1836 - Gróf Széchenyi István esküvője Seilern Crescence grófnővel Budán, a Krisztinavárosi templomban.
"Crescence nyílik, mint egy rózsa" - rögzítette Széchenyi István 1824. szeptember 2-án naplókötetébe. A nemes grófnak ez volt az első olyan naplóbejegyzése, amelyben rácsodálkozott a bécsi társaság egyik viruló tüneményére: ifjabb Zichy Károlyné, szül. Seilern Crescence grófnőre. Széchenyi néhány éve ismerte már ezt a Bécs szerte híres szépséget, de csak ekkor, 1824 késő nyarán ragadta magával sugárzása. Innentől fogva Crescence élete egybefonódott a "legnagyobb magyaréval."
Előbb tisztességgel kiállta Széchenyi István folyamatos szerelmi ostromát s így nemtője és ihletője, "Beatricéje" lett közéleti pályájának kezdetén. Majd 1836-os házasságkötésük után hű társaként állt mellette a küzdelmekben és megpróbáltatásokban egészen a döblingi végkifejletig. Ritka jelensége ő a magyar történelemnek, hiszen útja éppen ellentétes azokkal az arisztokratákéval, akik "Bécsbe emelkedve" hagyták el nemzeti kötődéseiket. Ő Morvaországból Bécsen keresztül Budára majd Pestre érkezve azonosult egy olyan nemzet ügyével, amelyhez sem származás, sem nyelv sem kultúra nem kötötte, csak "lovagja" majd férje: gróf Széchenyi István.
Seilern-Anspang Crescence grófnő 1799. május 23-án pünkösdhétfőn született a morvaországi Brünnben egy, a császári udvar környezetében forgó, de presztizsét tekintve nem a birodalmi elit legfelső szintjéhez tartozó családban. Bár a Seilern-familiának az osztrák arisztokráciában csak másodrendű helyet biztosított a XVIII. század elejére visszanyúló főnemesi karrierje, mégis nagy vagyonuk, magas hivatalaik és házasságaik útján közvetlen kapcsolatba kerültek a "legfelső körrel".
Crescence a zárdai évek után a lukovi vidéki körben és a bécsi báli szezonok idején föltűntek az első udvarlók: előbb a lelkes unokatestvér Schaffgotsch gróf, majd a társadalmi helyzeténél és koránál fogva is tekintélyesebb ifj. Zichy Károly. Crescence ez utóbbinak nyújtotta kezét 1819 augusztusában. A közöttük levő jelentős korkülönbség - Crescence húsz esztendős volt, és éppen húsz évvel fiatalabb mint kérője -, a kor normáival nem ellenkezett, de sajátos feladatot jelentett az ifjú arának. Crescence a gróf harmadik feleségeként nemcsak a családalapítás szépségeit és terhét vállalta, hanem a gondoskodást férje félárva gyermekeiről: a korán elhunyt első feleségétől Eszterházy Fannitól született egy, és Festetich Julianna hat gyermekéről.
Az oroszvári kastélyban sem a magyar szó volt honos, németül és franciául zajlott a családi, társasági élet. Sőt Crescence-nak mostohagyermekei megnevezésekor sem kellett magyar szavakkal bajlódni, hiszen a magyar történelemben nagy szerepet játszó családok kései leszármazottait, Hermann, Henrik, Ottó és Adalbert névre keresztelték.
Az 1824-25-ös esztendő időszakából volt mit törölnie Széchenyi István napló-csonkító titkárának Tasner Antalnak és fiának. A hirtelen szerelemre lobbanó gróf merészen, a bécsi társaságot provokálva és Crescence-t kompromittálva vetette bele magát az új érzelembe. Meghatározatlan szándékkal, felelőtlenül. "Igazi kacérkodás ez! - jegyezte 1825 januárjában naplójába - De jól érzem magam a közelében!".
S mivel minden alkalmat megragadott, hogy a színházban, családi eseményeken "imádottja" közelében legyen, beszéljen vele, ezért Crescence-t Bécs egyik első számú témájává tette.
Zichy Károly nehezen tűrte a feleségére és őrá osztott háládatlan szerepet, de István a szerelmének okozott kellemetlenséggel mit sem törődve a "családi jelenetekről" szóló híreket is csak ironikusan kommentálta. A tarthatatlan helyzetet Crescence oldotta föl. Hódolóját kerülte, leveleit visszaküldte, s mindenben igyekezett megfelelni a házastársi hűség viselkedésbeli normáinak. Ebben a tartozkodó távolságtartásban is volt azonban valami kölcsönösen vonzó. Széchenyi István megérezte, hogy az elutasítás még a sokszori hidegségében sem rideg, s talán azt is, hogy mélyen megérintette Zichy Károly feleségét, aki az erény útját választva számára is ezt az utat jelölte ki.
Crescence későbbi, már a jegyességük idejében megfogalmazott leveleiben vallott korábbi érzelmeiről: "Tíz év óta, amióta szeretni tudok, szívem egészen az öné, esküszöm erre." - írta 1835 októberében, s majd ugyane hónap végén: "Tudhatja 10 év óta mennyi kínt állottam ki, csak az ön iránt való vonzalom éltetett."
Az 1825-től kezdődő időszakra visszautaló sorok mutatják, hogy a döntés Crescence-tól indult el: Az önpusztító és kompromittáló szerelmen erőt kell venni, s az erényre ösztökélő barátságnak kell helyébe állni. Széchenyi István követte ezt a titkos elvárást, s új energiát, új irányt nyert még el nem rendezett élete. Az önvizsgálat és önnemesítés első próbája volt megfelelni a Crescence-ben megtalált és megteremtett eszménynek. "Úgy tűnik föl nekem, hogy Crescence miatt a legszebb győzelmet vívtam ki magam fölött" - rögzítette már 1825 áprilisában naplójába. Crescence lett a mérce, akin keresztül Széchenyi István önmagát mérte. Egy-egy biztató szó felszabadította energiáit, s azt is jelentette, hogy nagy tettekre képes, egy-egy hidegebb pillantás napokra munkaképtelenné, s önmagában hitetlenné tette.
1836 február 4-én a krisztinavárosi templomban meggyóntak, s utána egybekeltek. Csendben, a család és a tanuk jelenlétében. Az örökké egzaltált, hiperaktív Széchenyi néhány szokatlan lenyugodott napot élt meg: "Boldog, nagyon boldog vagyok. Boldogabb, miképpen lehetségesnek hittem! Otthon ebédelek. Otthon maradok." Még néhány napig tartott a lebegés s az-után újra jött az életét elrendező "cselekvés". Az esküvő után két héttel Széchenyi már Pozsonyban volt, s Crescence feladata maradt az új lakás berendezése, és a költözés megszervezése. Pedig ő rövid időn belül másodszor hurcolkodott, hiszen férje halála után a "szolgálati" helyet el kellett hagynia. Most hosszabb utat tettek meg Budáról Pestre. Széchenyi csak két sarokkal pakolt odébb a Lloyd-palotából, Ullmann Móricz pesti bankár rakpiaci bérpalotájának az emeletére. Az 5 szobás lakás a nemes gróf tevékenységének koncentrált helyén volt, egy épületben a kaszinóval és tökéletes rálátással a Dunára, a majdan épülő Lánchídra. Széchenyiről egykori vitaellenfele Dessewffy József is méltán állapította meg: "apaként és férjként is jó hazafi".
A 14 Zichy gyermek gondjával nem kis terhet vállalt magára, de ő tisztességgel gondoskodott mostoha gyermekeiről, vállalva azt, hogy ennek anyagi vonzatai elsősorban a Széchenyi-vagyont érintik. A félárvák utáni államsegély nem volt jelentéktelen, de mivel csak nagykorúságukig kapták, ezért Zichy Károly 55 éves állami szolgálatára és érdemeire hivatkozva évi segélyt eszközölt ki a számukra a királynál. Az amúgy is népes család tovább gyarapodott, de ez nem annyira a terheket mint inkább az örömöket növelte. 1837. feb-ruár 3-án Crescence életet adott elsőszülött fiuknak, Bélának, majd őt követte, 1839 decemberében Ödön. Az egyetlen kislány Júlia 1844-ben alig két héttel születése után nagy fájdalmat és űrt hagyva maga után meghalt.
Széchenyi István nem volt igazán türelmes férj, s Crescence sem tudta azt a szerepet játszani, amit fiatalon vállalt mellette. S ez természetes is. A lovagi-szerelem kifejezetten Széchenyi önmagára találó pályaszakához kötődött, nem lehetett abban a formájában életben tartani. Apró súrlódásaik ellenére azonban újra és újra egymásra találó szeretetük, tiszteletük felsugárzott. Talán nem is születhetett olyan nő e világra, akit ez a mérhetetlenül aktív, képzelt és valós betegségeivel küszködő, önmagára túlérzékeny, de másokra érzéketlen férfit tartósan el tudott volna viselni.
Széchenyi István nem volt igazán türelmes férj, s Crescence sem tudta azt a szerepet játszani, amit fiatalon vállalt mellette. S ez természetes is. A lovagi-szerelem kifejezetten Széchenyi önmagára találó pályaszakához kötődött, nem lehetett abban a formájában életben tartani. Apró súrlódásaik ellenére azonban újra és újra egymásra találó szeretetük, tiszteletük felsugárzott. Talán nem is születhetett olyan nő e világra, akit ez a mérhetetlenül aktív, képzelt és valós betegségeivel küszködő, önmagára túlérzékeny, de másokra érzéketlen férfit tartósan el tudott volna viselni.
Később is főleg az ő és gyermekei biztonsága miatt küldené el a forrongó Pestről. Crescence azonban maradt, kitartott mellette, "inkább veszni akart" mintsem férjét magára hagyni. E szituáció után Széchenyi őszinte meghatottsággal emlékezett egykori önmagukra. Végül azonban augusztus végén hosszas rábeszélésére Crescence elszánta magát a távozásra: "Crescence, Marie, Béla és Ödön gőzhajón elutaznak. - Viszontlátom e őket valaha is? Azt hiszem ... nem! Megszakad a szívem ... és mégis meg vagyok könnyebbülve!" Valóban Széchenyi István ekkor megszabadult egy tehertől, a családját féltő gyötrelemtől, de egy újat, még elviselhetetlenebbet vett magára: a teljes, otthon nélküli magányét. Nem maradt semmi biztos pont körülötte, amelyik lelki egyensúlyának megőrzésében segítette volna, hiányoztak a mindig feljegyzett közös misék, az otthoni hangok, a mozgás. Jól látta, hogy "megszakad a szíve," de szerencsére a szerencsétlenségben családját még viszontláthatta, életének utolsó színterén a döblingi szanatóriumban.
Előbb tisztességgel kiállta Széchenyi István folyamatos szerelmi ostromát s így nemtője és ihletője, "Beatricéje" lett közéleti pályájának kezdetén. Majd 1836-os házasságkötésük után hű társaként állt mellette a küzdelmekben és megpróbáltatásokban egészen a döblingi végkifejletig. Ritka jelensége ő a magyar történelemnek, hiszen útja éppen ellentétes azokkal az arisztokratákéval, akik "Bécsbe emelkedve" hagyták el nemzeti kötődéseiket. Ő Morvaországból Bécsen keresztül Budára majd Pestre érkezve azonosult egy olyan nemzet ügyével, amelyhez sem származás, sem nyelv sem kultúra nem kötötte, csak "lovagja" majd férje: gróf Széchenyi István.
Seilern-Anspang Crescence grófnő 1799. május 23-án pünkösdhétfőn született a morvaországi Brünnben egy, a császári udvar környezetében forgó, de presztizsét tekintve nem a birodalmi elit legfelső szintjéhez tartozó családban. Bár a Seilern-familiának az osztrák arisztokráciában csak másodrendű helyet biztosított a XVIII. század elejére visszanyúló főnemesi karrierje, mégis nagy vagyonuk, magas hivatalaik és házasságaik útján közvetlen kapcsolatba kerültek a "legfelső körrel".
 |
| Seilern-Anspang Crescence grófnő |
Az oroszvári kastélyban sem a magyar szó volt honos, németül és franciául zajlott a családi, társasági élet. Sőt Crescence-nak mostohagyermekei megnevezésekor sem kellett magyar szavakkal bajlódni, hiszen a magyar történelemben nagy szerepet játszó családok kései leszármazottait, Hermann, Henrik, Ottó és Adalbert névre keresztelték.
