1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2009. március 18., szerda

TABÁNI MUZSIKA

.................................Nagyapám egy tabáni kisvendéglőben muzsikaszó mellett
Szentkeressy foto
Loch Gergely:TAMBURASZÓTÓL A JAZZIG -- SZÓRAKOZTATÓ ZENE A TABÁNBAN

A 19-20. századi tabáni vendéglátás zenéjét sokszínűvé tette különböző történelmi korszakok, népek és divatok hatásának együttélése. Az egyes korszakok szerepének vizsgálatánál nem érdektelen egészen a török hódoltság idejéig visszatekintenünk. A zene az evés-ivásnak minden bizonnyal a törököknél is fontos kísérője volt. Igaz ugyan, hogy ezt a zenét nem kapta örökül a helyi vendéglátás: eltűnt a Tabánból, mint ahogy eltűntek a minaretek is. Ám a törökök országos jelenléte nyomot hagyott a magyarság zenei emlékezetében, hogy e nyom többek között majd a száz évvel Buda felszabadulása után érlelődni kezdő nemzeti tánczenénkben találjon magának helyet, és később városi cigányzenészek játékával jusson el a Tabánba.
A törökökével ellentétben az itt élő rácok zenéjének a 20. századig folyamatos hagyománya volt. Krúdy Gyula írja a Budai tavasz című novellájában, a pillanat hangulatának megrögzítésével zenetörténeti adathoz is juttatva olvasóját: „Lehetséges, hogy alant a Tabánban pengett a tambura a rác korcsmában, de az elhagyott, ködös estében azt is el lehetett hinni, hogy egy föld alatti pincében mulatnak elvarázsolt katonák, akik egykor a várat védték és kötelességüket nem teljesítették.” A rác tamburáról többen megemlékeznek, kétséget hagynak azonban a rajta játszott dallamok délszláv eredete felől. Hogy a rácváros névadó lakosai a 20. századra sem felejtették el saját zenéjüket, arról biztosít minket egy memoár-részlet1 az Árok utcai sírkövesről, akit nevének délszláv végződése után csak „Csics”-nek becéztek. Ez a sírköves nem tamburát, hanem „egy citerát dédelgetett, fatörzsből teknőszerűen kivájt primitív húros hangszert. Guzlicának nevezte, de magyar szerszám lehetett, jóval később alföldi parasztházakban találkoztam hasonlókkal. Ezzel kísérte magát, ha szerb és magyar parasztdalokat énekelt, néha vendégei kívánságára századeleji operettekből is, mentségére szolgáljon, hogy ilyenkor vidám irónia színezte a hangját.”



Az időrendben következő réteget a 18. században letelepített, és létszámban fokozatosan a rácok fölé kerekedő svábok zenéje jelenti. „Ó citera, szerelmes sváb szabólegények hangszere, míly kedvesek együgyű hangjaid” – sóhajt föl az Élet című lap újságírója 1913-ban, a Tabán kiskocsmáiról cikkezve.2 Másvalaki „Bagyikné korcsmájának jódlizó braunhaxlerei”-re (azaz budai svábokra) emlékezik3. Nyitott kérdés persze, hogy mit hoztak magukkal a betelepülők és mit vettek át „őshazájukból” a későbbi századokban. Annyi azonban joggal feltételezhető, hogy a svábok jelenléte nagyban elősegítette a későbbi, Bécs irányából érkező divatok, így például a sramli meghonosodását.
Feltehetően a német nyelvhez kötődő hagyományokról kapunk hírt Nagy Ignác 1845-ös regényéből, a Magyar titkokból.4 A kocsmákat sorra járva, vagy egy-egy helyhez szerződötten5 „Naturzängerek énekeltek, kik azért neveztettek így, mivel rendkívül természetes hangokon jobbadán csak az egyszerű meztelen természetet dicsőítik kedélyes dalaikban, mindent a maga természetes hangján nevezvén meg.” Azt is tőle tudjuk, hogy egy híres kiskocsmában hárfáslány „gyönyörködtette trágár dalokkal a sörözőket.” Hárfást említ a hatvan évvel később, 1908-ban megjelent Utazás Pestről Budapestre című könyv szerzője, Ágay Adolf is: a Rácfürdőnél „kancsal, apró szemű, duzzadt képű, ömleteg némber ült, aki szünet nélkül tépegette az ölébe hanyatlott hárfát, fogatlan szájának hamiskás mosolygásával énekelvén egy dalt, melyet – hatvan éve hallottam utoljára – de el nem felejthetek.” Ágay a hárfásnő két dalának is közli német nyelvű szövegét. A második egy ballada:6 „A ritter [...] megszökteti a klastromból kedvesét, az apácát. A szökevényt utolérik. A sápadt lovag, hölgye védelmében elesik, az apácát pedig befalazzák. Minden héten hallottam ezt a románcot, s a boldogtalan szerelmesek sorsán mindannyiszor megindultam” – emlékezik Ágay.7
Hogy hogyan alakul ki a kívülálló szemében a hely egy-egy elvont típusfigurája, azt jól példázza a Literatúra egy 1934-es cikke,8 amely egymás után közli Nagy Ignác 1845-ös és Ágay Adolf 1908-as fent idézett szövegrészleteit, és a bennük említett hárfásokat a legcsekélyebb kételkedés nélkül azonosítja egymással, nyugtázván az idő múlását: lám „»ömleteg némberré« csúnyult az egykori víg hárfáslány.” Ha hozzávesszük ehhez Zórád Ernőnek, a Tabán festőjének néhány évtizeddel későbbről származó hasonló emlékét – „mint ingázó ivó, egy bánatos szőke nőre emlékszem, ő hárfázott, egyedül és vakon” – akkor lelki szemeink előtt egy immár hozzávetőleg százhúsz éves hárfás asszony jelenik meg. Irreális kép, benne mégis mélyebb realitás, egy hosszú életű hagyomány tükröződik. Igaz, nem egészen folyamatos hagyomány: Ágay közli, hogy miután előkelő hellyé alakították a Rácfürdőt, eltűnt a hárfás, és helyét „Keszely Jóska karmester úr személyes vezénylete alatt a közkedveltségű dunafarmosi nemzeti zenekar” foglalta el.
Citerás az ALBECKER vendéglőben




