1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2009. március 18., szerda

TABÁNI MUZSIKA

.................................Nagyapám egy tabáni kisvendéglőben muzsikaszó mellett
Szentkeressy foto
Loch Gergely:TAMBURASZÓTÓL A JAZZIG -- SZÓRAKOZTATÓ ZENE A TABÁNBAN

A 19-20. századi tabáni vendéglátás zenéjét sokszínűvé tette különböző történelmi korszakok, népek és divatok hatásának együttélése. Az egyes korszakok szerepének vizsgálatánál nem érdektelen egészen a török hódoltság idejéig visszatekintenünk. A zene az evés-ivásnak minden bizonnyal a törököknél is fontos kísérője volt. Igaz ugyan, hogy ezt a zenét nem kapta örökül a helyi vendéglátás: eltűnt a Tabánból, mint ahogy eltűntek a minaretek is. Ám a törökök országos jelenléte nyomot hagyott a magyarság zenei emlékezetében, hogy e nyom többek között majd a száz évvel Buda felszabadulása után érlelődni kezdő nemzeti tánczenénkben találjon magának helyet, és később városi cigányzenészek játékával jusson el a Tabánba.
A törökökével ellentétben az itt élő rácok zenéjének a 20. századig folyamatos hagyománya volt. Krúdy Gyula írja a Budai tavasz című novellájában, a pillanat hangulatának megrögzítésével zenetörténeti adathoz is juttatva olvasóját: „Lehetséges, hogy alant a Tabánban pengett a tambura a rác korcsmában, de az elhagyott, ködös estében azt is el lehetett hinni, hogy egy föld alatti pincében mulatnak elvarázsolt katonák, akik egykor a várat védték és kötelességüket nem teljesítették.” A rác tamburáról többen megemlékeznek, kétséget hagynak azonban a rajta játszott dallamok délszláv eredete felől. Hogy a rácváros névadó lakosai a 20. századra sem felejtették el saját zenéjüket, arról biztosít minket egy memoár-részlet1 az Árok utcai sírkövesről, akit nevének délszláv végződése után csak „Csics”-nek becéztek. Ez a sírköves nem tamburát, hanem „egy citerát dédelgetett, fatörzsből teknőszerűen kivájt primitív húros hangszert. Guzlicának nevezte, de magyar szerszám lehetett, jóval később alföldi parasztházakban találkoztam hasonlókkal. Ezzel kísérte magát, ha szerb és magyar parasztdalokat énekelt, néha vendégei kívánságára századeleji operettekből is, mentségére szolgáljon, hogy ilyenkor vidám irónia színezte a hangját.”



Az időrendben következő réteget a 18. században letelepített, és létszámban fokozatosan a rácok fölé kerekedő svábok zenéje jelenti. „Ó citera, szerelmes sváb szabólegények hangszere, míly kedvesek együgyű hangjaid” – sóhajt föl az Élet című lap újságírója 1913-ban, a Tabán kiskocsmáiról cikkezve.2 Másvalaki „Bagyikné korcsmájának jódlizó braunhaxlerei”-re (azaz budai svábokra) emlékezik3. Nyitott kérdés persze, hogy mit hoztak magukkal a betelepülők és mit vettek át „őshazájukból” a későbbi századokban. Annyi azonban joggal feltételezhető, hogy a svábok jelenléte nagyban elősegítette a későbbi, Bécs irányából érkező divatok, így például a sramli meghonosodását.
Feltehetően a német nyelvhez kötődő hagyományokról kapunk hírt Nagy Ignác 1845-ös regényéből, a Magyar titkokból.4 A kocsmákat sorra járva, vagy egy-egy helyhez szerződötten5 „Naturzängerek énekeltek, kik azért neveztettek így, mivel rendkívül természetes hangokon jobbadán csak az egyszerű meztelen természetet dicsőítik kedélyes dalaikban, mindent a maga természetes hangján nevezvén meg.” Azt is tőle tudjuk, hogy egy híres kiskocsmában hárfáslány „gyönyörködtette trágár dalokkal a sörözőket.” Hárfást említ a hatvan évvel később, 1908-ban megjelent Utazás Pestről Budapestre című könyv szerzője, Ágay Adolf is: a Rácfürdőnél „kancsal, apró szemű, duzzadt képű, ömleteg némber ült, aki szünet nélkül tépegette az ölébe hanyatlott hárfát, fogatlan szájának hamiskás mosolygásával énekelvén egy dalt, melyet – hatvan éve hallottam utoljára – de el nem felejthetek.” Ágay a hárfásnő két dalának is közli német nyelvű szövegét. A második egy ballada:6 „A ritter [...] megszökteti a klastromból kedvesét, az apácát. A szökevényt utolérik. A sápadt lovag, hölgye védelmében elesik, az apácát pedig befalazzák. Minden héten hallottam ezt a románcot, s a boldogtalan szerelmesek sorsán mindannyiszor megindultam” – emlékezik Ágay.7
Hogy hogyan alakul ki a kívülálló szemében a hely egy-egy elvont típusfigurája, azt jól példázza a Literatúra egy 1934-es cikke,8 amely egymás után közli Nagy Ignác 1845-ös és Ágay Adolf 1908-as fent idézett szövegrészleteit, és a bennük említett hárfásokat a legcsekélyebb kételkedés nélkül azonosítja egymással, nyugtázván az idő múlását: lám „»ömleteg némberré« csúnyult az egykori víg hárfáslány.” Ha hozzávesszük ehhez Zórád Ernőnek, a Tabán festőjének néhány évtizeddel későbbről származó hasonló emlékét – „mint ingázó ivó, egy bánatos szőke nőre emlékszem, ő hárfázott, egyedül és vakon” – akkor lelki szemeink előtt egy immár hozzávetőleg százhúsz éves hárfás asszony jelenik meg. Irreális kép, benne mégis mélyebb realitás, egy hosszú életű hagyomány tükröződik. Igaz, nem egészen folyamatos hagyomány: Ágay közli, hogy miután előkelő hellyé alakították a Rácfürdőt, eltűnt a hárfás, és helyét „Keszely Jóska karmester úr személyes vezénylete alatt a közkedveltségű dunafarmosi nemzeti zenekar” foglalta el.
Citerás az ALBECKER vendéglőben




A 18-19. század fordulójára vonatkoztatható az az újságcikk,9 amely szerint a Hét Választó Fejedelem fogadóban „farsangidőn csimpolyások reszelték a talpalávalót a népnek, míg a belsőbb termekben a gazdag polgárifjúság finomkodott kóborló bécsi muzikmeiszterek dallamaira.” Egy magasabb súlycsoportba tartozó „bécsi muzikmeiszter”, bizonyos Beethoven 1807-ben személyesen is tiszteletét tette a Hét Választó Fejedelemben (legalábbis nagyon valószínű), és a fogadó vendégei között szerepelt Berzsenyi Dániel is, 1810-ben. Szemere Pál így számol be egy Kazinczynak írott levelében a Berzsenyivel töltött időről: „Literátori beszélgetésünket eggy violint-játszó német szakasztotta félbe, a’ ki az ebéd mellé egy néhány nótákat húzott. Éppen arra emlékeztettem Berzsenyit, hogy Virágot jó lenne meglátogatni, minthogy nem messze lakik, midőn Berzsenyi a német muzsikussal meg nem elégedve azt kérdé tőlünk: Itt van-e most Bihari? Ugyan hol lehetne megkapnunk? – Azt estve megkaphatjuk, ha tetszik. Most ebéd után Virágot látogassuk meg. – S hol szokott Bihari muzsikálni?...”10 Mit tudott ez a muzsikus, aki ebben a pillanatban láthatóan jobban izgatta Berzsenyi képzeletét, mint a tabáni „szent öreg”, Virág Benedek meglátogatása?

.............................................................Tabáni vasárnap




Bihari János11 az ekkor már virágkorát élő magyar nemzeti tánczene, a verbunkos ünnepelt cigányhegedűse volt, mely stílus tárgyalásával a tabáni szórakoztató zene egy újabb rétegéhez érkeztünk. A verbunkos, mint azt neve is mutatja, a 18. század elején felállított állandó közös hadsereg utánpótlásához szervezett toborzó-mulatságokkal összekapcsolódva alakult ki a 18. század vége felé. Sokféle hagyomány érlelődött össze benne: a korábbi század közép-európai tánczenéje, a magyar népzene elemei (a kanásztánc és a népi hangszeres zene elemei), a kuruc-korból eredeztethető, török hatást is sejtető Rákóczi-nóta népes dallamcsaládja, és az új, bécsi klasszikus műzene. Ezt a muzsikát érezte az ekkoriban föllángoló nemzeti öntudat a leginkább sajátjának, és a külföld szemében is sokáig ez jelentette „a” magyar zenét.
A verbunkos előadóiként jelennek meg a szórakoztató zene színpadán a cigányok, akiknek zenei tevékenységéről addig csak szórványos említések szóltak. Térnyerésük egyik vélhető oka, hogy a szórakoztató zenészség hagyományosan lenézett foglalkozásnak számított, mint a vájogvetés vagy a kolompárság (ezek sorában persze a legmagasabb rangot viselte). A verbunkos-stílus és a 19. század közepére belőle kifejlődő népies műdal, mely a cigánybandák repertoárjának gerincét képezte a 20. században is, olyanyira összekapcsolódott a cigányzenészekkel, hogy többen (köztük még Liszt Ferenc is) cigány „találmánynak” vélték. Pedig a cigányok világszerte annak a népnek a saját zenéjét játszák, amely befogadta őket.
Játékukat vonzóvá teszi az általában apáról fiúra öröklődő mesterségbeli tudás, a rögtönzésszerűen szabad előadásmód, mellyel a gyengébb darabokat is tetszetőssé teszik, és a közönség hangulatának, igényeinek figyelmes követése. Egy banda jellemzően két hegedűből, cimbalomból és nagybőgőből áll, és rendesen klarinéttal, brácsával, csellóval egészülhet ki.
A cigányzene volt a tabáni kocsmaéletet a 20. században is meghatározó két irányzat egyike. A másik, ismét újabb réteget jelentő irányzat feltehetően az 1896-os Világkiállításon jelent meg Budapesten,12 és rövidesen meghódította a Tabánt, túlsúlyra jutva a cigányzene mellett. „Feltalálója” és névadója Johann Schrammel13 bécsi katonazenész volt. 1877-ben alapította meg híres együttesét, melyben két hegedű mellett klarinét és gitár, majd harmonika is szerepelt, és amely számára számos dalt és keringőt komponált. A sramliegyüttes a tabánban jellemzően egy vagy két hegedűből, hagyományos vagy kétnyakú gitárból (a második nyak basszushúrokat tartott) és harmonikából állt. A hegedűt citera is helyettesíthette.

Hegedűszó mellett az ALBECKER-ben



Mi muzsikus lelkek,mi bohém fiúk......Kaszás Attila énekel

Végig a tabáni estéken a parányi ablakok majd minden házban világosak. Mindegyik korcsma, és majd mindenikben zenélnek. A hegy lábánál még cigányok zenélnek, de a hegynek fölfelé már a schrammel lesz az úr.” – szól a megfigyelés 1925-ből.14 Az ilyenfajta megoszlásnak nem nehéz magyarázatát adni. A domboldal „bohém tabánjának” falusias környezetébe kerül a kisebb presztizsű sramli. Előadói gyakran amatőr-félamatőr zenészek (szemben a cigánybandák hivatásos tagjaival). Gerstl Ferenc vendéglőjébe minden szombat este „eljött citerájával a görög utcai hentes, gitárjával az aranykakas utcai grájzleros, harmonikájával a szarvas-téri pékmester”, és „megalakult a »srammlizenekar«. Gersli bácsi pajkos stancnikat énekelt idegen füleknek érthetetlen budai sváb dialektusban.”15 Nem volt ritka a kottából való játék sem: „Egy harmonikás, egy gitáros és két hegedűs játszik. Orfeuszt. [...] a tabáni schrammel szinte átszellemülten játsza Offenbach örökszép melódiáját. Mélyen ráhajolnak a zenészek az asztalra, ahová a kottalapokat terítették, és ügyelnek, nehogy egyetlen hangot is elhibázzanak.”16 Vagy másutt: „Mindenki hallott már harmonikát. A nyekergő szerszám a tabáni muzsikus kezében azonban valóságos orgona. Nagyszerű ez az orgonás, pápaszemes és kottából játszik, még pedig olyan professzoros elmélyedéssel, mintha [...] a zeneakadémia nagytermében játszana.”17 A cigányoktól idegen volt az így folytatott zenélés, amely elveszi a vendégekkel tartott közvetlen kontaktus lehetőségét, ezért kottát legföljebb csak a betanuláskor használtak (ha épp nem „fül után” tanultak). A sramlisok még utcai kalapozásra is vetemedtek18 – zenész cigányokról ez is nehezen volna elképzelhető.
A nagyobb presztizsű cigányzene a Duna felé eső városiasabb részbe, az „elit Tabánba” kerül. A Magyar Cigányzenészek Lapja a 20-as, 30-as évek fordulóján megjelent számainak utolsó oldalán közli a legrangosabb cigányzenés vendéglők listáját. A Tabán majd ötven vendéglátóhelyéből ezeken a listákon csupán három szerepel: a Cziegler, a Kakuk és a Várkert kioszk. Az utóbbiban mások között Bertók Vili prímás játékát hallhatjuk – de egészen másféle zenét is: „A postások zenekara az emelvényen Rip van Winkle dallamait játszotta, hogy mindenki elandalodott egy percre a Várkert kioszkban, a vanília fagylalt édesebb lett az asztalkákon, és az ostya lágyan mállott szét a szájakban, mint tegnapi szerelmi emlék.” – írja Krúdy,19 az eddig megismert Tabántól eléggé idegen világról adva hírt.
A Cziegler és a Kakuk (Rácz Pali illetve Budai Gyuszi prímásokkal) a Tabán legfiatalabb vendéglői közé tartoztak, 1924-ben illetve 1926-ban nyíltak – korábban sramlit játszó kocsmák helyén (a Cziegler a már említett Gerstl utóda). Mi lehet e váltás magyarázata? A választ a Kakuk magyaros bútorzata, a mestergerendáról lógó kukoricacsövek, a külföldi hírességek neveitől duzzadó vendégkönyv és az előtte parkoló autók adják meg: a cigányzene itt kezdi elfoglalni a helyét az idegenforgalom számára berendezett kirakatban.
A Tabán peremén álló Cziegler túléli a Nagy Bontást: 1937-ben már divatos szórakozóhely, esténként Kalmár Tibor énekel itt magyarnótákat – olyan új típusú zeneszerző ő, aki nemcsak nótákat ír, hanem sanzonokat, kuplékat, slágereket is komponál a kabarészínpad számára, melyeket részben maga ad elő.
Ám maradtak azért cigányzenés vendéglők a „meghitt” fajtából is. A Tabán jellegzetes figurája volt Poldi bácsi Mélypincéjének banda nélkül, egymagában hegedülő Jocó cigánya, aki úgy nézett ki „mint valami mesebeli törpe, de olyan gömbölyű kövér volt, hogy reá elmondhatta akárki: széle-hossza egy.”20 Jocó, azaz Kovács Jóska negyven évet töltött a Tabánban. Fiatalabb korában bandája is volt, erdélyi fürdőhelyeken, Párizsban, Londonban, Berlinben járt, játékáért hála-oklevelet is kapott a német császári udvartól. Aztán megöregedett, visszahúzódott a Tabánba. Arról volt nevezetes, hogy inkább játszott íróknak-művészeknek ingyen, mint bárki másnak pénzért. Játékát jól ismerhette a Mélypince törzsvendége, Krúdy Gyula, aki azonban másféle zenészt is hallgatott itt, ahogy egy visszaemlékezésben olvassuk: „Volt a Poldi bácsinak egy roppant érdekes lánya, lehetett úgy 18-20 év között. Formás, egészséges zsidólány volt, szépen gitározott és odaállt rendesen Krúdy asztala mellé s halkan, szordínósan régi avasi nótákat pengetett. [...] Ma már, amit [Krúdy] írt, közkincs. De az a hangulat, amit a Mélypince odván, a Poldi bácsi lányának pengető gitárja mellett hallottam, az volt az igazi Krúdy muzsika, a Krúdy-költészet méltó kísérőzenéje.”21 Arról egyelőre nincs tudomásunk, miféle muzsika szólt ezen a gitáron.
Cigányzenés helyek voltak az Alsó-Avar, a Vén Szederfa, illetve a Hét Választó Fejedelem utódja, a Háromcsőrű Kacsa is.
A cigány- és sramliegyüttesek repertoárja alkalmasint egymásba folyhatott. Két újságcikk22 is beszámol egy tabáni sramli-trióról, amelyben egy „kis púpos gitáros” játszott, aki énekelt is – magyarnótákat.
Később másféle repertoár-átvételre is találunk példát. A Magyar Cigányzenészek Lapja a 20-as évek végén megtelik a jazz „támadására” adott kétségbeesett reakciókkal. A jazznek akár rendeleti úton történő visszaszorítását követelő cigányzenészek a nemzeti szellem védelmére hivatkoznak, és arra, hogy a feketék vad zenéje idegen a magyar ember érzésvilágától. A következő beszámoló azonban leleplezi a háborgás valódi okát – a biztos megélhetés féltését: „A Hadnagy utca egyik kiskocsmájának zárt kapuján muzsika szűrődik át. De nem »sramli«. Cigányok próbálnak benne és jazzt játszanak énekszó mellett. Hiába idézik a múltat a copfos tetejű házak és macskaköves utcák; egy-egy árulkodó jele mégis felbukkan annak, hogy 1933-ban vagyunk.”23
„A tabáni muzsikus valami egészen külön spécies.” – írja egy újságcikk24 még 1925-ben, nem sejtve, hogy ez a „spécies” már a veszélyeztetett fajok között szerepel. 1933 – még hallani a kiszűrődő zene szélsodorta, távoli cincogását, a Tabáni utcák jellemző hangtüneményét, amely, ahogy távolodunk, beleolvad a nagyváros zajába. Hogy aztán egy napon már ne tudjuk belőle kiszűrni többé


2009. március 17., kedd

EGY SZÉGYENNEL KEVESEBB..AVAGY AZ IGAZSÁG POLDI BÁ' KÖRÜL


kassius fotomix


Minden álom egyszer véget ér.. (044*)a zongoránál Zórád Ernő

Mikor egy nemrég előkerült,porlepte családi album fellelése kapcsán nekilendültem ennek a blognak,még nem sejtettem,hogy kiapadhatatlan témára leltem.
Az elsárgult színét vesztett fényképekről egy teljesen új világ tárult elém, anyám, nagyapám és a többi családtag,rokon eddig teljesen ismeretlen, titokzatos világa, élete az élő és lebontott Tabánban .
Ugyanis én 13 évi házasság és egy világháború után születtem 1946-ban,miután előző évben apám vonatszerelvényét a sztálini kegy behajózás előtt visszafordította a constanca-i kikötő-ben.
Az albummal kitárult egy kapu,hogy betekinthessek. A Czakó utcai iskola ,ahová anyám elemibe járt,a polgári iskola a Fehér sas téren,meg a Dávid Károly és Fia Dobozgyár,ahol nyaranta a családi kasszához hozzájárulandó dolgozott.Midőn adatok után kutatva az internet ajtaját is kinyitottam ,egyszerűen rámömlött a Tabán .
Különösen az ilyen sorok töltöttek el gyönyörűségge(Egy nő a kocsmában,Saly Noémi írása,részlet):

„Hiszen micsoda méltóság kellhetett ahhoz, hogy az ember éjszakának évadján felzörgesse az öreg Krausz Poldit, a budai Tabán legnagyobb tekintélyű kocsmárosát! Hogyan kellett tudni vállalni az ivás halaszthatatlan szükségét és legyűrhetetlen kényszerét! És Poldi bácsi ugyancsak méltóságteljesen fölkelt két komor vendége kedvéért, hosszú alsógatyájának bokamadzagját méltóságteljesen húzva maga mögött a földön, és leballagott nyolcvan nyaktörő lépcsőfokon a hegy hűs méhébe, látom, amint valami beavatás szerpapjaként cammog fölfelé a mocskos, penészes palackokkal, szuszogva, dörmögve leteszi a kis, zömök borospoharakat az asztalra, csönd van, finoman koppan a pohár, csurran a bor, Ady Endre és Krúdy Gyula – gondolom – nem koccint, csak összebólint, aztán majd valahogy kireggeledik, élet lesz, a Duna hűvös párái, vontatóhajók kőszénfüstje, vadgesztenyék óvó tenyere az iskolába igyekvő gyerekek kobakja fölött, kofák pakolódnak a Döbrentei téri piac ponyvái közt, a Rudas fürdő drabális masszőrje lepedőt cserél a nedves fapadon….
A Tabánt 1933-ban eldózerolták a föld színéről, Krúdy halálát mindenesetre meg kellett várni hozzá, nagy szégyen, hogy nem tudni, Poldi bácsival mi lett, kocsmák, leanderes, ecetfás kocsmák rogytak térdre a csákányok előtt, egyetlen eperfa áll a szánkózódomb közepén, szerintem az se kocsmaudvarból maradt….”

A leánderes,ecetfás udvarokról van némi fogalmam,a józsefvárosi Thék Endre utcában nőttem fel,ahol az udvaron-ahogy azt Presser megénekelte-csak ecetfa nőtt a poroló mellett,s a kapu alatt a tiltó táblára fittyet hányva tekerte verklijét a betérő kíntornás,várva a gangról lehulló aprópénzt.
Apám ,eredeti és becsületes mesterségét tekintve hentes és mészáros,aki ha rápillantott az utca túloldalán 1951-ben végleg bezárt üzletére , a Nagytemplom utcai talponállóban fojtotta bánatát egy-két nagyfröccsbe, néhány pillanatra felejtve , hogy húsz éves sikeres szakmai pályafutás után a korszellemnek megfelelve kénytelen-kelletlen átképezte magát vasesztergályos-nak.Nem is hívta a Kádár-rendszert,csak mocsokráciának.

Saly Noémi elbeszélését olvasva megütotte fulem a mondatfoszlány:”nagy szégyen,hogy nem tudni,Poldi bácsival mi lett”.
Nem addig van az! Hiszen már József Attila is kifakadt a kartotékadatok túlburján-zása miatt.(Ki hinné,hogy ő is ebben a korban élt,akár választhatta volna a Mélypincét a Japán kávéház helyett).Lehetetlen,hogy ne legyen adat a derék kocsmáros sorsáról ebben a világban,ahol mindenki figyel és megfigyelt egyben..
De kezdjük az elején.Poldi bácsi ,azaz Krausz Lipót egy közeli kis faluból Zsámbékról származott,ahol ősei sokadíziglen visszamenőleg korcsmárosok voltak. Evidens,hogy hivatásnak ő is ezt a nehéz pályát választotta. Mert nehéz pálya ez nagyon.
A pincér naponta több kilométert lohol,olykor tányérok hadát egyensúlyozva ,könnyed léptekkel sasszézik viszeres lábaival a vendéghad között,ceruzával a füle mellett oszt -szoroz fejben,fejet biccent a spiccesen távozó uraknak , kisztihandot lehelve a hölgyek felé. Ferenc nagybátyám , aki pincér volt a híres-hirhedt Fehér Ökörben, tudna erről mesélni. Ebben csak az akadályozza meg, hogy miután egy gyermektelen házasságot felrúgva elvált és feleségül vette egyik vendégét-aki megajándékozta a régen óhajtott gyermekkel-a megfeszített munkába már negyven éve viszonylag fiatalon belehalt.

Poldi bácsi számolt a kockázattal és döntött. Feljött a nagyvárosba és kibérelte a Mélypincét,harmincvalahány évesen. Pofon egyszerű ,de eredményes stratégiát dolgozott ki az üzlet fellendítésére. Tálalj egyszerű,házias étkeket, amit magad is szívesen eszel otthon. Az adag legyen bőséges, nem baj , ha a bécsi szelet lelóg a tányérról.Tegyél az asztalra jóféle búfelejtő borocskát, ami könnyű, itatja magát,de nem üti ki a vendéget,mert akkor ki fog fizetni? Add mindezt a környéken a legolcsóbban, hátha híre megy. A rezsiköltségeket úgy csökkentheted, ha nem alkalmazol szakácsot, pincért, hanem családi vállalkozásként üzemelsz. Mindehhez kitartó szorgalom, napi mókuskerék robot, a kis vendég és a sűrű fillér megbecsülése járuljon és a siker nem maradhat el.

Az ötlet fényesen bevált. A Mélypincének híre ment Pesten és Budán. Írók,költők, híres és névtelen bohémek lepték el a pár asztalnyi vendégteret, elvegyülve a helybéli iparosokkal, hogy részesei legyenek a Leni néni nyújtotta kulináris örö-
moknek. Poldi bácsi , azaz ekkor még csak Poldi a szomszéd papírkereskedésben beszerzett egy üres bőrkötésű (bár Márai szerint egyszerű viszosvászon volt az a bőr)mappát és kinevezte Vendégkönyvnek.
Dedikálók többek között:
Krúdy Gyula, Bródy Sándor, Szerb Antal, Márai Sándor ,Várkonyi Titusz,Székely Mihály,Szép Ernő,Bóka László,Kálnay László,Hargitay István,Varannay Aurél,Kellér Andor.

Szép Ernő ezt írta a könyvbe:”A derék Krausz Poldi,olyan magyar mint Toldi.”

Székely Mihály:”Rám mindig számÍthat,mint igaz jó barátjára,a legmélyebb pincehangoktól a legmagasabb női szopránig.”
A Krausz család eközben fölnevelt két lányt és három fiút.Az egyik lányról Dutka Ákos így ír:
“„Volt Poldi bácsinak egy roppant érdekes lánya,lehetett 18-20 év között. Formás ,egészséges zsidólány volt,szépen gitározott ,odaállt rendesen Krúdy asztala mellé s halkan,szordínósan régi avasi nótákat pengetett.
Béla nevű fiúk 2002-ben állíiólag még élt( 92 évesen )New Yorkban.


A harmincas évek felé egyre gyakrabban merült fel a Tabán lebontásának réme. Tulajdonképpen már az első világháború előtt megindult a városrész lebontása, de a csákányok háború meg a pénzhiány miatt hosszú időre leálltak.
1930 körül írja Márai Sándor:
„Tabán már évek óta jórészt abból él, hogy lebontják; mint az üzlet, amely állandóan és visszavonhatatlanul végkiárusítást hirdet. Tabánt sem azért keresik fel a pesti látogatók, mert van, hanem, mert évek óta az a híre, hogy megszűnik.”
Aztán az események felgyorsultak. Világválság ide-vagy oda,kezdett komolyra fordulni a dolog. Az ottlakók hiába reménykedtek,hogy a fővárosnak nincs elég pénze a bontás-hoz kubikusokat vásárolni. A bontás szaga már a levegőben volt. Sorra kapták meg a lakók a kiköltözési ukázt,házak omlottak le máról holnapra,beállt az ostromállapot.
Poldi bácsi letette a pincérkötényt, hóna alá vette az immár elhíresült vendégkönyvet és felballagott a hivatalba,hogy érveivel és bizonyítékaival állítsa meg a múlt lerombolását. Ám hiába volt a könyörgés, a határozatot kegyetlenül végrehajtották: 1933. október másodikán éjfélkor bezárt a bolt, s két hét múlva már semmi sem mutatta, mi állt itt hajdanán.
Poldi bá új kocsmát nyitott az Izabella téren a Magyar Színház mellett, de ez már csak 3 évig állt fenn. Néhány híve még ide is követte. A vendégkönyvbe újabb beírások kerültek.

„A Tabánt le lehetett bontani ,de Poldi bácsi örökkévaló”-írta a könyvbe Bóka László.

Aztán végleg közbeszólt a politika,bejöttek a zsidótörvények,végül beköszöntött a nyilas hatalomátvétel.
Poldi bácsi mégsem elsősorban magára gondolt.
Márai Sándor írja a Föld,Föld!-ben,hogy az öreg a vendégkönyvet az 1944-es német megszállás után felvitte hozzá,hogy őrizze meg,ha netán őt deportálnák származása miatt.
”Krausz Poldi életének,a tabáni korcsmáros szerényszegény,mindig derűs,dörmögő bormérő életének ez az album volt a remekműve. Most a pusztulás küszöbén ezt akarta megmenteni.”
Márai nem fogadhatta el,nem vállalhatta a megőrzés felelősségét,mert magát sem érezte biztonságban. Később úgy tudta, a könyv elpusztult a háborúban Krausz Poldival együtt. De tévedett,mindketten megmenekültek.

