Bevilaqua-Borsodi Béla (1885–1963) volt talán az utolsó kávéházi polihisztor Pest-Budán. Orvosnak készült, de volt könyvtáros, zsibárus, múzeumi őr és még ki tudja, hogy mi minden. Szenvedélyesen szeretett a múltban, különösen Budapest múltjában búvárkodni. Könyvet írt a pest-budai kávéházakról, a magyar serfőzés történetéről, és több száz cikke jelent meg kedves városa hajdani életéről. Műhelye, munkahelye a kávéházi asztal volt, ahol barátai között szabadon csapongott örökké kíváncsi szelleme. Élete vége felé gyerekkori lakóhelyének, a Vízivárosnak történetén dolgozott. E kéziratban maradt munkájából, mely tele van érdekesebbnél érdekesebb megfigyelésekkel, színes néprajzi leírásokkal, korfestő adomákkal, adunk közre sorozatunkban néhány jellemző részletet. (Közreadja: Fodor Béla)
A régi Víziváros társadalmi élete, ha nem is volt olyan idillikus világ, mint amilyennek a külföldi utazók – John Paget, Miss Pardoe, Robert Townson – és a pesti irodalmi romanticizmus láttatni szeretné, de azért sokan és szívesen keresték fel a Víziváros igen kedves és valóban romantikus kis korcsmáit, ahol igen kitűnő budai bort mértek.
A csendes, ódon, régimódi, kispolgári Víziváros a valóságban erős ellenlábasa volt a lármás, újító szellemű, nagypolgári Pestnek. De ez az ellenlábasság soha nem vezetett fegyveres összeütközésekhez. Pest és Buda történetében nyoma sincs az ilyesminek, ami a Nyugat városaiban véres városi harcokba sodorta a fajilag, nemzetiségileg, társadalmilag és vallásilag megosztott polgárokat.
A legmeglepőbbnek azt véljük Pest és Buda vonatkozásában, hogy ez az érzelmi ellenlábasság, a XVIII. század elejétől kezdve úgyszólván teljesen német Pest és a szintén teljesen német Víziváros társadalmi érzületében mutatkozott csak meg. Ám ez is csak gúnyolódásokban, csúfolódásokban, falra firkált rajzokban, azaz kedélyes formákban mutatkozott meg.
Mint erről már írtunk, a XV. század végén a spanyol zsidóból lett kalandor, a Várban lakó Fortunatus Emericus (Szerencsés Imre) ellen feldühödött magyar kurtanemesség a rákosi országgyűlésről betört a Vízivárosba, felrohant a Várba, és meg akarta ostromolni az ottani zsidó fertályt, a budai gettót, de az esztergomi érsek a hajdúival szétverette a támadókat. Arról is írtunk, hogy a XVIII. század elején a hajóhíd pesti hídfőjénél marhaszállítás közben magyar és rác mészárosok verekedtek össze. Azt bizonyosan nem lehet a pesti mészároscéh irataiból megállapítani, hogy a magyar kaszabmesterek és a rác mjeszárok pestiek vagy budaiak voltak-e, azaz hogy a vízivárosi rác és magyar mészárosok összeütközéséről van-e szó. Azt sem lehet megállapítani, hogy mi volt az összecsapás oka: nemzetiségi ellenlábasság vagy az, hogy melyik céh keljen át előbb a marháival a hajóhídon. Mindebből az a tanulság vonható le, hogy a Várban lefolyt csetepaté nem volt lokális, budai eset, mert a támadó magyarok nem budaiak, hanem falusiak voltak, és az érsek sem volt budai. A hajóhídnál lefolyt verekedésről sem lehet tudni, hogy ebben rác, német és magyar ellentét robbant-e ki, vagy csak kenyéririgység volt az összekapás oka. Egyéb ilyesmiről nem tud a pest-budai várostörténet-írás.
“Homo homini Lupus” (Ember embernek farkasa) – mondja az ókori szólás. A nagy angol természettudós, Sir Charles Darwin megírta a “létért folytatott harc”-ot, ami az embert mindig és mindenütt szembeállítja egymással. Ez a háborúk, lázadások, forradalmak és ellenforradalmak forrása.
Ez a társadalmi ellenlábasság a Vízivárosban nem vezetett Pest ellen se véres forradalomhoz, se háborúhoz, hanem kimerült ártatlan csúfolódásokban, gúnyolódó énekekben. A másik oldalon, a Vízivárost egyébként kedvelő Pest részéről is ugyanebben élt, de irodalmi formában.
*Mérföld hosszan egyetlen utcából állt
Az önmagát csak “három B effendi”-nek nevező histórikus a következő sorokban a Víziváros betelepüléséről, a soknemzetiségű lakosságról, a közöttük szinte szükségszerűen kialakuló ellentétről értekezik. Szerencsére ezek a nemzetiségi “afférok” legtöbbször csak gunyoros dalokban, szokásokban és csúfolódó ragadványnevekben nyilvánultak meg. (Közreadja: Fodor Béla)
Már többször megírtuk, hogy a XVIII. századi külföldi utazók mit írtak a Duna-parton Budafoktól fel Újlakig, vagyis a Gellért-hegy alvégén lévő kerek talpú bástyától, az általunk sokszor említett Kakas kapuig terjedő, mérföld hosszan egyetlen utcából álló Vízivárosról. Az egyetlen igazi utca a máig meglévő Fő utca, melyből a Kapucinus templomnál ágazott ki az Iskola utca és ennek rövid folytatása, a szintén máig meglévő Gyorskocsi utca.
A négyszögletű alaprajzát megőrző XVIII. századi Pest, melyet fent, oldalt és lent városfal és városárok zárt egységgé, lenézte a mérföld hosszú, keskeny Vízivárost. Azt mondta róla a szólásmondás, hogy “A Víziváros egy hosszú, vékony kolbász!” Részünkről ebben a gúnyoros mondásban kettős értelmet kívánunk megállapítani. Az egyik az, hogy a gúnyolódó német az ujjnyi vékony “lengyel kolbászra”-ra gondolhatott, a másik a máig élő német szólás “Das ist mir Wurst!” (Ez nekem kolbász!) Ennek hasonló az értelme, mint a magyar “kutyába se veszem”-nek.
Mindez minden időkre és helyekre álló magyarázatát adja azoknak a gúnyos szólásoknak, daloknak és egyebeknek, melyekkel a régi Víziváros magyarjai és németjei a többi nemzetiségeket illették. A magyar utcagyerek, ha karcsúra fűzött, míderes, festett arcú, kalapos pesti nőt látott, kórusban azt énekelte, amit apjától hallott: “A pesti dáma mind görbe, a pesti frájla is görbe! / Ha görbe, görbe rugjad gödörbe, / Pingált az arca, rugjad hát farba, / A földet söpri a sleppje farka.”
Az egészséges életű budai kispolgár véleményünk szerint, azért mondta a pesti asszonynépet görbének, mert a pesti nagypolgári családok egymásba házasodása miatt sok nő lehetett degenerált, görbelábú vagy púpos.
A török használta arcpirosító, körömfestő, ajak- és szemöldökfestő népies magyar neve pórum lévén, a vízivárosi utcagyerek ezt énekelte a kifestett képű pesti dámára: “Pórum, pórum festékes! A kisasszony penészes!”
A francia “pirosító” – a mai rúzs őse – a régi időkben Bécsben készült, a patikárosok és a zsidó szatócsok árusították, vászondarabra volt kenve, ezért lett a magyar gúnyneve “bécsi rongy”. Ezért énekelte a vízivárosi suhanc is: Zsidó, zsidó, öreg zsidó, van-é néked pirosító? / Halovány a babám arca, pirosító kéne arra.”
Dívott Pesten a rizspor (puder) is, a dáma puderezte magát. Az arcfestés neve sminkolás (Schmink) volt.
Ide tartozik Petőfinek az 1840-es években írt Pest című csúfondáros verse. Ebben a pesti utca – nyilvánvalólag a Herren gasse (Urak utcája) – lármáját, a kifestett képű és fardagályos dámákat és ficsúrokat, valamint az elegáns arszlánokat gúnyolja: “A vargainasok pofozkodása, / A bérkocsisok embergázolása, / A zsebmetszők, a pörölő kofák, / Az embert mind igen mulattatják! / S azt kell még látni, hogyha szép időben / Sétára kél a tarka-barka nőnem! / Mi szépek ők, mi szépek teringette! / Elől kifestve és hátul kitömve! / Hát ahol a dicső arszlánok járnak, / Azt nevezem aztán baromvásárnak!”
*Dereglyén furmányozott telepesek
A török uralom alatt a Víziváros a Vár védelmét szolgálta, így 1686-ban, Buda visszavívásakor szinte teljesen elpusztult. Benépesülése lassan indult meg, és elsősorban Németföldről érkezők telepedtek le a városrészben. Kéziratos krónikánk erről az időszakról és az ezzel kapcsolatos társadalmi, nemzetiségi ellentétekről szól, felvillantva ennek lélektani vonatkozásait is. (Közreadja: Fodor Béla)
Az ókortól kezdve a Duna dereglyéi és tutajai hozták le magyarföldre, tehát a budai Vízivárosba is, a vándorló, szerencsét kereső kóborlókat, de a betelepítetteket is ezen a vízi úton szállították. 1686 után a bécsi kormány fejszámra talléron vásárolta össze a sok kis német állam elszegényedett nemességétől azokat a jobbágy parasztokat, akiket a kék és fehér színre mázolt bajor dereglyék furmányoztak le egészen Budáig.
Ezek a telepesek itt, a Vízivárosban lettek és emelkedtek fel a paraszti sorból jómódú, tekintélyes városi polgárokká. A XVIII. század végétől kezdve az első telepesek utódai lenézték az újonnan bevándoroltakat: németeket, olaszokat, franciákat és felvidéki tótokat, noha nagyapáik ugyanilyen bevándoroltak voltak. A lenézett letelepedőket az “ideszalajtott” és a “jövevény” gúnynévvel csúfolták. Ezek is bajor dereglyén jöttek le a Dunán a Vízivárosba. Mint sok leírás szól erről, a bajor dereglyések megfizettették a leutazás díját, de az, aki a dereglyén evezett, az ingyen utazott. Ez lett az alapja a hosszú életű csúfondárosságnak, amely abból állott, hogy a Dunán leérkezett jövevényeket csúfoló a bal kezére rátette a jobb keze tenyerét, így csónakfélét formált, a két keze hüvelykujját pedig mint evezőt mozgatta. Ezzel jelezte, hogy az újdonsült jövevény így evezett le a Dunán a Vízivárosba.
Az óbudai, újlaki és vízivárosi német lenézte és megvetette az újlaki svájci olasz kézműveseket, és braunhaxler néven csúfolta őket barna bőr lábszárvédőikért. A vízivárosi magyar az ottani németet az északi szláv svaba névből lett sváb névvel is titulálta. Volt zsidó faji ellentét is, ha ez nem is vezetett zsidót üldöző antiszemitizmushoz, mint az egykorú cári Oroszországban. A vízivárosi német a “disznó zsidó”, “büdös zsidó” megvető szót használta, véleményünk szerint azon az alapon, hogy a disznózsírral főző német a legtisztább, rituálisan mosakodó és fürdőző zsidón is érezte a libazsír és a marhafaggyú szagát.
A régi vízivárosi polgárnak, mint minden városlakónak, megvolt a maga büszke, önérzetes tudata önnönmagáról, ez volt az ő lokálpatriotizmusa. Idegen szemmel nézte az arisztokratikus hivatalnoki Várat is, a szerény Óbudát is, a Vár udvartartásának inasai, cselédjei, kocsisai által lakott újdonsült Krisztinavárost is és főleg a fejlődő, lüktető, nagy életű, lármás Pestet. Érezte az ő szűkebb hazája, a Víziváros ódon régiségét: konzervatív volt, megvetette mindazt, ami új. A XVIII. század végén újjáépülő Pestet is ezért nézte le, nem tudva, hogy Pest ugyanúgy kétezer éves múltú. A Víziváros és Pest ellenlábasságát azzal a társadalomlélektani és földrajzi ténnyel is magyarázni óhajtjuk, hogy ezt a két világot a hatalmas Duna úgy szigeteli el egymástól, mint Párizst a Szajna. Ezek nem csupán topográfiai tények, hanem megvan a társadalomlélektani kicsapódásuk is. Az, amit elsőül a XIX. század elején a kitűnő városhistorikus, Herr Franz Schams patikusmester vett észre először: Pest a facér, meztelen, kellemetlen szagú “ifjú leányzó”. Ez a budai “Pest, feketére fest!” szólás társadalomlélektani magyarázata.
A budaiak Pestet valami romlott erkölcsű, rontó, hivalkodó világnak látták, s nem nézték jó szemmel, hogy a budai fiatalság átjár Pestre.
*“Tót atyafiak” Budán
A török kiűzése után elnéptelenedett Vízivárosba sokféle nemzetiség költözött. A jelentős számú német és magyar lakosság mellett éltek itt szlovákok, szerbek, olaszok és zsidók is, krónikásunk szerint minden jelentősebb súrlódás nélkül. A kép minden bizonnyal idillikus, de jó olvasni, hogy a vízivárosi “olvasztótégely” népei csak ártatlan szóviccekkel és tréfás gúnyolódással bántották egymást. Krónikaírónk is a kissé pejoratív “tót” elnevezést használja a szlovákokra, de – amint az a szövegből kiderül – minden bántó szándék nélkül. (Közreadja: Fodor Béla)
1849 után minden vízivárosi ember tudta, hogy az óbudai zsidó közösség a szabadságharc idején több száz zsidó legényt lóval, lószerszámmal, fegyverrel, honvéduniformissal ruházott fel. S azt is tudta mindenki, hogy General Haynau bosszúból micsoda hallatlan sarcot rótt rá az óbudai zsidóságra. Tudott mindenki a pesti váci temető – ma Lehel tér – melletti zsidótemetőben eltemetett, Buda 1849-es ostrománál elesett zsidó honvédek sírjairól, s a művelt vízivárosiak tudtak Falk Miksa, Horn Ede és a szabadságharc tábori rabbijának, Löw Lipótnak a működéséről. A Vízivárosban ezért nem volt antiszemitizmus.
Ugyanez áll a vízivárosi németségnek és magyarságnak az ottani tótokhoz való viszonyára is. A vízivárosi régi Fazekas tér – ma Szilágyi Dezső tér – volt a tót piac, illetőleg az Ipolyról, a Vágról és a Garamról Komárom mellett a Dunán Budára leereszkedő tót tutajosok kikötője. (A pesti tótok kikötője a mai Parlament előtti parton volt.) A Fazekas tér nevét ugyanis az itt tanyázó, árusító tót fazekasokról kapta.
A vízivárosi tótok szabadon dolgoztak, és folytatták piaci és házaló kereskedésüket, viselték fehér nemez (halina-) nadrágjukat, zekéjüket, rézdíszes tüszőiket, széles karimájú kalapjukat. A helybéliek szívesen fogyasztották a sokféle tót túrós és krumplis ételt, a szilvából párolt pálinkát, az ízletes aszalt gyümölcsöket, sajtokat. A “tót atyafi” ugyanolyan békességben élt a német és magyar lakosság között, mint a szorgos és ügyes zsidó.
A vízivárosi német és tót békességét jellemzi az is, hogy Budakesziről való sváb legények házaltak kordén Budára becipelt erdei földdel, a vízivárosi udvari kis kertekbe és virágos cserepekbe valóval. “Ertei felt vedjenek!” – kiáltottak be a vízivárosi udvarokba. A jószívű budakesziek azt is megengedték, hogy tavasszal a fiatal tót suhancok is házaljanak az ottani hatalmas erdőkből származó földdel.
Az 1831-ben a felvidéki Stur által megindított panszlavizmus nem zavarta meg a vízivárosi német, magyar és tót barátságot. Az 1900-as években izgató Juriga és Hlinka aknamunkájáról itt senki más nem vett tudomást, mint az akkori államügyészség, mely a váci börtönbe csukatta őket, ahol idillikus börtönéletet élhettek. E sorok írója 1909-ben mint huszonnégy éves ifjú egy szerelmi ügyből fakadt párbaja miatt egynapos államfogházat ült Vácott. Ott látta Pan Jurigát saját bútoraival berendezett szobájában, látta könyvtárát és sakktábláját is.
