RÁDIÓ ANNO

Kosztolányi Dezső

Szavak a rádióról és a távolbalátásról
Barna mahagónidoboz, bűvös szekrény, ékszertartó, zengő kalit,kincseskamra, néha lomtára,papírkosára, szemetesládája, sőt köpőcsészéje mindenféle hangnÓak, mely a föld és ég között lármáz. Fogomvele az egész világot. Rádióm azonban még hatalmasabb. Az engem fog, aki szintén egy világ vagyok, fog és nem ereszt.Rajtakapom magam, hogy rádió szaknyelven fejezem ki irodalmi ítéleteimet. Egy zavaros költő verseiről azt írom: "Gramofonhangverseny, régi lejátszott lemezekkel, légköri zavarokkal." Az édes kisfűzfapoéta költészetéről:"Könnyű vacsorazene, mely súlyos étvágytalanságot okoz." Shakespeare-ről pedig:"Teljesen elszigetelt, nyolclámpás lángelme,fogni lehet vele az egész földet és az egész eget."Vérszemet kapok. Napról napra fennhéjázóbb leszek. Nem hatódom meg többé attól, hogy hallom Algírt és Moszkvát, és hogy egy falon át színről színre szemlélhetem a moziképeket. A távolbalátás, távolba-hallás mellé sürgősen követelem a távolbaszaglást, távolbaízlést és távolbatapintást is: szagolni akarom télen a szobámból a pármai ibolyát, ízlelni a konstantinápolyi piláfot és tapintani forró nyárbana grönlandi havat.Hajnal felé, mikor minden állomás hallgat, és New York még nem jelentkezik,fülsiketítő füttyöt hallok, oly erőset,riadalmasat, hogy az csak a túlvilágról érkezhet. Tisztogatom,finomítom, gömbölyítem.Egyelőre még nem "jön be". Ki üzen nekem onnan, mit akar közölni velem?

A kristálydetektor, a lámpa, a varázsszem és a tranzisztor

A rádiózás története a XIX. századba nyúlik vissza. A rádióvevő ősének Hertz rezonátora tekinthető, amellyel 1887-88-ban kísérletben bizonyította az elektromágneses hullámok létezését. Az olasz Marconi 1894-ben mutatta be a távközlés„A magyarkultúra fegyvertára erős fegyverrel gyarapodott. Ez a fegyver a most meginduló broadcasting. Fogadalmat teszek arra, hogy minden üzleti szempontot háttérbe szorítva, tisztán csak a magyar kultúra szempontját szem előtt tartva fogjuk ezt a fegyvert kezelni” – ezekkel a szavakkal nyitotta meg Kozma Miklós, az MTI vezérigazgatója 1925. december 1-jén a magyar rádióhírmondó budapesti állomását.

Az első rádióműsort 1914-ben sugározták a belgiumi Lackenben, 1921-ben pedig Pittsburghben útjára indult az első rendszeres adás. A rádióműsor-szórás hamarosan Európában is elterjedt: 1922-ben megalakult a British Broadcasting Co. Ltd. (BBC), és Németországban két magántársaság megkezdte a sugárzást.

Magyarországon a rádiózás Európában egyedülálló előzménnyel vette kezdetét, amely nem volt más, mint a Telefonhírmondó. Puskás Tivadar – a telefonközpont létrehozója – Budapesten 1893. február 15-én indította el a telefonhálózaton keresztüli hír- és műsorközlést. A magyar rádióműsor-szórás 1925. december 1-jén hivatalosan is megindult, aminek előre látható következménye volt, hogy a drótnélküli rádió hamarosan vetélytársa lett a telefonhírmondónak, majd háttérbe is szorította.

Az első rendszeres rádióadás elindítását követően világszerte megkezdődött a készülékek ipari szintű előállítása. Magyarországon az Egyesült Izzóban gyártott elektroncsövek felhasználásával a Telefongyárban 1917-18-ban már folyt a katonai rádióadóvevő-gyártás, de nyolc évet kellett várni arra, hogy kezdetét vegye a nem katonai célú rádiókészülékek előállítása, amelyek jelentős része - az 1930-as évek közepéig - a németTelefunken cég licence alapján készült.

A Magyar Wolfrámlámpagyár 1925-ben kezdte meg a rádiókészülékek gyártását, és termékeit Orion márkanéven hozta forgalomba. A Philips cég magyarországi érdekeltsége 1931-ben indította el a rádiógyártást. A Standard Villamossági Rt., mely az Egyesült Izzó részlegéből alakult, 1928-tól az 1940-es évek végéig töltött be fontos szerepet a hazai előállításban. A Siemens cég 1941-ben jelent meg a magyar piacon, és a háború végéig vette ki a részét a gyártásból. A Vadásztölténygyár – későbbi nevén Videoton – 1955-től csatlakozott a vevőkészülékek gyártóihoz. A nagyobb cégeken kívül mintegy 30 kisebb-nagyobb gyár is ezek közé tartozott. Így például az Ericsson Magyar Villamossági Rt. (1924-26.), az Engel Károly által alapított EKA cég (1934-47.), a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár (BHG) (1955-56.) és a Fénycső K.SZ. (1956-57.). A jelentős számú üzem létrejötte egyúttal azt is jelentette, hogy Magyarország európai nagyhatalom lett e téren: a siker csúcsán hazánkban készült a világ rádióinak 30 százaléka.

Visszatérve az őskorra, a legelső rádiók vezeték nélküli kristálydetektoros vevőkészülékek voltak. Ezt a típust az amerikai G. W. Pickard találta fel 1906-ban. A detektoros rádiónak az volt az előnye, hogy a működtetéséhez nem volt szükség hálózati áramra vagy telepekre, a hátrányát viszont az jelentette, hogy csak a közeli, nagy teljesítményű adásokat tudta venni, és az állomáselválasztó képessége is gyenge volt. Ráadásul ezt a készüléket egyszerre csak egy személy hallgathatta fülkagylóval. Ha már többen szerették volna hallgatni az adást (például a család többi tagja), akkor hangszóróra volt szükség. Ám ezt a kristálydetektor egyedül nem tudta megszólaltatni, ezért az éterből fogott jelet fel kellett erősíteni. Erre találták ki az elektroncsövet, amelynek az volt a feladata, hogy a beérkező jelek megerősödjenek, tízszeres-húszszoros értékeket érjenek el.

Elektroncsöves készülékeket már az I. világháború idején gyártottak katonai célokra, ám Magyarországon csak 1925-től hozták forgalomba a lámpásnak elkeresztelt elektroncsöves rádiókat. A harmincas évektől kezdődött a többlámpás rádiók gyártása. Ezek már szupervevők voltak több hullámsávval, ugyanis a hosszúhullám és a középhullám mellett a rövidhullám is megjelent.

Az elektroncsöveket végül 1930-ban szabványosították, s ezzel párhuzamosan egységessé vált a rádiókészülékek kinézete is: az egyik oldalon volt a hangszóró, míg a másik oldalon a skála, a kezelőgombok és a varázsszem. Ez utóbbit 1938-39 körül abból a célból találták ki, hogy az adó erősségét jelezze. Nyugat-Európában már az 1920-as évek elején gyártottak csöves készülékeket, melyek egy lapos dobozból álltak, tetejükön a rádiócsövekkel, és a dobozhoz tartozott még egy hajlított formájú hangszóró (exponenciális tölcsér) is, az úgynevezett hattyúnyak.A hazai lakosság körében az 1939-40-es „Néprádió-akció” révén terjedhetett el a rádiókészülék. Az ötlet Hóman Bálint nevéhez fűződik, aki úgy vélte, a magyar lakosság megérdemelne egy olcsó, szolid küllemű, „lámpás” rádiókészüléket. A „Hóman-féle Néprádió” gyártására négy budapesti rádiógyárral (Orion, Philips, Telefunken és Standard) kötött megállapodást a kereskedelemügyi minisztérium. Az első Néprádió Kossuth-címerrel ellátott, középhullám hallgatására alkalmas bakelitkészülék volt. A kereskedelmi ára 48 pengőt tett ki, viszont 24 havi részletfizetéssel már 2-3 pengőért hozzá lehetett jutni. A Néprádió iránt meglehetősen nagy kereslet mutatkozott: 1939 októberére 130 ezerre nőtt az igénylők száma, jóllehet a kormány mindössze 20 ezer készülék gyártására kötött szerződést a gyárakkal. Ezért szükség volt a második Néprádió-akció megindítására: 1940 februárjában 25 ezer készülék gyártásáról döntöttek. A népvevő azonban a gyárak szempontjából nem számított igazán jó üzletnek, ami azzal járt, hogy további akciókra ekkor nem került már sor. A legyártott 45 ezer készülék egyáltalán nem elégítette ki keresletet, a falvakba szinte semmi sem jutott belőle. Így a II. világháborúig a magyar lakosság többsége detektoros rádiót használt.