Az 1824-25-ös esztendő időszakából volt mit törölnie Széchenyi István napló-csonkító titkárának Tasner Antalnak és fiának. A hirtelen szerelemre lobbanó gróf merészen, a bécsi társaságot provokálva és Crescence-t kompromittálva vetette bele magát az új érzelembe. Meghatározatlan szándékkal, felelőtlenül. "Igazi kacérkodás ez! - jegyezte 1825 januárjában naplójába - De jól érzem magam a közelében!".
S mivel minden alkalmat megragadott, hogy a színházban, családi eseményeken "imádottja" közelében legyen, beszéljen vele, ezért Crescence-t Bécs egyik első számú témájává tette.
Zichy Károly nehezen tűrte a feleségére és őrá osztott háládatlan szerepet, de István a szerelmének okozott kellemetlenséggel mit sem törődve a "családi jelenetekről" szóló híreket is csak ironikusan kommentálta. A tarthatatlan helyzetet Crescence oldotta föl. Hódolóját kerülte, leveleit visszaküldte, s mindenben igyekezett megfelelni a házastársi hűség viselkedésbeli normáinak. Ebben a tartozkodó távolságtartásban is volt azonban valami kölcsönösen vonzó. Széchenyi István megérezte, hogy az elutasítás még a sokszori hidegségében sem rideg, s talán azt is, hogy mélyen megérintette Zichy Károly feleségét, aki az erény útját választva számára is ezt az utat jelölte ki.
Crescence későbbi, már a jegyességük idejében megfogalmazott leveleiben vallott korábbi érzelmeiről: "Tíz év óta, amióta szeretni tudok, szívem egészen az öné, esküszöm erre." - írta 1835 októberében, s majd ugyane hónap végén: "Tudhatja 10 év óta mennyi kínt állottam ki, csak az ön iránt való vonzalom éltetett."
Az 1825-től kezdődő időszakra visszautaló sorok mutatják, hogy a döntés Crescence-tól indult el: Az önpusztító és kompromittáló szerelmen erőt kell venni, s az erényre ösztökélő barátságnak kell helyébe állni. Széchenyi István követte ezt a titkos elvárást, s új energiát, új irányt nyert még el nem rendezett élete. Az önvizsgálat és önnemesítés első próbája volt megfelelni a Crescence-ben megtalált és megteremtett eszménynek. "Úgy tűnik föl nekem, hogy Crescence miatt a legszebb győzelmet vívtam ki magam fölött" - rögzítette már 1825 áprilisában naplójába. Crescence lett a mérce, akin keresztül Széchenyi István önmagát mérte. Egy-egy biztató szó felszabadította energiáit, s azt is jelentette, hogy nagy tettekre képes, egy-egy hidegebb pillantás napokra munkaképtelenné, s önmagában hitetlenné tette.
 |
| a krisztinavárosi templom |
1836 február 4-én a krisztinavárosi templomban meggyóntak, s utána egybekeltek. Csendben, a család és a tanuk jelenlétében. Az örökké egzaltált, hiperaktív Széchenyi néhány szokatlan lenyugodott napot élt meg: "Boldog, nagyon boldog vagyok. Boldogabb, miképpen lehetségesnek hittem! Otthon ebédelek. Otthon maradok." Még néhány napig tartott a lebegés s az-után újra jött az életét elrendező "cselekvés". Az esküvő után két héttel Széchenyi már Pozsonyban volt, s Crescence feladata maradt az új lakás berendezése, és a költözés megszervezése. Pedig ő rövid időn belül másodszor hurcolkodott, hiszen férje halála után a "szolgálati" helyet el kellett hagynia. Most hosszabb utat tettek meg Budáról Pestre. Széchenyi csak két sarokkal pakolt odébb a Lloyd-palotából, Ullmann Móricz pesti bankár rakpiaci bérpalotájának az emeletére. Az 5 szobás lakás a nemes gróf tevékenységének koncentrált helyén volt, egy épületben a kaszinóval és tökéletes rálátással a Dunára, a majdan épülő Lánchídra. Széchenyiről egykori vitaellenfele Dessewffy József is méltán állapította meg: "apaként és férjként is jó hazafi".
A 14 Zichy gyermek gondjával nem kis terhet vállalt magára, de ő tisztességgel gondoskodott mostoha gyermekeiről, vállalva azt, hogy ennek anyagi vonzatai elsősorban a Széchenyi-vagyont érintik. A félárvák utáni államsegély nem volt jelentéktelen, de mivel csak nagykorúságukig kapták, ezért Zichy Károly 55 éves állami szolgálatára és érdemeire hivatkozva évi segélyt eszközölt ki a számukra a királynál. Az amúgy is népes család tovább gyarapodott, de ez nem annyira a terheket mint inkább az örömöket növelte. 1837. feb-ruár 3-án Crescence életet adott elsőszülött fiuknak, Bélának, majd őt követte, 1839 decemberében Ödön. Az egyetlen kislány Júlia 1844-ben alig két héttel születése után nagy fájdalmat és űrt hagyva maga után meghalt.
Széchenyi István nem volt igazán türelmes férj, s Crescence sem tudta azt a szerepet játszani, amit fiatalon vállalt mellette. S ez természetes is. A lovagi-szerelem kifejezetten Széchenyi önmagára találó pályaszakához kötődött, nem lehetett abban a formájában életben tartani. Apró súrlódásaik ellenére azonban újra és újra egymásra találó szeretetük, tiszteletük felsugárzott. Talán nem is születhetett olyan nő e világra, akit ez a mérhetetlenül aktív, képzelt és valós betegségeivel küszködő, önmagára túlérzékeny, de másokra érzéketlen férfit tartósan el tudott volna viselni.
Széchenyi István nem volt igazán türelmes férj, s Crescence sem tudta azt a szerepet játszani, amit fiatalon vállalt mellette. S ez természetes is. A lovagi-szerelem kifejezetten Széchenyi önmagára találó pályaszakához kötődött, nem lehetett abban a formájában életben tartani. Apró súrlódásaik ellenére azonban újra és újra egymásra találó szeretetük, tiszteletük felsugárzott. Talán nem is születhetett olyan nő e világra, akit ez a mérhetetlenül aktív, képzelt és valós betegségeivel küszködő, önmagára túlérzékeny, de másokra érzéketlen férfit tartósan el tudott volna viselni.
1848-as együttlétük szinte kavalkádja a lelki távolodásoknak és találkozásoknak.
Később is főleg az ő és gyermekei biztonsága miatt küldené el a forrongó Pestről. Crescence azonban maradt, kitartott mellette, "inkább veszni akart" mintsem férjét magára hagyni. E szituáció után Széchenyi őszinte meghatottsággal emlékezett egykori önmagukra. Végül azonban augusztus végén hosszas rábeszélésére Crescence elszánta magát a távozásra: "Crescence, Marie, Béla és Ödön gőzhajón elutaznak. - Viszontlátom e őket valaha is? Azt hiszem ... nem! Megszakad a szívem ... és mégis meg vagyok könnyebbülve!" Valóban Széchenyi István ekkor megszabadult egy tehertől, a családját féltő gyötrelemtől, de egy újat, még elviselhetetlenebbet vett magára: a teljes, otthon nélküli magányét. Nem maradt semmi biztos pont körülötte, amelyik lelki egyensúlyának megőrzésében segítette volna, hiányoztak a mindig feljegyzett közös misék, az otthoni hangok, a mozgás. Jól látta, hogy "megszakad a szíve," de szerencsére a szerencsétlenségben családját még viszontláthatta, életének utolsó színterén a döblingi szanatóriumban.
Forrás: gabriella.blogspot.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése