, emeljünk egy korsót az első pesti söröző tiszteletreméltó emlékére.

Dr. Seregélyesi János sör- és kultúrtörténeti kalandozása

Ott volt a Váci utcában, a mostani Váci utca délibb, emberibb szakaszán. Pontosan a jelenlegi Új Városháza helyén. Erre csak a szomszédos Sörfőző utca emlékeztet, de a Sörfőző söröző mégsem ebben az utcában volt, hanem az előbb megjelölt helyen. A Váci utcát akkor még nem Váci utcának hívták, hanem Leopold utcának, Leopold, azaz I. Lipót császárunkról.
(Nahát, mit mondjak, egyike volt a leggörényebb Habsburgoknak, és ráadásul 47 éven át szemétkedett velünk (1658-1705). Szemétségeinek széles sorából csak néhányat idézek a pontosabb beazonosíthatóság kedvéért. Ő volt, aki felbérelte a vadkant Zrínyi ellen, ő alatta kurucosodtunk el már Thököly idején, és ő miatta ,,szakadtak fel a jeles magyar nemzet sebei" a nekünk legkedvesebb kisherceg, vagyis Rákóczi jöttével. De sajnos, ő volt a császár, amikor végre 1686-ban felszabadult Buda, így a történetírás tehetetlensége értelmében őt is felszabadítónak kell tekinteni.) Volt a felszabadító seregben (amolyan pre-NATO-ban) egy ambiciózus bajor legény, aki értett a serfőzéshez. A seregben felcserként dolgozott, de mivel a sereg igényelte a sört, rendszeresen csinált tábori sört. (Ez nem azonos a mostani söröscímkéken olvasható ,,Lager Bier"-rel!)
Ez a vállalkozó kedvű bajor fiú, bizonyos Proberger Jakab, a győztes csata után úgy döntött, nem vonul tovább a Nagy Csapattal, és nem is megy haza. (Pedig, mint tábori felcsernek, lett volna még dolga). Itt maradt a nagy hadjárat után feltápászkodó Pesten, és vállalkozni kezdett.

Engedélyt kért közvetlenül az udvartól serfőzésre és serkimérésre. Hogy közvetlenül az udvartól, annak azért volt jelentősége, mert a magyar jog szerint a sörfőzés és kimérés joga a várost illette (volna). Proberger így kikerülte a városi adót, a feneketlen étvágyú Habsburg kincstár pedig szívesen kebelezte be ezt az adót is. Talán még annak is örült, hogy hogy megint sikerült jól kiszúrnia egy magyar várossal. Proberger megvásárolta az előző számunkban megjelölt Leopold-Váci utcai épületet, ami korábban török serfőző volt. (A törökök sokféle módon főztek sört. Vigyázat! A török sör nem azonos a kötelező olvasmányainkból a fejünkben kavargó mézízű serbettel. Ez utóbbi ugyanis igen alacsony alkoholtartalmú, édes szörp volt.) Talán mondjuk meg azt is, hogy mindez 1687-ben történt.

Tehát Proberger nem habozott sokáig, ellenben elkezdte főzni a jól habzó, bajor típusú sert. A serfőző egyszerre volt főző és vendéglátó söröző. A serfőző sok szobából állt, árpaáztatóból és aszalóból, malátázóból, hűtőből, gyönyörű, vörösréz főzőüstből, és ki tudja, még mi egyébből. És ugyanitt, ebben a kellemes házban természetesen kialakítottak néhány ivószobát is, sőt, jó időben működött a kerthelyiség is. (Lenyúlt egészen a mai Veres Pálné utcáig. Az egész környék

kellemes malátaillatban úszott. Hogy kik jártak az első, és sokáig egyetlen pesti sörözőbe? A környékbeli mesteremberek, kereskedők, katonák, de diákok is - a közelben már működött egyetem - és papok a szomszédos templomokból.
Felelősséggel és némi öntudattal jelenthetjük ki, az első pesti söröző a város nyilvánosságának volt közismert fóruma. Proberger Jakab uram nemcsak helyben mért sört, de szállítást is vállalt. Hangulatosan csattogtak a jó erőben lévő söröslovak patái az egész környéken.
A monopolhelyzet következtében Proberger gyorsan gazdagodott, hamarosan a város egyik legtehetősebb polgára lett, kamarási, szenátori címeket kapott, sőt, jó néhány alkalommal városbíróvá választották. (Ez nem jogászi munkakört jelentett, hanem a város első emberének címét. Magyarul: polgármester. Pontosabban a polgármesterség a német városok elnevezése, a magyar városok élén városbíró állt.) Természetesen Proberger vagyoni és hatalmi gyarapodása hamar szemet szúrt. Azt, hogy jó szakember, hogy jó sört mér, hogy ügyes kereskedő, senki nem vitatta. De hogy gazdagodásának az legyen az ára, hogy éppen az általa vezetett városnak nem fizet adót, az azért mégis sváb huncutság!

Voltak is emiatt viták, veszekedések, sőt, verekedések a tisztelt pesti Városházán. (E viták szenvedélyességét meg sem közelíti manapság, mondjuk egy önkormányzati, Demszky-Schuszter Lóránt szóváltás.) Meg kell hogy mondjuk, hogy a sikeres serfőző Proberger Jakab jellemvonása nem nélkülözött jó adag gátlástalanságot, sőt, arroganciát sem. De sokáig nem lehetett megfogni a Habsburg menlevél miatt. Aztán eljött 1703, történelmünk jól számontartott éve. (De mi most csak sörtörténelmet írunk.) Az Udvar szebad királyi várossá nyilvánította Pest városát.

Ez sok mindent jelentett, számunkra most az a fontos, hogy ez az adomány megerősítette a városi jogokat, így a serkimérő monopóliumot is. Ez azonban ellenkezett Proberger uram korábbi kiváltságával. A Városházán ismét fellángolt a sörvita. Proberger pedig – eddigí szolgálataira hivatkozva - ismét az udvarhoz fordult

Az persze - jellemző módon - megerősítette a serfőző mestert. A közgyűlés enyhén szólva háborgott. A város határában ekkor már fel-feltüntek a kuruc lovasok. Hát akkor... Cum Deo Pro Patria... és most már a sörünkért is! A nemes vármegye is közbeavatkozott, és a város mellé állt. De Proberger labanc úr nem könnyen adta meg magát. Kitalált mindenféle kibúvót, de serfőzője csillaga szép lassan elhalványult. 1711-re a város végre tulajdonába vette a jónevű sörözőt. Proberger uram ezt követően csak mint bérlő gazdagodhatott a pesti sörösökön (akónként 5 garas volt az adó). Nem is sokáig bírta. Körülbelül három hónappal a várossal kötött szerződés aláírása után, 1711 májusában, feltehetően szívinfarktusban meghalt. De 1711 májusában a majtényi síkon a kurucok is letették a fegyvert. Nem maradt más vigasz, mint a jóféle sör. Ami ezentúl már Pest város hasznára forrt az egykori Leopold utcai sörözőben.

Megjelent a" La Bamba" folyóiratban 2001-ben