1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2010. május 21., péntek

TARNAY JÓZSEF:A " MÉLYPINCE " HALÁLÁRA

A "Mélypince" vendégkönyve számtalan vidám és szomorú bejegyzést rejt, híres és köznapi
vendégek tollából. Közülük most egy szomorú költeményt mutatunk be -az egyik törzsvendég,
névszerint Tarnay József kesergését élet és halál összefüggéseiről népszerű vendéglője lebontásának hallatán .A szerző kézírásával közölt versezet ott helyben a kockás abrosszal terített asztalon, bizonyára egy pohár rizling mellett született és jól érzékelteti a tabániak bontás előtt hangulatát.
A legendás törzsvendég Krúdy Gyula másnap 1933 május 12-én halt meg





A Mélypince halálára
Megint szünet.
Aztán megint csak Poldi bácsi kezdi el:
A temetőről jut eszembe, hogy tegnap már verset írtak a vendéglő emlékkönyvébe a Mélypince haláláról. Tarnay József írta be a verset az albumba. Olvassa már el, na, itt van!
Hozza az albumot. Az utolsó oldalon kezdem nézegetni. Az utolsó oldalon van a vers. Már nem emlékszem határozottan, de hat, vagy nyolc strófa. Kedves. Megható. És főleg őszinte. Az első strófát le is másoltam. Íme:
„Már nem sokáig állnak a falak,
Mindent, mi régi, elpusztítanak,
Az apró, csendes kis házak helyét
Gőgös villáknak osztják szerteszét.”
És így tovább. Ha beleférne a riportba, az egész verset ide kellene iktatni.
Az album lapjait forgatom. Az első oldalon ez a feljegyzés áll: „1918-922 törzsvendég volt Kepes Gyula tábornok, a Ferenc József-föld feltalálója”.
Autogramok, versek, karikatúrák, vicces és kevésbé vicces emléksorok váltakoznak az albumban. (Érdekes, hogy a legkitűnőbb írók és újságírók milyen tehetségtelenek lesznek, ha emlékalbumba kell írniok!)
Miután szomorú aktualitása van, másoljuk le, mit írt Krudy Gyula a Mélypince emlékalbumába? Ezt írta:
Bizonyítvány.
Ezennel bizonyítom, hogy Krausz Poldi Mélypincéjéhez címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem.
Budapest, 1931. május 27.
Krudy Gyula.
Drága, felejthetetlen Krudy Gyula! Ő tudna most igazán szép, szívhez szóló búcsúztatót írni e Mélypince haláláról!
Olyant, amilyent a legrégibb budai kiskocsma múltja valóban megérdemelne.
Lestyán Sándor.
(Újság, 1933/109. /május 14./ 7-8. p.)

A HÍRES VENDÉGKÖNYV JELENLEG FELTÖLTÉS ALATT VAN , NÉHÁNY OLDALA MÁR LÁTHATÓ ITT


vissza

MÁRAI SÁNDOR:SZINDBÁD HAZAMEGY

Sőtér István: Szinbád hazamegy
Márai Sándor regénye -

Egy idő óta valami óvatos kétkedéssel vették kezükbe sokan Márai könyveit: az a kis kör, mely első sikereire felfigyelt s hat-nyolc éve valami újító csodát várt tőle, mind idegenebbül érezhette magát a hirtelen támadt Márai-divat zsivajában s mind 
....................................Márai Sándor...................................................Krúdy Gyula
féltékenyebben kérhette tőle számon a Zendülők, vagy a Polgár vallomásai-nak igéreteit. Ezek a lappangó, vagy nyílt elégedetlenkedők néha nem ok nélkül vetették szemére már-már veszedelmessé váló fölényét, bűvészkedő ügyességét, fortélyait, melyekkel anyagának nehézségeit megkerülni, vagy az itt-ott támadó hézagokat egy túlontúl élesen találó metafora, vagy bőkezűen csillogó mondat mezében elrejteni igyekezett. Titkos és nemes neheztelés volt ez, termékeny írígység, melyet méginkább táplált az író mutatványának szinte ingerlő bravúrja, hetyke virtuozitása - az elkápráztatott szem felocsudva csak annál makacsabbul kutatott a rejtező, vagy kendőzött hibák után.
A gyanakvók sem merték azonban tagadni, hogy Márai a vérbeli írók biztonságával találta meg azt a hangot, mellyel olvasóit valami jóleső, kalandos és meglepő varázslat köreibe csalogatta - furcsán, idegenül csengő hang volt ez kezdetben, de aki megismerte, rákapott valósággal és mind többet kívánt belőle. Márai jól tudta ezt s egyre gyakrabban élt titkával, egyre sűrűbben tért vissza azokhoz a helyzetekhez, melyekben alakjai és történetei egy hol izgatott, hol bágyatag tájképbe merevedtek lassanként. A «modorosság» vádja, melyet oly szívesen s oly könnyedén hangoztattak egyesek, mégis igazságtalanabbnak bizonyult, mintsem első pillanatra látszott: csábítóan tökéletes volt ez a kép, író és olvasó egyaránt túl otthonosan érezték magukat előtte: egymás arcvonásait, mozdulatait örökölték a regényalakok s ugyanaz a kibogozhatatlan talány rejtezett mindegyikük lelkében - az író fölénye mögött mégis volt mindvégig valami lírai izgalom, mágikus nyugtalanság, ami a legtöbb kételyt ébresztő lapokért is láthatatlan és szemérmes kezességet mert vállalni. A forma lehetett ugyan rosszindulatú árulkodó, az írót mégsem kaphatta rajta senki áruláson; az ébredő kárörömre rácáfolt egy-egy későbbi fejezet szabad tisztasága.
Márainak azonban így sem volt már szabad kelleténél tovább kétségek között hagynia azokat a híveit, akik hovatovább belefáradtak némelyik regényének kétértelmű bújócskáiba s abba a kockázatos játékba, melynek szabályait a sikerében biztos író szinte a végletekig lazította. A Szinbád így elsősorban azoknak hozott megnyugvást, akiket szeretetük tett szigorúakká: végre megkapták azt a művet, mely gyanakvásukat elaltatta s írójukat kikezdhetetlenebb formában állította színük elé. Úgy látszik, nemcsak az anyaföld érintése ad új erőt, hanem az ősé, az elődé is: izgalmas látvány ezért az áthasonulás, mely Márai stílusát új és friss ízekkel telíti a példakép nyomán, melyhez oly gyengéden igyekszik símulni. Ez a keresztezés valóban nemes gyümölcsöt termett; az utód mondatai felszívták Krúdy nyelvének őszies édességét, a Márai-féle tájban feldereng a Hajós álmainak aranyos nosztalgiája.
Ha csak esszé-oldaláról akarnók megközelíteni Márai könyvét, örömmel kellene üdvözölnünk a legszebb és legteljesebb tanulmányt, amit valaha Krúdyról írtak - noha ennek a tanulmánynak hőse nem az a Krúdy, aki minap még kortársunk volt, hanem a regényalak, akinek Szindbádban, vagy Rezeda Kázmérban megfestette önmagát. A regényírónak az esszéista latolgató kíváncsisága siet segítségére s a könyv legerősebb pillérét olyan irodalomtörténeti mondanivaló alkotja, mely csak egy ilyen szélesen elregényesített arcképben találhatja meg legméltóbb helyét.
Szindbád utolsó napjáról szól a regény; mi minden elfér reggel s éjszaka között, mennyi jelképes cselekedet, bölcsen leszűrt tanítás, mennyi fékentartott, úri szenvedély! Az utolsó nap egy egész élet foglalatává válik, tragikus jelentőségében - pedig talán még annyi sem történik itt, mint azokban a tündéri Krúdy-novellákban, hol a gyomorbajos Szortiment szerkesztő ebédel velőscsontot, majd savanyútüdőt, gombóccal, vagy Fridolin, az öregpincér szunyókál suttyomban az elnémult falióra alatt. Márai regényének legfőbb eseményei: egy gőzfürdői látogatás, délelőtti munka a kávéházi asztalnál s csendes borozgatás a London-étteremben - a tokaszalonna s a főtt marhahús felett azonban a Proust-i teáscsésze varázslata ismétlődik meg; ízek és emlékezések fölé egy csodálatos, mesés Magyarország látomása épül, mely Magyarországnak talán nem is volt más polgára, az Aranyemberen s a Vörös postakocsi utasain kívül. A méltóságosan táguló körmondatokban, melyek az álmok víztükre alá süllyedt magyar világ képeit ölelik át a kézirata fölé hajoló Szindbád szeme előtt, nemcsak a regény esszé-célzata diadalmaskodik, hanem a példaképe és hitvallása mellett tanuságot tevő Márai is. Magyarország gasztronómiai térképe bizonyos vallásos-szellemi tartalommal telik meg, hisz a «London» étlapja legalább annyit őriz egy nemzeti eszményből, mint a «Milleniumi emlékmű, vagy Varga Gyula összegyüjtött művei». Márai Szindbádja kalandos szellemidézés, meghatott kísérlet annak a varázslatnak folytatására, mely a Hajós halálával szakadt félbe s most poszthumusz bájjal támad fel e lapokon - a tünékeny emlék ismét testet ölt előttünk, a halott mesélő visszanyúl az időből, hangja röpke ideig még a tanítvány sorai felett lebeg. A «szellemidézés» emellett keserűbb tanulságokat is rejt; egy kihalófélben lévő íróerkölcs vádja szólal meg belőle: hol van amaz «úri» irodalom, mely példaképeit Vörösmartynál - és Petőfinél kereste, hol az íróbecsület, mely gőgös makacssággal védett egy időszerűtlenségében csak annál örökebb eszményt? Ki tudná megmondani, mennyire volt igaza Márainak, mikor ezt az életművészetében is mélyen humanista erkölcsöt egy tűnő világ színfalai közé száműzte - regényes arcképének legnagyobb ajándéka mégis az a bátor igazolás, mellyel hősét és világát felmentette egy elsilányodott, süket kor lekicsinylő ítélete alól.

A kisregény ITT olvasható.


.....

...Jelenet Huszárik Zoltán Szindbád c. filmjéből


vissza

2010. május 20., csütörtök

PESTI CSELÉDEK ANNO


GYÁNI Gábor ÍRÁSA

Házicselédek
A kapitalista korszak városai Európa-szerte, így hazánkban is, jelentékeny szívóhatást gyakoroltak a vidék elszegényedett, főként paraszti népességére. Az ipari termelőüzemek városi megtelepedésével az ipari munkásság utánpótlását a faluról kapta. A tőkés polgárság vagyoni megerősödése, számszerű megnövekedése egyúttal a szolgáltatás szektorának a kibontakoztatását sürgette, s ennek munkaerejét ugyancsak a paraszti népességből szerezhette. A városi polgárság felső és középső szintjein gyors életformaváltás zajlik le: a vagyon puszta felhalmozása mellett e rétegek életében idővel szemmel láthatóan megnőtt az igény annak minél láthatóbb módon történő elköltésére.

A fogyasztás köré szerveződő életmód történelmi mintáját a feudális uralkodó osztály gyakran ténylegesen is továbbélő példája nyújtotta, melyben köztudottan mindvégig komoly szerepe volt a közvetlenül a személyes kényelmet, közvetve pedig a társadalmi rangot biztosító szolgaszemélyzet állandó jelenlétének.

„A személyes szolgálat” modernkori újjáéledése, amely egyaránt megfigyelhető minden polgárosodó, egyszersmind iparosodó európai országban, természetesen nem egyedül a cselédtartás utáni megnövekedett igényekből származott, A lehetőséget az adta, hogy a népesség meghatározott és igen számottevő hányadában szükségessé vált a női családtagok átmeneti foglalkozásvállalása. A polgári gazdagodás keltette igény, ugyanakkor az alsóbb rétegekben kialakuló szükség hívta életre a női házicseléd intézményét. Mindez végeredményben az egyik legerősebb ösztönzője volt a nők társadalmi méretű polgárosodásának.
Az alábbiakban Budapest – az ország egyetlen valódi nagyvárosa – példáján igyekszünk bemutatni a házicselédréteg befutotta sajátos társadalmi mozgáspályát.
„Menek Pestre cselédnek”
A 20. század első három évtizedében, amikor a házicselédek Magyarországon a legnagyobb számot érték el, a városi női házicselédek átlag fele volt fővárosi. 1880–1910 között, mint legnépesebb női foglalkoztatottsági terület, a házicselédek alkották Budapest kereső nőnépességének a 40–45%-át arányuk ezt követően sem esett 20–25% alá, és alig valamivel maradt el az ipari nőmunkásság létszámától.
A házicselédség az állandó munkaerő-túlkínálat következtében személyi állományában viszonylag rövid időn belül is jócskán átalakult anélkül, hogy összlétszáma vajmi kevéssé változott volna. Egy 1927-es kimerítő, még a továbbiakban is idézett cselédstatisztikai felmérésből kitűnik, hogy a cselédek fele mögött sem állott öt évnél hosszabb szolgálati múlt. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy az összeírás ugyanakkor a cselédek több mint a felét az első, legföljebb a második szolgálati helyén találta, valamint, hogy a réteg kétharmada az éppen adott szolgálati helyén kevesebb mint egy éve állott alkalmazásban – talán érzékelhetőek valamennyire az e foglalkoztatási ágban olyannyira jellemző személyi mobilitás méretei. „Olyan polgári család, ahol megöregedett a kiszolgált cseléd, ezer között ha egy akadt” – emlékezik a városi úri középosztály életmódját közvetítő író, Márai Sándor az „Egy polgár vallomásai”-ban.
Ennek egyik oka kétségtelenül az, hogy a városi házicselédkedés a nők fiatalkori életciklusára korlátozódott: indult a szülői családból való kiszakadással (15–20. életév) és zárult a férjhezmenetellel (20–30. életév). Ez magyarázza, hogy vizsgált periódusunkban a réteg közel háromnegyede tartozott a 30 év alattiak (nagyjából a fele a 25 év alattiak) korcsoportjába, és hogy mintegy 85%-uk volt hajadon.
A házicseléd-réteg állandó mobilitását fokozta a fővárosi házicselédmunka idény- és vándorjellege. Nem a tartós, hanem az időszaki, gyakorta csak a téli hónapokra szorítkozó kereseti lehetőség vonzotta a fővárosba a vidék fiatal nőnépességét.
De vessünk egy pillantást arra: milyen társadalmi osztályokból nyerte állandó és folyamatos utánpótlását a cselédség?
A budapesti házicselédeknek, a húszas években, közel fele az agrárproletariátusból került ki. A falusi proletariátus mellett a süllyedő alsókispolgárság képezte sorrendben a második legszámottevőbb házicseléd-kibocsájtó társadalmi elemet: körükből származott a réteg közel negyede. Ezen belül túlnyomórészt a falusi kisiparosság lányait találhatjuk meg.
A fiatal és hajadon leányok elszegődése-elszegődtetése városi cselédnek elsősorban tehát az anyagilag elesett rétegekben vert gyökeret és vált mindennapi szokássá.
„A fizetést meg mindig hazaküldtem”
A női családtagok tömeges városi szolgálatra adása a falusi kisiparosság illetve a legszegényebb földműves-réteg előrehaladott felbomlásának volt a kísérő jelensége. Körükben a család hagyományos – gazdasági-termelési alapokon nyugvó – közösség jellege nagy átalakuláson ment át: a család, mint gazdaságilag zárt, termelő és önellátó egység nem létezett többé. Az anyagi elnyomorodás ugyanakkor kikényszerítette a gyermekek munkaerejének lehető legkorábbi kiaknázását; s erre a család gazdasági szerepében időközben bekövetkezett változások, a gazdasági hanyatlás folytán már csak a család keretein kívül kerülhetett sor. Fokozottan érvényesült ez oly esetekben, amikor a család puszta fennmaradását a családfenntartó szülők egyikének, esetleg mindkettőjüknek a hiánya, rendszerint korai elhalálozása (ami szintén e rétegekben a leggyakoribb) a legkomolyabban veszélyeztette. Bizonyítja ezt, hogy a húszas években a fővárosi cselédeknek mintegy a fele került ki csonka családból, olyan családból, amely részlegesen, rosszabb esetben teljesen szülő nélkül állott. A városi cselédsor vállalásának az egyik állandó mozgató rugója tehát a szülői család anyagi tehermentesítése, támogatása volt. A fővárosi cselédeknek például a 40%-át támogatta rendszeresen állandó pénzküldeményeivel a hátrahagyott családot.
Valamiképpen szintén a családdal függött össze az elszegődés egy további indítéka, a hozomány árának előteremtése. „November elején felment Pestre a menyasszonynak való, hogy újévig megkeresse a ruhának valót” – olvashatjuk egy paraszti visszaemlékezésben. Házicselédként erre különösen kedvező lehetőségek adódtak. A húszas évek végén például a Budapesten átlagos 35 pengős havi készpénzbér maradéktalanul megtakarítható volt. A házicselédnek lakásra és önmaga élelmezésére, de gyakran még ruházkodásra sem kellett költenie; ez, mint természetbeni járandóság, megillette.
„a gazda és családja házanépének tagjává válik”
A házicselédnek elszegődés nemcsak gazdasági számításból következett, hanem abból a felismerésből is, hogy a munkába lépő falusi leánynak házicselédként kellett legkevesebbet változtatnia azokon a tevékenységeken és életmódon, amelyek hagyományosan meghatározták a falusi asszony mindennapi életét.

A házicseléd munka és intézmény végeredményben a nők korábbi, a polgárosulást megelőző korszakban kialakult társadalmi és munkamegosztásbeli helyét éltette tovább. Ahogy korábban a női munkavégzés döntően a gyermeknevelésre, -gondozásra, valamint általában a háztartási teendőkre szorítkozott, úgy most a házicselédek munkáját is jobbára ez a tevékenység töltötte ki. Idézzük fel a házicseléd egyetlen átlagos hétköznapját. „Reggel 6 órára kelek. A gyermekek iskolába járnak, reggelijüket 7 órára kell elkészíteni. Az úr ½ 9 órakor reggelizik, a nagyságos asszony 11 órakor, az ágyban. Háromszor kell reggelit főzni – takarítás közben. Az ebédet 2 órára készítem el. Mosogatás, konyha rendbehozatal következik és még alig végzem el, már uzsonnát kell készíteni, aztán vacsorát. Ha közben véletlenül marad valami idő, akkor kismosást kell csinálni és vasalni. A vacsora sem megy egyszerre. A gyerekeknek 8 órára kell készíteni, de a nagyságos asszony és az úr este sétálni mennek, vagy elmennek moziba és várni kell őket meleg vacsorával. Sokszor 10, 11 órakor vacsoráznak és ha még aznap akarok mosogatni, akkor csak éjfélkor kerülök ágyba.”

Már e beszámolóból is kiviláglik, hogy a cselédet milyen kapcsolatok fűzték munkaadójához. A cseléd a munkaadó családjában ugyanolyan alárendelt és személyében függő, jogilag is önállótlan, „gyámolított” személy, mint a feleség a feudalizmuskori patriarchális családon belül. És ez a viszony végeredményben ugyancsak a nők múltbéli helyzetét élteti tovább a házicseléd intézményben.
Mindezt az elszegődők vagy szegődtetők, a régtől adott életkereteiből még éppen csak kilépőben levő rétegek oldaláról nézve: éppen a fent említett hagyományok megszentelte női szerepek megerősítése tette annyira vonzóvá a nők városi cselédmunkáját. A szegényedő falusi rétegek lányai (és a szülők) szeme előtt ez egy kívánatos, az eszményekben még továbbélő női szerepre készített elő, mintegy előiskolája volt a hagyományos, a férfi családfővel szemben alárendelt pozícióban élő „feleség-anya-háziasszony nőtípus kiformálódásának. A gazdasági átalakulás – a mind nagyobb igény a nagy-vagyonosok személyi kiszolgálására, egy időben a falusi alsó rétegek proletarizálódása – egybeesett a társadalmi folyamat két pólusán létrejött sajátos szemléletbeli találkozással is: a városi gazdag polgári réteg személyi kényelme, társadalmi presztízse megkívánta a házicselédség intézményesedését, felduzzasztását, a falusi szegénységnek pedig a női munkaerő egyfajta kihasználásával, pénzkeresetet biztosított; anélkül, hogy fel kellett volna adni hagyományos életfelfogását. A kapitalizálódó Magyarországon így állhatott virágjában több mint fél évszázadig a női munka sajátos formája, a városi házicselédség.


vissza

2010. május 18., kedd

Bakács Pál :Tabán ,Felsőhegy utca



vissza

ASSZONY , HALLGASS A NEVED!

Anno a századforduló táján ,az 1900-as évek elején volt egy magyar karikatúra rajzoló , névszerint Kaszás Jámbor , aki igen csak hadilábon állhatott a feleségével meg az anyósával , mert tömegével ontotta az asszonyi fecsegést ostorozó rajzait. Íme néhány a ma is aktuális karikatúrákból:














kassius


vissza

2010. május 17., hétfő

Farkas Béla vendéglője a Kereszt tér 12-ben

SZINDBÁD A REAKCIÓN


„Krúdy Gyula mindég elégiákat ír. Akármelyik könyvét nyitod ki, úgy érzed, hogy egy kisvárosi magyar temetőben jársz, az ákácok és a sírok között, késő délután, ősszel” – írta a tegnap 130 éve született író egyik rajongója, bizonyos Kosztolányi Dezső.
Krúdy: egy író, akit elnyelt a saját mítosza. Még azok is velőscsontra és szépasszonyokra asszociálnak neve hallatán, akik életükben nem olvastak egy sort sem tőle. Esetleg kezükbe került egyszer A vörös postakocsi. A legenda alakításában alighanem nagy szerepe van a Gundel-ivadék Latinovits Zoltánnak, aki Huszárik Zoltán Szindbád című filmjében („Miért pucolják a nők olyan dühödten a sárgarépát?”) kalandozik a gasztronómia és a högyek világában. Ráadásul megcsodálhatjuk Bártfa havas-lovasszános főterét. A jó ételek, a szép hölgyek és a régi Magyarország ilyesforma vegyítése már legelső alkalommal meghódított minket.
A hedonista vonások mellett rituálisan, legalább száz éve visszatérő elem Krúdy kapcsán a „gordonkaszó” emlegetése. Kortársai még elsősorban az író hangjára utaltak (állítólag nagyon mély, kellemes orgánuma volt), későbbi irodalomtörténészek, kritikusok művészetének hangulatát idézték a hangszermetaforával. És tényleg. A nyírségi, dzsentri témájú írásoktól A podolini kísérteten, Az Aranykéz utcai szép napokon át a kései novellákig és a szürreális vízióvá összeálló Boldogult úrfikoromig valóban szinte mindegyik művet forgatva az a benyomása az olvasónak, hogy mély, melankolikus gordonkamuzsikát hallgat és őszi tájban jár. Emiatt sokan az első oldalak után félrerakják, vagy éppen modorosnak tartják. Mások, a kitartóbbak, azonban egy életre megszerethetik Krúdyt: nála nem a történet, nem a tér, és nem az idő a fontos, hanem a hangulat. Még a sokszor emlegetett múltba vágyódás is csak ürügy az atmoszféra megjelenítéséhez. Hevesi András írja, hogy Krúdy „múltat idéző kellékei hihetetlenül szegényesek, többnyire kimerülnek Balázs Sándor emlegetésében, a felleghajtó köpenyben és a Ráctemplom harangszavában”. Sok igazság van az ítéletben. Ám a burjánzó nyelv, a vágyódás egy soha nem létezett világba, a hangulatfestés a legváratlanabb pillanatban okoz gyönyörűséget a magyar nyelvet szeretőknek. Például: „Alkonyodott, mint a fáradt szív... A Nyírség apránként magára húzogatta álomködös kendőjét, mint egy beteges hölgy, aki délutáni ábrándozások után, alkonyattal megállapítja magában, hogy mégiscsak egyedül kell tovább élni. A nappali sugár lopva elhúzódik a messzi jegenyefasor mögött, mint egy jó kedves, aki még a távolból is visszainteget, de mégiscsak elmegy. Üres marad a helye a kályha melletti karosszékben.”
A minden értelemben nagyétvágyú hedonista és a virtuóz stílusművész képéhez had tegyük hozzá a magunkét: Krúdy Gyula körülbelül mindent tudott arról a régiMagyarországról. Nagyapja negyvennyolcas honvédtiszt volt, ő pedig tanult a szepességi Podolinban a „kegyesrendi atyáknál” és a szatmárnémeti jezsuitáknál is. Újságíróskodott a puritán Debrecenben és az újítószellemű, zizegő, magyar-zsidó Nagyváradon, hogy aztán Budapesttel jegyezze el végleg magát. Furcsa, néha félőrült figuráiban, kikapós asszonyaiban, a sorvadó kúriák, a csendes felvidéki kisvárosok, a zsibongó budapesti utcák, vagy éppen a halk Tabán ábrázolásában benne van az a Magyarország, ahol a vasúti restikben még jófajta citromos kolbászt lehetett enni és cigányzenekar húzta. Az a Magyarország, amely minden melankólia ellenére úgy érezte, van keresnivalója a huszadik században.
S hogy Krúdy mennyire érezte és értette ezt a világot, megvilágítja Nekünk Hunyady Sándor Családi albumban olvasható visszaemlékezése. A történet mintha a világban cél nélkül bolyongó Krúdy-hősökkel esett volna meg: a két író eredetileg Poprádon egy pofa sörre állt meg, hogy aztán két nap, két éjjel mulassanak Késmárkon. Felkeresik a helyi kuplerájt is, ahol teljes felfordulást idéznek elő, mert hosszú évek óta ők az első vendégek: az örömlányok zöldségtermesztésből élnek, korán fekszenek. A két úriember mégis jót kuglizik és beszélget a hölgyekkel.
Krúdy nem tartozott soha semmilyen írói csoportosuláshoz, folyóirat-körhöz: konok egykedvűséggel helyezte el tárcanovelláit, regényeit katolikus, szabadkőműves, fajvédő és legitmista lapokban. S bár állandó politikai nézetei sem nagyon voltak, hazáját, a hősei által néha szentnek nevezett Magyarországot nagyon szerette, annak múltját pedig mérhetetlenül tisztelte. Ezért csak itt, csak most, hadd helyezzük el őt egy reakciós panteon főhelyére. „Élte a saját maga alkotta életét, írt a saját maga alkotta módon, nem vegyült össze senkivel és semmivel, nem hiszem, hogy szerelemben vagy barátságban valaha egészen odaadta volna magát bárkinek” - írta róla halála után szép esszéjében Schöpflin Aladár. Krúdy tapsikolt ugyan Károlyi Mihálynak, meg egészen rövid ideig a kommünnek is, de aztán megénekelte Horthy bevonulását is. Lépéseiben ne az ideológiai opportunistát lássuk: talán nem tévedünk nagyot, ha e gyors fordulatokat a mindig minden rendszerben pénzbe kerülő ital, szerelem, kártya, méretre szabott öltöny és szálloda forrásigényével magyarázzuk.
Krúdy titáni mennyiséget írt, egyes becslések szerint még Jókait is meghaladja az oeuvre. Bár többször nekiveselkedtek, egy sorozat sem érte el soha a teljességet. Ezért szorítunk tiszta szívből a pozsonyi Kalligramnak, amely 2005-ben nekilátott, hogy kiadja az eddigi legteljesebb gyűjteményt. Az ötven (!) kötetesre tervezett sorozat jelenleg a tizenharmadik kötetnéltart, s a gyűjtés során a szerkesztők több mint háromezer, eddig a szakemberek által sem ismert írásra - javarészt hírlapi publicisztikára - bukkantak. A rajongók sem tudhatták eddig, hogy Krúdyban a magyar csendőrirodalom megteremtőjét is tisztelhetjük: míves kakastollas tematikájú novellákat publikált 1896-1897-ben a Magyar Csendőr című világlapban.
Az írónak mindig volt egy titkos rajongói szektája. Ide tartozott például Márai Sándor is, aki tisztelete jeléül megírta Krúdy utolsó könyvét. A Szindbád hazamegy zseniális stílusutánérzéssel búcsúzik végleg a „hajós és úriember” Krúdy-Szindbádtól. A valahogy mindig sértődöttnek tűnő, írókról sok jót nem mondó Márai tőle szokatlan melegséggelemlékezett 1936-ban erre a különös művészemberre. „Megjött a tél. Ez az idő, amikor Krúdy csomagolt és Podolinba szokott utazni. Ő volt az utolsó magyar író, aki a hóesés láttára nem érezte kötelezőnek, hogy valami szociálisat gondoljon. Mi többiek, akik utána következtünk, nem merünk már szabadon örülni a festői tájnak, a hidegnek, a zúzmarás fék, a katonazenekar bömbölésére korcsolyázó, fagyott orrú párok, a vattázott, havas esti csend idilljének. (...) Ő volt az utolsó magyar író, aki még havas tárcákat, szikrázó porhóval behintett podolini útleírásokat tudott írni. »Tél «- gondolta, s kissé oldalt hajtotta fejét és már írta is. Esetleg odaírta alcímnek a régi gyermekújság-címlapok februári vezérmotívumát: »A tél örömei«. Krúdy havas tárcáiban nagyon jól nevelt, érzelmes, fitos- és piros orrú, muffos hölgyek ártatlanul bógniztak a jégen, olyan gyermekesen nevettek, mintha kettőig sem tudnának számolni, holott előzőleg, négytől ötig, szeretőjüknél viháncoltak a Viziváros egyik mellékutcájában s a muffban még most is ott rejtegették a cipőgombolót és a hajsütővasat. »Nincs már igazi szerelem - gondolta Krúdy dohogva, írás közben. - Az utolsó jóvérű tisztességes nő magával vitte a sírba a cipőgombolót.«”
Most megint közeleg a tél. Olvassunk tehát Krúdyt, s ha nagyon figyelünk, talán még a halk gordonkaszót is meghalljuk.
Írta: aba
mandiner blog
2008 október 22

2010. május 16., vasárnap

EZ TÉNYLEG SZÉGYEN!



.......................EL A KEZEKKEL A MÚZEUMUNkTÓL!!!

Saly Noémi , a pesti kávéházak professzora, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum munkatársa írja a Facebook-on:


"Világ szégyene :Rogánék árulják a múzeumunkat:"


Eladó lesz a déli Klotild-palota is

Pályázati úton kívánja értékesíteni az ötödik kerületi önkormányzat három nagy értékű belvárosi ingatlanát, a déli Klotild-palotát, a Ferenciek terén lévő Párizsi udvart és a Magyar Vendéglátóipari Múzeumnak helyet adó, Szent István tér 15. alatti épületet.
A Napi Gazdaság pénteki számának cikke
A képviselő-testület április közepi döntése szerint nemzetközi ingatlanpiaci pályázat keretében hirdetnék meg értékesítésre az épületeket, s előnyben részesítenék azt a pályázót, aki egyben vásárolná meg a három ingatlant.
Információink szerint felmerült az épületek szállodai funkcióra történő átalakítása. A pályázat a következő hetekben, azt követően jelenik meg, hogy az elővásárlási jog határideje lejár.
Németh Richárd, a Horwath HTL Hungary & Russia szállodai és turisztikai tanácsadó cég igazgatója kérdésünkre válaszolva elmondta, a jelenlegi átmeneti szállodapiaci visszaesés ellenére hosszabb távon van fantázia belvárosi 4-5 csillagos szállodák megvalósításában, azonban ebben az esetben kérdés, hogy milyen áron kerülnek piacra az épületek, mekkora költséggel és milyen kapacitású hotellé alakíthatóak.
A hotelfejlesztési piacon alapvető szempont a megfelelő üzemeltető kiválasztása, s a nemzetközi láncok egyelőre nagyon óvatosak az ajánlatokkal, csak menedzsmentszerződésekről hajlandóak tárgyalni.
A belvárosi épületeknél nehézkes lehet a megközelítés és a parkolás megoldása is, és extra költségekkel jár a műemléki védelemnek megfelelő felújítás.
Egyelőre csúszik a Ferenciek terén álló, Buddha Bar hotelként újjászülető északi Klotild-palota nyitása is, legutóbbi információnk szerint erre leghamarabb 2011 elején kerülhet sor.
Napi Gazdaság