A 18-19. század fordulójára vonatkoztatható az az újságcikk,9 amely szerint a Hét Választó Fejedelem fogadóban „farsangidőn csimpolyások reszelték a talpalávalót a népnek, míg a belsőbb termekben a gazdag polgárifjúság finomkodott kóborló bécsi muzikmeiszterek dallamaira.” Egy magasabb súlycsoportba tartozó „bécsi muzikmeiszter”, bizonyos Beethoven 1807-ben személyesen is tiszteletét tette a Hét Választó Fejedelemben (legalábbis nagyon valószínű), és a fogadó vendégei között szerepelt Berzsenyi Dániel is, 1810-ben. Szemere Pál így számol be egy Kazinczynak írott levelében a Berzsenyivel töltött időről: „Literátori beszélgetésünket eggy violint-játszó német szakasztotta félbe, a’ ki az ebéd mellé egy néhány nótákat húzott. Éppen arra emlékeztettem Berzsenyit, hogy Virágot jó lenne meglátogatni, minthogy nem messze lakik, midőn Berzsenyi a német muzsikussal meg nem elégedve azt kérdé tőlünk: Itt van-e most Bihari? Ugyan hol lehetne megkapnunk? – Azt estve megkaphatjuk, ha tetszik. Most ebéd után Virágot látogassuk meg. – S hol szokott Bihari muzsikálni?...”10 Mit tudott ez a muzsikus, aki ebben a pillanatban láthatóan jobban izgatta Berzsenyi képzeletét, mint a tabáni „szent öreg”, Virág Benedek meglátogatása?

