1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2010. január 16., szombat

FEHÉR GALAMB SZÁLL A FALU FELETT

Apám kedvenc nótája volt ez a kis dal. Nem énekelte mindíg , nem koptatta el , csak akkor dúdolta halkan ,ha valamilyen nagy öröm ,vagy nagy bánat érte.Rádióban ,tv-ben is nagyon ritkán hallani.Régen furdalt a kíváncsiság , honnan ered ez a különös-bús hangulatú nóta.
Persze sejthettem volna, nem népdal ő -tiszta forrásból-ahogy Kodály mondaná , de mégis kedves nekem , mert 20 éve halott apámat idézi fel emlékeimben.

A tények: a népies dalt Murgács Kálmán a 20-as 30-as évek ismert dal- és szövegírója köl-
tötte. Sepsiszentgyörgyön született, hivatalnok ember volt aki később dalokat,dal-
szövegeket, operetteket is írt. Irredenta dalai miatt az ötvenes években kitiltották
Budapestről, vidéki iskolákban zeneoktatóként dolgozott.Sírkövére legismertebb
művének ,a"fehér galamb "-nak első sorát vésték fel. A szövegét Gyökössy Endre
MÁV főtanácsos írta .



Fehér galamb száll a falu felett,
Viszi az én bánatos lelkemet.
Nyugtalanul szálldos ide-oda,
Nem leszek én boldog talán soha.
F.:
Csókoltam én szép lányt már eleget,
De igazán egyik se szeretett.
/:Nem hall engem senki sóhajtani,
csak igazán szeressen valaki.:/
N.:
Bánat tépi szívemet, lelkemet,
Mert igazán senki se szeretett.
/:Nem hall engem senki sóhajtani,
Csak igazán szeressen valaki.:/

Murgács Kálmán sírköve a dal első sorának kottájával és szövegével



Murgács Kálmán-Gyökössy Endre: Fehér galamb száll a falu felett

Énekel Szalai László

2010. január 15., péntek

A NAGYHÁZI GALÉRIA ÚJABB KÍNÁLATÁBÓL

HAEFFNER JENŐ: TABÁN 1931
HAEFFNER JENŐ: TABÁNI RÉSZLET 1930
HAEFFNER JENŐ: TABÁNI UTCARÉSZLET
ILLNIZZKY.J: TABÁNI RÉSZLET
MÁTRAI VILMOS : TABÁNI RÉSZLET 1909
MÉSZÖLY-MUNKÁS BÉLA : TABÁN TÉLEN 1925
SZIGETI JENŐ : TABÁN TÉLEN
TURMAYER SÁNDOR : TABÁNI UTCA
TURMAYER SÁNDOR : TABÁNI RÉSZLET

MÉGEGYSZER HADIK


A kávéház a múlt század elején olyan szükséglet volt a népnek, mint a pék vagy a piac - vallja Saly Noémi muzeológus, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum munkatársa. Kávéháztörténészként különös örömmel üdvözölte Karinthy Frigyes és írótársai egykori törzshelye, a Hadik Kávéház újranyitását, melynek múltjáról szívesen mesél, néhány anekdotával fűszerezve a történetet. Szó se róla, nagy élet folyt valaha a Hadikban, idejárt Déry Tibor, Füst Milán és a kor híres futballbírója, Klug Frigyes is.

A mai Bartók Béla úton fellehető egykor legendás kávéház első tulajdonosa egy fényképész volt, aki neje számára alapította a vendéglátóhelyet - mesél a kezdetekről Saly Noémi. A Hadik irodalmi kávéházzá Karinthy Frigyes felesége, Böhm Aranka és barátnői jóvoltából vált. Az író 1920-ban vette feleségül Arankát, miután első felesége, Judik Etel színésznő 1918-ban spanyolnáthában meghalt.

Böhm Aranka és barátnői gyakran jártak egymáshoz vendégségbe: finom süteményeket sütöttek - és nem is keveset -, majd azokat eszegetve kedélyesen elcsevegtek. Egy idő után azonban a süteményhurcolászás körülményessé vált. Ekkor találták ki a hölgyek, hogy felfedezik a közeli kávéházakat. A Hadik pont megfelelt a célnak: nem kellett messzire vinni a sütiket, és hely is volt bőven: alig egy-egy bácsika sakkozott az asztaloknál.

Arankáék tehát betelepültek egy páholyba (akkor még így hívták e kis zugokat a kávézókban, ma már kevés helyen bukkanunk hasonlóra), és attól fogva itt folyt a női eszmecsere. A négy vonzó fiatal nő látványa aztán odavonzotta a többieket is: előbb a férjeket-barátokat, majd az idegenek is kezdték megtölteni a Hadikot, mely igazi közösségi térré, művészkávéházzá vált. Ide járt Karinthyékon kívül Tersánszky Józsi Jenő és felesége, Sári, Füst Milán, Déry Tibor, Darvin Gyula, a detektívregényíró és Klug Frigyes futballbíró is.

Saly Noémi emlékei szerint gyermekkorában a Hadik helyén a Szivárvány Áruház állt, majd a gombokat és a cipzárakat cipők követték. A kultúrtörténész felelevenít egy régi történetet: a Bartók Béla sarkán álló - akkor még - cipőbolt előtt álldogáló két tinilány tekintete a lábbelik mustrálása közben a falon virító emléktáblára tévedt, mely azt hirdette: az épületben működött 1911-től 1949-ig Karinthyék törzshelye. Mire az egyik lányka felkiáltott: "B. meg, ezek itt kávéztak a cipők között?!"

Persze, ami a tízes években megfelelt, 2009-ben már nem állná meg a helyét: a régi Hadik helyére valami új kellett, ami a mai ember ízlését is kiszolgálja. Egy olyan hely, ahol jól esik leülni az asztalhoz, ahol finom a kávé és udvarias a személyzet. A régi kávésok számára nem a pénz volt a legfontosabb, hanem a vendég, hiszen tőle kapták a pénzt - eleveníti fel a múltat Saly Noémi. Nem ritkán a kávéház felett laktak, ablakuk nem a kávézóra, hanem a kávézóba nézett, s ha egy-egy illusztris vendég érkezett, lesiettek hozzá, és lesegítették a kabátját. Ma viszont lelkeket már nem képeznek, csak menedzsereket...

Régen azt is meg kellett tanulnia a betérőnek, hogy kell kávéházi vendégnek lenni. A vendéglátóegységek a szocializáció fontos terepei voltak: itt nőttek fel a gyerekek, akiket a szülők magukkal hoztak egy-egy kávézásra. "A kocsma lenyom, a kávéház felemel" - állítja a kultúrtörténész -; a szép környezet visszafogta a vendégeket, sosem káromkodtak, nem úgy, mint manapság...
MIX 2009 NOV.10

KABOS GYULA (1887-1941) A LEGNAGYOBB MAGYAR KOMIKUS

..................................KABOS GYULA a legnagyobb magyar komikus színész

network.hu

1887. március 19-én született Budapesten. A színészetet Sólymosi Elek színiiskolájában tanulta, 1905-ben végzett. Pályáját még ez évben Szabadkán kezdte. 1906-1907 között Zomborban, 1907-1910-ig ismét Szabadkán játszott. Pályája Nagyváradon (1910-13), majd a Király Színházban (1913-14) és a Royal Sörkabaréban folytatódott. 1916-18 között a Kristálypalotában, a Fővárosi Orfeumban, a Télikertben, 1917-ben a Magyar Színházban és az Intim Kabaréban lépett színpadra. Nagyváradon színházalapítással próbálkozott (1918), a következő évben visszatért Budapestre. 1919-ben a Dunaparti Színház tagja lett. Ezután az alábbi budapesti színházakban lépett fel: Andrássy úti Színház, Magyar Színház, Vígszínház, Belvárosi Színház, Renaissance Színház, Pesti Kabaré, Revü, Scala, Blaha Lujza Színház, Budai Színkör. Mindenütt nagy sikert aratott a világot jelentő deszkákon. 1926-29-ig a Fővárosi Operettszínház tagja volt. Színi mestersége mellett 1929-től 1930-ig a Fővárosi Művész Színház igazgatója volt.

Életútjának további állomásai: Budapesti Színház, Nyári Operettszínház, Fővárosi Operettszínház, Király Színház, Vígszínház, Labriola Színház, Modern Kabaré, Magyar Színház. Nemcsak itthon aratott sikereket, 1932-ben Bécsben a Theater an der Komikerben vendégszerepelt. 1939-ben a német befolyás növekedtével búcsút mondott hazájának, és az Amerikai Egyesült Államokba települt. Itt alkalmi fellépéseken szórakoztatta a magyarul tudó közönséget. New Yorkban halt meg 1941. október 6-án.

Kabos Gyula pályáját mint táncoskomikus kezdte, majd a pesti kabaré utánozhatatlan egyénisége lett. Maradandót alkotott vígjátékokban és tragikomikus szerepekben egyaránt. Testi és lelki sebeket hordozó kisemberei szívszorító őszinteséget és ügyefogyottságot sugároztak. Kabos Gyula hadaró és dadogó beszéddel, eszköztelen játékkal, félszeg mozdulatokkal, groteszk mimikával teremtett figuráját számos film is őrzi.Egyik legnépszerúbb , ma is ismert dalával emlékezzünk meg róla a filmkockák segítségével keltve őt életre s egyben tisztelegve művészete előtt.


.......................................
Gózön Gyula és Kabos Gyula kettőse az "EZ A VILLA ELADÓ "c.filmből

Titkokat súg az éj

Éjfélre jár, a zajgó város elpihent.
Súlyos fellegeket vonszol az éj,
s kósza csillagokhoz bújik a holdkaréj
a sötétségbe olvadt házsorok felett.
Az utolsó busz már a holnapba szalad.

Álomba ringatja késői utasát,
kinek elméjét gondok liánja fonja át,
míg testéről a mának nyűge leszakad.

A néptelen utakon csendet hord a szél.
Csak halk neszek borzolják a néma estét,
hűvös kapualjakba bámul a sötét,
s egy lépcsőház nappali titkokról mesél.

És beszél a kert, a villamos, a Tabán,
egy virágos balkon, a Dunán a hidak;
misztikum hatja át a távolságokat,
ahogy sóhajt a Szigeten egy vén platán.

Suttog a Libegő, a budai házak,
a pesti rakpart és a kandeláberek;
bár alszik minden út, s a táj is szendereg,
rejtelem színezi az éjre feszült vásznat.


SÁRHELYI ERIKA verse

2010. január 14., csütörtök

Az egykori Görög utca (Ajánlom T.J. barátomnak)

Az egykori Görög utca
2002.09.30 01:00




Nemcsak görögöket, de még az utcájukat sem érdemes keresgélni a mai Tabánban. A hegyre kapaszkodó keskeny, köves út helyét rég benőtte a fű, felette pedig az új Erzsébet híd egy kisebb amerikai városba is beillő felüljárórendszerén dübörög az ideges főváros.
A századfordulón Budapest már beérte nyugati testvéreit, utcáin villamosok csörömpöltek, esténként fényárban úsztak a frissen felhúzott bérpaloták. 1903-ban aztán az Erzsébet híd átadásával egyszerre találkozott a minden részében megújuló Pest egy, a Balkán-félszigetről idekerült mozdulatlan kisvárossal. A Budai Hírlap egyik újságírója 1906-ban nemcsak megérezte ezt a hangulati szembenállást, de igazi lokálpatriótaként meg is védelmezte a „fejlődni” képtelen, öreg kerületet: „De ez a jobb part nemcsak csendes, hanem nem is fejlődik. Nem kap nagy bérkaszárnyákat, nem terhelik túl mindenféle hóborttal, ízléstelenséggel… a művészetek embere a bal part sivárságából átmenekül Budára.” Így tettek sokan, köztük a legismertebbek Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula.

A művészvilág bohém tanyája a tabáni "Mélypince"

Asszonyok is jártak ide, köztük Szépvadászné, aki Krúdy szerint az itteni borkimérések legjobb ismerőjének számított. „De amint a Görög utcai toronyban delet ütött az óra: már eltűnt Szépvadászné”, hiszen kocsmai bölcsessége mellett „gondos háziasszony” is volt egyben. Az aranyifjak pedig csak ilyentájt ébredeztek, hogy aztán az összevont „reggeli-ebédjüket” a félszáz tabáni vendéglátóhely egyikében költsék el. Mondjuk, itt, a Görög utcában, a Mélypincében. Megtalálni igazán nem volt nehéz. A Döbrentei téren a szerbek azóta lebontott temploma mellett kellett balra fordulni, s már ott is volt az ember.
Krausz Poldi Mélypince vendéglőjét azonban a „nyomorúságos viskók, apró házak halmazának” egyik földszintes saroképületében rendezte be. Ám ahogy ez már lenni szokott, inkább itt álltak meg a járókelők és nem a „tehetősebb építtetők jóvoltából” emelt klasszicista remekművek előtt. Krausz előtt görögök bérelték a kocsmát.
...........Poldi bácsi híres vendégkönyvét mint legnagyobb kincsét hagyományozza gyermekeire (olvasáshoz katt a képre)

Pontosabban szerbek, de az akkori feljegyzésekben mindenki görög lett, aki a keleti egyházhoz tartozott. Sokak szerint nem is kocsma működött itt, hanem örömtanya. Őszintén szólva nem lehetetlen a felvetés, hiszen a századfordulón a Tabán igazi vigalmi negyedként szolgált. Az öreg Krausz, ha benne is volt az üzletben, biztosan nem erre lenne a legbüszkébb. Sokkal inkább kedvelt törzsvendégeire, Krúdy Gyulára, Bródy Sándorra, Szerb Antalra, Márai Sándorra, Székely Mihályra. A Mélypince igazi irodalmi kávéházként működött. Itt az írók, költők nem csak vizet rendeltek, mint a pesti kávéházakban, de meg tudták fizetni a finom sváb borokat, a „rácok módjára készített vörösborban rotyogó abárolt pontyot, a világon egyedülálló fenséges libamájat és a vagy tucatnyi finomsággal körített, gombával töltött csirkét, réteseket, sajtokat.” Hiszen nemcsak Himnuszt nem lehet üres gyomorral énekelni, ahogy azt Szabó Dezső mondta, de egyáltalán nem lehet az életről szépeket írni, ha korog az ember gyomra. A jóllakott írók pedig hálából megénekelték a Tabánt, megteremtve a legirodalmibb, legromantikusabb városrészét Budapestnek.
Ám a romantikához mit sem értő városvezetés 1933-ban csákányokkal verte szét a kicsiny házakat, köztük a Görög utcát, műemlékestül, mélypincéstül. Maga az utca még vagy tíz évig vezetett a semmiből a semmibe, csupaszul meredve a domboldalra. Az Attila körút rendezésekor aztán karthágói sorsra jutott maga is. (T. M.)
mno 2002 szept 30

2010. január 13., szerda

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: TABÁNI MONOLÓG



CS.SZABÓ LÁSZLÓ 1905-1984 esszéíró


Kolozsváron nőtt fel. Nevében a Cs. rövidítés Csekefalvi Szabó-t jelent, barátai Csé-nek szólították. Közgazdasági tanulmányokat végzett Budapesten és Párizs-ban, majd gazdaságtörténeti doktorátust szerzett .A második világháborút követően emigrált.Olaszországban, majd 1951-től Nagy-Britanniában élt. Sárospatakon temették el.


CS. SZABÓ LÁSZLÓ: TABÁNI MONOLÓG

Le vieux Paris n'est plus (la forme d'une ville
Change plus vite, hélas! que le coeur d'un mortel)...
Baudelaire, Le cygne.

Akkor kerültem Pestre, amikor a határszéli menekültek számonkérték tőle a nemzeti szerencsétlenséget. Nem szegődtem el kölyök kopónak a falkához. Félrehúzódtam a hallali elől: én is gyűlöltem a várost, de a magam elszigetelt módján. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy a benszülöttjeit már megutálhattam volna s abból a siralmas látványból se értettem sokat, ahogy a kultúrfölényéből kicsöppent főváros szokásait, nyelvét és őszinte komiszságát elrejtve, érces hazafisággal mentegetőzött a betóduló vidéki janicsárok előtt. Erről a korai gyűlöletemről kizárólag tárgyi emlékeim vannak.

Gyűlöltem a homokos, rekkenő, alföldi temetőjét. Kolozsvárt rendszerint a hegyi temetőben tanultam meg a másnapi leckét, kegyesrendi papoknak és római jogászoknak mondtam fel Róma hét királyát s ha a földre tettem a fülem, Szenezi Molnár elporladt teste a legnehezebb zsoltárban is kisegített. A fenyőfák sötét, pókhálós sátorában csillogó darazsak cikáztak s ősz elején a szomszédos gyümölcsösből kövér szilvák hulltak a szélső sírokra. Napszámra lézengtem a vadvirágos kertben, de Reviczky sokszor megsiratott Volkov temetője miatt az ismeretlen kerepesi temetőt még a kolozsvárinál is vadregényesebbnek képzeltem. Úgy emlékszem, első pesti utam is odavitt. Vörösmarty sírját kerestem. A kietlen fal mögül, besandítottak a leprás külvárosi bérkaszárnyák, eszeveszetten szóltak a villamosok s a kőbányai sörös kocsik a föld gyomrát is fölrázták. Az ember fáj a földnek... gondoltam eliszonyodva. A boldogtalan költő már valamit sejthetett arról, hogy valamikor halott testéig nyomul a rongyszedő külső Józsefváros!

Gyűlöltem az iskoláját. Reggelenként megálltam a moslékszagú Cálvin-téri átjáróház második udvarán s egy pillanatnyi mozdulatlan áhítatot szenteltem a kolozsvári Farkas-utcának. Fohászkodtam egyet a világ legszebb kettős házsorához, a beomló régi színházhoz, az egyetem mögötti gesztenyefasorhoz, a katolikus gimnázium két kicsi kapuoszlopához, a református kollégium óratornyához, a toronytalan református templomhoz s a kicsi tanári házakhoz. Protestáns iskola az elején, pápista a végén: két dühös szomszédvár, melyből a kipirult hadak történelemóra után kiszálltak, hogy köves hógolyókkal álljanak bosszút hol a meghurcolt prédikátorokért, hol a nagyszombati jezsuiták futásáért Bethlen Gábor elől... Az udvartalan pesti iskola kecskeméti, tápiói és csepeli szekeresek rossz kocsmákkal s cigánytanyákkal szegett hajdani országútján, a Lónyay-utcában épült.

Még Tabánban voltam legkevésbbé földönfutó. Nem szerettem a piszkos, szegény szerb falut sem, túlságosan emlékeztetett a kolozsvári Holdvilág utcára, ahol részeges mosónőnk s az az utcarossza lánya lakott. Csak azért húztam hozzá, mert fölfelé görbültek az utcái. Karácsonyfára való, nyolcszögű lámpással s riasztó pisztollyal jártam a Hadnagy-utcába, hogy a pad alatt körözött «szépirodalmink» legközelebbi tárcájához «anyagot» gyüjtsek. Tabáni novellasorozatomban a malaclopóba hurkolt különcök megrokkant brigantikkal Galeotti kincsén osztoztak (mért éppen az övén?), de jött a kintornásnak öltözött Harun al Rasid s egymáshoz segítette a halálba készülő Dezső-utcai fiatalokat. Virág Benedek Szarvas-téri házától a naphegyi sikátorokon át (ezeken a kerítéseken tanultam az első malac szavakat) kisétáltam a drága öreg sírjához a tabáni temetőbe. Egy talpalatnyi otthonra találtam itt. Meggyujtottam a lámpát s úgy gubbasztottam egy jeltelen síron, mint a Makk Ász a tűz előtt. Magamban, magamnak, külön érzelmi törvények alapján gyülöltem a várost, amelyet ezalatt menekült szolgabírák és fölháborodott budakörnyéki tanítók leckéztettek.

Pest később magához tért. Mire kikerültem az iskolából, ő is kikerült a hazafiak szégyenkalodájából. Kiderült, hogy a számonkérők sokkal engedékenyebbek s hiúbbak voltak annál, semhogy a megalkuvó benszülött lakosság hamarosan meg ne szelidítette volna őket. Fogcsikorgató, rejtett harc helyett a cinikus vádlott kiszolgálta az erősebb tél mondain hajlamait, a sajtó és színigazgatás díszpáholyaiba ültette őket: picsi-pacsi, egy kicsit még mindenki neheztelt, egy kicsit még mindenki duzzogott, de már mosolyogtak egymásra, a város megszépült s egy szép napon a veterán táncos komikus fejébe csapva az FJ-és bakasipkát, a sugólyuk előtt végigropogott egy képzeletbeli Stefánia-úton. Szent volt a béke! A látvány keservesen mulattatott, beletörődtem, hogy a várost nem szabad olyan komolyan venni, mint Párizst, ahol kő, malter és folyam hétszáz év óta issza a hetykén kiontott vért. Eltanultam a kispörköltbe mártott pesti lokalpatriotizmust, törődjünk inkább a nyári vendéglőkkel! gondoltam s a legközelebbi alkalommal az utamba akadó idegent én is végigvezettem azon az eliptikus vacsorapályán, amelynek egyik gyujtópontja a Gellért-terrasz, másik a sziget felső vége. De úgy hordoztam őket, mint egy jártasabb honfitársuk, aki időközben kitanulta a dürgést. Gyökértelenül s benfentesen sütkéreztem a csöppet se válogatós városban, amely számos lelki és testi dezertálásom után ismét befogadott. Mégsem voltam megelégedett: fájt ez a gyöngédség nélküli epikureus élet s önkéntelenül visszagondoltam az apák meséire egy másik, korábbi Pestről, amelyet azért szerettek, mert a szemük láttára lett nagyvárossá. Irigyeltem őket, amiért tanuk lehettek.

Egy város nagykorusításának kivételes jelképeit láthatták. Még emlékeztek rá, hogy a volt Hatvani-utca egyik házsorának hátsó felét lemetszették, a régi homlokzatot meghagyták spanyolfalnak s mikor a mai utcasor: a Kossuth Lajos-utca páros oldala elkészült mögötte, hirtelen lerántották... A parlament üres telek volt, Schulek még alig sejtette, hogy miképp csipkézze fel a vároldalt. Csónakkal jártak a szigetre, ahol Bródy és köre, az első világvárosi szerkesztő urak egy szál hálóingben rémítgették a ritka vendéget. Kossuth Ferenc még nem vizsgálta meg ropogós ezresekért a vadonatúj Erzsébet-hidat s a Ferenc József-tér olyan volt, amilyennek Arany az Akadémia kapujából látta. Éveiken mérték fel egy város összesürített évszázadait.

Pesti honosságom alatt magam is láttam egy-két változást, egy csomó régi házat letaroltak, utcák, épületek, kertek nyiltak. Még emlékszem a Gellérthegy déli lejtőjének bűzbarlangjaira, a margitszigeti tehenészetre, a Vígszinház mögötti gyár-közi rétekre. De ha tizenöt évi távollét után kerültem volna vissza, akkor is csak annyit láttam volna, hogy megszépült s a házai szaporodnak. A térben mértem volna fel a változást, nem az időben. Már pedig egy igazi város az időben él: a köveiben és nem a középületeiben. Utcai harcok és régi költők megszentelt sétái melegítik lakhatóvá. Szabad emlékei és beszédes kövei Pestnek sohase voltak, de apáink előtt legalább lepergett a magyar liberalizmus története s az a rejtélyes társadalmi folyamat, mely alatt a patriarkális városból fél-nyugati fél-levantei nagyváros lett. Tízszer annyira emlékeznek, mint mi. Első pesti látogatásom emlékében már ott áll a millenniumi emlék, igaz még királytalan fülkékkel s egy cserbehagyott, magános Árpáddal. Ők azonban megérték a patriárkák korát, mikor a Pannoniába átcsoszogó Podmaniczky föltartotta a kocsiforgalmat.

Sehogyse tudtam pótolni ezt a megfoghatatlan érzelmi előnyt, melyet «történelmi» látásukkal szereztek. Őskorra, műfajok keletkezésére, zárt települések bomlására emlékeztek vissza, míg én csak a kész de nem ősi várost ismertem. Könnyebben megbocsáthatták gipsz oszloptartóit és a Budapesti Hirlaptól ihletett millenáris díszleteit, mint én. Már-már szerettem a várost, lusta, kicsit kikötői élete engem is megszelidített, de éreztem, hogy az apák gyökere még akkor is erősebb, ha nálam később származtak Pestre.

Mindaddig, amíg másfél év után a Naphegyről jövet át nem vágtam a lerombolt Tabánon. A műút alatti utca, melyet kamaszkori novelláim hátteréül latin szószedetem hátára rajzoltam, plánérozott dombbá simult. Magános gesztenyefa virágzik a frissen hengerelt föld közepén: emlékszem, utoljára egy rácsos kapu mögött láttam. A pléhkoszorús kőkereszt magára maradt, a törökkori boros pincét betömték. Egyetlen műemlék maradt a csatornázatlan, szennyes rác falu helyén. A török fürdő. Furcsa ez a mohamedán örökkévalóság a földig tarolt görögkeleti szegénység fölött.

Festetlen rámáju ablakok sorakoznak az egyik gödörben s egy emeleti ajtó a megmaradt falon minduntalan rányílik az égre. Nappali kísértetjárás. A romokon túl egy félig lebontott ház szemérmetlenül mutogatja a rovarjárta tapétákat. Csak most látom, hogy mennyi apró állat hemzsegett azokban a lyukakban, ahová hajdan a magam Szinbádjait képzeltem! Egy kubikus ráfordítja a talicskát arra a helyre, ahol első keresményemből kettesben paprikás csirkét vacsoráztunk. Gyönyörű tavasz van, a Lisznyai-utca cseresznyefái bezáporozzák a braziliai követség kertjét. Már a helyét se találom annak a görbe utcának, amelyen át a Budai Szinkörből jövet éjjelenként utat rövidítettem. A munkások kurta hoppal térítenek ki az útból. Ozsonnára harangoznak a rác templomban, egy ember áll a torony zsalus erkélyén s lenéz Virág Benedek házára. Vajjon annak is pusztulnia kell?

Zsinóros, régi attilát viselt még
Ráncos kezű és prédikáló bölcs volt.
Szobája, mint agg papok szobája,
A szekrényében likőr és gyümölcs volt:
És dicsérvén a Poézis hatalmát
Átnyujtott volna versemért egy almát...

Valami volt, amire jól emlékszem s ami nincs többé. Végre van egy budapesti szöglet, ahol a fiamnak, ha volna, azt mondhatnám: a te korodban itt rablósdit játszott az apád. Régi utcákra, malac rajzokra, szegény emberekre, kocsmákra, sírkőraktárra emlékszem, amelyekre ő már nem emlékezhetik. Tabán telkekké változott, pártok és klikkek zsákmánya. Számomra mesélni való pesti emlék a fiamnak. Mint a szűk Hatvani-utca, a régi Nemzeti Színház és József nádor kidőlt szigeti fái az apák számára.

Öregszem a várossal. Szülőfalum, Pest, összetartozunk.

2010. január 12., kedd

FERENC JÓZSEF TEMETÉSE 1917 január

A CSÁSZÁR A RAVATALON


Helyszíni riport a temetésről


1.........................................
I.Ferenc József koporsóját a Szent István templomba viszik. A temetési menet megállt, a halottaskocsi a Szent István templom elé érkezett. Fekete selyembe öltözött lakájok, fejükön háromszögletü kalap, ünnepélyes csendben veszik le a koporsót a halottas kocsiról, vállukra emelik és a lilataláros főpapok sorfala között viszik be a templomba. Hat nemes apród viaszfáklyát tart a koporsó körül, mely előtt kivont karddal tisztelegnek a magyar és osztrák gárdisták, testőrök és arciére testőrök.


2.
A halottas kocsi.
A gyász méltóságos lassuságával vitte a pompás gyászkocsi I. Ferenc József királyt utolsó utján. A Burg kapuja előtt készült ez a felvételünk, melyen világosan kidomborodik a gyász megható pompája. A testőrség meghatott lélekkel kisérte a koporsót a gyászoló, fekete tömeggel szegélyezett utvonalon, a katonák még egyszer utoljára szalutáltak az elpihent hadurnak, a polgárság pedig levett kalappal állt sorfalat a hűvös őszvégi délutánon, hogy lerója kegyeletét a nagy uralkodó iránt.

3.
IV. Károly, Zita királyné és a négy éves trónörökös
a gyászmenetben. A nyolcfogatu gyászkocsi után, mely I. Ferenc József, megboldogult királyunk koporsóját a Szent István dómban történt beszentelés után a kapucinusok templomáig vitte, gyalog haladtak: IV. Károly király (1), a négy éves Ferenc József Ottó főherceg trónörökös (2) és Zita királyné (3) mély gyászban, teljesen lefátyolozott arccal. Az uralkodó pár mögött néhány lépéssel az ősz bajor király, III. Lajos (4) haladt fedetlen fővel utána Ferdinánd bolgár király (5), a szász király (6) és Boris bolgár trónörökös következtek.

4.
A temetési menet eleje.
A Burgból a Szent István templom felé kanyarodó temetési menetet két udvari lovász nyitotta meg: kezükben lámpás világitott. Utánuk a képünkön látható eskadron lovasság léptetett fehér paripákon, fényes, ünnepi ruhában. Bécs városának valamennyi harangja egyszerre kondult meg, amikor megindult ez a menetet megnyitó lovascsapat.


5.
I.Ferenc József ravatala.
A temetés előtt a bécsi Burg kápolnájában helyezték díszes ravatalra az elhunyt királyt. Mintegy kilencvenezer ember járult a ravatalhoz, mely körül diszesebbnél diszesebb koszorukat helyezett el kegyelet. A látogatók nem láthatták a király arcát, mert a koporsó zárva volt.

6.
A kapucinusok temploma Bécsben. Itt alusszák örök álmukat a Habsburgok, százharmincöten immár. A templom előtt a lármás élet hömpölyög, beljebb, tul a kis templom hajóján mélységes áhitatos csend borus a templom kriptájára. A kapucinus-kolostorban nyugszik immáron boldog emlékezetű királyunk. I. Ferenc József is, mellette Erzsébet királyné és Rudolf trónörökös alusszák örök álmukat.


.............................
KORABELI FILM A TEMETÉSRŐL

1916 november 21-én 68 évi uralkodás után meghalt az Osztrák-Magyar Monarchia császára és királya I.Ferenc József

A BUDAI VÁR TITKA----1909 FEBRUÁR


A Várhegy barlangjait eredetileg a természet alakíthatta ki. A hegy anyaga főleg az ún. bugai márga, ami víz hatására megreped, törik. A repedésekben feltörő víz utat vájt magának, így keletkezhettek eredetileg a járatok.


Kadic Ottokár, a két háború közti időszak legismertebb barlangásza a leletek alapján azt állította, hogy ezeket a járatokat már a Várhegyen élő ősemberek is ismerték. Úgy tűnik, hogy azóta folyamatosan éltek itt emberek. Zolnay László a barlangi kutak átvizsgálásakor a 11-12.századra utaló maradványokat talált, ezért valószínű, hogy a tatárjárás előtt itt lévő falu lakói a barlangban található vizet használták. A legújabb kutatások feltételezik, hogy a várhegyi település házainak elrendezése is a barlangi kutakhoz igazodott.


A tatárjárás után IV. Béla elrendelte az új kiráályi székhely megépítését. A korabeli városépítőknek városaikat két célnak kellett alárendelni: megvédeni a lakókat a külső ellenségtől és egyidejűleg biztosítani az élethez elengedhetetlen feltételeket falon belül (élelem, víz, stb.). A külső védelmet az akkor 5-10 méter magas várfalak biztosították, míg a vízellátásra a Várhegy barlangjaiban található víz volt a legalkalmasabb.


A budai lakosok hamar rájöttek, hogy a barlangok nem csak az ivóvíz szolgáltatására jók; nemsokára itt tárolták élelmiszereiket és ide rejtették értékeiket is.


A török korban feljegyezték, hogy ezek közül a barlangok közül nem egy jegespinceként szolgált. A házak lakói nem csak lejáratokat vájtak a barlangokhoz: össze is kötötték őket egymással, a barlangok alján, oldalfalán található agyag nagyszerű alapanyagként szolgált a budai fazekasiparnak.
Nagy segítséget jelentettek ezek a járatok az igen gyakori tűzvészek alkalmával is – ide menekülhettek a város lakói.

Nagy jelentősége volt a kazamatáknak a háborúk során is. a polgárok kénytelen-kelletlen ide vonultak vissza a támadók ágyúgolyói, bombái elől. Van olyan vélemény is, hogy a védők képesek voltak csapataikat átcsoportosítani a föld alatt. Több leírás szól arról, hogy a védők a várfalak oldalába kivezetett barlangokból kitörve támadtak az ostromlókra.


A török hódítás során megnőtt a barlangok startégiai jelentősége. Fennmaradtak legendák a megunt vagy hűtlen háremhölgyeit befalaztató budai pasáról, az itt elrejtett török kincsekről… ezeknek nem találták nyomát a kutatók.


Az 1800-as években újabb történetek keltek szárnyra a titokzatos „fekete grófról”, aki – legalábbis a történet szerint – szintén a budai kazamatákban tanyázott; de képzeltek ide szellemeket, vámpírokat is. Annyiben igazuk volt a történet híveinek, hogy gyakran szolgáltak ezek a járatok a „gonosz lakóhelyéül”, amennyiben szökött vagy körözött bűnözők bujkáltak itt.


Az 1800-as évek végén kezdett a járat-rendszer komoly gondokat okozni apolgároknak és a városvezetésnek: egyre gyakrabban fordult elő, hogy valamely része beomlott. Ekkor rendelte el a városvezetés, hogy a járatokat be kell tömni. A munkálatok szakszerűtlenül és ellenőrzés nélkül folytak és a mai napig nincs olyan hiteles dokumentum, ami ezeket a munkálatokat tanúsítaná



Kevesen tudják, hogy a budai vár alatt egy egész kis város rejtőzik. A katakombáknak ttokzatos sorozata ez, a mely több mint tizezer méternyi hosszuságban húzódik el, mélyen az öreg házak alatt.

A sziklapinczék a rendes házipinczék alatt vannak, sok helyen kettő-három is. Ezek a két-három emeletes alsó pinczék pedig majdnem mind az utczák vagy nyilvános terek alá nyulnak. Sok alsó üreg idegen szomszéd pinczék alá vezet, sőt továbbis.

Többenk kutja van, a melyet még a középkorban csináltak. De miután a kut vizét nem használhatják a azzal nem törődnek, a víz a kut torkolatán át a mélyből jövő nyomásra az üregbe ömlik s igy egész tavak képződnek. Nagyon sok üregben pedig a víz a tetőzetből szivárog ki s itt-ott valóságos posványok képződtek, a melyekben jól érzi magát a patkány meg a vidra.

A tudomány még nem állapitota meg kétségtelenül, hogy mely időből valók a budai katakombák. Vannak, akik azt hiszik, hogy még az őskorban készültek, a mikor a védelmi eszközök nélkül szükölködő emberek kénytelenk voltak a föld gyomrában menedéket keresni a ragadozó állatok elől. Később azután az üregeket a szükséghez képest felhasználták és kibővitették.

Annyi bizonyos,hogy a török hóoltság idején a vár lakosai ott raktározták el élelmiszereiket és védeszközeiket. Mikor Lotharingiai Károly 1686-ban Budavárát ostromolta, a törökök sok uj üreget, folyosót vájtak. Bennük laktak, öntöttek golyóbist. Török eredetre valló koponyát. Fegyvert, ágyugolyót még tavaly is sokat találtak a titokzatos földalatti üregekben.

A fővárosi hatóságoknak nagy gondot okozott már rég óta a katakombák sorozata, a mely előbb-utóbb közveszedelmessé válik.

A mérnökök átvizsgálták a sziklapinczéket a elrendelték, hogy legalább a házak alatt huzódókat tömjék be. De a legtöbb háztulajdonos egyszerüen csak befalaztatta a házipinczéjéből odavezető bejáratot, vagy vasajtót csináltatott a nyilásra.

Senkisem tudhatja, mennyi olyan katakomba van a Vár alatt, a melyről a hatóságoknak egyáltalán tudomása sincs. Hiszen még azokat sem mérhetik föl, a melyeknek létezését kétségtelenül megállapitották.

Az első képünkön egy olyan folyosót mutatunk be, melyben a látható nyiláson át le lehet menni egy ujabb földalatti üregbe. A másik képen egy keresztfolyosó összenyilási helye látható. A nyitott bejáró előtt egy lyuk látható a földben a mely egy kutnak a szája. A harmadik képünk a katakombák földalatti bejáróját tünteti fel, melyet hosszu ásás után szabaddá tettek.
HUSZADIK SZÁZAD.HU


KRÚDY GYULA BETEGÁGYÁNÁL 1929 augusztus


Jól kell viselkednem: azt akarják, hogy szentkép legyek Máriapócson” - mondja Krúdy Gyula, akinek még a telefonját is leszerelték a doktorok a Liget-szanatóriumbna.

Vasárnap este meglátogattuk a beteg Krudy Gyulát, aki néhány napja a Liget-szanatórium egyik szobájának lakója. Felesége percekkel előbb adta be neki az altatót. Este tíz óravan, s már aludni kell Krudy Gyulának, ki máskor ilyenkor még járja a Tabán kis, sötét utcáit, vagy a Margitsziget magányos sétányait. Felesége és egy fehérbe öltözött ápolónő vannak mellette s tele van a szoba virággal, amit ismerős és ismeretlen tisztelői küldenek nap-nap után a beteg írónak. Bágyadt mosolylyal fogad, s igyekszik leküzdeni az altató bódító hatását. Feje a párnán most is kissé féloldalt hajlik, mint kint az életben, s szája szögletében, már őszülő bajusza alatt ott ül az a kissé ironikus Krudy-mosoly, mely a fölény és mégis a mindent megértés mosolya.


-Semmi az egész – mondja halkan, - levágott a kánikula, a sok csavargás a szigeten. Kimerültem. Nincs semmi baj, már jobban is vagyok, sőt ma már novellát is akartam írni, den nem engedtek.


Mert itt nagyon vigyáznak rám. Jakab főorvos, Hollán és Horvay doktorok, no meg Rosenthal Rózsika, a doktorkisasszony.


Sok virágot kapok, mint egy szép asszony, vadidegenek irnak levelet. Ugy vigyáznak rám, hogy még a telefont is leszerelték a szobámban, nehogy zavarjon. Azt mondják, hogy abszolút pihenésre van szükségem és rengeteg tejet adnak, szinte dőzsölök a tejben. Ötször eszem napjában s nagyon jól kell viselkednem. Mindezt mosolyogva mondja Krúdy Gyula, szinte meghatódva ennyi szeretettől, amely körülveszi.


-Ráday Gedeon élettörténetét írtam épp egy regényben, amikor a betegség levágott. Sok könyvet kellett olvasnom, sokat kellett futkosnom a könyvtárakba, ez is kimerített. Most fejeződött be a „Festett király” című regényem, amely folytatásokban jelent meg egyik napilapban. Két kiadó is kérte már ezt a regényt, de még nem döntöttem, hogy melyiknek adom. Nem szabad foglalkoznom ezekkel a kérdésekkel, nem szabad foglalkoznom irodalommal. Jól kell viselkednem.


Itt megint elmosolyodik és halkan sugja:
-Azt akarják, hogy szentkép legyek Máriapócson.
A következő pillanatban már alszik.


HUSZADIK SZÁZAD.HU

2010. január 11., hétfő

GAUCHO FIESTA JESUS MARIÁBAN

Bocsi a nem idellő helyszíni riportért ,de jelen pillanatban Dél-Amerikában vagyok, egy gaucho
folklór-fesztiválon.Akit érdekel ,ITT még többet is láthat .


Cordobától 40 km-re van Jesus Maria,kereskedőváros ,ahol minden év januárjában rendezik megArgentina legnagyobb volklórfesztiválját ,melyet az országos tv is közvetít.
Hatalmas,egy hétig tartó népünnepély ez ahol az egész országból idesereglő énekesek együttesek versengenek egymással.Az egészet óriási rendőri és csendőri készültség vigyázza,főleg a zsebtolvajokra vadásznak,nem is láttunk egyetlen bűncselekményt sem,de még részeg se volt
a tömegben.

mint egy görög színházban úgy élvezik a nézők a műsort ,van aki felugrik és táncol
...........................Asadó,asadó ,azaz hússütés argentin módra
..................................az eredeti módi a nyárson való sütés
.........................................indián szépség bombáz prospektusokkal
.....................................................a kreol gyerekek a póni-kocsikázást élvezik
...................Ők nem igazi gauchók, inkább peruiak, de azért őket is megnézik
.......................................Ponchó,terítő , takaró minden mennyiségben
................................................A fafaragó sem adja olcsón az áruját

A központi műsor egy stadionban zajlik,a stadion körül óriási kézműves vásár van,bőráruk ,ruhák,a marhapásztorok szerszámai,népviselete,bőrkalapok,ponchó-k, matétea kellékek,bőrövek,ostorok,lószerszámok stb.
De árulnak itt autót is részletre,idegenforgalmi bemutatók is vannak,ahol a különböző tájegységek mutatkoznak be.
..........................................,
Már a helyszíntől többszáz méterre a parkolóban is hallatszik a hangzavar

Hatalmas sátrakban sütik a marha,sertés ,bárányhúsokat.Minden sátor egy-egy étterem,
többszáz vendéggel ,akik evés és ivás közben a sátorban fellépő zenészeket hallgatják,azaz dehogy hallgatnak,éljeneznek tapsolnak,egyáltalán az európai fülnek szokatlan érzelem és tetszésnyilvánítási rohamokban törnek ki.Minden sátorból üvölt a zene , gauchók táncolnak, senorok és senoriták lejtik a szambát,a kopogós táncot egymást túlharsogva.
A stadionból meg a főműsor dübörgi túl a sátrak műsorát és az egész egy több kilométerre elhallatszó fiestává egyesül.A hangulatot lehetetlen visszaadni , a hatalmas erősítőktől a videó
felvétel hangja eltorzul.
.....................................

Az első műsor a bejáratnál ,rögtön fel is vettem

Klári meg Dóri vett egy indiai ruhát ,mire Fernandó megjegyezte már bocsánat,de ez Argentina,nem India,engem persze megdicsért mert egy saltai indián motívumokkal festett kávésbögrét vettem.Itt döbbentünk rá mekkora ez az ország,és milyen kis szeletét láthatjuk
egy hónap alatt.No meg persze az esküvői előkészületek miatt is. Nppal megnéztünk a várost
övező hegyekben egy hotelt ahol esetleg az esküvői vacsora lenne,de még semmi nem biztos.
A jövő hétre tervezve van egy hetes kirándulás Saltába, az indiánok földjére,majd meglátjuk
ki tud -e venni Fernandó szabadságot.