Kelecsényi László így ír erről Márait idézve:
„A vasárnapon, amely 1944. március 18-át követte, a kora délutáni órákban csöngettek budai lakásom ajtaján. Krausz Poldi állott az ajtóban, hóna alatt újságpapírba csomagolt albumot szorongatott. (…) Kis termetű, meghajlott hátú, tömött harcsabajszos, zömök emberke volt, kisalföldi ízes magyarsággal beszélt. (…) Reszketett a keze, amikor átnyújtotta az albumot, élete művét, egyetlen kincsét. A viaszosvászonba (!) kötött albumba írók, újságírók, művészek, éjszakai emberek, a budapesti szellemvilág lézengő ritterjei írtak néha tréfás, néha komoly emléksorokat. A betű és a hontalanság vándorlegényei, ez a minden politikai, vallási szektánál hűségesebben összetartó társaság, ezek voltak a Mély Pince, Poldi kliensei.” (Márai Sándor: Föld! Föld! Akadémiai és Helikon, 1991, 292. p.)
Márai, aki saját bizonytalan helyzete miatt nem vállalta az emlékkönyv megőrzését, emlékezésében azt sejteti, hogy Krausz Poldi is és a kötet is elpusztult a világégés végóráiban. Szerencsére Poldi túlélte az újlaki téglagyárat(!), túlélte a lengyelországi megsemmisítő tábort(!), és a vendégkönyv is megvan (jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonában).

Csordás Lajos írja ,hogy megtalálta a derék kocsmáros unokáját,Kürti Györgyöt,aki elmesélte nagyapja további sorsát.

“Krausz Poldi és felesége a háború nehéz napjait lányuknál, a József körúton , majd Zuglóban, a Kerékgyártó utcában , végül egy Hungária körúti lakásban vészelte át, köszönhetően az üldözöttekkel szolidáris embereknek.Szövetség utcai lakásukat kifosztották, ”Poldi mama” 1945-ben meghalt. Férje még tizenegy évig élt, 1956 őszén 86 éves korában távozott.Unokája ,Kürti György a vég előtt meglátogatta a kórházban.Egy üveg bor volt az öreg kívánsága,mint annak idején Krúdynak , amikor még ő ment az íróhoz beteglátogatóba.”
Egy szégyennel kevesebb tehát,kedves Noémi,és ez így van rendjén.Örömmel töltött el(bár gyanítom ,hogy azóta szintén tudja) Poldi bácsi sorsának kiderítése,az érdem azonban nem az enyém,én csak összeférceltem és közzéteszem az eddig csak kevesek által ismert adatokat . Most már csak egy bökkenő van a dologban ,hogyan bujkál-hatott az idős Krausz házaspár a nyilas időkben egy Hungária körúti lakásban , miközben a másik vélemény szerint egy lengyel koncentrációs tabor lakója volt?
De én ezt a szakemberekre hagyom. Remélem , egyszer ez is kiderül.

Utóirat:
Köszönet a két szakembernek Poldi bá sorsa kiderítéséért, egyben elnézést kérve a sűrű ollózásért.Egy amatőrnek ez talán megbocsájtható

Kaszás Ferenc

2009. március 15., vasárnap

ÉLŐ LEGENDA

(Tabáni Helytörténeti Gyűjtemény és Dokumentációs központ)

Ha állna még a régi Tabán, aranyéletünk volna: délebédre bármikor kiugorhatnánk a Kékgolyóba valami zónapörköltre meg kovászos uborkára. Nem a Kékgolyó utcai Kékgolyóba persze - az sincsen már jó ideje -, hanem csak ide, a Kereszt tér fölé, ahol a Hosszú, a Kör meg a Komló utca összefut. Vagyis dehogy ugorhatnánk ki, hiszen akkor redakciónk nem lehetne a Naphegy téren, mert Naphegy tér sem volna, mivelhogy szőlők és gyümölcsösök borítanák azt a helyet, ahol most egyebek mellett Musztafa Kemál mellszobra áll. Nevezett utcák az egykori Tabán felső karélyában helyezkedtek el, amelyre már csak egyetlen, érthetetlen módon ottfelejtett épület emlékeztet a Czakó utca és a Hegyalja út sarkán.
Alatta sporttelep - ott a háború idején még iskola volt, de addigra a romantikus emlékezetben a "girbegurba", a "zug", a "macskakő" és hasonló hangulatú kifejezésekkel körülcsobogtatott egykori emberi élőhely már csak töredékesen létezett. Kétségtelen, hogy a Gellérthegy, a Naphegy és a Várhegy felől a Dunára lejtő völgy meredek utcái tömegesen vonzották a művész-lelkeket, de már több mint száz éve, hogy a nagyobb léptékben gondolkozó városvezetés az egész Tabán lesikálásában gondolkozott, sőt az I. világháború előtt már a házak és telkek kisajátítása is előrehaladt, ám végül csak a 30-as években estek neki ténylegesen a városrésznek
Eddigre odalenn, az Attila úton már új épületek álltak, például a Bethlen-udvar időközben végképp elmagányosodott koloszszusa, amelytől nem messze csak néhány évtizeddel korábban építettek új tanintézetet Lechner Ödön tervei alapján, hogy aztán egy későbbi fázisban ezt az épületet is utolérje - idő előtt - a messzire tekintő rombolás.
A II. világháború gátat vetett ugyan a Rudas és a Rác fürdő forrásaira alapozott gigantikus fürdővárosi elképzeléseknek, de a bontásokkal sikeresen előrehaladtak. Hogy a tervek hamvukba holtak, talán nem is túl nagy baj, hiszen a fürdőépületek és villák részben azt a területet foglalták volna el, ahol ma az Erzsébet híd le- és felhajtó útjai futnak - a régi egyszerűen nekifutott a rakpartnak, nem is lehetett volna másként, hiszen a közelében akkoriban a Monarchia legszebbnek mondott ortodox temploma állt, lévén a lakosság egy jelentős része a török idők után betelepült szerb. Emléküket már csak egy újraállított kőkereszt őrzi a parkosított domboldalon (ahol tölgyek, hársak, ostorfák állnak, odébb meg, egy újabban kialakított tanösvény mentén berkenyék, mézesfa, császárfa), valamint egy áradási vízszintet jelző kőtábla az egyik megmaradt jobb Döbrentei utcai ház falán, a költő és műfordító Virág Benedek, Kazinczy, Berzsenyi és mások barátja és nyelvújító társa egykori lakhelye mellett.
És akkor végre megérkeztünk: ebben az épületegyüttesben nyitották meg a felújítás után, öt évvel ezelőtt a tabáni gyűjteményt két tágas, egykor istállóként, később tüzelőtárolóként szolgáló, egybenyitott boltíves helyiségben. A magyar, angol, német nyelvű, bőven illusztrált tablók a kezdetektől bemutatják a XVIII. században főleg hajósok, rakodók, szőlőművesek és mindenféle iparosok, például az egyebek mellett állatürülék-pácokkal és timsóval - innen a név - dolgozó tímárok által benépesített városrészt, ahol a török időkben a fürdők mellett dzsámik sora állt, és az imént említett bőrkikészítők török megnevezéséből eredeztetik magát a Tabán nevet is. Az erre csordogáló Ördögárok gyakran árvizekkel rombolta a házsorokat, 1810-ben pedig egy tűzvészben négyszáz ház leégett - tanulmányozzuk borzadva a szegény tabániakra zúduló sorscsapásokat. Aztán későbbi életképek, például Benedek Samu mézeskalácsos és viaszöntő egészen a hatvanas évekig működő üzletének részletes bemutatása. A belső helyiség beugróiban a minden valamirevaló helytörténeti gyűjteményben újra és újra örömmel felfedezhető konyhai és asztali tárgyak, vendéglői és kocsmai kellékek, butéliák, hatalmas söröskorsók, utalásokkal a Krúdy által felettébb kedvelt Mélypincére, a Kakuk, az Albecker vendéglőre, A Három Kapáshoz címzett intézetre, nem is szólva a Háromcsőrű Kacsáról, melynek címerállatából egy gyertyatartóként asztalra helyezhető példányt meg is szemlélhetünk, miután megvizsgáltuk az Első Tabáni Spongya Asztaltársaság jótékonysági meghívóját, melynek méretei minden bizonnyal arányban állottak a kedélyes egylet nevéből is kisejlő jelentős folyadékbefogadó képességnek és elhatározottságnak. A vendéglői emlékkönyvek fénymásolt lapjain finnek, olaszok, svédek áradoznak, egy angol nyelvű bejegyzés pedig azon lelkendezik, hogy szerzője körbemutathatta e kedélyes városrészt a legkiválóbb kaliforniai zeneszerzőnőnek. A gyűjteményt a régi tabániak máig gyarapítják - mondja az igazgató asszony, aki egyszersmind a Tabán Társaságot is elnökli, komoly civil közéletet gerjesztve a kellemesen tágas múzeumi térben. Példaként egy kézi mángorlóra mutat, amelynek az adományozó mintegy a helyét is kijelölte egy sarokban. Egy másikban ideiglenes kiállítás keretében Balogh Rudolf fényképeit láthatjuk - távolról sem ő volt az egyetlen jeles fotográfus, aki a tízes-húszas években a tabáni utcákat járta a masinájával, így aztán elég gazdag dokumentációja gyűlt össze az eltűnt városrésznek. És ott vannak még a festmények, akvarellek, sőt gobelinek is, az alkotók között pedig Nemes Lampérth József (meg persze Zórád Ernő) a legismertebb, a helyi hangulatot viszont Turják Ödön postafőtiszt, valamint Szabó László (műszaki hivatalvezetői minőségben a vár utolsó kapitánya) műkedvelő munkái színesítik. A gyűjteményben zajló dokumentációs munka legszebb eredménye talán a Tabáni füzetek idei, negyedik számához csatolt CD-ROM melléklet, amely Lenkei Ákos ifjú kartográfus munkájának eredményeként három idősíkban, térképen mutatja be a városrész különféle állapotait, a virtuális tabáni utcákhoz pedig töméntelen mennyiségben rendel hozzá fényképeket a környék lokálpatriótáinak örömére és andalodására. "Az egész egy mítosz, mégis tudunk róla beszélni" - mondja az igazgatónő.
Bp. I., Döbrentei u. 9., nyitva: szerda, péntek, szombat 14.00- 18.00, vasárnap 11.00-18.00 Köszönet Jankóné Pajor Ildikónak.

Narancs XIX. évf. 31. szám - 2007-08-02(KOVÁCSY)