.............................................................Tabáni vasárnap




Bihari János11 az ekkor már virágkorát élő magyar nemzeti tánczene, a verbunkos ünnepelt cigányhegedűse volt, mely stílus tárgyalásával a tabáni szórakoztató zene egy újabb rétegéhez érkeztünk. A verbunkos, mint azt neve is mutatja, a 18. század elején felállított állandó közös hadsereg utánpótlásához szervezett toborzó-mulatságokkal összekapcsolódva alakult ki a 18. század vége felé. Sokféle hagyomány érlelődött össze benne: a korábbi század közép-európai tánczenéje, a magyar népzene elemei (a kanásztánc és a népi hangszeres zene elemei), a kuruc-korból eredeztethető, török hatást is sejtető Rákóczi-nóta népes dallamcsaládja, és az új, bécsi klasszikus műzene. Ezt a muzsikát érezte az ekkoriban föllángoló nemzeti öntudat a leginkább sajátjának, és a külföld szemében is sokáig ez jelentette „a” magyar zenét.
A verbunkos előadóiként jelennek meg a szórakoztató zene színpadán a cigányok, akiknek zenei tevékenységéről addig csak szórványos említések szóltak. Térnyerésük egyik vélhető oka, hogy a szórakoztató zenészség hagyományosan lenézett foglalkozásnak számított, mint a vájogvetés vagy a kolompárság (ezek sorában persze a legmagasabb rangot viselte). A verbunkos-stílus és a 19. század közepére belőle kifejlődő népies műdal, mely a cigánybandák repertoárjának gerincét képezte a 20. században is, olyanyira összekapcsolódott a cigányzenészekkel, hogy többen (köztük még Liszt Ferenc is) cigány „találmánynak” vélték. Pedig a cigányok világszerte annak a népnek a saját zenéjét játszák, amely befogadta őket.
Játékukat vonzóvá teszi az általában apáról fiúra öröklődő mesterségbeli tudás, a rögtönzésszerűen szabad előadásmód, mellyel a gyengébb darabokat is tetszetőssé teszik, és a közönség hangulatának, igényeinek figyelmes követése. Egy banda jellemzően két hegedűből, cimbalomból és nagybőgőből áll, és rendesen klarinéttal, brácsával, csellóval egészülhet ki.
A cigányzene volt a tabáni kocsmaéletet a 20. században is meghatározó két irányzat egyike. A másik, ismét újabb réteget jelentő irányzat feltehetően az 1896-os Világkiállításon jelent meg Budapesten,12 és rövidesen meghódította a Tabánt, túlsúlyra jutva a cigányzene mellett. „Feltalálója” és névadója Johann Schrammel13 bécsi katonazenész volt. 1877-ben alapította meg híres együttesét, melyben két hegedű mellett klarinét és gitár, majd harmonika is szerepelt, és amely számára számos dalt és keringőt komponált. A sramliegyüttes a tabánban jellemzően egy vagy két hegedűből, hagyományos vagy kétnyakú gitárból (a második nyak basszushúrokat tartott) és harmonikából állt. A hegedűt citera is helyettesíthette.

