BUDAPESTI GÁZLÁMPÁK

A budapesti gázszolgáltatás 100 éve 

Mostani számunkkal egy cikksorozatot indítunk, melyben a Fővárosi Gázművek Zrt. elmúlt 100 évéhez, és az ezekhez az évtizedekhez, valamint a modern gázipar kialakulásához, történelméhez köthető eseményekből merítünk alkalmanként egy-egy csokorra valót. A cikksorozat apropóját a centenáriumi évforduló adja: 1910. december 16-án kerültek köztulajdonba a budapesti gázgyárak.

Hosszas, több éves előkészületek, bizottsági egyeztetések után 1910. december 16-án kerültek köztulajdonba az Általános Osztrák-Magyar Légszesztársulat kezeléséből a budapesti gázgyárak. De ennek hosszú története van. Hogy is volt mindez? Mondhatnánk, hogy minden a fénnyel, a világosságra való törekvéssel kezdődött. Nem 100 éve persze, hanem jóval régebben. Az őskorban a szabadon égő tűz szolgáltatott fényt és meleget, a történelmi Egyiptomban agyagból készült tálacskákban égettek olajat vagy zsiradékot, az ókori görögök és rómaiak agyagból, bronzból készült domborműves mécseseket használtak világítóeszközként, a viasz- vagy faggyúgyertyák feltalálását pedig az etruszkoknak tulajdonítják.

1-3. sz. fotó: Gázlámpa-rajzok. Az idők során a gázlámpák mellett egyre újabb fogyasztói eszközök kerültek hasz-nálatba, úgy az ipar, mint a lakossági részről.			4. sz. fotó: Cilinderes Argand-égő és korabeli pillangóégő az 1810-es évekből.

A fény volt hivatva elűzni a gonoszt, az ártó szellemeket, a fény tette biztonságosabbá a környezetet. A munkaeszközök fejlődésével az emberek egymásrautaltsága is megnőtt, elkülönültek az iparágak, megindult a városiasodás. A szükség kovácsolta kapcsolatok a középkori Európában is formálták a városok képét, megalakultak a manufaktúrák, céhek. A városok terjeszkedésének egyik akadálya a közműszolgáltatások hiánya volt, amit korabeli módszerekkel – közkutak, ásott csatornák stb. – próbáltak orvosolni. A növekvő népsűrűség, az éjszaka, valamint a télen korán beköszöntő sötétség rontotta az emberek biztonságérzetét. A megoldást az éji homály megszüntetése jelentette volna, ennek azonban fiskális és főleg vallási akadályai is voltak. A polgárok ugyanis nem vállalták a rájuk kirótt világítási kötelezettségeket, és többségük hite szerint, amit Isten éjszakának teremtett, azt ember ne változtassa nappallá! A közvilágítás későbbi terjedésével lassan alakult ki maga a kifejezés is; sokáig nem volt megfelelő szó rá: a kivilágítás, éjszakai világítás, nyilvános világítás, éji világítás, utcák világítása kifejezéseket használták. A közvilágítás szó a magyar nyelvben csak a XX. században alakult ki. A történeti adatok szerint az első rendszeres utcavilágítással rendelkező város London volt. A XV. század elején a háztulajdonosokat arra kötelezték, hogy télen a házukra lámpásokat akasszanak ki, melyekben gyertyával kellett volna világítaniuk, de inkább kifizették a büntetést az előírt világítás helyett. Az épületektől független világítás 1558-ban Párizsban kezdődött: itt szurokkal, gyantával teli vasserpenyők kihelyezését rendelte el az elöljáróság; több európai nagyváros (Hága, Hamburg, Bécs stb.) csak kb. 100 évvel később követte ezt a példát. Az üvegablakos olajlámpással történő közvilágítás fokozatosan terjedt Európában, nálunk először 1777-ben Budán a Várban 17 helyen, 1790-ben pedig Pesten 300 helyen jelentek meg ezek a világítóeszközök. A gazdaság és a kereskedelem fejlődése nem csak a vagyonvédelmi szempontok, hanem az éjszakai közlekedés miatt is megkövetelte a közvilágítást. Ennek egyik fontos tényezője a kávéházak, kocsmák, színházak terjedése volt, melyek sötétben is nyitva tartottak. A közvilágítás elterjedését egy ideig akadályozta a lakóépületekhez használt nagymennyiségű faanyag, mely épületek tüzek alkalmával hamar porrá égtek.

5. sz. fotó: Gázlámpa

A XVIII. század végére, a XIX. század elejére a városközpontokban elterjedtek a cseréptetős kőépületek, így már kevésbé volt veszélyes a közvilágítás bevezetése. A lakásokban sokáig a gyertya volt az első számú fényforrás, melyet a középkortól kezdve szegényebb háztartásokban faggyúból, a tehetősebbeknél méhviaszból állítottak elő. A XVIII. század végén jelennek meg az első repceolaj-, 1860 körül a petróleumlámpák, melyeknek tökéletesített változatai még hosszú évtizedekig világítanak az otthonokban és az utcákon. Mind az utcai, mind az otthonokban használt olaj- és petróleumlámpák legfőbb hátránya az volt, hogy a tartályukból időről-időre kifogyott az éghető anyag. Ezek pótlása drága és fáradtságos munka volt. Sokáig keresték azt az alternatív éghető anyagot, mellyel a fenti problémákat meg lehet szüntetni. Az angol John Clayton kísérletei során már 1739-ben előállított kőszén száraz desztillációjával éghető gázt, azonban találmányát csak közel hatvan évvel később, 1792-ben tökéletesíti William Mutdock. 1799-ben a francia Philipp Lebon szabadalmaztatta a fa kigázosításával működő, hordozható termolámpáját, és 1801-ben ő építette meg az első gázvezetéket egy párizsi lakóházban. 1855-től terjedt el a Michael Faraday nevéhez köthető, de Robert Bunsen által használt és fejlesztett Bunsen-égő, mely modern változatában ma is használt laboratóriumi eszköz. Bunsen szenvedélyes kísérletező volt, foglalkozott a gázokkal és a villamossággal is. Személye mindkét világítási forma fejlődéséhez köthető. Tanítványa volt egy fiatal kémikus, Carl Auer von Welsbach. Ő volt a neodímium, a praezodímium, az itterbium és a lutécium felfedezője. Hogy e nehézföldfémek fénykibocsátó képességét meg tudja vizsgálni, gyapjúszálakat itatott át azok sóival, és a szálakat Bunsen-égő lángjába tartotta, melyek különböző színekkel izzottak.

Ezen kutatások eredményeképpen 1891-ben szabadalmaztatta a gázizzót, az Auer-égőt, amelyben tórium- és cérium-nitráttal impregnált kesztyűujjszerű textilharisnya fogta körül a gázlángot. Ezáltal kevesebb gázból több és erősebb fényt kaptak. A lakásvilágításban ez szinte azonnal kiszorította a nyílt lángú lámpákat, és a villanyvilágítással szemben egy jó negyedszázadra biztosította a gázvilágítás versenyképességét. Harisnyájával négyszeresére tudta növelni a korábbi pillangóégők fényerejét. Egységnyi fényerő világítógázzal történő előállítása ekkor csak harmadannyiba került az elektromos világításhoz képest. Az első gázgyárak – melyekben a kőszén száraz desztillációjával állították elő ipari mennyiségben a gázt – Angliában épültek az 1800-as évek elején. A kontinensen több mint egy évtizeddel később jelentek meg az első gázüzemek, Párizsban 1821-ben, Berlinben 1825-ben és Bécsben 1833-ban. Nálunk, az ország fővárosában ekkor még repceolajlámpákkal világították az utcákat, melyeket sötétedéskor a világítási naptár rendje szerint gyújtottak meg, és oltottak el hajnalban a kor jellegzetes figurái, a lámpagyújtogatók. Az olaj drágasága, a szórványosan Pest-Budán is felbukkanó, egy-egy házat vagy háztömböt kiszolgáló „gázfőző” készülékek példája, valamint a hírekből ismert európai gázgyárak terjedése arra ösztökélte Pest város vezetését, hogy már 1840 körül foglalkozzon a modern légszeszvilágítás meghonosításának gondolatával. Az ekkor kiírt pályázat nyertese a Boroszlói (Breslau) Gáztársaság lett, de az 1846-os szerződéskötés utáni jóváhagyás a bürokrácia szokásos útvesztőiben addig vesztegelt, míg az 1848-49-es forradalmi események elsöpörték azt. Az 1850-es években újra tárgyalások kezdődtek az első pesti gázgyár felépítéséről. Végül a Trieszti Általános Gáztársulattal kötöttek szerződést 25 évre, mely később beolvadt az Általános Osztrák Légszesz Társulatba. (Nevüket 1891-ben módosították Általános Osztrák-Magyar Légszesztársulatra.) 1855. május 20-án írták alá az első szerződést Joseph Mayer-Kapfererrel, a nürnbergi gázgyár igazgatójával, S. M. Rotschild társtulajdonossal és Ludwig Stephani mannheimi mérnökkel a gázgyár felépítésére és a város gázellátására. A berendezéseket és a gázcsöveket Ausztriából, Németországból és főleg Angliából, a világítógáz-gyártás őshazájából hozatták. Az építési költség 711 000 aranyforint volt.

6. sz. fotó: Az első pesti gázgyár 1856. december 23-án kezdi meg működését a Lóvásár (Köztársaság) téren.

A Pollack Ágoston építész tervei alapján rohamtempóban felépülő első pesti gázgyár 1856. december 23-án kezdi meg működését a Lóvásár (Köztársaság) téren. Ekkor gyúlnak ki az első utcai gázlámpák a Kerepesi úton, a társaság karácsonyi ajándékaképpen. Ez volt ugyanakkor az első lépés is a korszerűtlen olajlámpások kiváltására. Néhány évig még párhuzamosan működtek, de az új világítóeszköz terjedését már semmi nem akadályozhatta. A cilinderes gázlámpa-gyújtogató alakja egyre több pesti és budai utcán bukkan fel, pálcája billentésével űzve el a közterületek sötétjét. A gázgyár már az első évben közel 1,7 millió m3 gázt szolgáltatott a több ezer pesti világítóeszköz számára. A gázcsőhálózat 1857-58-ban egy év alatt 18 km-ről 45 km-re, a légszeszfogyasztás pedig a duplájára nőtt. Magánszemélyek, vállalkozások akkoriban még csak egy helyen, az Angol Királynő szállodában működő gázvilágítási boltból tudták a míves szerelvényeket beszerezni. A pesti városrész gyönyörű sárgás fényeit megirigyelő Budára 1862-ben, a nem sokkal előbb elkészült Lánchíd alatt vezettek át gázcsövet. A józsefvárosi gázgyár kapacitáshiánya miatt azonban a budai városrész, valamint Óbuda ellátására 1866-ban újabb gázgyár épült az akkori Országúton, a mai Margit körúton. A légnemű energia iránt növekvő keresletet a két gyár kapacitása már nem tudta ellátni, ezért Újpest község 1872-ben megépíttette a harmadik gázgyárat is a Váci út – Zsilip utca sarkán. A légszesz iránti érdeklődést jelzi, hogy a városrészek egyesítésekor, 1873-ban Pesten és Budán összesen már több mint 50 ezer gázlángot – magán- és köztulajdonút – használtak, és a további igények kielégítésére 1884-ben a Soroksári úton üzembe helyezték a Ferencvárosi I., 1889-ben pedig a II. számú Gázgyárat. Ezek a fiókgázgyárak szervezetileg a józsefvárosi központ alá voltak rendelve, de önálló gyártó egységként működtek. A pesti városvezetés, látva a légszesztársulat bevételei és kiadásai után fennmaradt haszon mértékét, már 1877-ben javasolta egy tisztán városi tulajdonú gázgyár felépítését, azonban a bizottsági nézetkülönbségek a társulat malmára hajtották a vizet, s 1879-ben újabb 15 évre meghosszabbították a szerződésüket. Az így 1895. december 15-én lejáró szerződés már 1891-ben foglalkoztatta a fővárosi közgyűlést, de a küszöbön kopogtató új villanyvilágítási lehetőség befogadása ismét a pótszerződés aláírását eredményezte a társulattal, amely 1910. december 15-ig szólt. A szerződéssel meghagyták a légszesztársulat gázszolgáltatási monopóliumát, cserébe rögzítették a fokozatos árcsökkentést és a villanyvilágítási monopóliumról való lemondást. A gázgyárak működését, jövedelmezőségét folyamatos, kiemelt figyelem kísérte, úgy a sajtó, mind a főváros részéről. A velük kötött szerződés 5. §-a jogot biztosított a fővárosnak, hogy a lejárat előtt 2 évvel kezdeményezze megváltást, próbabecslő bizottságot küldhessen ki, és 6 hónappal a lejárat előtt végezzen végleges becslést. A légszeszgyárak tulajdonosai igyekeztek mindenáron fenntartani a város számára előnytelen szerződést, de a napvilágot látott sok „panama” és korrupciós botrányok egyhangú döntést eredményeztek: a fővárosi közgyűlés az 1908. május 27-i ülésén előterjesztett javaslatot a „gázgyárak megváltásáról és házi kezelésbe vételéről” 143 szavazattal egyhangúlag elfogadta. A gázgyárak átvételének szakszerű előkészítését segítette a közgyűlés azzal, hogy létrehozta a Székesfővárosi Gázművek vezérigazgatói posztját, melynek betöltésére Heltai Ferencet, a légszesztársulat volt igazgatósági tagját kérte fel, aki jól ismerte a gázgyárak ügyeit. Az átadás-átvételre felállított öttagú bizottmány végül is 18,2 millió pengő megváltási díjat állapított meg előlegként az ingó javakra és a gázgyári ingatlanokra, mely felett további összegeket kellett fizetni a hátrahagyott alap- és félkész anyagokért, így a kifizetett végösszeg 20 267 064 korona lett.

7. sz. fotó: Gázlámpa-rajz. A cilinderes gázlámpa-gyújtogató alakja egyre több pesti és budai utcán bukkan fel, pálcája billentésé-vel űzve el a közterületek sötétjét.

Ezt az összeget a város csak az Osztrák-Magyar Bank hiteléből tudta kifizetni, melynek részleteit utána még hosszú évekig törlesztette. A gázgyárak tényleges tulajdonoscseréjére, a városi köztulajdonba vételre a hivatalos szerződés lejártakor, 1910. december 15-én, csütörtökön éjfélkor került sor, s erről a korabeli sajtó fontos hírként számolt be. Az átvevőtestületet húsz neves külföldi és hazai szakember alkotta, akik a gyárakat ebben az időpontban hivatalosan is „kommunizálták”. Az ünnepi ceremóniára másnap, pénteken este 6 órakor került sor: az akkor már Tisza Kálmán térre keresztelt közterületen álló gázgyári épület előtt népes tömeg, dolgozók és családtagjaik gyűltek össze a hivatalos meghívottak mellett, és mind a kivételes alkalom megünneplésére készültek. A korabeli sajtó meglehetős pikírtséggel számol be az eseményről, erősen kiemelve például: „Undorító látvány volt már az is, hogy az osztrák gázgyár volt igazgatóját, a gázgyár kommunizálásának legveszedelmesebb ellenségét – név szerint Heltai urat – átszerződtetik a városi gázgyárhoz vezérigazgatónak olyan fizetéssel, amelyet meg sem közelítenek a bécsi és berlini – három-négyszerte nagyobb – községi gázüzemek igazgatói.” (Népszava – 1910. december 15.). De kipellengérezték az átadás-átvétel szimbolizálásához készült gyárkulcsot is: „Radocza János – volt igazgató – adta át a gyárakat jelképező kulcsokat Bárczy István polgármesternek. A kulcsok piros-sárga-kék szalagba pólyálva hevertek egy tálcán. Soha azokkal a kulcsokkal nem csuktak és nem zártak semmit. Úgy csináltatták őket erre az alkalomra. Akkorák voltak, hogy egy várat is ki lehetett volna nyitni velük, és ha szimbólum a kulcsok átadása, az, hogy a kulcsok hamisak voltak, szintén jelenthet valami szimbólumot.” (Az Est, 1910. december).

Az ünnepi ceremóniához tartozott, hogy a régi és új vezetők, valamint a polgármester – felszalagozott szeneslapátokkal – egy-egy lapát szenet dobtak a retortákhoz vezető vályúba. „Ez volt a legünnepélyesebb, legmeghatóbb része a ceremóniának” – írta némi éllel a korabeli sajtó. „Tósztok hangzottak el, táncra perdültek a kis gázgyári irodásleányok, akik kimulatták magukat, biztos tudatában annak, hogy többször úgyse fogják megváltani a gázgyárakat.” (Az Est). A magántársulat, mivel tartott attól, hogy a főváros már nem fogja meghosszabbítani a szerződését, az utolsó években nem invesztált fejlesztésekbe. A több mint 50 évi folyamatos munkarend miatt a gázgyárak amortizálódtak, a községi tulajdonba vételkor már nem volt fejleszthető kapacitásuk. Az idők során a gázlámpák mellett egyre újabb fogyasztói eszközök kerültek használatba, úgy az ipar, mint a lakossági részről. A fejlődést mutatja, hogy a gyár az első évben 1 688 800 m3 gázt szolgáltatott, a köz-tereken 838, magántulajdonban pedig több mint 9000 gázlámpa égett. 1910-re az éves előállított gázmennyiség több mint 63 millió m3-re, a közterületi gázlángok száma 21 ezerre, a magánvilágításban használt égők száma pedig 400 ezerre emelkedett! Átadáskor a gázgyárak napi gázleadása 282 ezer m3 volt, amit a város teljes egészében felhasznált, és a gáztartók mindig kiürültek. Az azonnali fejlesztések ellenére 400 ezer m3-re megemelt gázleadás is kevésnek bizonyult, így egy új, korszerű községi gázgyár felépítése elodázhatatlanná vált. De ez már egy másik történet! A négy gázgyár községi tulajdonba vétele egyaránt volt a népakarat és a városvezetés kívánsága. A légszesztársulat – mint ahogy az a főkönyvekből kiderült – busás haszonnal dolgozott, és ezt a hasznot kívánta Budapest Bárczy István polgármester, későbbi főpolgármester vezényletével a köz javára kamatoztatni, ám ezt a társulat a végsőkig próbálta – sikertelenül – megtorpedózni. Ettől az időszámítástól kezdve a Székesfőváros Gázművei mindent megtesz a folyamatos budapesti gázszolgáltatás zavartalan fenntartásáért. A főváros mai hangulatához pedig szervesen hozzátartoznak azok a helyreállított, múlt századi gázlámpák, melyek sárgás fényükkel barátságos fényszigeteket alkotnak a Várban, az Állatkertben és a FŐGÁZ főépülete előtt, kicsit visszatükrözve a múlt – ma békésebbnek hitt – hangulatát, hogy ne felejtsük el: innen indultunk!

Fischer Zoltán múzeumvezető
Tabáni gázlámpák fényképei ITT
orrás:VGF Online