*Írók és poéták tanyája volt
Budán a Víziváros és a Rácváros sokáig megőrizte falusias, kisvárosi jellegét, és egészen az 1930-as évekig, a Tabán lebontásáig, kedvelt helye volt a magányra, a csendre és jó budai vörösborra vágyódó nagyvárosi művészvilágnak. Nem volt ez másképp a magyar irodalom kialakulásának hajnalán sem, amikor a vidékről felkerült elszegényedett nemesi ifjak a kalandos irodalmi pályára léptek. Erről a vízivárosi tradícióról számol be krónikásunk az alant következő részben. (Közreadja: Fodor Béla)/p>
Pest írói többnyire kertnélküli, sötét, szűk udvarra néző harmadik emeleti szobákban laktak. A legtöbben falusi kúriáikat és birtokukat vesztett családok fiai voltak, akiknek a vízivárosi zöldellő dombok és földszintes házak az elmúlt gyermekkort idézték fel. A városban kávéházakban éltek, “kávén és dohányon henyéltek”, mint ahogy Kosztolányi Dezső írta, ám a Vízivárosban, a kertes kis kocsmákban budai bor volt az italuk. Pest a kávé városa, az intellektus, a hajsza városa, a Víziváros a bor és a csend városa volt számukra.
Mint ezt több helyütt megírtuk, a középkori olasz Nobile családból származó Conte Giuseppe degli Guadagni – utóbb magyarrá asszimilálódott Gvadányi József gróf – a maga falunosztalgiáját és a bécsiessé lezüllött XVIII. századvégi Pesttől való utálkozását 1789-ben írta meg a Falusi Nótáriusban. Önmagát írta meg e verses regényben. Pest idegen volt számára, de szerette a csendes, regényes Óbudát, az ódon Budát és a Vízivárost.
Csokonai Vitéz Mihály is megvetője volt az elnémetesedett Pestnek. Csak rövid ideig tartózkodott a városban, a hajóhíd közelében levő Nagy Kávéház utcában lakott, leveleit ide erre a címre kérette. Az utca, mely utóbb Nagyhíd, ma Deák Ferenc utca lett, a pesti északi városfal alján futott. Duna-parti felvégén ott volt a számos külföldi útleíró által magasztalt Nagy Kávéház, más néven Márványos Kávéház, melyet a vízivárosi első magyar–német színház megteremtője, Tuschl Sebestyén alapított. A Nagy Kávéház utcában volt a Két Oszlop Kávéház is. Itt csalta ki 1799-ben egy éjszaka Tomanek Ferenc pesti prókátor Szollártsik István jurátustól egy titokzatos összeesküvés részleteit. Ezt másnap jelentette Sándor Leopold főherceg budai nádorispánnak. Csokonai bizonyosan tudhatott a Két Oszlop Kávéházban történt esetről. De tudott a Három Oszlop Kávéházban folyó züllött kártyás életről is.
Az öreg páter Virág Benedeknek és fiatalabb barátjának, Berzsenyi Dánielnek a Víziváros iránti szeretete kapcsolatban volt egymással. A páter öreg napjait a tabáni plébániatemplom szentélye sarkán volt régi Arany Szarvas pékházban éldegélte, nagy szegénységben. A Kosztolányi Dezső által megénekelt régi ház, mely az 1944-es bombázások során elpusztult, ott volt a Tabánból a Dunához, a hajóhídhoz levezető Hajóhíd utca sarkán. Berzsenyi Dániel, Horváth és Vitkovics az öreg páterrel együtt esténként a hajóhídhoz sétált. Berzsenyi és két fiatal barátja a friss, esti dunai levegőt kiélvezve, a hajóhídon sétáltak át Pestre. A jó öreg páter csak a hajóhíd közepéig ment velük, s ott visszafordult. Nem akarta látni a zajos Pestet.
*Asztaltársaságok bűvkörében
Krónikásunk az első világégés előtti boldog vízivárosi békeidőket eleveníti fel, és egyben szelíd nosztalgiával emlékezik vissza saját fiatalkorára is. A korcsmák asztalainál egybegyűlt társaságokra, melyeknek nem egy tagjából később híres tudós, művész lett, és akik fiatal, bohém éveik jelentős részét itt töltötték, a nyugalmas vendéglőkben és az ódon hangulatú szűk kis utcákban. (Közreadja: Fodor Béla.)
A régi Víziváros kiskorcsmáit elözönlő pesti emberekről nincsenek pontos statisztikai adataink, ezért csak azon rétegről írunk, melyhez 1907 és 1914 között e sorok írója, az egykori pesti ifjú is tartozott. E réteg a pesti szellemi élet “aranyifjúsága” volt, a múzeumok, könyvtárak huszonéves gyakornokai, akik öregségükre országosan is ismert nevek lettek, de már hármójuk kivételével, mind odajutottak, ahová a legrégibb magyar nyelvemlék a Halotti beszéd mondja: Mind ahhoz járók vagymunk!
Az alább elsoroltak, mind ifjú doktorok, a hét minden szombat estéjén átkeltek a Dunán, és a régi Víziváros egyik legkedvesebb ódon utcája, az Ötpacsirta (ma Csalogány) utca finom rokokó stílű házában, a volt Pacsirta vendéglő udvarán vacsoráztak.
Ott volt a dalmata származású fiatal Gerevich Tibor, utóbb európai hírű műtörténész, egyetemi professzor, a római Magyar Intézet igazgatója. Ott volt az olasz származású Zambra Gino, utóbb az olasz irodalom professzora a pesti egyetemen, ott volt a horvát katonacsalád utóda, Jakubovich Emil, utóbb a Nemzeti Múzeum levéltárának főigazgatója, Bajza Jóska, a poéta Bajza József atyjafia, szintén egyetemi professzor. Ott volt a Nemzeti Múzeum románszakértője, az erdélyi Constantiu Sulica, utóbb a szegedi egyetem könyvtári főigazgatója, Holub Jóska, a historikus, utóbb a pécsi egyetem professzora. Ott ült köztünk Madarassy Laci, utóbb kiváló etnográfus, Harsányi Pali, utóbb a Nemzeti Múzeum éremtárának vezetője. Ott volt Rédey Tivadar, utóbb az Akadémia tagja, a Napkelet című folyóirat szerkesztője, Trócsányi Zoltán, sok kitűnő kötet szerzője, utóbb a pesti Orosz Intézet megszervezője, Fitos Vilmos filozófus, Tóth Zoli, utóbb a Nemzeti Múzeum régiségtárának igazgatója, ott volt a Nemzeti Múzeum főtitkára, a svájci francia emigráns hugenotta utód, Isoz Kálmán, a magyar zenetörténész, Pasteiner Iván, utóbb az Egyetemi Könyvtár főigazgatója. Ott volt e sorok írója is, szintén a Nemzeti Múzeum könyvtári gyakornoka.
Egy másik társaság 1914 előtt a Naphegy oldalán volt Hét Rózsaszál kocsmában gyűlt össze: Dömötöri Halász Gyula fordító, a regényíró Újhelyi Nándor, a poéta Turchányi Elek.
Az 1920-as években Szabó Dezső író és társasága: Rozványi Dezső, Lendvai István újságíró, szerkesztő, Farkas László botanikus a Hadnagy utcában volt rác Marada korcsmában gyűlt össze. A krisztinavárosi Zöldfa vendéglő állandó vendége volt a törvényszéki írásszakértő Blockner-Balázs Dezső és sok pszichológus barátja.
A Pestre átszármazott budai öregdiákok tanyája a Csalogány utcai Zöld Hordó volt. Az egyik társaság Cigánypecsenyések néven nevezte magát az Arany Kacsa asztalánál. A korcsmák előtt fiákerek és konflisok százai álltak.
A vidékről felrándultak úgyszólván soha el nem mulasztottak egy vízivárosi vacsorát. Vacsora után pedig elözönlötték a budai kávéházakat: a kedélyes Philadelphiát, az öreg Beigelbeck bácsi Színkör kávéházát, a Pozsonyt és a többit. Az Iskola utcában volt Noé Bárkája vendégei valóban olyan tarkák voltak, mint a mindenféle állattal Noé apánk bárkája: hosszú padokon bécsi módra egymás mellett ült a penzionátus generális, a kéményseprőmester, a miniszteri tanácsos, a diák és a kiskereskedő.
Ezt a vízivárosi életet az első világháború elsodorta. 1919 őszén már megjelent itt is az amerikaias új élet, a jazz, a tangó, a shimmy. A háború előtti pesti értelmiségiek helyét a börze új keletű spekulánsai foglalták el a Vízivárosban is. Azután jött a defláció, és sepert tovább. “Sic transit gloria mundi!” – Így múlik el a világ dicsősége! Így múlt el a Víziváros egykori élete kedves, egyszerű, régimódi romantikája.
*Farsangok a Falk-házban
A krónika következő lapjain a vízivárosi fertályban tartott hajdani farsangi bálok világából, szertartásaiból kapunk ízelítőt. A XVIII. században eldurvult, szabadossá váló maszkabálokat Mária Terézia rendelete próbálta ártatlanabb mederbe terelni, valószínűleg kevés sikerrel, mert a szórakozni vágyó polgárság már akkor is kevéssé törődött a rendeletekkel. (Közreadja: Fodor Béla.)
A pesti és budai farsangi bálok híresek voltak Magyarországon, de külföldön is. A budai vízivárosi álarcosbálok már a XVIII. században is igen kedveltek voltak. Ezeket a bálokat a Fő utcában máig épen álló Falk-házban, vagyis a Fehér Kereszt fogadó emeleti nagytermében tartották. A vendégfogadó Franz Josef Falk tulajdona volt, ő bérelte a pest-budai hajóhíd jövedelmét. Ezek az álarcosbálok igen eldurvultak, közönségük nagyon vegyes volt, tehát a szigorú erkölcsű asszonykirály, Mária Terézia parancsára a pozsonyi Helytartótanács 1773-ban Báli Rendtartást bocsátott ki az ország minden szabad királyi városa, így Buda számára is.
A nyolc pontba foglalt rendtartás redoute, azaz vigadó néven nevezi a báli helyiségeket, és kimondja, hogy farsang idején csakis e vigadókban szabad álarcos, jelmezes maskarádét tartani, másutt nem, még családi magánlakásokban sem. Ez a pont nyilván arra vonatkozik, hogy a fegyveres katonai polícia ellenőrizhesse a bálokat. Álarcosbálokat a három királyok napjától kezdve hetenként kétszer vagy háromszor szabad tartani, este nyolc órától hajnali három óráig. A “hetvened vasárnap” után a bál reggel öt óráig tarthat, a zene e záró órán hallgasson el, ellenkező esetben a bált rendező vállalkozó száz aranyra bírságoltatik meg. Libériás inas csak jelmezben, de álarc nélkül jelenhet meg. A bálokon polgári öltözék is viselhető. Tilos minden ijesztő, a testet teljesen elrejtő jelmez, mint például a szekrény, az oszlop, a cukorsüveg, a denevér, a törpe, az óriás. Tilos a talján karnevál és bábjáték fentemlített minden jelmeze, tilos a papi és szerzetesi jelmez is. Aki ilyesmiben lopakodik a bálterembe, azt a karhatalom vezesse ki. Az álarcokat távozáskor ki-ki tartozik a pénztári cassa előtt levetni, hogy a személyazonosság megállapítható legyen. Az utcára álarcban kimenni nem szabad.
Az ismert német utazó gróf, Hofmannsegg 1793-ban járt Pest-Budán, és útikönyvében egy budai álarcosbálról is beszámol. Megemlíti, hogy ezeken a magyar nemesek magyar módon, kardosan, csizmásan, sarkantyúsan jelentek meg, s így tánc közben a nők szoknyáit megtépték, és bokáikat megsebezték. Megírja, hogy mint néző a bálokon gyakran megjelenik a nádorispán is. A táncolók közül sokan álarc helyett csak egy papiroslapot vagy egy kártyát tűznek a homlokuk elé, aminek az a célja, hogy mégis álarcosok legyenek, és mint ilyenek, ne feszélyezzék a nádort kötelező szertartásos köszöntéseikkel.
A budai táncterem a Fehér Hajóban igen nagy – írja a gróf –, akár nyolcszáz táncost is magába fogadhat. Kevés a szép, fantasztikus női álarc, annál több a páratlanul szép női arc és termet. A világ egyetlen városában sem lehet egyszerre együtt ennyi szép nőt látni. E tekintetben Drezda és Lipcse elbújhatnak Pest és Buda mellett. E sok szépségnek a Magyarországon együtt élő sokféle nemzetiség keveredése az oka.
A nagy magyarbarát gróf kitűnő megfigyelő volt, és véleményünk szerint elsősorban a Vízivárosban láthatta a többféle nemzetiség együttélését.
*Borral is oltották a tüzet
Hajdanában egy-egy nagyobb tűzvész egész városokat, városrészeket pusztíthatott el, nem beszélve a kisebb településekről. Éppen ezért a tűzoltás a városi élet egyik legkomolyabb feladatai közé tartozott: a városban működő céhek mindegyikének meg volt a maga jól körülhatárolt feladata, amelyért tűz esetén felelős volt. Krónikánk következő lapjain a pest-budai tűzoltóság kialakulásáról, megszervezéséről olvashatunk érdekes adalékokat. (Közreadja: Fodor Béla)
Éjjeli tűzesetkor az illető utca ablakaiba égő gyertyákat volt köteles állítani mindenki. A tűzhöz elsősorban a kéményseprő és az ács céh mesterei és legényei vonultak ki. A lovas, szekeres céhek – serfőzők, molnárok, fuvarosok, bérkocsisok – a Városház térre és a tűzoltószertárakba vágtattak. Az utcák lámpásait az üveges, a mézeskalácssütő és a képfaragó céh tagjai gyújtogatták. A Duna-parton a lajtos kocsi hordóit a napszámosok, a favágók és a targoncások töltögették. A városi szivattyús, azaz a vízipuskás szekerek szivattyúit a lakatos, a rézöntő, a bognár, a fazekas, a sarkantyúkovács, a bádogos, a kádár, az övcsináló, a kalapos, a kordoványos tímár és a patkószegkovács céh emberei nyomkodták. Az egyes háztulajdonosok vízipuskái mellé a szappanfőző, a reszelővágó, az esztergályos, a fésűs, az orgonamíves, a kövező, a pálinkafőző és az ecetfőző céh volt beosztva. A Duna-parton a víznek a lajtos szekerekbe való szivattyúzása a tímárvarga céh dolga volt. A vedrekkel való sorbaállást a halász és a molnár céh végezte, a vizet a sütő, a szatócs, a kertész és a keményítő céh meregette. Sort állott a kézről kézre adogatott bőrvedrekkel minden kefekötő, paplanos, gyékényfonó, kesztyűs, kékfestő, tűkovács, köszörűs, magyar és német szabó, harisnyakötő, táskacsináló. A létrákat a serfőzők, asztalosok és kötélverők cipelték. A már elégett, de még parázsló tetőgerendák elhamvasztása és földdel való betemetése a kéményseprő, az ács, a cserepező, a téglaégető és a kőfaragó céh kötelessége volt. A sebesülteket a borbély és a patikus céh mesterei kezelték, az utcára kimentett javakra a kereskedőház tagjai ügyeltek.
Az 1810. szeptember 5-én délben kitört tabáni (vízivárosi) tűzvészt egy Schuller nevű szőlőműves pintérmester házában történt baleset okozta. Az egész Víziváros kinnt dolgozott a hegyi szőlőkben, nem akadt senki, aki oltott volna. Víz sem volt a hegyoldalban, így később borral próbálkoztak oltani, de sikertelenűl. Négyszáz ház égett le, elpusztultak a katonai raktárak, a tűz belekapott a tabáni rác templomba és a katolikus plébániatemplomba. Elpusztult a Duna-vizet a Várba felnyomó Kempelen Farkas tervezte vízvezeték is. A tűz feljutott a Krisztinavárosba, a szikrákat az orkánná fajult szél a Várba, sőt Pestre is átvitte. József nádor lóháton vágtatott le, az Esterházy-regiment gránátosait vezényelte ki az oltáshoz.
Amikor az 1880-as években a Vízivárosban is megjelent a vízvezeték, és már működött az óbudai víztorony, megjelentek a lovas, trombitás, csengős robogó tűzoltókocsik, és a tűzoltók már tömlőkkel locsolták a tüzet.
E sorok írója, mint ötéves vízivárosi kisfiú jól emlékszik arra a Budára is átlátszó óriási tűzre, mely 1890-ben pusztította el a pesti lipótvárosi Gyapjú utcában volt Német Színházat. A hatalmas füstöt a vízivárosi Kapás utca sarkán bámulta az utcai riadt tömeg...
Honismeret-2004 március-április-PeJó
A régi Víziváros társadalmi élete, ha nem is volt olyan idillikus világ, mint amilyennek a külföldi utazók – John Paget, Miss Pardoe, Robert Townson – és a pesti irodalmi romanticizmus láttatni szeretné, de azért sokan és szívesen keresték fel a Víziváros igen kedves és valóban romantikus kis korcsmáit, ahol igen kitűnő budai bort mértek.
A csendes, ódon, régimódi, kispolgári Víziváros a valóságban erős ellenlábasa volt a lármás, újító szellemű, nagypolgári Pestnek. De ez az ellenlábasság soha nem vezetett fegyveres összeütközésekhez. Pest és Buda történetében nyoma sincs az ilyesminek, ami a Nyugat városaiban véres városi harcokba sodorta a fajilag, nemzetiségileg, társadalmilag és vallásilag megosztott polgárokat.
A legmeglepőbbnek azt véljük Pest és Buda vonatkozásában, hogy ez az érzelmi ellenlábasság, a XVIII. század elejétől kezdve úgyszólván teljesen német Pest és a szintén teljesen német Víziváros társadalmi érzületében mutatkozott csak meg. Ám ez is csak gúnyolódásokban, csúfolódásokban, falra firkált rajzokban, azaz kedélyes formákban mutatkozott meg.
Mint erről már írtunk, a XV. század végén a spanyol zsidóból lett kalandor, a Várban lakó Fortunatus Emericus (Szerencsés Imre) ellen feldühödött magyar kurtanemesség a rákosi országgyűlésről betört a Vízivárosba, felrohant a Várba, és meg akarta ostromolni az ottani zsidó fertályt, a budai gettót, de az esztergomi érsek a hajdúival szétverette a támadókat. Arról is írtunk, hogy a XVIII. század elején a hajóhíd pesti hídfőjénél marhaszállítás közben magyar és rác mészárosok verekedtek össze. Azt bizonyosan nem lehet a pesti mészároscéh irataiból megállapítani, hogy a magyar kaszabmesterek és a rác mjeszárok pestiek vagy budaiak voltak-e, azaz hogy a vízivárosi rác és magyar mészárosok összeütközéséről van-e szó. Azt sem lehet megállapítani, hogy mi volt az összecsapás oka: nemzetiségi ellenlábasság vagy az, hogy melyik céh keljen át előbb a marháival a hajóhídon. Mindebből az a tanulság vonható le, hogy a Várban lefolyt csetepaté nem volt lokális, budai eset, mert a támadó magyarok nem budaiak, hanem falusiak voltak, és az érsek sem volt budai. A hajóhídnál lefolyt verekedésről sem lehet tudni, hogy ebben rác, német és magyar ellentét robbant-e ki, vagy csak kenyéririgység volt az összekapás oka. Egyéb ilyesmiről nem tud a pest-budai várostörténet-írás.
“Homo homini Lupus” (Ember embernek farkasa) – mondja az ókori szólás. A nagy angol természettudós, Sir Charles Darwin megírta a “létért folytatott harc”-ot, ami az embert mindig és mindenütt szembeállítja egymással. Ez a háborúk, lázadások, forradalmak és ellenforradalmak forrása.
Ez a társadalmi ellenlábasság a Vízivárosban nem vezetett Pest ellen se véres forradalomhoz, se háborúhoz, hanem kimerült ártatlan csúfolódásokban, gúnyolódó énekekben. A másik oldalon, a Vízivárost egyébként kedvelő Pest részéről is ugyanebben élt, de irodalmi formában.
*Mérföld hosszan egyetlen utcából állt
Az önmagát csak “három B effendi”-nek nevező histórikus a következő sorokban a Víziváros betelepüléséről, a soknemzetiségű lakosságról, a közöttük szinte szükségszerűen kialakuló ellentétről értekezik. Szerencsére ezek a nemzetiségi “afférok” legtöbbször csak gunyoros dalokban, szokásokban és csúfolódó ragadványnevekben nyilvánultak meg. (Közreadja: Fodor Béla)
Már többször megírtuk, hogy a XVIII. századi külföldi utazók mit írtak a Duna-parton Budafoktól fel Újlakig, vagyis a Gellért-hegy alvégén lévő kerek talpú bástyától, az általunk sokszor említett Kakas kapuig terjedő, mérföld hosszan egyetlen utcából álló Vízivárosról. Az egyetlen igazi utca a máig meglévő Fő utca, melyből a Kapucinus templomnál ágazott ki az Iskola utca és ennek rövid folytatása, a szintén máig meglévő Gyorskocsi utca.
A négyszögletű alaprajzát megőrző XVIII. századi Pest, melyet fent, oldalt és lent városfal és városárok zárt egységgé, lenézte a mérföld hosszú, keskeny Vízivárost. Azt mondta róla a szólásmondás, hogy “A Víziváros egy hosszú, vékony kolbász!” Részünkről ebben a gúnyoros mondásban kettős értelmet kívánunk megállapítani. Az egyik az, hogy a gúnyolódó német az ujjnyi vékony “lengyel kolbászra”-ra gondolhatott, a másik a máig élő német szólás “Das ist mir Wurst!” (Ez nekem kolbász!) Ennek hasonló az értelme, mint a magyar “kutyába se veszem”-nek.
Mindez minden időkre és helyekre álló magyarázatát adja azoknak a gúnyos szólásoknak, daloknak és egyebeknek, melyekkel a régi Víziváros magyarjai és németjei a többi nemzetiségeket illették. A magyar utcagyerek, ha karcsúra fűzött, míderes, festett arcú, kalapos pesti nőt látott, kórusban azt énekelte, amit apjától hallott: “A pesti dáma mind görbe, a pesti frájla is görbe! / Ha görbe, görbe rugjad gödörbe, / Pingált az arca, rugjad hát farba, / A földet söpri a sleppje farka.”
Az egészséges életű budai kispolgár véleményünk szerint, azért mondta a pesti asszonynépet görbének, mert a pesti nagypolgári családok egymásba házasodása miatt sok nő lehetett degenerált, görbelábú vagy púpos.
A török használta arcpirosító, körömfestő, ajak- és szemöldökfestő népies magyar neve pórum lévén, a vízivárosi utcagyerek ezt énekelte a kifestett képű pesti dámára: “Pórum, pórum festékes! A kisasszony penészes!”
A francia “pirosító” – a mai rúzs őse – a régi időkben Bécsben készült, a patikárosok és a zsidó szatócsok árusították, vászondarabra volt kenve, ezért lett a magyar gúnyneve “bécsi rongy”. Ezért énekelte a vízivárosi suhanc is: Zsidó, zsidó, öreg zsidó, van-é néked pirosító? / Halovány a babám arca, pirosító kéne arra.”
Dívott Pesten a rizspor (puder) is, a dáma puderezte magát. Az arcfestés neve sminkolás (Schmink) volt.
Ide tartozik Petőfinek az 1840-es években írt Pest című csúfondáros verse. Ebben a pesti utca – nyilvánvalólag a Herren gasse (Urak utcája) – lármáját, a kifestett képű és fardagályos dámákat és ficsúrokat, valamint az elegáns arszlánokat gúnyolja: “A vargainasok pofozkodása, / A bérkocsisok embergázolása, / A zsebmetszők, a pörölő kofák, / Az embert mind igen mulattatják! / S azt kell még látni, hogyha szép időben / Sétára kél a tarka-barka nőnem! / Mi szépek ők, mi szépek teringette! / Elől kifestve és hátul kitömve! / Hát ahol a dicső arszlánok járnak, / Azt nevezem aztán baromvásárnak!”
*Dereglyén furmányozott telepesek
A török uralom alatt a Víziváros a Vár védelmét szolgálta, így 1686-ban, Buda visszavívásakor szinte teljesen elpusztult. Benépesülése lassan indult meg, és elsősorban Németföldről érkezők telepedtek le a városrészben. Kéziratos krónikánk erről az időszakról és az ezzel kapcsolatos társadalmi, nemzetiségi ellentétekről szól, felvillantva ennek lélektani vonatkozásait is. (Közreadja: Fodor Béla)
Az ókortól kezdve a Duna dereglyéi és tutajai hozták le magyarföldre, tehát a budai Vízivárosba is, a vándorló, szerencsét kereső kóborlókat, de a betelepítetteket is ezen a vízi úton szállították. 1686 után a bécsi kormány fejszámra talléron vásárolta össze a sok kis német állam elszegényedett nemességétől azokat a jobbágy parasztokat, akiket a kék és fehér színre mázolt bajor dereglyék furmányoztak le egészen Budáig.
Ezek a telepesek itt, a Vízivárosban lettek és emelkedtek fel a paraszti sorból jómódú, tekintélyes városi polgárokká. A XVIII. század végétől kezdve az első telepesek utódai lenézték az újonnan bevándoroltakat: németeket, olaszokat, franciákat és felvidéki tótokat, noha nagyapáik ugyanilyen bevándoroltak voltak. A lenézett letelepedőket az “ideszalajtott” és a “jövevény” gúnynévvel csúfolták. Ezek is bajor dereglyén jöttek le a Dunán a Vízivárosba. Mint sok leírás szól erről, a bajor dereglyések megfizettették a leutazás díját, de az, aki a dereglyén evezett, az ingyen utazott. Ez lett az alapja a hosszú életű csúfondárosságnak, amely abból állott, hogy a Dunán leérkezett jövevényeket csúfoló a bal kezére rátette a jobb keze tenyerét, így csónakfélét formált, a két keze hüvelykujját pedig mint evezőt mozgatta. Ezzel jelezte, hogy az újdonsült jövevény így evezett le a Dunán a Vízivárosba.
Az óbudai, újlaki és vízivárosi német lenézte és megvetette az újlaki svájci olasz kézműveseket, és braunhaxler néven csúfolta őket barna bőr lábszárvédőikért. A vízivárosi magyar az ottani németet az északi szláv svaba névből lett sváb névvel is titulálta. Volt zsidó faji ellentét is, ha ez nem is vezetett zsidót üldöző antiszemitizmushoz, mint az egykorú cári Oroszországban. A vízivárosi német a “disznó zsidó”, “büdös zsidó” megvető szót használta, véleményünk szerint azon az alapon, hogy a disznózsírral főző német a legtisztább, rituálisan mosakodó és fürdőző zsidón is érezte a libazsír és a marhafaggyú szagát.
A régi vízivárosi polgárnak, mint minden városlakónak, megvolt a maga büszke, önérzetes tudata önnönmagáról, ez volt az ő lokálpatriotizmusa. Idegen szemmel nézte az arisztokratikus hivatalnoki Várat is, a szerény Óbudát is, a Vár udvartartásának inasai, cselédjei, kocsisai által lakott újdonsült Krisztinavárost is és főleg a fejlődő, lüktető, nagy életű, lármás Pestet. Érezte az ő szűkebb hazája, a Víziváros ódon régiségét: konzervatív volt, megvetette mindazt, ami új. A XVIII. század végén újjáépülő Pestet is ezért nézte le, nem tudva, hogy Pest ugyanúgy kétezer éves múltú. A Víziváros és Pest ellenlábasságát azzal a társadalomlélektani és földrajzi ténnyel is magyarázni óhajtjuk, hogy ezt a két világot a hatalmas Duna úgy szigeteli el egymástól, mint Párizst a Szajna. Ezek nem csupán topográfiai tények, hanem megvan a társadalomlélektani kicsapódásuk is. Az, amit elsőül a XIX. század elején a kitűnő városhistorikus, Herr Franz Schams patikusmester vett észre először: Pest a facér, meztelen, kellemetlen szagú “ifjú leányzó”. Ez a budai “Pest, feketére fest!” szólás társadalomlélektani magyarázata.
A budaiak Pestet valami romlott erkölcsű, rontó, hivalkodó világnak látták, s nem nézték jó szemmel, hogy a budai fiatalság átjár Pestre.
*“Tót atyafiak” Budán
A török kiűzése után elnéptelenedett Vízivárosba sokféle nemzetiség költözött. A jelentős számú német és magyar lakosság mellett éltek itt szlovákok, szerbek, olaszok és zsidók is, krónikásunk szerint minden jelentősebb súrlódás nélkül. A kép minden bizonnyal idillikus, de jó olvasni, hogy a vízivárosi “olvasztótégely” népei csak ártatlan szóviccekkel és tréfás gúnyolódással bántották egymást. Krónikaírónk is a kissé pejoratív “tót” elnevezést használja a szlovákokra, de – amint az a szövegből kiderül – minden bántó szándék nélkül. (Közreadja: Fodor Béla)
1849 után minden vízivárosi ember tudta, hogy az óbudai zsidó közösség a szabadságharc idején több száz zsidó legényt lóval, lószerszámmal, fegyverrel, honvéduniformissal ruházott fel. S azt is tudta mindenki, hogy General Haynau bosszúból micsoda hallatlan sarcot rótt rá az óbudai zsidóságra. Tudott mindenki a pesti váci temető – ma Lehel tér – melletti zsidótemetőben eltemetett, Buda 1849-es ostrománál elesett zsidó honvédek sírjairól, s a művelt vízivárosiak tudtak Falk Miksa, Horn Ede és a szabadságharc tábori rabbijának, Löw Lipótnak a működéséről. A Vízivárosban ezért nem volt antiszemitizmus.
Ugyanez áll a vízivárosi németségnek és magyarságnak az ottani tótokhoz való viszonyára is. A vízivárosi régi Fazekas tér – ma Szilágyi Dezső tér – volt a tót piac, illetőleg az Ipolyról, a Vágról és a Garamról Komárom mellett a Dunán Budára leereszkedő tót tutajosok kikötője. (A pesti tótok kikötője a mai Parlament előtti parton volt.) A Fazekas tér nevét ugyanis az itt tanyázó, árusító tót fazekasokról kapta.
A vízivárosi tótok szabadon dolgoztak, és folytatták piaci és házaló kereskedésüket, viselték fehér nemez (halina-) nadrágjukat, zekéjüket, rézdíszes tüszőiket, széles karimájú kalapjukat. A helybéliek szívesen fogyasztották a sokféle tót túrós és krumplis ételt, a szilvából párolt pálinkát, az ízletes aszalt gyümölcsöket, sajtokat. A “tót atyafi” ugyanolyan békességben élt a német és magyar lakosság között, mint a szorgos és ügyes zsidó.
A vízivárosi német és tót békességét jellemzi az is, hogy Budakesziről való sváb legények házaltak kordén Budára becipelt erdei földdel, a vízivárosi udvari kis kertekbe és virágos cserepekbe valóval. “Ertei felt vedjenek!” – kiáltottak be a vízivárosi udvarokba. A jószívű budakesziek azt is megengedték, hogy tavasszal a fiatal tót suhancok is házaljanak az ottani hatalmas erdőkből származó földdel.
Az 1831-ben a felvidéki Stur által megindított panszlavizmus nem zavarta meg a vízivárosi német, magyar és tót barátságot. Az 1900-as években izgató Juriga és Hlinka aknamunkájáról itt senki más nem vett tudomást, mint az akkori államügyészség, mely a váci börtönbe csukatta őket, ahol idillikus börtönéletet élhettek. E sorok írója 1909-ben mint huszonnégy éves ifjú egy szerelmi ügyből fakadt párbaja miatt egynapos államfogházat ült Vácott. Ott látta Pan Jurigát saját bútoraival berendezett szobájában, látta könyvtárát és sakktábláját is.
*Írók és poéták tanyája volt
Budán a Víziváros és a Rácváros sokáig megőrizte falusias, kisvárosi jellegét, és egészen az 1930-as évekig, a Tabán lebontásáig, kedvelt helye volt a magányra, a csendre és jó budai vörösborra vágyódó nagyvárosi művészvilágnak. Nem volt ez másképp a magyar irodalom kialakulásának hajnalán sem, amikor a vidékről felkerült elszegényedett nemesi ifjak a kalandos irodalmi pályára léptek. Erről a vízivárosi tradícióról számol be krónikásunk az alant következő részben. (Közreadja: Fodor Béla)/p>
Pest írói többnyire kertnélküli, sötét, szűk udvarra néző harmadik emeleti szobákban laktak. A legtöbben falusi kúriáikat és birtokukat vesztett családok fiai voltak, akiknek a vízivárosi zöldellő dombok és földszintes házak az elmúlt gyermekkort idézték fel. A városban kávéházakban éltek, “kávén és dohányon henyéltek”, mint ahogy Kosztolányi Dezső írta, ám a Vízivárosban, a kertes kis kocsmákban budai bor volt az italuk. Pest a kávé városa, az intellektus, a hajsza városa, a Víziváros a bor és a csend városa volt számukra.
Mint ezt több helyütt megírtuk, a középkori olasz Nobile családból származó Conte Giuseppe degli Guadagni – utóbb magyarrá asszimilálódott Gvadányi József gróf – a maga falunosztalgiáját és a bécsiessé lezüllött XVIII. századvégi Pesttől való utálkozását 1789-ben írta meg a Falusi Nótáriusban. Önmagát írta meg e verses regényben. Pest idegen volt számára, de szerette a csendes, regényes Óbudát, az ódon Budát és a Vízivárost.
Csokonai Vitéz Mihály is megvetője volt az elnémetesedett Pestnek. Csak rövid ideig tartózkodott a városban, a hajóhíd közelében levő Nagy Kávéház utcában lakott, leveleit ide erre a címre kérette. Az utca, mely utóbb Nagyhíd, ma Deák Ferenc utca lett, a pesti északi városfal alján futott. Duna-parti felvégén ott volt a számos külföldi útleíró által magasztalt Nagy Kávéház, más néven Márványos Kávéház, melyet a vízivárosi első magyar–német színház megteremtője, Tuschl Sebestyén alapított. A Nagy Kávéház utcában volt a Két Oszlop Kávéház is. Itt csalta ki 1799-ben egy éjszaka Tomanek Ferenc pesti prókátor Szollártsik István jurátustól egy titokzatos összeesküvés részleteit. Ezt másnap jelentette Sándor Leopold főherceg budai nádorispánnak. Csokonai bizonyosan tudhatott a Két Oszlop Kávéházban történt esetről. De tudott a Három Oszlop Kávéházban folyó züllött kártyás életről is.
Az öreg páter Virág Benedeknek és fiatalabb barátjának, Berzsenyi Dánielnek a Víziváros iránti szeretete kapcsolatban volt egymással. A páter öreg napjait a tabáni plébániatemplom szentélye sarkán volt régi Arany Szarvas pékházban éldegélte, nagy szegénységben. A Kosztolányi Dezső által megénekelt régi ház, mely az 1944-es bombázások során elpusztult, ott volt a Tabánból a Dunához, a hajóhídhoz levezető Hajóhíd utca sarkán. Berzsenyi Dániel, Horváth és Vitkovics az öreg páterrel együtt esténként a hajóhídhoz sétált. Berzsenyi és két fiatal barátja a friss, esti dunai levegőt kiélvezve, a hajóhídon sétáltak át Pestre. A jó öreg páter csak a hajóhíd közepéig ment velük, s ott visszafordult. Nem akarta látni a zajos Pestet.
*Asztaltársaságok bűvkörében
Krónikásunk az első világégés előtti boldog vízivárosi békeidőket eleveníti fel, és egyben szelíd nosztalgiával emlékezik vissza saját fiatalkorára is. A korcsmák asztalainál egybegyűlt társaságokra, melyeknek nem egy tagjából később híres tudós, művész lett, és akik fiatal, bohém éveik jelentős részét itt töltötték, a nyugalmas vendéglőkben és az ódon hangulatú szűk kis utcákban. (Közreadja: Fodor Béla.)
A régi Víziváros kiskorcsmáit elözönlő pesti emberekről nincsenek pontos statisztikai adataink, ezért csak azon rétegről írunk, melyhez 1907 és 1914 között e sorok írója, az egykori pesti ifjú is tartozott. E réteg a pesti szellemi élet “aranyifjúsága” volt, a múzeumok, könyvtárak huszonéves gyakornokai, akik öregségükre országosan is ismert nevek lettek, de már hármójuk kivételével, mind odajutottak, ahová a legrégibb magyar nyelvemlék a Halotti beszéd mondja: Mind ahhoz járók vagymunk!
Az alább elsoroltak, mind ifjú doktorok, a hét minden szombat estéjén átkeltek a Dunán, és a régi Víziváros egyik legkedvesebb ódon utcája, az Ötpacsirta (ma Csalogány) utca finom rokokó stílű házában, a volt Pacsirta vendéglő udvarán vacsoráztak.
Ott volt a dalmata származású fiatal Gerevich Tibor, utóbb európai hírű műtörténész, egyetemi professzor, a római Magyar Intézet igazgatója. Ott volt az olasz származású Zambra Gino, utóbb az olasz irodalom professzora a pesti egyetemen, ott volt a horvát katonacsalád utóda, Jakubovich Emil, utóbb a Nemzeti Múzeum levéltárának főigazgatója, Bajza Jóska, a poéta Bajza József atyjafia, szintén egyetemi professzor. Ott volt a Nemzeti Múzeum románszakértője, az erdélyi Constantiu Sulica, utóbb a szegedi egyetem könyvtári főigazgatója, Holub Jóska, a historikus, utóbb a pécsi egyetem professzora. Ott ült köztünk Madarassy Laci, utóbb kiváló etnográfus, Harsányi Pali, utóbb a Nemzeti Múzeum éremtárának vezetője. Ott volt Rédey Tivadar, utóbb az Akadémia tagja, a Napkelet című folyóirat szerkesztője, Trócsányi Zoltán, sok kitűnő kötet szerzője, utóbb a pesti Orosz Intézet megszervezője, Fitos Vilmos filozófus, Tóth Zoli, utóbb a Nemzeti Múzeum régiségtárának igazgatója, ott volt a Nemzeti Múzeum főtitkára, a svájci francia emigráns hugenotta utód, Isoz Kálmán, a magyar zenetörténész, Pasteiner Iván, utóbb az Egyetemi Könyvtár főigazgatója. Ott volt e sorok írója is, szintén a Nemzeti Múzeum könyvtári gyakornoka.
Egy másik társaság 1914 előtt a Naphegy oldalán volt Hét Rózsaszál kocsmában gyűlt össze: Dömötöri Halász Gyula fordító, a regényíró Újhelyi Nándor, a poéta Turchányi Elek.
Az 1920-as években Szabó Dezső író és társasága: Rozványi Dezső, Lendvai István újságíró, szerkesztő, Farkas László botanikus a Hadnagy utcában volt rác Marada korcsmában gyűlt össze. A krisztinavárosi Zöldfa vendéglő állandó vendége volt a törvényszéki írásszakértő Blockner-Balázs Dezső és sok pszichológus barátja.
A Pestre átszármazott budai öregdiákok tanyája a Csalogány utcai Zöld Hordó volt. Az egyik társaság Cigánypecsenyések néven nevezte magát az Arany Kacsa asztalánál. A korcsmák előtt fiákerek és konflisok százai álltak.
A vidékről felrándultak úgyszólván soha el nem mulasztottak egy vízivárosi vacsorát. Vacsora után pedig elözönlötték a budai kávéházakat: a kedélyes Philadelphiát, az öreg Beigelbeck bácsi Színkör kávéházát, a Pozsonyt és a többit. Az Iskola utcában volt Noé Bárkája vendégei valóban olyan tarkák voltak, mint a mindenféle állattal Noé apánk bárkája: hosszú padokon bécsi módra egymás mellett ült a penzionátus generális, a kéményseprőmester, a miniszteri tanácsos, a diák és a kiskereskedő.
Ezt a vízivárosi életet az első világháború elsodorta. 1919 őszén már megjelent itt is az amerikaias új élet, a jazz, a tangó, a shimmy. A háború előtti pesti értelmiségiek helyét a börze új keletű spekulánsai foglalták el a Vízivárosban is. Azután jött a defláció, és sepert tovább. “Sic transit gloria mundi!” – Így múlik el a világ dicsősége! Így múlt el a Víziváros egykori élete kedves, egyszerű, régimódi romantikája.
*Farsangok a Falk-házban
A krónika következő lapjain a vízivárosi fertályban tartott hajdani farsangi bálok világából, szertartásaiból kapunk ízelítőt. A XVIII. században eldurvult, szabadossá váló maszkabálokat Mária Terézia rendelete próbálta ártatlanabb mederbe terelni, valószínűleg kevés sikerrel, mert a szórakozni vágyó polgárság már akkor is kevéssé törődött a rendeletekkel. (Közreadja: Fodor Béla.)
A pesti és budai farsangi bálok híresek voltak Magyarországon, de külföldön is. A budai vízivárosi álarcosbálok már a XVIII. században is igen kedveltek voltak. Ezeket a bálokat a Fő utcában máig épen álló Falk-házban, vagyis a Fehér Kereszt fogadó emeleti nagytermében tartották. A vendégfogadó Franz Josef Falk tulajdona volt, ő bérelte a pest-budai hajóhíd jövedelmét. Ezek az álarcosbálok igen eldurvultak, közönségük nagyon vegyes volt, tehát a szigorú erkölcsű asszonykirály, Mária Terézia parancsára a pozsonyi Helytartótanács 1773-ban Báli Rendtartást bocsátott ki az ország minden szabad királyi városa, így Buda számára is.
A nyolc pontba foglalt rendtartás redoute, azaz vigadó néven nevezi a báli helyiségeket, és kimondja, hogy farsang idején csakis e vigadókban szabad álarcos, jelmezes maskarádét tartani, másutt nem, még családi magánlakásokban sem. Ez a pont nyilván arra vonatkozik, hogy a fegyveres katonai polícia ellenőrizhesse a bálokat. Álarcosbálokat a három királyok napjától kezdve hetenként kétszer vagy háromszor szabad tartani, este nyolc órától hajnali három óráig. A “hetvened vasárnap” után a bál reggel öt óráig tarthat, a zene e záró órán hallgasson el, ellenkező esetben a bált rendező vállalkozó száz aranyra bírságoltatik meg. Libériás inas csak jelmezben, de álarc nélkül jelenhet meg. A bálokon polgári öltözék is viselhető. Tilos minden ijesztő, a testet teljesen elrejtő jelmez, mint például a szekrény, az oszlop, a cukorsüveg, a denevér, a törpe, az óriás. Tilos a talján karnevál és bábjáték fentemlített minden jelmeze, tilos a papi és szerzetesi jelmez is. Aki ilyesmiben lopakodik a bálterembe, azt a karhatalom vezesse ki. Az álarcokat távozáskor ki-ki tartozik a pénztári cassa előtt levetni, hogy a személyazonosság megállapítható legyen. Az utcára álarcban kimenni nem szabad.
Az ismert német utazó gróf, Hofmannsegg 1793-ban járt Pest-Budán, és útikönyvében egy budai álarcosbálról is beszámol. Megemlíti, hogy ezeken a magyar nemesek magyar módon, kardosan, csizmásan, sarkantyúsan jelentek meg, s így tánc közben a nők szoknyáit megtépték, és bokáikat megsebezték. Megírja, hogy mint néző a bálokon gyakran megjelenik a nádorispán is. A táncolók közül sokan álarc helyett csak egy papiroslapot vagy egy kártyát tűznek a homlokuk elé, aminek az a célja, hogy mégis álarcosok legyenek, és mint ilyenek, ne feszélyezzék a nádort kötelező szertartásos köszöntéseikkel.
A budai táncterem a Fehér Hajóban igen nagy – írja a gróf –, akár nyolcszáz táncost is magába fogadhat. Kevés a szép, fantasztikus női álarc, annál több a páratlanul szép női arc és termet. A világ egyetlen városában sem lehet egyszerre együtt ennyi szép nőt látni. E tekintetben Drezda és Lipcse elbújhatnak Pest és Buda mellett. E sok szépségnek a Magyarországon együtt élő sokféle nemzetiség keveredése az oka.
A nagy magyarbarát gróf kitűnő megfigyelő volt, és véleményünk szerint elsősorban a Vízivárosban láthatta a többféle nemzetiség együttélését.
*Borral is oltották a tüzet
Hajdanában egy-egy nagyobb tűzvész egész városokat, városrészeket pusztíthatott el, nem beszélve a kisebb településekről. Éppen ezért a tűzoltás a városi élet egyik legkomolyabb feladatai közé tartozott: a városban működő céhek mindegyikének meg volt a maga jól körülhatárolt feladata, amelyért tűz esetén felelős volt. Krónikánk következő lapjain a pest-budai tűzoltóság kialakulásáról, megszervezéséről olvashatunk érdekes adalékokat. (Közreadja: Fodor Béla)
Éjjeli tűzesetkor az illető utca ablakaiba égő gyertyákat volt köteles állítani mindenki. A tűzhöz elsősorban a kéményseprő és az ács céh mesterei és legényei vonultak ki. A lovas, szekeres céhek – serfőzők, molnárok, fuvarosok, bérkocsisok – a Városház térre és a tűzoltószertárakba vágtattak. Az utcák lámpásait az üveges, a mézeskalácssütő és a képfaragó céh tagjai gyújtogatták. A Duna-parton a lajtos kocsi hordóit a napszámosok, a favágók és a targoncások töltögették. A városi szivattyús, azaz a vízipuskás szekerek szivattyúit a lakatos, a rézöntő, a bognár, a fazekas, a sarkantyúkovács, a bádogos, a kádár, az övcsináló, a kalapos, a kordoványos tímár és a patkószegkovács céh emberei nyomkodták. Az egyes háztulajdonosok vízipuskái mellé a szappanfőző, a reszelővágó, az esztergályos, a fésűs, az orgonamíves, a kövező, a pálinkafőző és az ecetfőző céh volt beosztva. A Duna-parton a víznek a lajtos szekerekbe való szivattyúzása a tímárvarga céh dolga volt. A vedrekkel való sorbaállást a halász és a molnár céh végezte, a vizet a sütő, a szatócs, a kertész és a keményítő céh meregette. Sort állott a kézről kézre adogatott bőrvedrekkel minden kefekötő, paplanos, gyékényfonó, kesztyűs, kékfestő, tűkovács, köszörűs, magyar és német szabó, harisnyakötő, táskacsináló. A létrákat a serfőzők, asztalosok és kötélverők cipelték. A már elégett, de még parázsló tetőgerendák elhamvasztása és földdel való betemetése a kéményseprő, az ács, a cserepező, a téglaégető és a kőfaragó céh kötelessége volt. A sebesülteket a borbély és a patikus céh mesterei kezelték, az utcára kimentett javakra a kereskedőház tagjai ügyeltek.
Az 1810. szeptember 5-én délben kitört tabáni (vízivárosi) tűzvészt egy Schuller nevű szőlőműves pintérmester házában történt baleset okozta. Az egész Víziváros kinnt dolgozott a hegyi szőlőkben, nem akadt senki, aki oltott volna. Víz sem volt a hegyoldalban, így később borral próbálkoztak oltani, de sikertelenűl. Négyszáz ház égett le, elpusztultak a katonai raktárak, a tűz belekapott a tabáni rác templomba és a katolikus plébániatemplomba. Elpusztult a Duna-vizet a Várba felnyomó Kempelen Farkas tervezte vízvezeték is. A tűz feljutott a Krisztinavárosba, a szikrákat az orkánná fajult szél a Várba, sőt Pestre is átvitte. József nádor lóháton vágtatott le, az Esterházy-regiment gránátosait vezényelte ki az oltáshoz.
Amikor az 1880-as években a Vízivárosban is megjelent a vízvezeték, és már működött az óbudai víztorony, megjelentek a lovas, trombitás, csengős robogó tűzoltókocsik, és a tűzoltók már tömlőkkel locsolták a tüzet.
E sorok írója, mint ötéves vízivárosi kisfiú jól emlékszik arra a Budára is átlátszó óriási tűzre, mely 1890-ben pusztította el a pesti lipótvárosi Gyapjú utcában volt Német Színházat. A hatalmas füstöt a vízivárosi Kapás utca sarkán bámulta az utcai riadt tömeg...