Hegedűszó mellett az ALBECKER-ben

video

Mi muzsikus lelkek,mi bohém fiúk......Kaszás Attila énekel

Végig a tabáni estéken a parányi ablakok majd minden házban világosak. Mindegyik korcsma, és majd mindenikben zenélnek. A hegy lábánál még cigányok zenélnek, de a hegynek fölfelé már a schrammel lesz az úr.” – szól a megfigyelés 1925-ből.14 Az ilyenfajta megoszlásnak nem nehéz magyarázatát adni. A domboldal „bohém tabánjának” falusias környezetébe kerül a kisebb presztizsű sramli. Előadói gyakran amatőr-félamatőr zenészek (szemben a cigánybandák hivatásos tagjaival). Gerstl Ferenc vendéglőjébe minden szombat este „eljött citerájával a görög utcai hentes, gitárjával az aranykakas utcai grájzleros, harmonikájával a szarvas-téri pékmester”, és „megalakult a »srammlizenekar«. Gersli bácsi pajkos stancnikat énekelt idegen füleknek érthetetlen budai sváb dialektusban.”15 Nem volt ritka a kottából való játék sem: „Egy harmonikás, egy gitáros és két hegedűs játszik. Orfeuszt. [...] a tabáni schrammel szinte átszellemülten játsza Offenbach örökszép melódiáját. Mélyen ráhajolnak a zenészek az asztalra, ahová a kottalapokat terítették, és ügyelnek, nehogy egyetlen hangot is elhibázzanak.”16 Vagy másutt: „Mindenki hallott már harmonikát. A nyekergő szerszám a tabáni muzsikus kezében azonban valóságos orgona. Nagyszerű ez az orgonás, pápaszemes és kottából játszik, még pedig olyan professzoros elmélyedéssel, mintha [...] a zeneakadémia nagytermében játszana.”17 A cigányoktól idegen volt az így folytatott zenélés, amely elveszi a vendégekkel tartott közvetlen kontaktus lehetőségét, ezért kottát legföljebb csak a betanuláskor használtak (ha épp nem „fül után” tanultak). A sramlisok még utcai kalapozásra is vetemedtek18 – zenész cigányokról ez is nehezen volna elképzelhető.
A nagyobb presztizsű cigányzene a Duna felé eső városiasabb részbe, az „elit Tabánba” kerül. A Magyar Cigányzenészek Lapja a 20-as, 30-as évek fordulóján megjelent számainak utolsó oldalán közli a legrangosabb cigányzenés vendéglők listáját. A Tabán majd ötven vendéglátóhelyéből ezeken a listákon csupán három szerepel: a Cziegler, a Kakuk és a Várkert kioszk. Az utóbbiban mások között Bertók Vili prímás játékát hallhatjuk – de egészen másféle zenét is: „A postások zenekara az emelvényen Rip van Winkle dallamait játszotta, hogy mindenki elandalodott egy percre a Várkert kioszkban, a vanília fagylalt édesebb lett az asztalkákon, és az ostya lágyan mállott szét a szájakban, mint tegnapi szerelmi emlék.” – írja Krúdy,19 az eddig megismert Tabántól eléggé idegen világról adva hírt.
A Cziegler és a Kakuk (Rácz Pali illetve Budai Gyuszi prímásokkal) a Tabán legfiatalabb vendéglői közé tartoztak, 1924-ben illetve 1926-ban nyíltak – korábban sramlit játszó kocsmák helyén (a Cziegler a már említett Gerstl utóda). Mi lehet e váltás magyarázata? A választ a Kakuk magyaros bútorzata, a mestergerendáról lógó kukoricacsövek, a külföldi hírességek neveitől duzzadó vendégkönyv és az előtte parkoló autók adják meg: a cigányzene itt kezdi elfoglalni a helyét az idegenforgalom számára berendezett kirakatban.
A Tabán peremén álló Cziegler túléli a Nagy Bontást: 1937-ben már divatos szórakozóhely, esténként Kalmár Tibor énekel itt magyarnótákat – olyan új típusú zeneszerző ő, aki nemcsak nótákat ír, hanem sanzonokat, kuplékat, slágereket is komponál a kabarészínpad számára, melyeket részben maga ad elő.
Ám maradtak azért cigányzenés vendéglők a „meghitt” fajtából is. A Tabán jellegzetes figurája volt Poldi bácsi Mélypincéjének banda nélkül, egymagában hegedülő Jocó cigánya, aki úgy nézett ki „mint valami mesebeli törpe, de olyan gömbölyű kövér volt, hogy reá elmondhatta akárki: széle-hossza egy.”20 Jocó, azaz Kovács Jóska negyven évet töltött a Tabánban. Fiatalabb korában bandája is volt, erdélyi fürdőhelyeken, Párizsban, Londonban, Berlinben járt, játékáért hála-oklevelet is kapott a német császári udvartól. Aztán megöregedett, visszahúzódott a Tabánba. Arról volt nevezetes, hogy inkább játszott íróknak-művészeknek ingyen, mint bárki másnak pénzért. Játékát jól ismerhette a Mélypince törzsvendége, Krúdy Gyula, aki azonban másféle zenészt is hallgatott itt, ahogy egy visszaemlékezésben olvassuk: „Volt a Poldi bácsinak egy roppant érdekes lánya, lehetett úgy 18-20 év között. Formás, egészséges zsidólány volt, szépen gitározott és odaállt rendesen Krúdy asztala mellé s halkan, szordínósan régi avasi nótákat pengetett. [...] Ma már, amit [Krúdy] írt, közkincs. De az a hangulat, amit a Mélypince odván, a Poldi bácsi lányának pengető gitárja mellett hallottam, az volt az igazi Krúdy muzsika, a Krúdy-költészet méltó kísérőzenéje.”21 Arról egyelőre nincs tudomásunk, miféle muzsika szólt ezen a gitáron.
Cigányzenés helyek voltak az Alsó-Avar, a Vén Szederfa, illetve a Hét Választó Fejedelem utódja, a Háromcsőrű Kacsa is.
A cigány- és sramliegyüttesek repertoárja alkalmasint egymásba folyhatott. Két újságcikk22 is beszámol egy tabáni sramli-trióról, amelyben egy „kis púpos gitáros” játszott, aki énekelt is – magyarnótákat.
Később másféle repertoár-átvételre is találunk példát. A Magyar Cigányzenészek Lapja a 20-as évek végén megtelik a jazz „támadására” adott kétségbeesett reakciókkal. A jazznek akár rendeleti úton történő visszaszorítását követelő cigányzenészek a nemzeti szellem védelmére hivatkoznak, és arra, hogy a feketék vad zenéje idegen a magyar ember érzésvilágától. A következő beszámoló azonban leleplezi a háborgás valódi okát – a biztos megélhetés féltését: „A Hadnagy utca egyik kiskocsmájának zárt kapuján muzsika szűrődik át. De nem »sramli«. Cigányok próbálnak benne és jazzt játszanak énekszó mellett. Hiába idézik a múltat a copfos tetejű házak és macskaköves utcák; egy-egy árulkodó jele mégis felbukkan annak, hogy 1933-ban vagyunk.”23
„A tabáni muzsikus valami egészen külön spécies.” – írja egy újságcikk24 még 1925-ben, nem sejtve, hogy ez a „spécies” már a veszélyeztetett fajok között szerepel. 1933 – még hallani a kiszűrődő zene szélsodorta, távoli cincogását, a Tabáni utcák jellemző hangtüneményét, amely, ahogy távolodunk, beleolvad a nagyváros zajába. Hogy aztán egy napon már ne tudjuk belőle kiszűrni többé


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése