Ivóvíz a zongorában: a gellérthegyi víztároló
2010.03.22
Március 22-ike a víz világnapja. Ez alkalomból Budapest vízellátásának központi helyszínére, a gellérthegyi víztárolóba látogattunk el, ahol rátaláltunk két zongorára.
A létesítmény a vízhálózat fontos eleme: kis fogyasztásnál tárolják, nagy fogyasztásnál pótolják a szükséges vízmennyiséget, biztosítják a megfelelő, egyenletes víznyomást, és még oltóvizet is adnak a tűzoltóságnak. A beruházás a 70-es évek egyik legnagyobbika volt. Akkoriban azzal számoltak, hogy 2000-re Budapest lakossága eléri a 2,25 milliót, a vízfogyasztás napi maximuma pedig az 1,82 millió köbmétert.
Ehhet jelentősen novelni kellett atároló kapacitást .A helyszín kijelölésénél három fontos szempont volt. Először, elegendő méretű szabad helyre volt szükség. Másodszor, a fogyasztók, a vízhálózat közelében kellett maradni. Harmadrészt, megfelelő magasságban kellett a létesítményt elhelyezni. A tárolók egyrészt javították a belvárosi nyomásviszonyokat, másrészt biztosították a dél-budai lakótelepek (Őrmező, Kelenföld, Gazdagrét) ivóvíz-ellátását. A pontos elhelyezésnél a megfelelő magasság volt még fontos szempont: túl alacsony elhelyezésnél nem lenne elegendő víznyomás, túl magas elhelyezésnél a túlnyomás károsíthatja a vezetékhálózatot. Ezeknek a szempontoknak megfelelő helyszínt a Gellérthegy oldalában, a Hegyalja út felett találtak. 1904-ben már épült víztároló a hegyen, de az a túloldalon, a Kelenhegyi út felől − ez az újabb víztárolóval egy kilométer hosszú alagúton keresztül van kapcsolatban a hegy belsejében.
A tervezők a MÉLYÉPTERV és a FŐMTERV voltak, a tereprendezést a BÁNYATERV, a parkosítást a BUVÁTI tervezte. Hazai példa híján a nagyvilágban néztek körül, végül az ún. müncheni típusú medence lett a magyar változat kiindulópontja. Mivel korábban ilyen még nem épült, először kisebb méretben próbálták ki magukat az építők: a rákosszentmihályi 10 000 négyzetméteres medence lett a nagy beruházás arányosan lekicsinyített kistestvére. Az áramlástani modell kísérleteket a Műegyetem Áramlástani Tanszékén, füsttel modellezve végezték el.
A kijelölt terület már építésekor is kiemelt fontosságú zöldfelületnek számított, így nem csoda, hogy a tervezőcsapat olyan művet igyekezett tervezni, amely minél jobban belesimul a hegy zöldfelületes-sziklás környezetébe. A beruházó a Fővárosi Vízművek volt, a mérnöki tervezést a FŐMTERV, a MÉLYÉPTERV és a BÁNYATERV készítette, a generálkivitelező a Mélyépítő Vállalat volt. Az építkezés 1974-től 1981-ig tartott. A kivitelezéshez külön egészségügyi minisztériumi "egyedi felmentés" is kellett, a törvényi rendelkezés ugyanis a medencék köré védőterület kialakítását írja elő − így viszont elveszett volna a hegy parkja. A helyi adottságokhoz igazodtak azzal is, hogy a tervezett 100 000 köbméteres kapacitást 80 000-re csökkentették.
Az egész létesítmény hármas felépítésű: medence, gépházak és előkamrák, valamint a bejárati épület. A medencék kialakításánál a víz áramlásához kellett igazodni: nem alakulhatnak ki örvénylések, folyamatos áramlás mellett nem alakulhatnak ki olyan zárványok, ahonnan nem folyik tovább a víz, és a megfelelő szellőztetést is biztosítani kell a víztér felett. A kialakítás legfontosabb eleme a hiperbola alakú oldalfal, aminek eredménye a medence zongora alakja, valamint a vízbevezetést követő rácsfalazás. A kísérletek eredményeképpen 40 cm-es bemenetű, 30 cm-es kimenetű rácsszélességű fal épült meg. A rácsfal és az oldalfal közötti rész a bemenettől egyre szűkülő. Ezek eredményeképpen folyamatos és egyenletes a víz beáramlása a nagy, zongora alakú medencetérbe.
A két medence egymással teljesen szimmetrikus, mindkettő alapterülete 5000 négyzetméter, amely 8 méteres vízszinttel beszorozva medencénként 40 000 köbméteres kapacitást ad ki. (Az egy medencéhez tartozó teljes, 6000 négyzetméternyi terület körülbelül a Népstadion futballpályájának alapterületével megegyező.) A hiberbola alakú oldalfal végénél a vízoszlop teljes magasságában történik a víz kiengedése egy elvezető csatornába. A födémet 6 méterenként elhelyezett, alul-felül kehelyszerűen kiszélesedő, 50 cm átmérőjű oszlopok sora támasztja alá − összesen 212 darab. Az oldalfalak 40 cm vastag, a padlólemez 30 cm vastag betonból készült el. A vízzáró padlólemez kivitelezésekor 200 munkás dolgozott folyamatosan, 41 órán át a helyszínen, mivel egyetlen óriási, 2100 köbméteres betontömbként kellett létrehozni azt. A lemez már az oszlopok talapzatait és az oldalfalak alsó 80 cm-es részét is magában foglalja. Ehhez feszített betont használtak: a betonba ágyazott csövekben helyezték el az acélrudakat, amelyeket utólag megfeszítettek és végeiken rögzítettek. A feszítés következtében a betonban nem keletkeznek repedések, így elkerülhető a víz szivárgása.
A víztömeg feletti terek szellőztetésére itt nem szerettek volna nyílásokat vágni felfelé (mint például sok metróállomásnál), hogy a fenti parkot ne csúfítsák el szellőzők. Inkább gépi légkeringtetést építettek be.
A kívülről is látható támfalakat Széll András és Vadász György tervezték. A cél az volt, hogy az 1 hektárnál is nagyobb felületű medence ne idegen testként álljon a hegyen, hanem simuljon bele abba. (Már csak azért is, mert a Várból is jól látható a terület.) Így aztán a létesítményt bele is vájták a hegybe − közben azt is sikeresen megoldva, hogy a védett fákat ne kelljen kivágni. Két tervváltozat is készült, az egyik ívesebb kialakítással számolt, a másik, megvalósult változat kissé tördelt vonalvezetésű; ez utóbbi jobban illeszkedett a hegy keleti oldalának morfológiájához.
A kilátóterasz is tördelt vonalú lépcsőn át közelíthető meg. Érdekes kettősség figyelhető meg ezen az egyedi építményen: míg a költségek nagy része természetesen a medencék megépítésére ment el, addig az, amit kívülről az egészből láthatunk, az összköltség mindössze 4,5%-át tette ki: ez a kertészeti kialakítás és a sziklafalra emlékeztető támfalak. A támfalak kialakítását érte némi kritika: a barna földszínű festés egyértelműen a tájba simulást szolgálja, ám a mintázat inkább betonra, mint kőre emlékeztető. Ezzel együtt ez a támfal vált a víztároló szimbólumává, hisz ez a legtöbbször látható része. A födémszerkezet felső szigetelése fölé 60-160 cm földréteg került, így nemcsak cserjéket, de fákat is ültethettek a hatalmas víztömeg fölé.
A külső térrendezés hangsúlyos eleme lett a Lesenyei Márta szobrászművész és Vadász György építész együttműködésében készült szoborkompozíció, amely Buda és Pest találkozását ábrázolja, és elkészülte óta a fővéros egyik jelképévé vált, a háttérben a dunai panorámával.
A föld alá rejtettség, a félig rejtőzködő kialakítás az építők tisztelgése volt a természet előtt, amely ivóvizünket biztosítja − közel harminc éve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése