(az m.for.hu folytatásos cikke)
Fontos pont volt mindig a Kárpát-medencében élő népek számára a Gellért-hegy lába: a Duna ugyanis messze fel és le itt a legkeskenyebb, s ez kiváló lehetőséget teremtett az átkelésre. Minderről egy, az Erzsébet-híd oldalán szerénykedő emléktábla is megemlékezik.A helyet a rómaiak is előnyösnek tartották - jól bizonyítja ezt a mai Belvárosi-templom helyén állt Contra Aquincum nevű erőd. Ez a váracska egyébként a honfoglalást is megélte, s csak a XI. században enyészett el.MúltidézőA túloldal épp olyan fontos volt, igaz, ott az erőt csak egy tornyocska képviselte. Feljegyzések szerint a Tabán első lakói a neolitikumban telepedtek ide, őket pedig a kora vaskor népei és a kelta eraviszkuszok követték. A rómaiakról már megemlékeztünk, a sort mindenféle népek után a magyarok, majd a XIV. században a rácok zárták.
Mielőtt továbblépünk, nem árt tisztázni, mekkora területre terjedt ki a Tabán: ezen ma a Vár-, a Gellért- és a Nap-hegy közé ékelődő placcot szokás érteni, ám hajdan hozzá tartozott a mártír püspökről elnevezett sziklaorom északi lejtőjének utcasora és a Nap-hegy déli oldala, alsó része pedig a Dunáig terjedt. Mi több, anno a mai értelemben vett Lágymányos nagyobb szeletét is e szóval illették. Az embereket vonzották a hőforrások, a kiváló szőlőt és bort adó hegyoldalak, valamint a kellemes fekvés.Visszakanyarodva a rácokra, mint fentebb mondtuk, ők a XIV. században érkeztek ide a török hódítás elől menekülve. Mivel e rész a tatárjárás óta jórészt üresen állt, itt építették fel apró házacskáikat, ivóikat és kocsmáikat. A hajdani víg életről számos régészeti lelet és néhány visszaemlékezés tanúskodik. Egy azonban bizonyos: e környéknek már akkor is országos híre volt. A török hódoltság alatt a magyar lakosság elmenekült, ám a rácokat kevéssé zavarta a megszállás, sőt, egyre többen jöttek ide.Hegyoldali örömökA városnegyed ma is használt neve a török eredetű Débágháne - más írással Tabakhane - szóból származik, amelynek jelentése Tímár-telep. Mindez arra utal, hogy egykor cserzővargák és bőrösök műhelyei működtek erre. Ez változott később Tabahonra, majd magyarosodott Tabánra. A név sok más hazai településen is használatban volt és fennmaradt, például Pécsett, Szegeden és Szolnokon.
Az 1690-dik évi nagynak nevezett szerb vándorlást követően nagyobb számban e népcsoport tagjai települtek a környékre. Róluk kapta a városrész a Rácváros elnevezést; hajdani ittlétükre ma a Rác-fürdő és egy árválkodó kőkereszt utal.Az új elem új konyhakultúrát is hozott magával: egyik különlegesség volt az ürmösborban főzött abált ponty, de a töltött káposzta és az akkoriban szokatlanul fűszerezett sült húsok is komoly vonzerőt jelentettek a mindig éhes pesti és budai polgárságnak. De érdemes volt idelátogatni a kőkancsókba ledugaszolt, pezsgőhöz hasonló plicer-wirm-ért is.
(Szerb Antal :Útikalauz marslakók számára-részlet)
Nem tudom, illik-e az idegenforgalmi illemkódex értelmében megmutatni valamit, ami nincs. Mert Ön, teljes joggal, csak sáros réteket lát, amint únottan csapkodják a Gellérthegy lábát. A középen, mint árvízből szomorú maradvány, emelkedik a fehérsas-téri polgári iskola. Valamikor itt házak álltak, Uram, de milyen házak! és a házak közt utcák kanyarogtak, de milyen utcák! A házak földszintesek voltak, és a közepükön a szederfa mellett mosóteknő állt. Leve hivogatólag csorgott végig az utca közepén, mély csatornákat vájva a szabálytalan macskafejek közt.
Minden második ház nagyhírű régi vendéglő volt, sramlizenével. Itt állt, kérem, a Mélypince, a Poldi bácsié, ötszázéves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn, közköltségen. Itt volt a fürjmadár a falon, Vahot Imre kezeírása mellett, és Krúdy Gyula mámoros, megszentelt emlékezete. A Tabánt bármikor meglátogathatta, télen, nyáron, nappal, éjszaka, mindig csodálatos volt, mindig egyetlen, az ember mindig most kezdődő szerelmek derengését görgette végig lejtős utcáin, olyan szerelmekét, amelyek reggel szoktak az ember eszébe jutni, az ágyban, amikor még sötét van és akkor nincs fürdő és borotva, ami lemosná az ember lelkéről azt az édes és álmosító gyantát, ami a szerelem. Itt valamikor utcák voltak, Uram, itt volt az ifjúság.
A védett völgy, a napsütötte hegyoldalak, a Gellért-hegy lábánál fakadó hévizek, s nem utolsósorban a Duna közelsége már a neolitikum emberét is idevonzották, emlékeiket régészeti ásatások tárták fel. A kora vaskorban (Kr. e. III–I. század) lakóhelyül választották a kelta eraviszkuszok, majd birtokba vették a rómaiak, akik a IV. században, I. Valentinianus császár idején őrtornyot emeltek az itt levő fontos révátkelőhely védelme céljából, szemben a túlparti Contra-Aquincummal.
A városnegyed ma is használt neve a török eredetű Débágháne/Tabakhane szóból származik, jelentése: Tímár-telep. Arra utal, hogy egykor cserzővargák, tímárok műhelyei voltak itt. Ez változott később Tabahonra, majd rövidült-magyarosodott Tabánra. A név sok más hazai településen is használatban volt és fennmaradt, például Pécsett, Szegeden, Szolnokon stb.
A magyar honfoglalás után elődeink Kis-Pest nevű települése jött létre a továbbra is fontos révátkelőnél. A tatárjárásig virágzó falu neve többször is változott, Szent Gellért város, Kelenföld, s az itt fakadó meleg vízű források után Alhévíz néven is jegyzik a középkori írásos emlékek. A tatárjáráskor elpusztult település IV. Béla várhegyi építkezéseitől kezdve megújult, ám kívül rekedve a várfalakon Buda elővárosa lett. Mátyás király uralkodása alatt fedett folyosóval kötötték össze a palotát a Gellérthegy lábánál fakadó hőforrásokkal.
A török hódoltság alatt az őslakosság egy része elmenekült, a település azonban fejlődött: a hódítók fürdőket építettek a melegvíz-forrásokra, s dzsámikat emeltek. A XVII. század végén a meggyérült magyar lakosság mellé a Duna-parthoz közeli területre németek, az Ördög-árok partjára és a Naphegy keleti lejtőjére az 1690. évi "Nagy szerb vándorlást" követően nagyobb számban szerbek települtek. Róluk kapta a városrész a Rácváros elnevezést; hajdani ittlétükre ma a Rác fürdő és egy kőkereszt utal.
A XVIII. századra vályogházakkal, egymáshoz ragasztott, zsindellyel fedett, szegényes épületekkel szegélyezett, szabálytalan, girbe-gurba utcácskák alakultak ki. Lakóik a több évszázados hagyományokra visszatekintő szőlőműveléssel foglalkoztak, de a rendezetlen és rendkívül sűrűn beépített negyed jelentős számú iparosnak, kereskedőnek is otthont adott. Annak ellenére, hogy a Tabánt 1810-ben tűzvész pusztította, s nem kímélték az Ördög-árok árvizei sem, 1821-ben mintegy ezer házat írtak itt össze. 1849-ben, amikor megnyílt a Széchenyi lánchíd, elvesztette a révátkelőhely nyújtotta sok évszázados jelentőségét. Csatornázatlan utcái, az 1880-as években jelentkező filoxéra járvány pusztításai, majd a budai városrendezési munkálatok: a budai körút és az Erzsébet híd építése felvetették lebontásának tervét. A XIX. század és a XX. század fordulójára szórakozóhelyekkel, éttermekkel, borozókkal telt romantikus negyeddé vált, a budapesti „Montmartre”-ként is emlegetett Tabán írók, költők, művészek kedvelt helye lett. Mielőtt véglegesen megpecsételődött a sorsa, a kor irodalmi életének jeles személyiségei (Szerb Antal, Tersánszky Józsi Jenő) szólaltak fel megmentéséért, festők ragadtak ecsetet, magánszemélyek fényképezőgépet megörökítéséért (a legjelentősebb alkotások Zórád Ernő akvarelljei). A Tabán a szerb irodalom számára is nagy jelentőséggel bír. A közkedvelt "Arany Szarvas-ház" a XIX. század első felében a nagy köztiszteletnek örvendő jogász és Buda város főjegyzője Sima Ignjatović birtokában volt. Ekkoriban a fogadó a szerb írók és költők találkozó helyévé, irodalmi szalonjává vált (Vuk Stefanović Karadžić, Jovan Pačić, Sima Milutinović Sarajlija, Milovan Vidaković
