kassius fotomix
Minden álom egyszer véget ér.. (044*)a zongoránál Zórád Ernő
Mikor egy nemrég előkerült,porlepte családi album fellelése kapcsán nekilendültem ennek a blognak,még nem sejtettem,hogy kiapadhatatlan témára leltem.
Az elsárgult színét vesztett fényképekről egy teljesen új világ tárult elém, anyám, nagyapám és a többi családtag,rokon eddig teljesen ismeretlen, titokzatos világa, élete az élő és lebontott Tabánban .
Ugyanis én 13 évi házasság és egy világháború után születtem 1946-ban,miután előző évben apám vonatszerelvényét a sztálini kegy behajózás előtt visszafordította a constanca-i kikötő-ben.
Az albummal kitárult egy kapu,hogy betekinthessek. A Czakó utcai iskola ,ahová anyám elemibe járt,a polgári iskola a Fehér sas téren,meg a Dávid Károly és Fia Dobozgyár,ahol nyaranta a családi kasszához hozzájárulandó dolgozott.Midőn adatok után kutatva az internet ajtaját is kinyitottam ,egyszerűen rámömlött a Tabán .
Különösen az ilyen sorok töltöttek el gyönyörűségge(Egy nő a kocsmában,Saly Noémi írása,részlet):
„Hiszen micsoda méltóság kellhetett ahhoz, hogy az ember éjszakának évadján felzörgesse az öreg Krausz Poldit, a budai Tabán legnagyobb tekintélyű kocsmárosát! Hogyan kellett tudni vállalni az ivás halaszthatatlan szükségét és legyűrhetetlen kényszerét! És Poldi bácsi ugyancsak méltóságteljesen fölkelt két komor vendége kedvéért, hosszú alsógatyájának bokamadzagját méltóságteljesen húzva maga mögött a földön, és leballagott nyolcvan nyaktörő lépcsőfokon a hegy hűs méhébe, látom, amint valami beavatás szerpapjaként cammog fölfelé a mocskos, penészes palackokkal, szuszogva, dörmögve leteszi a kis, zömök borospoharakat az asztalra, csönd van, finoman koppan a pohár, csurran a bor, Ady Endre és Krúdy Gyula – gondolom – nem koccint, csak összebólint, aztán majd valahogy kireggeledik, élet lesz, a Duna hűvös párái, vontatóhajók kőszénfüstje, vadgesztenyék óvó tenyere az iskolába igyekvő gyerekek kobakja fölött, kofák pakolódnak a Döbrentei téri piac ponyvái közt, a Rudas fürdő drabális masszőrje lepedőt cserél a nedves fapadon….
A Tabánt 1933-ban eldózerolták a föld színéről, Krúdy halálát mindenesetre meg kellett várni hozzá, nagy szégyen, hogy nem tudni, Poldi bácsival mi lett, kocsmák, leanderes, ecetfás kocsmák rogytak térdre a csákányok előtt, egyetlen eperfa áll a szánkózódomb közepén, szerintem az se kocsmaudvarból maradt….”
A leánderes,ecetfás udvarokról van némi fogalmam,a józsefvárosi Thék Endre utcában nőttem fel,ahol az udvaron-ahogy azt Presser megénekelte-csak ecetfa nőtt a poroló mellett,s a kapu alatt a tiltó táblára fittyet hányva tekerte verklijét a betérő kíntornás,várva a gangról lehulló aprópénzt.
Apám ,eredeti és becsületes mesterségét tekintve hentes és mészáros,aki ha rápillantott az utca túloldalán 1951-ben végleg bezárt üzletére , a Nagytemplom utcai talponállóban fojtotta bánatát egy-két nagyfröccsbe, néhány pillanatra felejtve , hogy húsz éves sikeres szakmai pályafutás után a korszellemnek megfelelve kénytelen-kelletlen átképezte magát vasesztergályos-nak.Nem is hívta a Kádár-rendszert,csak mocsokráciának.
Saly Noémi elbeszélését olvasva megütotte fulem a mondatfoszlány:”nagy szégyen,hogy nem tudni,Poldi bácsival mi lett”.
Nem addig van az! Hiszen már József Attila is kifakadt a kartotékadatok túlburján-zása miatt.(Ki hinné,hogy ő is ebben a korban élt,akár választhatta volna a Mélypincét a Japán kávéház helyett).Lehetetlen,hogy ne legyen adat a derék kocsmáros sorsáról ebben a világban,ahol mindenki figyel és megfigyelt egyben..
De kezdjük az elején.Poldi bácsi ,azaz Krausz Lipót egy közeli kis faluból Zsámbékról származott,ahol ősei sokadíziglen visszamenőleg korcsmárosok voltak. Evidens,hogy hivatásnak ő is ezt a nehéz pályát választotta. Mert nehéz pálya ez nagyon.
A pincér naponta több kilométert lohol,olykor tányérok hadát egyensúlyozva ,könnyed léptekkel sasszézik viszeres lábaival a vendéghad között,ceruzával a füle mellett oszt -szoroz fejben,fejet biccent a spiccesen távozó uraknak , kisztihandot lehelve a hölgyek felé. Ferenc nagybátyám , aki pincér volt a híres-hirhedt Fehér Ökörben, tudna erről mesélni. Ebben csak az akadályozza meg, hogy miután egy gyermektelen házasságot felrúgva elvált és feleségül vette egyik vendégét-aki megajándékozta a régen óhajtott gyermekkel-a megfeszített munkába már negyven éve viszonylag fiatalon belehalt.
Poldi bácsi számolt a kockázattal és döntött. Feljött a nagyvárosba és kibérelte a Mélypincét,harmincvalahány évesen. Pofon egyszerű ,de eredményes stratégiát dolgozott ki az üzlet fellendítésére. Tálalj egyszerű,házias étkeket, amit magad is szívesen eszel otthon. Az adag legyen bőséges, nem baj , ha a bécsi szelet lelóg a tányérról.Tegyél az asztalra jóféle búfelejtő borocskát, ami könnyű, itatja magát,de nem üti ki a vendéget,mert akkor ki fog fizetni? Add mindezt a környéken a legolcsóbban, hátha híre megy. A rezsiköltségeket úgy csökkentheted, ha nem alkalmazol szakácsot, pincért, hanem családi vállalkozásként üzemelsz. Mindehhez kitartó szorgalom, napi mókuskerék robot, a kis vendég és a sűrű fillér megbecsülése járuljon és a siker nem maradhat el.
Az ötlet fényesen bevált. A Mélypincének híre ment Pesten és Budán. Írók,költők, híres és névtelen bohémek lepték el a pár asztalnyi vendégteret, elvegyülve a helybéli iparosokkal, hogy részesei legyenek a Leni néni nyújtotta kulináris örö-
moknek. Poldi bácsi , azaz ekkor még csak Poldi a szomszéd papírkereskedésben beszerzett egy üres bőrkötésű (bár Márai szerint egyszerű viszosvászon volt az a bőr)mappát és kinevezte Vendégkönyvnek.
Dedikálók többek között:
Krúdy Gyula, Bródy Sándor, Szerb Antal, Márai Sándor ,Várkonyi Titusz,Székely Mihály,Szép Ernő,Bóka László,Kálnay László,Hargitay István,Varannay Aurél,Kellér Andor.
Szép Ernő ezt írta a könyvbe:”A derék Krausz Poldi,olyan magyar mint Toldi.”
Székely Mihály:”Rám mindig számÍthat,mint igaz jó barátjára,a legmélyebb pincehangoktól a legmagasabb női szopránig.”
A Krausz család eközben fölnevelt két lányt és három fiút.Az egyik lányról Dutka Ákos így ír:
“„Volt Poldi bácsinak egy roppant érdekes lánya,lehetett 18-20 év között. Formás ,egészséges zsidólány volt,szépen gitározott ,odaállt rendesen Krúdy asztala mellé s halkan,szordínósan régi avasi nótákat pengetett.
Béla nevű fiúk 2002-ben állíiólag még élt( 92 évesen )New Yorkban.
A harmincas évek felé egyre gyakrabban merült fel a Tabán lebontásának réme. Tulajdonképpen már az első világháború előtt megindult a városrész lebontása, de a csákányok háború meg a pénzhiány miatt hosszú időre leálltak.
1930 körül írja Márai Sándor:
„Tabán már évek óta jórészt abból él, hogy lebontják; mint az üzlet, amely állandóan és visszavonhatatlanul végkiárusítást hirdet. Tabánt sem azért keresik fel a pesti látogatók, mert van, hanem, mert évek óta az a híre, hogy megszűnik.”
Aztán az események felgyorsultak. Világválság ide-vagy oda,kezdett komolyra fordulni a dolog. Az ottlakók hiába reménykedtek,hogy a fővárosnak nincs elég pénze a bontás-hoz kubikusokat vásárolni. A bontás szaga már a levegőben volt. Sorra kapták meg a lakók a kiköltözési ukázt,házak omlottak le máról holnapra,beállt az ostromállapot.
Poldi bácsi letette a pincérkötényt, hóna alá vette az immár elhíresült vendégkönyvet és felballagott a hivatalba,hogy érveivel és bizonyítékaival állítsa meg a múlt lerombolását. Ám hiába volt a könyörgés, a határozatot kegyetlenül végrehajtották: 1933. október másodikán éjfélkor bezárt a bolt, s két hét múlva már semmi sem mutatta, mi állt itt hajdanán.
Poldi bá új kocsmát nyitott az Izabella téren a Magyar Színház mellett, de ez már csak 3 évig állt fenn. Néhány híve még ide is követte. A vendégkönyvbe újabb beírások kerültek.
„A Tabánt le lehetett bontani ,de Poldi bácsi örökkévaló”-írta a könyvbe Bóka László.
Aztán végleg közbeszólt a politika,bejöttek a zsidótörvények,végül beköszöntött a nyilas hatalomátvétel.
Poldi bácsi mégsem elsősorban magára gondolt.
Márai Sándor írja a Föld,Föld!-ben,hogy az öreg a vendégkönyvet az 1944-es német megszállás után felvitte hozzá,hogy őrizze meg,ha netán őt deportálnák származása miatt.
”Krausz Poldi életének,a tabáni korcsmáros szerényszegény,mindig derűs,dörmögő bormérő életének ez az album volt a remekműve. Most a pusztulás küszöbén ezt akarta megmenteni.”
Márai nem fogadhatta el,nem vállalhatta a megőrzés felelősségét,mert magát sem érezte biztonságban. Később úgy tudta, a könyv elpusztult a háborúban Krausz Poldival együtt. De tévedett,mindketten megmenekültek.
Kelecsényi László így ír erről Márait idézve:
„A vasárnapon, amely 1944. március 18-át követte, a kora délutáni órákban csöngettek budai lakásom ajtaján. Krausz Poldi állott az ajtóban, hóna alatt újságpapírba csomagolt albumot szorongatott. (…) Kis termetű, meghajlott hátú, tömött harcsabajszos, zömök emberke volt, kisalföldi ízes magyarsággal beszélt. (…) Reszketett a keze, amikor átnyújtotta az albumot, élete művét, egyetlen kincsét. A viaszosvászonba (!) kötött albumba írók, újságírók, művészek, éjszakai emberek, a budapesti szellemvilág lézengő ritterjei írtak néha tréfás, néha komoly emléksorokat. A betű és a hontalanság vándorlegényei, ez a minden politikai, vallási szektánál hűségesebben összetartó társaság, ezek voltak a Mély Pince, Poldi kliensei.” (Márai Sándor: Föld! Föld! Akadémiai és Helikon, 1991, 292. p.)
Márai, aki saját bizonytalan helyzete miatt nem vállalta az emlékkönyv megőrzését, emlékezésében azt sejteti, hogy Krausz Poldi is és a kötet is elpusztult a világégés végóráiban. Szerencsére Poldi túlélte az újlaki téglagyárat(!), túlélte a lengyelországi megsemmisítő tábort(!), és a vendégkönyv is megvan (jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonában).
Csordás Lajos írja ,hogy megtalálta a derék kocsmáros unokáját,Kürti Györgyöt,aki elmesélte nagyapja további sorsát.
“Krausz Poldi és felesége a háború nehéz napjait lányuknál, a József körúton , majd Zuglóban, a Kerékgyártó utcában , végül egy Hungária körúti lakásban vészelte át, köszönhetően az üldözöttekkel szolidáris embereknek.Szövetség utcai lakásukat kifosztották, ”Poldi mama” 1945-ben meghalt. Férje még tizenegy évig élt, 1956 őszén 86 éves korában távozott.Unokája ,Kürti György a vég előtt meglátogatta a kórházban.Egy üveg bor volt az öreg kívánsága,mint annak idején Krúdynak , amikor még ő ment az íróhoz beteglátogatóba.”
Egy szégyennel kevesebb tehát,kedves Noémi,és ez így van rendjén.Örömmel töltött el(bár gyanítom ,hogy azóta szintén tudja) Poldi bácsi sorsának kiderítése,az érdem azonban nem az enyém,én csak összeférceltem és közzéteszem az eddig csak kevesek által ismert adatokat . Most már csak egy bökkenő van a dologban ,hogyan bujkál-hatott az idős Krausz házaspár a nyilas időkben egy Hungária körúti lakásban , miközben a másik vélemény szerint egy lengyel koncentrációs tabor lakója volt?
De én ezt a szakemberekre hagyom. Remélem , egyszer ez is kiderül.
Utóirat:
Köszönet a két szakembernek Poldi bá sorsa kiderítéséért, egyben elnézést kérve a sűrű ollózásért.Egy amatőrnek ez talán megbocsájtható
Kaszás Ferenc
Minden álom egyszer véget ér.. (044*)a zongoránál Zórád Ernő
Mikor egy nemrég előkerült,porlepte családi album fellelése kapcsán nekilendültem ennek a blognak,még nem sejtettem,hogy kiapadhatatlan témára leltem.
Az elsárgult színét vesztett fényképekről egy teljesen új világ tárult elém, anyám, nagyapám és a többi családtag,rokon eddig teljesen ismeretlen, titokzatos világa, élete az élő és lebontott Tabánban .
Ugyanis én 13 évi házasság és egy világháború után születtem 1946-ban,miután előző évben apám vonatszerelvényét a sztálini kegy behajózás előtt visszafordította a constanca-i kikötő-ben.
Az albummal kitárult egy kapu,hogy betekinthessek. A Czakó utcai iskola ,ahová anyám elemibe járt,a polgári iskola a Fehér sas téren,meg a Dávid Károly és Fia Dobozgyár,ahol nyaranta a családi kasszához hozzájárulandó dolgozott.Midőn adatok után kutatva az internet ajtaját is kinyitottam ,egyszerűen rámömlött a Tabán .
Különösen az ilyen sorok töltöttek el gyönyörűségge(Egy nő a kocsmában,Saly Noémi írása,részlet):
„Hiszen micsoda méltóság kellhetett ahhoz, hogy az ember éjszakának évadján felzörgesse az öreg Krausz Poldit, a budai Tabán legnagyobb tekintélyű kocsmárosát! Hogyan kellett tudni vállalni az ivás halaszthatatlan szükségét és legyűrhetetlen kényszerét! És Poldi bácsi ugyancsak méltóságteljesen fölkelt két komor vendége kedvéért, hosszú alsógatyájának bokamadzagját méltóságteljesen húzva maga mögött a földön, és leballagott nyolcvan nyaktörő lépcsőfokon a hegy hűs méhébe, látom, amint valami beavatás szerpapjaként cammog fölfelé a mocskos, penészes palackokkal, szuszogva, dörmögve leteszi a kis, zömök borospoharakat az asztalra, csönd van, finoman koppan a pohár, csurran a bor, Ady Endre és Krúdy Gyula – gondolom – nem koccint, csak összebólint, aztán majd valahogy kireggeledik, élet lesz, a Duna hűvös párái, vontatóhajók kőszénfüstje, vadgesztenyék óvó tenyere az iskolába igyekvő gyerekek kobakja fölött, kofák pakolódnak a Döbrentei téri piac ponyvái közt, a Rudas fürdő drabális masszőrje lepedőt cserél a nedves fapadon….
A Tabánt 1933-ban eldózerolták a föld színéről, Krúdy halálát mindenesetre meg kellett várni hozzá, nagy szégyen, hogy nem tudni, Poldi bácsival mi lett, kocsmák, leanderes, ecetfás kocsmák rogytak térdre a csákányok előtt, egyetlen eperfa áll a szánkózódomb közepén, szerintem az se kocsmaudvarból maradt….”
A leánderes,ecetfás udvarokról van némi fogalmam,a józsefvárosi Thék Endre utcában nőttem fel,ahol az udvaron-ahogy azt Presser megénekelte-csak ecetfa nőtt a poroló mellett,s a kapu alatt a tiltó táblára fittyet hányva tekerte verklijét a betérő kíntornás,várva a gangról lehulló aprópénzt.
Apám ,eredeti és becsületes mesterségét tekintve hentes és mészáros,aki ha rápillantott az utca túloldalán 1951-ben végleg bezárt üzletére , a Nagytemplom utcai talponállóban fojtotta bánatát egy-két nagyfröccsbe, néhány pillanatra felejtve , hogy húsz éves sikeres szakmai pályafutás után a korszellemnek megfelelve kénytelen-kelletlen átképezte magát vasesztergályos-nak.Nem is hívta a Kádár-rendszert,csak mocsokráciának.
Saly Noémi elbeszélését olvasva megütotte fulem a mondatfoszlány:”nagy szégyen,hogy nem tudni,Poldi bácsival mi lett”.
Nem addig van az! Hiszen már József Attila is kifakadt a kartotékadatok túlburján-zása miatt.(Ki hinné,hogy ő is ebben a korban élt,akár választhatta volna a Mélypincét a Japán kávéház helyett).Lehetetlen,hogy ne legyen adat a derék kocsmáros sorsáról ebben a világban,ahol mindenki figyel és megfigyelt egyben..
De kezdjük az elején.Poldi bácsi ,azaz Krausz Lipót egy közeli kis faluból Zsámbékról származott,ahol ősei sokadíziglen visszamenőleg korcsmárosok voltak. Evidens,hogy hivatásnak ő is ezt a nehéz pályát választotta. Mert nehéz pálya ez nagyon.
A pincér naponta több kilométert lohol,olykor tányérok hadát egyensúlyozva ,könnyed léptekkel sasszézik viszeres lábaival a vendéghad között,ceruzával a füle mellett oszt -szoroz fejben,fejet biccent a spiccesen távozó uraknak , kisztihandot lehelve a hölgyek felé. Ferenc nagybátyám , aki pincér volt a híres-hirhedt Fehér Ökörben, tudna erről mesélni. Ebben csak az akadályozza meg, hogy miután egy gyermektelen házasságot felrúgva elvált és feleségül vette egyik vendégét-aki megajándékozta a régen óhajtott gyermekkel-a megfeszített munkába már negyven éve viszonylag fiatalon belehalt.
Poldi bácsi számolt a kockázattal és döntött. Feljött a nagyvárosba és kibérelte a Mélypincét,harmincvalahány évesen. Pofon egyszerű ,de eredményes stratégiát dolgozott ki az üzlet fellendítésére. Tálalj egyszerű,házias étkeket, amit magad is szívesen eszel otthon. Az adag legyen bőséges, nem baj , ha a bécsi szelet lelóg a tányérról.Tegyél az asztalra jóféle búfelejtő borocskát, ami könnyű, itatja magát,de nem üti ki a vendéget,mert akkor ki fog fizetni? Add mindezt a környéken a legolcsóbban, hátha híre megy. A rezsiköltségeket úgy csökkentheted, ha nem alkalmazol szakácsot, pincért, hanem családi vállalkozásként üzemelsz. Mindehhez kitartó szorgalom, napi mókuskerék robot, a kis vendég és a sűrű fillér megbecsülése járuljon és a siker nem maradhat el.
Az ötlet fényesen bevált. A Mélypincének híre ment Pesten és Budán. Írók,költők, híres és névtelen bohémek lepték el a pár asztalnyi vendégteret, elvegyülve a helybéli iparosokkal, hogy részesei legyenek a Leni néni nyújtotta kulináris örö-
moknek. Poldi bácsi , azaz ekkor még csak Poldi a szomszéd papírkereskedésben beszerzett egy üres bőrkötésű (bár Márai szerint egyszerű viszosvászon volt az a bőr)mappát és kinevezte Vendégkönyvnek.
Dedikálók többek között:
Krúdy Gyula, Bródy Sándor, Szerb Antal, Márai Sándor ,Várkonyi Titusz,Székely Mihály,Szép Ernő,Bóka László,Kálnay László,Hargitay István,Varannay Aurél,Kellér Andor.
Szép Ernő ezt írta a könyvbe:”A derék Krausz Poldi,olyan magyar mint Toldi.”
Székely Mihály:”Rám mindig számÍthat,mint igaz jó barátjára,a legmélyebb pincehangoktól a legmagasabb női szopránig.”
A Krausz család eközben fölnevelt két lányt és három fiút.Az egyik lányról Dutka Ákos így ír:
“„Volt Poldi bácsinak egy roppant érdekes lánya,lehetett 18-20 év között. Formás ,egészséges zsidólány volt,szépen gitározott ,odaállt rendesen Krúdy asztala mellé s halkan,szordínósan régi avasi nótákat pengetett.
Béla nevű fiúk 2002-ben állíiólag még élt( 92 évesen )New Yorkban.
A harmincas évek felé egyre gyakrabban merült fel a Tabán lebontásának réme. Tulajdonképpen már az első világháború előtt megindult a városrész lebontása, de a csákányok háború meg a pénzhiány miatt hosszú időre leálltak.
1930 körül írja Márai Sándor:
„Tabán már évek óta jórészt abból él, hogy lebontják; mint az üzlet, amely állandóan és visszavonhatatlanul végkiárusítást hirdet. Tabánt sem azért keresik fel a pesti látogatók, mert van, hanem, mert évek óta az a híre, hogy megszűnik.”
Aztán az események felgyorsultak. Világválság ide-vagy oda,kezdett komolyra fordulni a dolog. Az ottlakók hiába reménykedtek,hogy a fővárosnak nincs elég pénze a bontás-hoz kubikusokat vásárolni. A bontás szaga már a levegőben volt. Sorra kapták meg a lakók a kiköltözési ukázt,házak omlottak le máról holnapra,beállt az ostromállapot.
Poldi bácsi letette a pincérkötényt, hóna alá vette az immár elhíresült vendégkönyvet és felballagott a hivatalba,hogy érveivel és bizonyítékaival állítsa meg a múlt lerombolását. Ám hiába volt a könyörgés, a határozatot kegyetlenül végrehajtották: 1933. október másodikán éjfélkor bezárt a bolt, s két hét múlva már semmi sem mutatta, mi állt itt hajdanán.
Poldi bá új kocsmát nyitott az Izabella téren a Magyar Színház mellett, de ez már csak 3 évig állt fenn. Néhány híve még ide is követte. A vendégkönyvbe újabb beírások kerültek.
„A Tabánt le lehetett bontani ,de Poldi bácsi örökkévaló”-írta a könyvbe Bóka László.
Aztán végleg közbeszólt a politika,bejöttek a zsidótörvények,végül beköszöntött a nyilas hatalomátvétel.
Poldi bácsi mégsem elsősorban magára gondolt.
Márai Sándor írja a Föld,Föld!-ben,hogy az öreg a vendégkönyvet az 1944-es német megszállás után felvitte hozzá,hogy őrizze meg,ha netán őt deportálnák származása miatt.
”Krausz Poldi életének,a tabáni korcsmáros szerényszegény,mindig derűs,dörmögő bormérő életének ez az album volt a remekműve. Most a pusztulás küszöbén ezt akarta megmenteni.”
Márai nem fogadhatta el,nem vállalhatta a megőrzés felelősségét,mert magát sem érezte biztonságban. Később úgy tudta, a könyv elpusztult a háborúban Krausz Poldival együtt. De tévedett,mindketten megmenekültek.
Kelecsényi László így ír erről Márait idézve:
„A vasárnapon, amely 1944. március 18-át követte, a kora délutáni órákban csöngettek budai lakásom ajtaján. Krausz Poldi állott az ajtóban, hóna alatt újságpapírba csomagolt albumot szorongatott. (…) Kis termetű, meghajlott hátú, tömött harcsabajszos, zömök emberke volt, kisalföldi ízes magyarsággal beszélt. (…) Reszketett a keze, amikor átnyújtotta az albumot, élete művét, egyetlen kincsét. A viaszosvászonba (!) kötött albumba írók, újságírók, művészek, éjszakai emberek, a budapesti szellemvilág lézengő ritterjei írtak néha tréfás, néha komoly emléksorokat. A betű és a hontalanság vándorlegényei, ez a minden politikai, vallási szektánál hűségesebben összetartó társaság, ezek voltak a Mély Pince, Poldi kliensei.” (Márai Sándor: Föld! Föld! Akadémiai és Helikon, 1991, 292. p.)
Márai, aki saját bizonytalan helyzete miatt nem vállalta az emlékkönyv megőrzését, emlékezésében azt sejteti, hogy Krausz Poldi is és a kötet is elpusztult a világégés végóráiban. Szerencsére Poldi túlélte az újlaki téglagyárat(!), túlélte a lengyelországi megsemmisítő tábort(!), és a vendégkönyv is megvan (jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonában).
Csordás Lajos írja ,hogy megtalálta a derék kocsmáros unokáját,Kürti Györgyöt,aki elmesélte nagyapja további sorsát.
“Krausz Poldi és felesége a háború nehéz napjait lányuknál, a József körúton , majd Zuglóban, a Kerékgyártó utcában , végül egy Hungária körúti lakásban vészelte át, köszönhetően az üldözöttekkel szolidáris embereknek.Szövetség utcai lakásukat kifosztották, ”Poldi mama” 1945-ben meghalt. Férje még tizenegy évig élt, 1956 őszén 86 éves korában távozott.Unokája ,Kürti György a vég előtt meglátogatta a kórházban.Egy üveg bor volt az öreg kívánsága,mint annak idején Krúdynak , amikor még ő ment az íróhoz beteglátogatóba.”
Egy szégyennel kevesebb tehát,kedves Noémi,és ez így van rendjén.Örömmel töltött el(bár gyanítom ,hogy azóta szintén tudja) Poldi bácsi sorsának kiderítése,az érdem azonban nem az enyém,én csak összeférceltem és közzéteszem az eddig csak kevesek által ismert adatokat . Most már csak egy bökkenő van a dologban ,hogyan bujkál-hatott az idős Krausz házaspár a nyilas időkben egy Hungária körúti lakásban , miközben a másik vélemény szerint egy lengyel koncentrációs tabor lakója volt?
De én ezt a szakemberekre hagyom. Remélem , egyszer ez is kiderül.
Utóirat:
Köszönet a két szakembernek Poldi bá sorsa kiderítéséért, egyben elnézést kérve a sűrű ollózásért.Egy amatőrnek ez talán megbocsájtható
Kaszás Ferenc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése