1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2011. július 25., hétfő

ZÓRÁD ERNŐ :TABÁN, A LEBONTOTT ROMANTIKA

Zórád Ernő képemlékei: Tabán - A lebontott romantika


Budapest „Montmartre”-jának, az 1930-as évek elején lebontott Tabánnak szinte csak a neve maradt meg, de hajdani romantikáját, a girbe-gurba utcák, macskaköves terek hangulatát, jellegzetes figuráit s az őket körülvevő tárgyi világot Zórád Ernő képemlékeivel nemzedékek számára látvánnyá tette, „ecsettel lefényképezve” az utókor számára a helyszíneket.
Az albumban szereplő 84 kép jórésze eleddig kötetben meg nem jelent alkotás.
A könyv irodalmi szemelvényei az eltűnt városrész hangulatát idézik, a térkép és az utcák jegyzéke, várostörténeti leírása pedig topográfiailag pontosítják az olvasóban a kötet forgatása közben már közössé vált képemlékeket.


Bevezető egy összefoglaló Tabán-könyvhöz


A Tabánt minden különösebb feltűnés nélkül 1933 tavaszán kezdték bontani. Egy ismerős képügynök jött hozzám a hírrel. Nagyon megdöbbentett. Meghalt a romantika, és vele ment el kedvelt íróm, Krúdy Gyula is! Egy éve még ott láttam őt Poldi bácsi „Mélypincéhez” címzett vendéglőjében…
Nincs idő érzelegni – sürgetett –, rögzíteni kell, amíg megvan! Ebben fantázia van, siessen!
Habozás nélkül rohantam teljes felszereléssel egyenesen ifjúságom színpadának első díszletéhez, a Csap utcába. Éktelen rombolás közepette a ház még talpon volt, mint ahogy ma is ott áll. A hegyalja út sarkán, 1-es szám alatt.
Így kezdődött.
A következő hónapokban nagy lendülettel dobtam papírra a vázlatok tucatjait. Sok beérkezett művészre ismertem a múltmentők között, tanáraimra az Iparművészeti Iskolából, Haranghy Jenő, sőt Helbing igazgató úr is ott járta az utcákat. /Levelezőlap sorozata rögtön megjelent, mint ahogy mindenki azonnal talált vevőt munkájára./
Ma sem tudom megmagyarázni, hogy a rengeteg nagy pontossággal rögzített helyszínrajzot miért nem fejeztem be, „in situ”, vagy akár lendületből otthon. Hiszen már sorban álltak a képügynökök. Különös anyagi érdek diktálta, vagy csak ösztönös előérzet? De az al prima feldobott rajzok, az eredetik mind a fiókba kerültek. /Persze, miután elkészültek a róluk másolt festmények a nagyközönség számára!/ a bejósolt fantázia tényleg benne volt a témában. Minden kép elkelt, amit 933-34-ben készítettem. Itt most érzeleghetnék egy sort, mint akkor – de lényegesen prózaibb módon hullott függöny az én Tabáni Színpadomra! Megkaptam a katonai behívót.
A tényleges szolgálat után jöttek sorban az újabb behívások, majd a háború.
Ezzel vendégfellépéseim végleg megszűntek. Az ostrom alatt – még 1945 első két hónapjában is – a főváros e legutolsó pillanatig védelmezett földjére hullott a legtöbb akna, gránát, bomba. Az őslakosok kiköltöztetése az életüket mentette meg. A „színpadot” azonban, a már úgyis lebontott színtér maradványait is darabokra szaggatta a történelem borzalmas végjátéka.
A Tabán bevonult emlékezetem függönyei mögé, mint egy szép halott. Képzőművészeti hullámok: előbb a szoc.reál, majd a kortárs művészet rohanó áramlatai között a képregényben rekedtem. És megöregedte, mellesleg. Nos, ennyi volt az én városom története. Gondoltam én.
De akkor jött 1983, és az újságcikk, hogy 50 éve… megszállottan dobáltam elő egy szekrényből mélyhűtött vázlataimat. Mintha újra születtek volna a régi utcák. Különös házak sötét közökre nyíló hátsó kijárattal, melyek előtt gyakran várakozott Manó, zárt fiákerével. Vendéglők, kocsmák, borharapók „stammgast”-jai, lengtek figurák, akik bejátszották ezt a színpadot – mintha már akkor is a XIX. század süllyesztőjéből merültek volna fel régies manírjaikkal, szóvirágaikkal. A Holdvilág, Aranykakas utcai, Kereszt téri skiccek láttán sorra jelent meg újra: Virgala Pepi bácsi, hadastyán a Polgári Lövész-Egyesületből, Stefi nagysám, a Délivasút kávéház kasszatündére, a Nyári Színház görlicéi, Snapszli tata „korvettkapitány” (egy propelleren), no és lovag Freystädtler pasa, piros fezben, négylovas hintaján  kucsírozva körül a Vérmezőn. Muzsikusok mindenféle hangszeren, átmeneti nőcskék, a „BUDAI 33” focistái, masamódok, és végül egy bizonyos Enyémke nevű lány.
Hát igen. Egy város ábrázolása /pontosabban: megjelenítése/ a topográfia, építészet hitelességére kötelez. És a díszlet belvilága, intim hangulata? Az a sajátos atmoszféra, színek, zenék – esték! Mert nők és holdvilág nélkül ugyan ki tudta volna elképzelni a Tabánt? Igen, az a bizonyos couleur locale – mindez emlékeim szép korszakából hangzott fel újra.
Ebben az érzelmi állapotban ismertem fel, hogy a Kortárs Művészet semmiféle áramlatába nem vagyok már képes beilleszkedni. Tudatosan visszafelé, a múlt általam megélt, minden részletében megtapasztalt irányába fordulok.
Az „akkor” társa leszek. Ez volt a Tabán feltámasztása.


/Zórád Ernő 1933-1983-2002/ 
FORRÁS: www.szozat.org

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése