Amíg egymás után bontogatom, majszolgatom ellenállhatatlan portékáját, rövid időre kizökkenek a XXI. század pörgő világából.
A Pest, Buda és Óbuda 1873-as egyesítését követő első húsz évben még csak két híd, a Lánchíd és a Margit-híd állt a fővárosiak rendelkezésére, hogy átkelhessenek a túlpartra. Így a pesti vendégekért a budai oldalon álló kisvendéglők nemigen vehették fel a versenyt az ekkor virágkorukat élő józsefvárosi és ferencvárosi kiskocsmákkal. Csak különleges ínyencségekkel lehetett átcsábítani az erre fogékony pestieket.
Akkoriban – a leírások szerint – szívesen át-át ruccantak betérni például a Szarvas téren álló
„
A három heteshez” címzett szerb kocsmába, ahol a mézes gesztenye mellé ráadásul a szerémségi Karlócáról érkezett valódi rác ürmöst kínáltak.
Tokaj-Hegyalja élre törését megelőzően – a pannóniai születésű Probus császár által a római provincia korában szorgalmazott szőlőtelepítésektől egészen a török pusztításokig – a Tarcal-hegység (ma Fruška Gora) lejtőin meg a Duna-menti löszháton folytatott szőlőművelésről és az ott készített borairól ismert Szerémséget tartották a legjobb magyarországi borvidéknek. Az ottani szerb kolostorok különösen jeleskedtek évszázadok óta a kadarka szőlőből különleges eljárással készített ürmös előállításában. Igazi ürmösért és a hozzá remekül illő szelíd gesztenyéért bizony érdemes volt a Tabánig utaznia a pesti polgárnak.
És itt volt még a szalámi is. Az 1870-es években Itáliából Pest-Budára elvetődött Piazzoni és Faddini gesztenyeárus urak ugyanis a hazai ízeket hiányolva minden bizonnyal először maguknak, majd az értékesítési lehetőségeket is felismerve kezdtek hozzá az otthonról hozott hagyományos recept szerint a nálunk még ismeretlen szalámi gyártásának. Persze az is lehet, hogy az akkor már működő, negyedszázaddal korábban szintén az itáliai vidék nyugalmát a rohamosan fejlődő Pest nagyvárosi életvitelével felcserélő Pietro Del Medico szalámigyárának sikere szolgált jó példával a gesztenyés portékájukat kínáló uraknak. Piazzoni aztán maga után csábította unokaöccsét, Dozzit is, aki hamarosan szalámigyárat is nyitott, és az 1900. évi Párizsi Világkiállításon Del Medicoval és Herz Árminnal közös standon igyekeztek nemzetközi népszerűséget és piacot szerezni termékeiknek.
A szalámit azóta nemcsak hogy megszerette a magyar, de nemzeti csemegéjévé is fogadta, a karrierjét szinte vele együtt kezdő sültgesztenye és árusa pedig a budapesti utcaképnek lett – és láthatóan maradt – jellegzetes szereplője.
Az egykorvolt Tabán asztala mellett:
Mindez mára szinte teljesen eltűnt. Sokanpróbálják ma is csökönyösen igazolni a Tabán lerombolását azzal is, hogy az a város szegényes, egészségtelen szégyenfoltja volt. Hiszen az is volt a számos többi olyan városrésszel együtt, ahol ugyanúgy hiányozott a vezetékes víz vagy a csatornázás. Azokat azonban nem rombolták le, hanem idejében korszerűsítették. Ahogy ezt a Tabánban is meg lehetett volna tenni, és akkor talán most Budapestnek is lehetne egy – Óbuda ledózerolása nélkül akár kettő –, a bécsi Grinzinghez hasonló, csak éppen annál sokkal szebb környezetben elterülő falatozó, borozgató negyede.
Ahol a megkergült világ napi gondjait magunk mögött hagyva, mondjuk, egy szikrázóan napsütéses, de csikorgóan hideg téli délután felballaghatnánk az andalgásra csábító Holdvilág utcán, hogy aztán valamelyik kiskocsma meghitt melegében, a kályha mellé húzódva, az errefelé bevett szokás szerint a sarkon vásárolt forró sült marónihoz, gesztenyéhez jóféle fehér bort kortyolgathatnánk. A nap megkoronázásaként pedig a szerbek borsos vagdalt hússal töltött sült tésztájával, és a szintén általuk meghonosított kadarka szőlőből készített Budai vörössel, a fővárosiak egykori kedvenc vörös borával hódolhatnánk a Tabán gasztronómiai hagyományait is meghatározó délszláv asztali örömöknek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése