1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2010. május 21., péntek

MÁRAI SÁNDOR:SZINDBÁD HAZAMEGY

Sőtér István: Szinbád hazamegy
Márai Sándor regénye -

Egy idő óta valami óvatos kétkedéssel vették kezükbe sokan Márai könyveit: az a kis kör, mely első sikereire felfigyelt s hat-nyolc éve valami újító csodát várt tőle, mind idegenebbül érezhette magát a hirtelen támadt Márai-divat zsivajában s mind 
....................................Márai Sándor...................................................Krúdy Gyula
féltékenyebben kérhette tőle számon a Zendülők, vagy a Polgár vallomásai-nak igéreteit. Ezek a lappangó, vagy nyílt elégedetlenkedők néha nem ok nélkül vetették szemére már-már veszedelmessé váló fölényét, bűvészkedő ügyességét, fortélyait, melyekkel anyagának nehézségeit megkerülni, vagy az itt-ott támadó hézagokat egy túlontúl élesen találó metafora, vagy bőkezűen csillogó mondat mezében elrejteni igyekezett. Titkos és nemes neheztelés volt ez, termékeny írígység, melyet méginkább táplált az író mutatványának szinte ingerlő bravúrja, hetyke virtuozitása - az elkápráztatott szem felocsudva csak annál makacsabbul kutatott a rejtező, vagy kendőzött hibák után.
A gyanakvók sem merték azonban tagadni, hogy Márai a vérbeli írók biztonságával találta meg azt a hangot, mellyel olvasóit valami jóleső, kalandos és meglepő varázslat köreibe csalogatta - furcsán, idegenül csengő hang volt ez kezdetben, de aki megismerte, rákapott valósággal és mind többet kívánt belőle. Márai jól tudta ezt s egyre gyakrabban élt titkával, egyre sűrűbben tért vissza azokhoz a helyzetekhez, melyekben alakjai és történetei egy hol izgatott, hol bágyatag tájképbe merevedtek lassanként. A «modorosság» vádja, melyet oly szívesen s oly könnyedén hangoztattak egyesek, mégis igazságtalanabbnak bizonyult, mintsem első pillanatra látszott: csábítóan tökéletes volt ez a kép, író és olvasó egyaránt túl otthonosan érezték magukat előtte: egymás arcvonásait, mozdulatait örökölték a regényalakok s ugyanaz a kibogozhatatlan talány rejtezett mindegyikük lelkében - az író fölénye mögött mégis volt mindvégig valami lírai izgalom, mágikus nyugtalanság, ami a legtöbb kételyt ébresztő lapokért is láthatatlan és szemérmes kezességet mert vállalni. A forma lehetett ugyan rosszindulatú árulkodó, az írót mégsem kaphatta rajta senki áruláson; az ébredő kárörömre rácáfolt egy-egy későbbi fejezet szabad tisztasága.
Márainak azonban így sem volt már szabad kelleténél tovább kétségek között hagynia azokat a híveit, akik hovatovább belefáradtak némelyik regényének kétértelmű bújócskáiba s abba a kockázatos játékba, melynek szabályait a sikerében biztos író szinte a végletekig lazította. A Szinbád így elsősorban azoknak hozott megnyugvást, akiket szeretetük tett szigorúakká: végre megkapták azt a művet, mely gyanakvásukat elaltatta s írójukat kikezdhetetlenebb formában állította színük elé. Úgy látszik, nemcsak az anyaföld érintése ad új erőt, hanem az ősé, az elődé is: izgalmas látvány ezért az áthasonulás, mely Márai stílusát új és friss ízekkel telíti a példakép nyomán, melyhez oly gyengéden igyekszik símulni. Ez a keresztezés valóban nemes gyümölcsöt termett; az utód mondatai felszívták Krúdy nyelvének őszies édességét, a Márai-féle tájban feldereng a Hajós álmainak aranyos nosztalgiája.
Ha csak esszé-oldaláról akarnók megközelíteni Márai könyvét, örömmel kellene üdvözölnünk a legszebb és legteljesebb tanulmányt, amit valaha Krúdyról írtak - noha ennek a tanulmánynak hőse nem az a Krúdy, aki minap még kortársunk volt, hanem a regényalak, akinek Szindbádban, vagy Rezeda Kázmérban megfestette önmagát. A regényírónak az esszéista latolgató kíváncsisága siet segítségére s a könyv legerősebb pillérét olyan irodalomtörténeti mondanivaló alkotja, mely csak egy ilyen szélesen elregényesített arcképben találhatja meg legméltóbb helyét.
Szindbád utolsó napjáról szól a regény; mi minden elfér reggel s éjszaka között, mennyi jelképes cselekedet, bölcsen leszűrt tanítás, mennyi fékentartott, úri szenvedély! Az utolsó nap egy egész élet foglalatává válik, tragikus jelentőségében - pedig talán még annyi sem történik itt, mint azokban a tündéri Krúdy-novellákban, hol a gyomorbajos Szortiment szerkesztő ebédel velőscsontot, majd savanyútüdőt, gombóccal, vagy Fridolin, az öregpincér szunyókál suttyomban az elnémult falióra alatt. Márai regényének legfőbb eseményei: egy gőzfürdői látogatás, délelőtti munka a kávéházi asztalnál s csendes borozgatás a London-étteremben - a tokaszalonna s a főtt marhahús felett azonban a Proust-i teáscsésze varázslata ismétlődik meg; ízek és emlékezések fölé egy csodálatos, mesés Magyarország látomása épül, mely Magyarországnak talán nem is volt más polgára, az Aranyemberen s a Vörös postakocsi utasain kívül. A méltóságosan táguló körmondatokban, melyek az álmok víztükre alá süllyedt magyar világ képeit ölelik át a kézirata fölé hajoló Szindbád szeme előtt, nemcsak a regény esszé-célzata diadalmaskodik, hanem a példaképe és hitvallása mellett tanuságot tevő Márai is. Magyarország gasztronómiai térképe bizonyos vallásos-szellemi tartalommal telik meg, hisz a «London» étlapja legalább annyit őriz egy nemzeti eszményből, mint a «Milleniumi emlékmű, vagy Varga Gyula összegyüjtött művei». Márai Szindbádja kalandos szellemidézés, meghatott kísérlet annak a varázslatnak folytatására, mely a Hajós halálával szakadt félbe s most poszthumusz bájjal támad fel e lapokon - a tünékeny emlék ismét testet ölt előttünk, a halott mesélő visszanyúl az időből, hangja röpke ideig még a tanítvány sorai felett lebeg. A «szellemidézés» emellett keserűbb tanulságokat is rejt; egy kihalófélben lévő íróerkölcs vádja szólal meg belőle: hol van amaz «úri» irodalom, mely példaképeit Vörösmartynál - és Petőfinél kereste, hol az íróbecsület, mely gőgös makacssággal védett egy időszerűtlenségében csak annál örökebb eszményt? Ki tudná megmondani, mennyire volt igaza Márainak, mikor ezt az életművészetében is mélyen humanista erkölcsöt egy tűnő világ színfalai közé száműzte - regényes arcképének legnagyobb ajándéka mégis az a bátor igazolás, mellyel hősét és világát felmentette egy elsilányodott, süket kor lekicsinylő ítélete alól.

A kisregény ITT olvasható.


..... video

...Jelenet Huszárik Zoltán Szindbád c. filmjéből


vissza

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése