GYÁNI Gábor ÍRÁSA
A kapitalista korszak városai Európa-szerte, így hazánkban is, jelentékeny szívóhatást gyakoroltak a vidék elszegényedett, főként paraszti népességére. Az ipari termelőüzemek városi megtelepedésével az ipari munkásság utánpótlását a faluról kapta. A tőkés polgárság vagyoni megerősödése, számszerű megnövekedése egyúttal a szolgáltatás szektorának a kibontakoztatását sürgette, s ennek munkaerejét ugyancsak a paraszti népességből szerezhette. A városi polgárság felső és középső szintjein gyors életformaváltás zajlik le: a vagyon puszta felhalmozása mellett e rétegek életében idővel szemmel láthatóan megnőtt az igény annak minél láthatóbb módon történő elköltésére.
A fogyasztás köré szerveződő életmód történelmi mintáját a feudális uralkodó osztály gyakran ténylegesen is továbbélő példája nyújtotta, melyben köztudottan mindvégig komoly szerepe volt a közvetlenül a személyes kényelmet, közvetve pedig a társadalmi rangot biztosító szolgaszemélyzet állandó jelenlétének.
„A személyes szolgálat” modernkori újjáéledése, amely egyaránt megfigyelhető minden polgárosodó, egyszersmind iparosodó európai országban, természetesen nem egyedül a cselédtartás utáni megnövekedett igényekből származott, A lehetőséget az adta, hogy a népesség meghatározott és igen számottevő hányadában szükségessé vált a női családtagok átmeneti foglalkozásvállalása. A polgári gazdagodás keltette igény, ugyanakkor az alsóbb rétegekben kialakuló szükség hívta életre a női házicseléd intézményét. Mindez végeredményben az egyik legerősebb ösztönzője volt a nők társadalmi méretű polgárosodásának.
Az alábbiakban Budapest – az ország egyetlen valódi nagyvárosa – példáján igyekszünk bemutatni a házicselédréteg befutotta sajátos társadalmi mozgáspályát.
„Menek Pestre cselédnek”
A 20. század első három évtizedében, amikor a házicselédek Magyarországon a legnagyobb számot érték el, a városi női házicselédek átlag fele volt fővárosi. 1880–1910 között, mint legnépesebb női foglalkoztatottsági terület, a házicselédek alkották Budapest kereső nőnépességének a 40–45%-át arányuk ezt követően sem esett 20–25% alá, és alig valamivel maradt el az ipari nőmunkásság létszámától.A házicselédség az állandó munkaerő-túlkínálat következtében személyi állományában viszonylag rövid időn belül is jócskán átalakult anélkül, hogy összlétszáma vajmi kevéssé változott volna. Egy 1927-es kimerítő, még a továbbiakban is idézett cselédstatisztikai felmérésből kitűnik, hogy a cselédek fele mögött sem állott öt évnél hosszabb szolgálati múlt. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy az összeírás ugyanakkor a cselédek több mint a felét az első, legföljebb a második szolgálati helyén találta, valamint, hogy a réteg kétharmada az éppen adott szolgálati helyén kevesebb mint egy éve állott alkalmazásban – talán érzékelhetőek valamennyire az e foglalkoztatási ágban olyannyira jellemző személyi mobilitás méretei. „Olyan polgári család, ahol megöregedett a kiszolgált cseléd, ezer között ha egy akadt” – emlékezik a városi úri középosztály életmódját közvetítő író, Márai Sándor az „Egy polgár vallomásai”-ban.
Ennek egyik oka kétségtelenül az, hogy a városi házicselédkedés a nők fiatalkori életciklusára korlátozódott: indult a szülői családból való kiszakadással (15–20. életév) és zárult a férjhezmenetellel (20–30. életév). Ez magyarázza, hogy vizsgált periódusunkban a réteg közel háromnegyede tartozott a 30 év alattiak (nagyjából a fele a 25 év alattiak) korcsoportjába, és hogy mintegy 85%-uk volt hajadon.
A házicseléd-réteg állandó mobilitását fokozta a fővárosi házicselédmunka idény- és vándorjellege. Nem a tartós, hanem az időszaki, gyakorta csak a téli hónapokra szorítkozó kereseti lehetőség vonzotta a fővárosba a vidék fiatal nőnépességét.
De vessünk egy pillantást arra: milyen társadalmi osztályokból nyerte állandó és folyamatos utánpótlását a cselédség?
A budapesti házicselédeknek, a húszas években, közel fele az agrárproletariátusból került ki. A falusi proletariátus mellett a süllyedő alsókispolgárság képezte sorrendben a második legszámottevőbb házicseléd-kibocsájtó társadalmi elemet: körükből származott a réteg közel negyede. Ezen belül túlnyomórészt a falusi kisiparosság lányait találhatjuk meg.
A fiatal és hajadon leányok elszegődése-elszegődtetése városi cselédnek elsősorban tehát az anyagilag elesett rétegekben vert gyökeret és vált mindennapi szokássá.
„A fizetést meg mindig hazaküldtem”
A női családtagok tömeges városi szolgálatra adása a falusi kisiparosság illetve a legszegényebb földműves-réteg előrehaladott felbomlásának volt a kísérő jelensége. Körükben a család hagyományos – gazdasági-termelési alapokon nyugvó – közösség jellege nagy átalakuláson ment át: a család, mint gazdaságilag zárt, termelő és önellátó egység nem létezett többé. Az anyagi elnyomorodás ugyanakkor kikényszerítette a gyermekek munkaerejének lehető legkorábbi kiaknázását; s erre a család gazdasági szerepében időközben bekövetkezett változások, a gazdasági hanyatlás folytán már csak a család keretein kívül kerülhetett sor. Fokozottan érvényesült ez oly esetekben, amikor a család puszta fennmaradását a családfenntartó szülők egyikének, esetleg mindkettőjüknek a hiánya, rendszerint korai elhalálozása (ami szintén e rétegekben a leggyakoribb) a legkomolyabban veszélyeztette. Bizonyítja ezt, hogy a húszas években a fővárosi cselédeknek mintegy a fele került ki csonka családból, olyan családból, amely részlegesen, rosszabb esetben teljesen szülő nélkül állott. A városi cselédsor vállalásának az egyik állandó mozgató rugója tehát a szülői család anyagi tehermentesítése, támogatása volt. A fővárosi cselédeknek például a 40%-át támogatta rendszeresen állandó pénzküldeményeivel a hátrahagyott családot.Valamiképpen szintén a családdal függött össze az elszegődés egy további indítéka, a hozomány árának előteremtése. „November elején felment Pestre a menyasszonynak való, hogy újévig megkeresse a ruhának valót” – olvashatjuk egy paraszti visszaemlékezésben. Házicselédként erre különösen kedvező lehetőségek adódtak. A húszas évek végén például a Budapesten átlagos 35 pengős havi készpénzbér maradéktalanul megtakarítható volt. A házicselédnek lakásra és önmaga élelmezésére, de gyakran még ruházkodásra sem kellett költenie; ez, mint természetbeni járandóság, megillette.
„a gazda és családja házanépének tagjává válik”
A házicselédnek elszegődés nemcsak gazdasági számításból következett, hanem abból a felismerésből is, hogy a munkába lépő falusi leánynak házicselédként kellett legkevesebbet változtatnia azokon a tevékenységeken és életmódon, amelyek hagyományosan meghatározták a falusi asszony mindennapi életét.
A házicseléd munka és intézmény végeredményben a nők korábbi, a polgárosulást megelőző korszakban kialakult társadalmi és munkamegosztásbeli helyét éltette tovább. Ahogy korábban a női munkavégzés döntően a gyermeknevelésre, -gondozásra, valamint általában a háztartási teendőkre szorítkozott, úgy most a házicselédek munkáját is jobbára ez a tevékenység töltötte ki. Idézzük fel a házicseléd egyetlen átlagos hétköznapját. „Reggel 6 órára kelek. A gyermekek iskolába járnak, reggelijüket 7 órára kell elkészíteni. Az úr ½ 9 órakor reggelizik, a nagyságos asszony 11 órakor, az ágyban. Háromszor kell reggelit főzni – takarítás közben. Az ebédet 2 órára készítem el. Mosogatás, konyha rendbehozatal következik és még alig végzem el, már uzsonnát kell készíteni, aztán vacsorát. Ha közben véletlenül marad valami idő, akkor kismosást kell csinálni és vasalni. A vacsora sem megy egyszerre. A gyerekeknek 8 órára kell készíteni, de a nagyságos asszony és az úr este sétálni mennek, vagy elmennek moziba és várni kell őket meleg vacsorával. Sokszor 10, 11 órakor vacsoráznak és ha még aznap akarok mosogatni, akkor csak éjfélkor kerülök ágyba.”
Már e beszámolóból is kiviláglik, hogy a cselédet milyen kapcsolatok fűzték munkaadójához. A cseléd a munkaadó családjában ugyanolyan alárendelt és személyében függő, jogilag is önállótlan, „gyámolított” személy, mint a feleség a feudalizmuskori patriarchális családon belül. És ez a viszony végeredményben ugyancsak a nők múltbéli helyzetét élteti tovább a házicseléd intézményben.
Mindezt az elszegődők vagy szegődtetők, a régtől adott életkereteiből még éppen csak kilépőben levő rétegek oldaláról nézve: éppen a fent említett hagyományok megszentelte női szerepek megerősítése tette annyira vonzóvá a nők városi cselédmunkáját. A szegényedő falusi rétegek lányai (és a szülők) szeme előtt ez egy kívánatos, az eszményekben még továbbélő női szerepre készített elő, mintegy előiskolája volt a hagyományos, a férfi családfővel szemben alárendelt pozícióban élő „feleség-anya-háziasszony nőtípus kiformálódásának. A gazdasági átalakulás – a mind nagyobb igény a nagy-vagyonosok személyi kiszolgálására, egy időben a falusi alsó rétegek proletarizálódása – egybeesett a társadalmi folyamat két pólusán létrejött sajátos szemléletbeli találkozással is: a városi gazdag polgári réteg személyi kényelme, társadalmi presztízse megkívánta a házicselédség intézményesedését, felduzzasztását, a falusi szegénységnek pedig a női munkaerő egyfajta kihasználásával, pénzkeresetet biztosított; anélkül, hogy fel kellett volna adni hagyományos életfelfogását. A kapitalizálódó Magyarországon így állhatott virágjában több mint fél évszázadig a női munka sajátos formája, a városi házicselédség.
vissza
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése