SZÜRET ÉS KISKOCSMÁK BUDÁN

Szüreti társaság egy présház előtt kb.1910(felső sorban balról 4-ik nagyapám)

Az egykor budai szüretre ma már csak a napjainkban ismét oly divatos budai kis

kocsmák (korszerű nevükön kisvendéglők) emlékeztetnek. Hogyan is volt hajdanán?

... A mezsgyéken hordók, kádak, lajtos szekerek sorakoznak, kék szoknyás, piros blúzos sváb lányok, asszonyok vagdossák szorgalmasan fehérvári bicskával az érettszőlőfürtöket, akékesfekete kadarkát, oportót, szagos otellót, a vörösdinkát, a zöld "kecskecsöcsűt", a sárga hóhért, az átlátszó héjú, mézédes "hóniglit", nagyszerű a termés a Sas-hegy déli lejtőjétől (Saxlehner herceg elzárt birodalma) Budaörsnek húzódó vidéken, a sasadi dűlőben, a "Burgerbergen", a Magasút, a Kakukkhegy (Csillebérc) környékén, ahol a filoxéra dúlása után újra hatalmas szőlőkultúrát teremtett az emberi kéz és értelem. A must édes illata csiklandozza az orrot, a Bösinger-major körül (a 18. század elején Buda város bírájának volt a présháza) kocsmárosok szekerei várakoznak, hogy majd hazahordják a szőlőskádakat.

Férfitársaság egy kiskocsma udvarán(felső sorban jobbról 3-ik nagyapám)

Csendben halad a munka, itt-ott nótába kap egy duzzadó kedvű leányzó, de elhallgat, amikor látja, hogy visszhangja nem akad: legényember nem incselkedik az asszonynép körül, férfit alig is látni, egy-két ráncos képű öreg képviseli az erősebb nemet. Háború van, már az ötödik csöndes szöretet csinálják végig a budaiak, muzsikaszóval csak az Albertfalváról felszálló repülőgép motorbúgása, légcsavar kattogása szolgál.

Régente a hegedű, a trombita, a duda szólott ilyenkor mindenfelé, ebéd idején bikkfanyárson, venyigeparázson szalonnát csordítottak a pihenő vincellérek s hegymesterek, estére kelve színes rakéták szállottak a hegyek ormán, a présházak előtt szolgafán lógó bográcsban rotyogott a birkagulyás, a vízben szűkölködő budai hegyvidéken borból volt a leve a fölséges eledelnek. A rácvárosi, krisztinai, újlaki, óbudai utcákat vidám, táncos menetek járták késő éjszakáig, rokonok, ismerősök, hetedhét országból csődültek össze a budai szüretre. Szüretelők kb.1910 (jobboldalt előtérben nagyapám)

Buda lakóinak ősfoglalkozása volt a szőlőművelés. Mióta Probus, a vitéz és okos, de szerencsétlen véget ért római császár, aki Syrmiumban, a mai Mitrovicán született, a 3. században átplántálta Pannóniába az itáliai szőlővesszőket, a mai Buda környéke mindig nevezetes bortermő hely volt. Árpád-házi uaralkodóink, főleg II. Endre idejéből írásos emlékei is maradtak ennek. Mátyás királyról is följegyezték, hogy új fajtákkal gyarapította a budai szőlőket, s patrónusa volt a sasadi hegyközségnek, mely jóféle borokkal adózott az uralkodónak. A törökökről is tudjuk, hogy nem nagyon háborgatták a nemes nedű termelését, sőt a próféta tilalmával dacolva el-eljárogattak a budai kocsmárosokhoz egy kis jó vörösborra, a magyar menyecske sütötte lágy kenyérre. Szüreti mulatság kb.1910(álló sorban előtérben jobbról 4-ik nagyapám)

A tehetősebb polgárok "viertel"-jét a legnagyobb számmal a Rácvárosban és Óbudán lakó kapások (vincellérek) művelték, akiknek rendesen maguknak is volt egy kis szőlejük, s akiknek felügyeletére a városi tanács a hegymestereket rendelte. Ezek az írni-olvasni is alig tudó kapások a maguk munkakörében elsőrangú szakemberek voltak, jól tudták, hol, milyen fajtát kell kultiválni, hogyan kell kezelni a bort, hogy méltó maradjon régi jó híréhez. Nagy neve is volt a budai bornak a külföldön is, ahova tekintélyes mennyiség jutott belőle, bár derék termelőik és pesti szomszédaik ugyancsak szorgalmasan fogyasztották. Nem csoda, hogy féltékenyen őrizték a hamisítók elől, s a városi határokon külön csőszök ügyeltek arra, hogy idegen bort budai cégér alatt be ne hurcoljanak.

Tüzes, erős, hangulatot adó, kedvderítő, "nevető bor" a budai, közmondás is támadt róla: ha Pesten különösen virágos kedvű embert láttak az utcán, azt mondták rá, hogy "megjárta a fejét a budai török vér", vagy hogy"vérét vette Budán a vörös korsónak"
.
Miként Bécs nevezetes külvárosaiban, Grinzingben és Nussdorfban, úgy alakult ki a bortermelő Budán a Tabánban, a Krisztinában, a vizivárosban, az Országúton, Újlakon és Óbudán a kocsmák hatalmas hálózata. A rendszer ugyanolyan volt, mint Bécsben: minden termelő szabadon mérhette ki a maga borát - nem kellett hozzá italmérési engedély -, s mivel jóformán mindenki termelő volt, különösen a Tabánban és Óbudán, csaknem minden ház kocsma volt. Persze, nem valami díszes vendéglőhelyiség, hanem többnyire csak olyan, ahol az udvarra állított egy-két abrosz nélküli, kerek, zöld asztal várta a vendégeket. Ha esett az eső, vagy téli idő járt, az asztalokat bevitték a nagyobbik szobába, amely gyakran egyúttal söntésnek, dőt néhol lakószobának is szolgált. Az ennivalót többnyire a vendégnek kellett vinnie, a gazda csak bort adott, és esetleg szódavizet annak, aki mindenáron el akarta rontani a jó budai bort.

A kocsmák nagy többsége nem is volt egész éven át nyitva, hanem amikor kiforrott a must, legalább annyira, hogy zavaros, de pezsgőszerű, mámorító "heuriger" lett belőle, hol egyik, hol másik ház kapuja fölé dugták ki a rúdra erősített borókabokrétát (Wachholder-Strauss) avagy gyaluforgácsot. Megkezdődött a kimérés, és tartott mindaddig, amíg a termésből tartott. Füstös, alacsony volt a hajlék, de tavaszra kelve vadgesztenye, szeder vagy esetleg ecetfa virult az oleanderes udvaron, vadszőlő futott a mohos tűzfalon, s abor, mely a vastag falu hatkrajcáros pohárban illatozott, valódi Sas-hegy vidéki volt. Akárcsak Grinzingben, Budán is harmonika szólt, gitár és citera pengett mindenfelé, s a sramlimuzsikusok a legfrissebb bécsi stancnikat énekelték.

És mindig több és több ember zarándokolt át a Duna jobb partjára, a "borszakértők" tábora egyre nőtt, aztán a férfiakat csak nem hagyhatták magukra az asszonyok, a budai kiskocsmák divatba jöttek, különösen mikor már ropogós idei libát, rántott csirkét és efféléket is lehetett kapni a bor mellé. Az élelmesebbje civilizálódni kezdett, fehér terítő került az asztalokra, nagy hírre kapott a "Politische Greisler", a "Márványmenyasszony", a "Diófa" és még néhány társuk, elegáns gumirádlerek, később autók sorakoztak a szűk utcákon, a virágos udvarokon frakkos pincérek hordták a bóléstálakat. Egy estén radics Béla kezdett muzsikálni a "Politische Greisler" Koronaőr utcai udvarán, hogy később elérkezzék az az este is, amikor a dzsesszband is bevonul a romantikus házikók udvarára. És mialatt ez az életderűs processzus folyt, Budán a szőlőtőkéket kipusztította a filoxéra, helyükre villák, bérházak épültek -

az igazi Tabánból már alíg van valami...

Magyar Elek