HÉT VÉGH EGY KÉPEN

Ha azt mondom ,ez egy eredeti Végh Gusztáv kép, ugye elhiszik. Pedig ez nem egy, hanem egyenesen hét  Végh Gusztáv guache részlete   többé-kevésbé észrevehetően összeollózva egy képbe. Úgy is mondhatnám :Végh Gusztáv esszencia

100 éve született Zórád Ernő

Októberben lesz Zórád Ernő születésének 100 .évfordulója.Ebből az alkalomból bemutatunk néhányat
a festő híres tabáni figuráiból  az eredeti helyszínekre álmodva:

Abrakolás a Bor és Sörcsarnok előtt

Az elmúlás hangjai a vén Tabánban

Vidám asztaltársaság az Albeckerben

Kereszt téri szobabelső akttal

           Éjféli randevú az Árok-köz 4 előtt

   Libapásztorlány a Hadnagy utcában 

       Vándorköszörűs a Hadnagy utca 41 előtt

                 Légyott a romantikus Holdvilág utcában

         Itt voltunk fiatalok és itt is öregedtünk meg!

              Kurizáló gavallér a Kőmüves utcában

    - 10 hordó sör rendel!- fuvaros a Kereszt utcában

 Vajh, benn ül -é a családi asztalnál a hallgatag Krúdy?

                    Öregurak napi pletykázása a Jakab lépcsőnél

SZAKONYI KÁROLY: TABÁN

Tabán

Amikor nagyapám először látta az apja fényképét, nem ismert rá az elbeszélésekből, idegennek tetszett a keskeny, szakállas arc, a mélyen ülő szempár, a figyelő, szomorú, komoly tekintet. Gyermek volt még, s egy januári napon akadt rá a szekrény mélyébe rejtett, összezsinegezett levelek, rózsaszín selyempapírba csomagolt iratok között: Sokáig nézte; csend volt a szobában, pattogott a tűz; kinn a vén, század végi Tabán utcáira reggel óta hullott a hó; hó ült a Gellérthegy oldalán, patyolatfehér volt a Felsőhegy út, vastagodó hószőnyeg lepte a Kőmíves utca lépcsőit, az Aranykakas utcában csüdig süppedtek a hóba a stráfkocsit vonó muraközi lovak, orrlikaikból pára gomolygott, és szállt foszlányokban a kucsmás, pokrócba-ponyvába bugyoláltan is didergő kocsis felé; a Rác fürdő kéménye beleveszett a sűrű felhőkbe. Papírtrombiták áztak a Hadnagy utca havában, szerpentinek és konfettik pirosa festette meg a Horváth-kert körül a buckákat; szilveszter díszei voltak a minap. Elmúltak az ünnepek, elmúlt a lárma; a fiú megértette, hogy az óévvel nem veszett el minden, újra kezdődik az élet, vendégek térnek be a kávézóba, amit az anyja nyitott néhány éve itt, a Tabán szélén, ahol nyáridőben a Duna-vizet szállító szamaras lajtfogatok kanyarodnak a dombnak; jönnek a kávézóba a régi vendégek, a csokornyakkendős színész, a lüszterkabátos hivatalnok, ott ülnek ismét a karcsú lábú, márványlapos asztalkáknál, olvasgatják a nádkeretbe csíptetett újságokat, kortyolgatják a talpaspoharakban felszolgált kapucínert.

– Vigyél friss vizet ahhoz az asztalhoz!… Ürítsd ki a hamutartókat, büdös az a sok szivarvég!… – Ilyeneket mondott a fiúnak az anyja. Kis kávézó volt az övék, csendes, özvegyi. Eltartotta a családot. Négy lány, egy fiú – gürcöltek, de megéltek. – Mutasd azt a képet? Hol akadtál rá? Ez az apád. Az apád arcképe. De most menj, sok a dolgom!…

A fiúnak eleinte idegen volt a barna tónusú fotográfiáról reátekintő, szakállas arc. Öregnek látta, ismeretlennek. De aztán álmodott róla. Álmában az apja beszélt hozzá, kézen fogta, sétáltak a Fehér Sas téren, a Holdvilág utcában, leereszkedtek a Dunához, nézegették a boltokat, a fákat, megálltak az öreg kövek közül kiütköző fűcsomóknál, és az apja mesélt, felkapta, magához szorította; Ferenc még a dohányillatot is érezte álmában, még a pödört bajusz szúrását is az arcbőrén. Kedves és nyílt férfi volt az apja, amerre csak mentek ők ketten, a fiú álmában, vígság volt és derű, mindenki szerette és tisztelte a szakállas férfit. A fiú büszke volt rá. Várta az éjszakákat, hogy találkozhassanak, várta az éji álmot. Már nem látta öregnek, a tekintetéből is eltűnt a szomorúság – fiatal, erős ember volt az apja.

– Negyvenkét éves volt, amikor itthagyott minket – mondta Ferencnek az anya. – Itthagyott a nővéreiddel meg veled a hasamban.

Csend volt a kávézóban délután, félhomály, hó lepte a Tabánt. A fiú az ablakon át nézte a fehér világot, az anyja beszélt, rákönyökölt a pultra, nagy kontykoszorúja volt, mint Erzsébet királynőnek. Testes, magas nő volt, bírta a strapát. Bírom a strapát, hála istennek, de azért özvegyen!… szokta sóhajtások közt oda-odavetni a vendégeinek. – Bizony – mondta a fiának, a pult mögül ő is a téli, néptelen utcát nézve –, bizony, négy hónappal az apád halála után születtél!…

A fiú lassanként megismerte a történetet. Egyszer álmában katonának látta, az apjának csákója volt, és zsinóros dolmánya, füstölgő csatatéren álltak, a férfi még egészen gyerek volt, bajusztalan, sima arcú. Megálmodta ezt, mielőtt még az anyja elmesélte volna, hogyan fogták be tizennyolc éves korában a morvaországi szász legényt a toborzók. Tíz évet szolgált, az utolsó esztendőket Magyarországon. Budán. Amikor leszerelt, itt telepedett meg a Tabánban. Kitanulta a nyomdászmesterséget, litográfus lett.

– Ügyes kezű volt nagyon. Rajzolt. Láttad volna, milyen szépen rajzolt. Aztán műhelyfőnök lett…

Műhelyfőnök! Akkor hát azért tisztelték! A fiú elképzelte, milyen műhelyfőnök lehetett az apja. Az a szigorúság a tekintetében! – attól talán még ő is félt volna. De álmaiban soha nem volt szigorú. Barát volt, kedves, jó barát, apa, férfi. Férfi barát.

A nővérei meséltek róla. Történeteket is tudtak: karácsonyok, nyári kirándulások, nagy ebédek, egy reggel, amikor az apjuk bajuszkötőjén kacarásztak, lefekvéskor apai csókok, takaróigazítások… De a fiú ezekből az elbeszélésekből nem ismert rá. Másnak látta. Álmaiban ő jobban megismerte. Úgy érezte, ő ismeri csak igazán.

Az anyjától hallotta a tragédiát is.

Az apjának volt egy részeges beosztottja, engedetlen, kötekedő alak. Éveken át veszekedett vele, de tűrte, eltűrte a műhelyben, mert nyomorúságos élete miatt sajnálta. Mégis amikor végképp betelt a pohár, figyelmeztette, hogy ha nem javul meg, kiteszi a szűrét. Pökhendi volt az az alak, packázott vele. Aznap is, amikor a baj történt. Ferenc apja csúnyán lekapta, emlékeztette az ígéretére. Majd fogta a kész levonatot, hogy felvigye az igazgatóhoz láttamoztatni. Ez a munkás meg abban a hiszemben, hogy az ő fegyelmezetlenségét ment jelenteni, nyitott bicskával várta.

Ferenc apja kivédte a szúrást, a penge éppen csak megsebezte a bal tenyerét. Nem sokat törődött vele, de az ólom, amivel a nyomdában dolgoztak, megfertőzte a sebet, vérmérgezést kapott. Az orvosok már csak úgy tudtak volna segíteni rajta, ha amputálják a karját.

– Nem engedte! Nem, nem és nem!… – A fiú anyja mindig elsírta magát, amikor idáig ért az elbeszélésben. – Képzelheted, itt vagyok négy leánykával, te a hasamban, ő pedig makacskodik, hogy nem és nem, fél karral hogyan éljen tovább, hogyan dolgozzon?! A láz beszélt belőle, mert amikor lecsillapodott, már beleegyezett volna a csonkolásba, csakhogy késő volt… Kaptam utána nyugdíjat. De azzal mire mentem volna? Meg kellett nyitnom ezt a kávézót… – Az asszony szemét újra elfutották a könnyek. – Amikor négy hónap múlva megszülettél apád halála után, fehér fejkötőbe, fehér ingecskébe öltöztettünk. És az ingecske csipkéibe fekete szalagocskát fűztünk…

A fiú álmában megkérdezte az apját: – Tudtad, hogy megszületek, miért nem vártál meg? – Szelíden kérdezte, de a férfi mégis érezte a szemrehányást, nem válaszolt, csak szomorúan, szomorúan nézte a fiát. Szomorúan, ahogy a fényképen. Aztán a kezéért nyúlt, s a fiú adta, fogták egymás kezét, és elindultak a havas utcákon, puha, nesztelen léptekkel a vastag hóban, némán, de egymáshoz tartozóan a Fehér Sas tér felé…

ÖSZI VERKLISZERENÁD (Schmidt Nándor fotója Zórád Ernő akvarellrészletével)

Montázs Helbing Ferenc tabáni grafikáiból