KRAUSZ POLDI VENDÉGLŐJE "A MÉLY PINCÉHEZ"

Szentkeressy fotomix







Faludy – elbeszélései szerint – életében egyetlen egyszer, 1926-ban találkozott Krúdy Gyulával. „Krúdy meglehetősen extravagáns életet élt. Este hét órakor kelt fel, nyolc órakor reggelizett a New York Kávéházban, majd gyalogosan átsétált a Tabánba, ahol barátai és hívei várták. A mindenkori pesti polgármesterek állandó konflist biztosítottak az írónak, amely mindenhová követte őt, s ha elfáradt, fölült rá. A tabáni kocsmában, amely A mély pincéhez volt címezve (ez utalt arra, hogy az igen mély pince alatt volt egy még mélyebb pince), Krúdy kizárólag pörköltet evett fehér kenyérbéllel és vörösbort ivott hozzá. Asztalánál sem irodalomról, sem politikáról, sem művészetekről nem lehetett beszélni, csak nőkről, de azokról bármit és bármennyit. Hajnali három-négy óráig volt a pincében, amikoris hívei fölkísérték, s ekkor már fölült a konflisra. A konflisos, mint harminc éve minden hajnalban, megkérdezte: »Hova megyünk, Gyula úr?« S a válasz mindég ez volt: »Haza, a kis kitérővel.« Amely alatt azt kellett érteni, hogy a mostani Erzsébet tér környékén mindég talált magának még egy-egy bolyongó hajnali szépséget, vagyis egy ordas nagy kurvát, akit fölültetett a bakra, mondván, hogy a kurva úriember mellé nem ülhet a kocsiba. Hazavitte, befektette a felesége mellé az ágyba, közéjük feküdt, s azok simogatták az írót, ameddig el nem aludtak. Akkor ő kimászott az ágyból és írni kezdett, délelőtt tíz óráig, aminek végeztével az örömlány ruháit kirakta a folyosóra, mert hogy kurva ne öltözzék fel úriember lakásában, aztán ő maga is lefeküdt.


Szentkeressy foto

Zórád Ernő raiza

KELECSÉNYI LÁSZLÓ:KRÚDY KÉZJEGYEI-RÉSZLET

--------------------------------------------------------------
Még biztosabb tapasztalása volt arról az irodalmi kocsmaként elhíresült helyről, melynek vendégkönyvébe bejegyzést tett. Krausz Poldi Mélypincéje fogalom volt a maga idejében. A festők és grafikusok képein is megörökített, meglehetősen ócska kis épület a Tabán fennállásáig vonzotta a korabeli Pest és Buda összes bohém életvitelű művészét. Az egykori Fehér Sas tér és Görög utca sarkán álló épületben számos híresség megfordult. Tanúja ennek a vendéglő emlékkönyve, amelybe Krúdy is bejegyzést tett. Újabb bizonyítéka a szöveg, hogy az írónak soha nem volt igazi otthona, mindig kocsmákban, szállodákban érezte otthon magát.
„Bizonyítvány
Ezennel bizonyítom, hogy Krausz Poldi Mély Pincéhez címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem.
Krúdy Gyula Budapest, 1931. május 21.“

A művész körökben népszerű hely órái ekkor már meg voltak számlálva. Még két év, és bontani kezdik az öreg Tabánt. Eltűnnek a zegzugos kis utcácskák, az odvas házacskák. A lakók is eltűnnek, szétszóródnak a városban. Krausz Poldi, azaz Krausz Lipót is kénytelen elhagyni a házát. Mint egyetlen kincsét, úgy őrzi azt a kopott, bőrkötésű vendégkönyvet, múltja egyetlen tárgyi emlékét. Márai Sándor, aki ismerte és bejegyzéssel is ellátta a vendégkönyvet, emlékirataiban leírja, hogyan próbálta menteni utolsó kincsét a vendéglős Krausz.
„A vasárnapon, amely 1944. március 18-át követte, a kora délutáni órákban csöngettek budai lakásom ajtaján. Krausz Poldi állott az ajtóban, hóna alatt újságpapírba csomagolt albumot szorongatott. (…) Kis termetű, meghajlott hátú, tömött harcsabajszos, zömök emberke volt, kisalföldi ízes magyarsággal beszélt. (…) Reszketett a keze, amikor átnyújtotta az albumot, élete művét, egyetlen kincsét. A viaszosvászonba kötött albumba írók, újságírók, művészek, éjszakai emberek, a budapesti szellemvilág lézengő ritterjei írtak néha tréfás, néha komoly emléksorokat. A betű és a hontalanság vándorlegényei, ez a minden politikai, vallási szektánál hűségesebben összetartó társaság, ezek voltak a Mély Pince, Poldi kliensei.” (Márai Sándor: Föld! Föld! Akadémiai és Helikon, 1991, 292. p.)
Márai, aki saját bizonytalan helyzete miatt nem vállalta az emlékkönyv megőrzését, emlékezésében azt sejteti, hogy Krausz Poldi is és a kötet is elpusztult a világégés végóráiban. Szerencsére Poldi túlélte az újlaki téglagyárat, túlélte a lengyelországi megsemmisítő tábort, és a vendégkönyv is megvan (jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonában).

Lestyán Sándor írása az Újság 1933 május 18-i számában:

Hivatalosan halálra ítélte a főváros a tabáni Mélypincét

------------------------------------------------------------------

500 éves építkezés, de nem műemlék” –hangzott el a helyszíni szemlén az utolsó ítélet

Mélypince! ... Van-e, aki e nevet nem ismeri? Istenben boldogult Bródy Sándor, Ábrányi Kornél, Cholnoky Viktor – és most már szomorodott szívvel hozzátehetjük -, Istenben boldogult Krúdy Gyula regényeikben, novelláikban írtak róla. Ifjú és ősz hajú riporterek újságcikkekben áradoztak a hangulatáról és a boráról... Tabán... Tavasz... Szerelmes párok! ... De sokszor és de sokan üldögéltek a primitív asztalok mellett, a rozogalábú, kényelmetlen székeken, Poldi bácsi (a tulajdonos) jászberényije mellett! A kanári vígan fütyörészett a kalitkában. A sármány (vagy nem is sármány?) egykedvűen felelt rá a maga nyelvén, a maga módján és volt idő, amikor híres cigány, öreg cigány muzsikált a fülekbe.
A Tabán gyászol. A Tabán költözködik.
Ahogy a Szarvas-tér felől befordul a kíváncsi sétáló, két partecédula hirdeti a gyászt és a költözködést, Mind a kettő így kezdődik: „A Tabán lebontása miatt.” Az egyiken Springer Rezső tudatja, hogy üzletét fenti oknál fogva Apród-utca 6. szám alá helyezte át. Innen egy perc. A másikon ifj. Lojs Pál értesíti vevőit, hogy műhelyét ugyancsak fentnevezett ok miatt Apród-utca 7. sz. alá helyezte.
Springer Rezső és ifj. Lojs Pál szomszédok voltak a halálraítélt Tabánban. Az Apród-utcában is közel lesznek egymáshoz.
Ha kiállnak a bolt-, illetve műhelyajtóba és nézik, nézik, hogy egy percnyire tőlük hogy épül fel a régi Tabán helyett az új, modern városrész, legalább majd elbeszélgetnek a régi, szép időkről. Régi, szép emlékekről...

„Alapítva 1549-ben”

Amit a lebontásra kerülő Tabánról el lehetne mondani, azt már elmondták előttünk mások. Száz és egy újságcikk elsiratta már a Tabánt. De a száz és egy újságcikkben elfelejtették megírni, hogy a Tabán nem tűnik el végkép. Hírmondót hagynak belőle az utókornak. Bizony. Egy-két érdekes, szép, becses és nevezetes épülete megmarad. Restaurálják. Megbecsülik. Hogy emlékezzünk a régiekről, egy jobb jövőben elmerengve.
Persze csak az marad meg, ami méltán megérdemli, hogy a borotva pengéje egy darabkát „kihagyjon” a Tabán immár beszappanozott arculatán. Efölött pedig a főváros és a Műemlékek Országos Bizottsága dönt, mint legmagasabb fórum. E két hatalmasság kezében van a beretva, élesre fenve, munkára készen.
De menjünk vissza a Mélypincéhez.
Cégér nincs. Az ajtótól jobbkéz felé a tábla: „Vendéglő a Mélypincéhez. Alapítva 1549-ben.”
1549-ben!
Odabenn két-három törzsvendég. Maga Poldi bácsi szolgálja ki őket. Poldi bácsi írók, művészek barátja. E pillanatban kettős gyásza van. Nemcsak a vendéglőjét gyászolja, melyet 18 esztendei együttélés után el kell hagynia november elsejére, hanem Krúdy Gyulát is, aki két héttel ezelőtt, egy zivataros, sötét éjszakán kiszökött hozzá a kórházból, mintha csak megérezte volna, hogy búcsú nélkül nem illik itt hagyni a Mélypincét.
Poldi bácsi (teljes nevén Krausz Poldi) szomorúan hozza az asztalra a jászberényit.
A Mélypince múltjáról beszélgetünk.
– Azt mondja meg nekem, van-e arról precíz, pontos bizonyíték, hogy a vendéglőt csakugyan 1549-ben alapították?
Poldi bácsi teljes meggyőződéssel felel:
– Nekem állandó törzsvendégem volt az öreg Seemayer Vilibald. Tetszett ismerni? Méltóságos úr volt. Szép, fehér szakállal. Nagy tudós! Múzeumi ember. Azt hiszem, igazgató. Ő mondta, hogy írjam ki bátran: „Alapítva 1549-ben.” Ha egy ilyen kapacitás mondta, hogy bátran kiírhatom, akkor nem szabad kételkedni az évszámban senkinek!

Tizenöt tagú bizottság helyszíni szemléje

Az alapítási évszámmal ekként rendbejöttünk. Ugorjunk át mindazt, ami a Mélypincével 1549-től 1933. május 13-ig történt. Mert akármilyen érdekes és fölemelő volt is a múlt, a Mélypince szempontjából az 1933. május 13-iki dátum, mégis a legfontosabb.
Ugyanis ezen a napon mondották ki fölötte halálos ítéletet. A beretva a Görög-utca és Fehér Sas-utca sarkán nem „hagy ki”. Könyörtelenül lekaparja a Mélypince épületét. Most már biztos. Nincs apelláta.
– Az úgy volt – meséli bánatosan Poldi bácsi – hogy megtudtam, hogy egyes régi épületek megmaradnak a Tabánban. Egyes művész vendégeim, főként író és hírlapíró urak biztattak, hogy ez az épület is elég nevezetes ahhoz, hogy meghagyják. El is jártak az ügyben. Kérték a döntést, hivatalosan. (Én magam nem avatkoztam bele.) Ma reggel aztán, épp lenn voltam az alsó pincében és a hordókat mostam, amikor báró Babarczy kormánybiztos úr vezetésével helyszíni szemlére jött ki a bizottság. Tizenöten jöttek. A fővárostól, meg a Műemlékektől. Csupa szakember volt, rögtön láttam rajtuk. Különösen az egyik lehetett nagy szakember, mert ez amint meglátta a bolthajtásokat odalenn, így szólt: – Római boltívek. Tipikus római boltívek! ... Mindent szemügyre vettek, gondosan, lelkiismeretesen. Tanácskoztak. Megforgatták fejükben a dolgot. Én meg drukkoltam, ahogy ott álltak a hordók mellett. Na, gondoltam magamban, most kiderül, hogy mi lesz a Mélypincével. Megmarad-e, vagy se?
– Talán egy órahosszat időztek nálam az urak. A végén megmondták a helyszíni szemle eredményét. A hivatalos döntést: „500 éves építkezés, de nem műemlék.”
– Többet nem mondtak. Én meg nem kérdeztem. Kérdezés nélkül is tudtam, hogy ha nem műemlék, akkor lebontják! ... Őszintén szólva azt reméltem, hogy műemléknek minősítik majd, bár én megkaptam november elsejére a felmondásomat... Azt is hozzá kell tenni, hogy én vagyok a legutolsó a felmondásban levő tabániak közül. Én megyek ki innen legutoljára.

„Tizenhét állandó kuncsaftot vesztettem el eddig”

Tabáni daloskör







Egy pillanatig csend lesz. Még az igazán jófajta jászberényi sem tudja jókedvre hangolni e sorok íróját, aki látja maga körül a gyászt.
Poldi bácsi aztán csendes megnyugvással beszél tovább:
– A májusi felmondottak már elmentek. Május elseje óta tizenhét állandó kuncsaftot vesztettem el. Elköltöztek az új vidékre. (Így mondja: vidékre!) Épp ma költözött el a tizenhetedik.
– Hogy mikor kezdődik a lebontás: azt mi nem tudjuk. Velünk nem közölték. Nem is tartozik ránk. Azt meg pláne honnan tudnánk, hogy az új építkezés mikor kezdődik? Azért majd el-eljárogatunk ide, a régi hazába, akkor is, ha az ócska házak helyén új paloták nőnek ki a földből. De mi tabániak, úgy fogunk ide ellátogatni, mint a legkedvesebb sírjához a temetőbe...

A Mélypince halálára

Megint szünet.
Aztán megint csak Poldi bácsi kezdi el:
– A temetőről jut eszembe, hogy tegnap már verset írtak a vendéglő emlékkönyvébe a Mélypince haláláról. Tarnay József írta be a verset az albumba. Olvassa már el, na, itt van!
Hozza az albumot. Az utolsó oldalon kezdem nézegetni. Az utolsó oldalon van a vers. Már nem emlékszem határozottan, de hat, vagy nyolc strófa. Kedves. Megható. És főleg őszinte. Az első strófát le is másoltam. Íme:
„Már nem sokáig állnak a falak,Mindent, mi régi, elpusztítanak,Az apró, csendes kis házak helyétGőgös villáknak osztják szerteszét.”
És így tovább. Ha beleférne a riportba, az egész verset ide kellene iktatni.
Az album lapjait forgatom. Az első oldalon ez a feljegyzés áll: „1918-922 törzsvendég volt Kepes Gyula tábornok, a Ferenc József-föld feltalálója”.
Autogramok, versek, karikatúrák, vicces és kevésbé vicces emléksorok váltakoznak az albumban. (Érdekes, hogy a legkitűnőbb írók és újságírók milyen tehetségtelenek lesznek, ha emlékalbumba kell írniok!)
Miután szomorú aktualitása van, másoljuk le, mit írt Krudy Gyula a Mélypince emlékalbumába? Ezt írta:
Bizonyítvány.
Ezennel bizonyítom, hogy Krausz Poldi Mélypincéjéhez címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem.
Budapest, 1931. május 27.
Krudy Gyula.
Drága, felejthetetlen Krudy Gyula! Ő tudna most igazán szép, szívhez szóló búcsúztatót írni e Mélypince haláláról!
Olyant, amilyent a legrégibb budai kiskocsma múltja valóban megérdemelne.
Lestyán Sándor.

(Újság, 1933/109. /május 14./ 7-8. p.)

Csordás Lajos írása a "Mély Pinczéről"

Tabáni szüret

Az egykori Görög utca

(T.M. írása a Magyar Nemzet 2002 szeptember 30-i számában)

Nemcsak görögöket, de még az utcájukat sem érdemes keresgélni a mai Tabánban. A hegyre kapaszkodó keskeny, köves út helyét rég benőtte a fű, felette pedig az új Erzsébet híd egy kisebb amerikai városba is beillő felüljárórendszerén dübörög az ideges főváros. A századfordulón Budapest már beérte nyugati testvéreit, utcáin villamosok csörömpöltek, esténként fényárban úsztak a frissen felhúzott bérpaloták. 1903-ban aztán az Erzsébet híd átadásával egyszerre találkozott a minden részében megújuló Pest egy, a Balkán-félszigetről idekerült mozdulatlan kisvárossal. A Budai Hírlap egyik újságírója 1906-ban nemcsak megérezte ezt a hangulati szembenállást, de igazi lokálpatriótaként meg is védelmezte a „fejlődni” képtelen, öreg kerületet: „De ez a jobb part nemcsak csendes, hanem nem is fejlődik. Nem kap nagy bérkaszárnyákat, nem terhelik túl mindenféle hóborttal, ízléstelenséggel… a művészetek embere a bal part sivárságából átmenekül Budára.” Így tettek sokan, köztük a legismertebbek Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula. Asszonyok is jártak ide, köztük Szépvadászné, aki Krúdy szerint az itteni borkimérések legjobb ismerőjének számított. „De amint a Görög utcai toronyban delet ütött az óra: már eltűnt Szépvadászné”, hiszen kocsmai bölcsessége mellett „gondos háziasszony” is volt egyben. Az aranyifjak pedig csak ilyentájt ébredeztek, hogy aztán az összevont „reggeli-ebédjüket” a félszáz tabáni vendéglátóhely egyikében költsék el. Mondjuk, itt, a Görög utcában, a Mélypincében. Megtalálni igazán nem volt nehéz. A Döbrentei téren a szerbek azóta lebontott temploma mellett kellett balra fordulni, s már ott is volt az ember. Krausz Poldi Mélypince vendéglőjét azonban a „nyomorúságos viskók, apró házak halmazának” egyik földszintes saroképületében rendezte be. Ám ahogy ez már lenni szokott, inkább itt álltak meg a járókelők és nem a „tehetősebb építtetők jóvoltából” emelt klasszicista remekművek előtt. Krausz előtt görögök bérelték a kocsmát.Pontosabban szerbek, de az akkori feljegyzésekben mindenki görög lett, aki a keleti egyházhoz tartozott. Sokak szerint nem is kocsma működött itt, hanem örömtanya. Őszintén szólva nem lehetetlen a felvetés, hiszen a századfordulón a Tabán igazi vigalmi negyedként szolgált. Az öreg Krausz, ha benne is volt az üzletben, biztosan nem erre lenne a legbüszkébb. Sokkal inkább kedvelt törzsvendégeire, Krúdy Gyulára, Bródy Sándorra, Szerb Antalra, Márai Sándorra, Székely Mihályra. A Mélypince igazi irodalmi kávéházként működött. Itt az írók, költők nem csak vizet rendeltek, mint a pesti kávéházakban, de meg tudták fizetni a finom sváb borokat, a „rácok módjára készített vörösborban rotyogó abárolt pontyot, a világon egyedülálló fenséges libamájat és a vagy tucatnyi finomsággal körített, gombával töltött csirkét, réteseket, sajtokat.” Hiszen nemcsak Himnuszt nem lehet üres gyomorral énekelni, ahogy azt Szabó Dezső mondta, de egyáltalán nem lehet az életről szépeket írni, ha korog az ember gyomra. A jóllakott írók pedig hálából megénekelték a Tabánt, megteremtve a legirodalmibb, legromantikusabb városrészét Budapestnek. Ám a romantikához mit sem értő városvezetés 1933-ban csákányokkal verte szét a kicsiny házakat, köztük a Görög utcát, műemlékestül, mélypincéstül. Maga az utca még vagy tíz évig vezetett a semmiből a semmibe, csupaszul meredve a domboldalra. Az Attila körút rendezésekor aztán karthágói sorsra jutott maga is. (T. M.)

Kisvendéglő a Kereszt tér 16-ban

Saly Noémi:Elillant szeszek...(részlet)

---------------------------------------------

Hogy milyen jelentôsége volt annak, ha Poldi bácsi "filoxéra elôtti sashegyit" tett egy-egy különösképpen tisztelt vendége asztalára? Ez fontos, elmondom. Az egész budai dombvidéket szôlôk borították, míg az 1880-as években a szörnyű betegség el nem pusztította valamennyit. A híres budai szüreteknek, melyeket egyhetes iskolai szünet tett még a gyerekek számára is ünneppé, egyszer s mindenkorra vége lett. Krausz Poldi bácsi, az 1540-tôl 1933-ig - a Tabán lebontásáig - működött Mélypince utolsó vendéglôse Bródy és Krúdy kedvéért hozta föl, 80 lépcsôt megmászva, a fél évszázados pókháló lepte palackot.

Saly Noémi:Nő a kocsmában...(részlet)
----------------------------------------------
Hiszen micsoda méltóság kellhetett ahhoz, hogy az ember éjszakának évadján felzörgesse az öreg Krausz Poldit, a budai Tabán legnagyobb tekintélyű kocsmárosát! Hogyan kellett tudni vállalni az ivás halaszthatatlan szükségét és legyűrhetetlen kényszerét! És Poldi bácsi ugyancsak méltóságteljesen fölkelt két komor vendége kedvéért, hosszú alsógatyájának bokamadzagját méltóságteljesen húzva maga mögött a földön, és leballagott nyolcvan nyaktörő lépcsőfokon a hegy hűs méhébe, látom, amint valami beavatás szerpapjaként cammog fölfelé a mocskos, penészes palackokkal, szuszogva, dörmögve leteszi a kis, zömök borospoharakat az asztalra, csönd van, finoman koppan a pohár, csurran a bor, Ady Endre és Krúdy Gyula – gondolom – nem koccint, csak összebólint, aztán majd valahogy kireggeledik, élet lesz, a Duna hűvös párái, vontatóhajók kőszénfüstje, vadgesztenyék óvó tenyere az iskolába igyekvő gyerekek kobakja fölött, kofák pakolódnak a Döbrentei téri piac ponyvái közt, a Rudas fürdő drabális masszőrje lepedőt cserél a nedves fapadon.

Csak hát nekem, nőnek, erről az egészről sejtelmemnek se volna szabad lennie. Hacsak nem én vagyok a rozoga virágárusnő, aki bekukkantok a fényre, tétova éjjeli lepke, hogy azonnal vissza is rebbenjek a fal sötét tövéhez. Ha nem én vagyok az az elkóborolt, borzas kis utcalány, aki éppen most veszett össze a szomszédos rác halászmester anyósával, és sértetten, kibőgött pofával húzódnék valami erős férfi mellé, az se baj, ha nem fizet semmit, csak hát ezt a két komor úrfélét ismerjük, egy szemvillanással kiparancsolják az ember lányát az ivóból úgyis. Vagy ha nem én vagyok a tabáni bábaasszony, hosszú, barna barhentszoknyában, fölfelé iparkodva a műszeres táskával, futtomban lesve csak be az ablakon, de azért belesve, jó, ha az ember időben értesül az eseményekről, ugyan kinek a kedvéért gyújtott itt megint világot ez a vén bolond.

A Tabánt 1933-ban eldózerolták a föld színéről, Krúdy halálát mindenesetre meg kellett várni hozzá, nagy szégyen, hogy nem tudni, Poldi bácsival mi lett, kocsmák, leanderes, ecetfás kocsmák rogytak térdre a csákányok előtt, egyetlen eperfa áll a szánkózódomb közepén, szerintem az se kocsmaudvarból maradt.