Arra az esetre, ha ismét Budapestre látogatna
Nem minden olvasó fogja elsõre megérteni a fenti címet és alcímet. Arra a bédekkerre esik csak benne utalás, mit a jeles író fõvárosunkról írt, s marslakóknak címzett. (Szerb Antal: „Budapesti kalauz Marslakók számára”. Itt tudod elolvasni: http://www.prherald.hu/cikk2.php?idc=20100713-053824.) Mióta azonban fõleg õk építkeznek a jeles város területén, eligazítani õket teljesen szükségtelen, sokkal inkább az olyan meditatív személyeket, kik a múlt meta-narratívájával élik meg mindennapjaikat, s néha elnézõ, de bánatos mosollyal szemlélik a változásokat, az elmúlás elleni küzdelem utolsó, görcsös kísérleteit. Az alábbiakban Csikós Attila „Mai útikalauzát” tanulmányozhatják.
Nem minden olvasó fogja elsõre megérteni a fenti címet és alcímet. Arra a bédekkerre esik csak benne utalás, mit a jeles író fõvárosunkról írt, s marslakóknak címzett. (Szerb Antal: „Budapesti kalauz Marslakók számára”. Itt tudod elolvasni: http://www.prherald.hu/cikk2.php?idc=20100713-053824.) Mióta azonban fõleg õk építkeznek a jeles város területén, eligazítani õket teljesen szükségtelen, sokkal inkább az olyan meditatív személyeket, kik a múlt meta-narratívájával élik meg mindennapjaikat, s néha elnézõ, de bánatos mosollyal szemlélik a változásokat, az elmúlás elleni küzdelem utolsó, görcsös kísérleteit. Az alábbiakban Csikós Attila „Mai útikalauzát” tanulmányozhatják.
 |
KÁVÉZÓKKezdjük egy jó kávéval! Budapest kitört az álmosságból. (Azt mondják New York sohasem alszik – hát mit mondjak – élccel s nem vitriollal! – meg is látszik rajta. Budapest ezzel szemben szeretett szenderegni, miután sírt, vigadott, szeretett félálomban heverni valami pamlagon, s eltûnõdni, elmérgelõdni magában az életen. De hát ezt, drága író uram, maga sokkal jobban tudja nálam.) Mostanában Budapest is az örökké éber, feszült és kiélezett figyelmû ember idegállapotában él. Úgy siet ez a város, hogyha lába volna, már négyszer körbejárta volna a Földet, lakói alig gyõztek volna költözködni vele és utána. De nincs lába, hát ezért csak egyszerûen ideges. S ez a belsõ fortyogása kihat a városi polgárra is, aki a koffeint issza vérnyomáscsökkentõnek, mert az elmúlt évtizedekben szakemberek meggyõzték róla, hogy a robbanás közeli idegállapot az ember normális, nyugalmi állapota. Ezért igen sok kávézó nyílt s nyílik ma is, és ismét vannak kávéházaink! Maga még emlékszik rájuk, milyenek. Sok kávéház-tulajdonos viszont már nem. (Van aki pénzt hamisít, van, aki nõket futtat, van, aki vendéglõsnek vagy kávésnak mondja magát.) Hol is üljünk le, tehát? A New York talán ismerõs lenne. Újra a régi nevén üzemel, tágas, üres, az írók már régen elkerülik, s még maga is meglepõdne a bútorzatán – mintha egy Petrarca-i szonettet összekevertek volna egy szürrealista költeménnyel: van benne a múltból s elõkelõ formából valamint a „modern esztétikából” minden, amit ma együtt posztmodernnek neveznek a kritikusok, és sok cukorral fogyasztják. Az Abbázia? Ha pénzt akar váltani. A Liszt Ferenc tér? A fái állnak még, az igaz, de kellemes ejtõzésre már nem ajánlanám. Valami strand üzemel a házak között, ahol az emberek jobbára éjjel napoznak. Kávézni és enni is lehet, egymás hegyén-hátán, kiabálva, zsúfoltan, mint valami csirketelepen. Van a Centrál, ha valami klasszikus után vágyunk, s abban nem is csalódhat az ember, úgy jön a kávé, tálcán, tejjel, vízzel, feketén, ahogy nagy mesterek értekeztek e ceremónia alkatrészeirõl és lebonyolításáról. Ha figyel, még írókat is lát néhanap, ha már nem is írnak a márványlapon, csak olvasnak vagy értekeznek. Az írók élete sok tárgyalással jár manapság, a maga korában egy bankot el lehetett volna vezetni ennyi utánajárással. Csoda, hogy egy novella is olyan, mint egy fõkönyvi beszámoló? Mégis azt mondom, nézzünk el a Bem térre, ott van egy presszó, a Bambi. (A presszó az, ami az ötvenes években a kávéházból maradt, miután elvitték belõle az értékes darabokat.) A Bambi azonban remek hely. Kicsit kényelmetlen és egyszerû, de kiváló karaktereket lát az ember, kik sörük vagy fröccsük felett méláznak, dominóznak káromkodva, mintegy illusztrálva e város elvékonyított idegrendszerét.
FÕ UTCAItt sétálni érdemes, mert autóval közlekedni teljesen reménytelen. Igazából nincs itt semmi érdemleges, már amit maga nem látott még annak idején, hacsak nem egy-két modern épület, melyeket majd külön fejezetben, egyben tárnék maga elé, annyira érdekes problémára mutatnak rá. A Fõ utca alapjában még mindig igen szerethetõ, s ha az ötvenhatos forradalom egyik fõ helyszínétõl az ember visszaindul az idõben, még mindig a Batthyány téri templomig ér (ebben van ugyan valami meglepõ), mely éppolyan familiáris érzéseket kelt az emberben, mint hetven vagy százhúsz évvel ezelõtt. Az embernek kedve volna megrohamozni és visszafoglalni a budai várat megint, ahogy annak idején, ahelyett, hogy Bécs ellen vonult volna a magyar fõsereg. Az biztos, hogy ma már kevesen ismerik a városi legendát, miszerint az e téren álló ház erkélyérõl ugrott ki egy bódult éjszaka a híres Casanova.
LÁNCHÍDLáncból van ma is. Csoda. Bizonyára vannak, akik beüvegeznék vagy neonnal díszítenék. A túlparton az Akadémia. Ma is ott ál, ahol a múlt-múlt századfordulón. Sokan azt mondják, minden értelemben, ami nem a hagyománytisztelet s a mértékadó bölcsesség jellemzése most.
TABÁN
Rengeteg fû nõ itt manapság, de mégsem legelõ. Illõ volna Krúdynak egy szobrot állítani ide, tanulságos volna a réten, ahogy nézi a volt Kereszt térrõl a Rácz fürdõ megmaradt, magányos épületét, mely szépészeti beavatkozáson esett át, s kapott egy üveg-alumínium fészert vagy ólat, ami a tervezõk szerint egy igen szép szálloda. Õk tudják! A Mélypince, mely ötszáz éves bolthajtásaival magát is elgyengítette, talán a földben meg van még valahol. Amikor a fürdõ mellett még üzemelt a Rácz-kert nevû terasz, hol a magunk fajta semmire se jó drága bolondok annak mutatták magukat, amik, álmos, õrült fiatalnak, a fröccsöktõl megjózanodva magam el is terveztem, hogy felásom utána az üres, hegyoldali mezõt.
KÁLVIN TÉR
Ugorjunk egyet, máshogy úgyse megy a közlekedés, annyit bontanak ebben a városban, ugorjunk a Gellért térhez, egy kis piros borra a Libella felé, ahol aFicsku Pál ette a földimogyorót, és éles viták bontakoztak ki arról, hogy akkor most az irodalom fontosabb-e avagy a pina. (Elnézést az erõs kifejezésért, pusztán szemantikai oka van jelen alkalmazásának, miszerint ebbõl látszik csak pontosan, milyen súlyos ügyekben tárgyaltunk annak idején.) A Szabadság hídja ma is a legfõbb összekötõje a normalizált kedélynek s az önpusztító borzalomnak. (Ezzel nem utóbbi szópáromra akarok újabb példát mondani.) Ma is vannak öngyilkosok, kik az egyik partról már a másikat keresik szemükkel, de kik a tudás folyóján átkelni nem tudnak már soha. Vannak nyomorultak, kisemmizettek, megalázottak, tönkrement életûek, s egyre többen, akik ide másznak fel este, hogy e magaslati pontról belássák az életet, mely elvette minden életerejüket.
A Kálvin tér tehát. Itt ma egy pompás ûrhajó áll az Üllõi út sarkán, rosszul is landolhatott, mert kissé rádõl a térre hatalmas üvegfalával. Vele szemben egy szálloda, mirõl okkal jut eszébe az embernek a kérdés, hogy vajon attól, hogy valami szálloda, okszerûen ronda-e is egyben. A példák erre mutatnak. A templom még a régi bájjal idézi minden szép ige befejezett múlt idejét. Szemérmes és egészen aprónak, törékenynek tûnik, mint egy bakfis a confirmatio elõtt. Szendén vár az õ írójára, talán Csáth-ra, ki komor rendezettséggel haladna a Klinikák felé, ha még velünk lenne. Ha még élne, megállna a régit mímelõ kandelláberek s az új fejlesztésû, áramvonalas, fém-plexi buborék villamosmegálló tetõzetek barbár forgatagában, az ûrhajó mellett, s azt hinné, az egész csak az ópium miatt van így. Csak az a gonosz szer okoz ilyen zavart látomást.
ROMKOCSMÁKA név, mit a pestiek adtak e mûintézményeknek, kicsit félrevezetõ. Sem nem romok, sem kocsmák igazán. Zeke Gyula, ki valóban bejáratos a gasztro-filológiába, úgy nyilatkozott róluk, hogy ha negyven év múlva megkérdik, mik is voltak e szórakozó és ivóhelyek, magától adódik a válasz, hogy a Harmadik Világháborúban lerombolt világ maradékai. Mindazonáltal szereti õ is, én is, mert szerethetõek e kiüresedett bérházak udvarán zsongó, zajongó kocsmaimitációk. (Rengeteg külföldi jár ezekre a helyekre. Látja azt a sok angolt, németet, franciát? Részegen még jobban fûti õket a honvágy és a hazaszeretet. Olyan dühös boldogan éltetik nemzetüket, hogy az ember nem is érti, minek jönnek ide egyáltalán?) A gangokról régi lakók nézik felháborodva az ifjakat, de már nincs szõnyegük, amit rájuk porolhatnának, nincs hangjuk, hovatovább már életük sincsen nekik. Jobbára ingatlan panamák áldozatai, lebontásra kijelölt, kiürített házak régi lakói õk, s ki tudja hová szívódtak fel a hetedik s a nyolcadik kerületbõl, mint a hajnali pára, a csend, a regény vagy az álmodozás. Nekem úgy tûnik mesterségesen telepítik ki e városrészeket, hogy helyet adjanak a szállodáknak, az irodáknak, a befektetõi kapzsiság minden attribútumának, s a modern építészet jegyében eltüntessék a nyomát annak is, hogy ember élt ezen a földön valaha, s hogy az emberi élet végül is az általa ismert idõ legkisebb egysége csak. Így aztán e kerületek, s lassan a többi is, elvesztette önálló karakterisztikáját, a bontások s új építések által a megmaradt múlt olybá tûnik, mint aranyos képkeret, valami antik rölief egy boncterem kicsempézett, neonban úszó jéghideg falán. A Király utcán azért még elmerenghet az ember, mennyit is ér az élet, a szerelem, aztán belép a Mumusba, és az elsõ bor után eloszlik a Hamvas Béla-i bölcselkedés, csak a fiatal lányok egymásba fonódó, ruganyos testének örvénylése marad, ez is egyfajta kábulat. Így mulatunk ma uram saját pusztulásunk felett! A lezárt, üres házakban néha még sóhajt a padló, roppan a korlát fája. Hamvas mondta, hogy végül ketten maradnak, Isten és a bor. És lassan az Istent is elfelejtjük.
NAGYMEZÕ UTCAItt egy mélygarázst akartak. Építeni? Ásni? Kifúrni? Zavarban van az ember az igékkel. Ezért ki akarták vágni a platánokat. Ezek a fák még látták Adyt, amikor a Kovácsba gyalogolt. (Annak a kocsmának a helyén ma éjt nappallá tevõ bolt üzemel, ha jól tudom.) Ezek a fák ma is látják Téreyt, ha a Menzára vagy aKlassz felé gyalogol. És néha látják a Budapesti Kamara színészeit is, ha kiülnek a Ferencz József étterem elé nyáron, hogy lelkük üzemhõmérsékletét szabályozandó magukba töltsenek némi sört vagy jeges fröccsöket. Csak néha láthatják õket, mert elvonja õket a közterekrõl a megélhetés. A mûvésznek ma nincs ilyenre ideje. Beszélgetni, olvasni, horribile dictu: mûvelõdni sem. Nem õ tehet róla, és még Ferencz Jóska alatt is jobb dolga volt. Megjegyzem, romkocsma ebben az utcában is akad, és szálloda lesz belõle. Ha minden a koncepció szerint alakul, az is rusnya lesz, mint a bûn. Viszont ajánlom magának a lángosost. Ha az Operettszínház mellett elgyalogol a ki tudja mit ábrázoló és mi célt szolgáló szobor vagy bontási maradék márványos tömege mellett s áttér a másik oldalra, már meg is látja. A magyar konyha emlékszobája ez, hímzett falvédõkkel, olajszaggal, jókedvvel, fiatalon.
GÖDÖRIde jöjjön el, feltétlenül, és ássa bele magát! Remek története van, s a mai napig nincsen kész teljesen. De hát ez antik hagyomány, a régi görögök se fejeztek be semmit maradéktalanul, mert ami kész, az az ördögé. Hát ez még az Önkormányzat tulajdona, amíg el nem adja valaki – az ördögnek talán –, hogy még egy új városközpontunk legyen. (Már kettõ biztosan van, s hamarosan indul a harmadik új városközpont építése is a Bécsi utcában, a pesti neve márisZeppelin, az üveges buborékba foglalt tetõkertje okán. Reméljük úgy jár a terv, mint a névadó légi csoda, s felrobban magában a rajzasztalon, mielõtt megvalósulna, s nagyobb kárt tenne a városszerkezeten.) Amúgy jellemzõ ez is az átgondolt városvezetés gyakorlatára. A várost bontani kell, s építeni csak központokat lehet. Hogy minek a központjai ezek, azt senki sem tudja, de senkit nem is érdekel. Ha egy koordináta-rendszernek négy origója van, hát nehezebb vele dolgozni, mert az egy hülyeség, de attól még büszkék lehetünk rá, nem úgy van-e? Szóval a Gödör. Eredetileg magas lett volna, mielõtt mély lett. Itt épült volna a Nemzeti Színház, aminek munkagödrében ma e kultúrhely üzemel. Egyébként igen remek, még ha néha éjszaka ahhoz hasonlatos képet fest is, mint a Feltámadás. Ezren jönnek elõ a földbõl, harsogva, sok száz év magányától és a purgatóriumban eltöltött kínjától kábán és részegen, s özönlenek szerte az éjszakában. Ijesztõ, ha az ember nem közéjük tartozik. (A Nemzeti Színház végül is felépült végre, Duna partján áll, és sokak szerint csúf, sokak szerint öröm, hogy végre van egyáltalán. A park, amit köré ígértek, nem lett meg, csak megint egy újabb városközpont, beépítve irodaházakkal, s e zsúfolt betontömegtõl úgy fest a Duna part, mint egy kisgyerek építõkockás doboza, amivel nem játszik senki sem. A színházban játszanak. Hogy mit, az még vita tárgya. Kiderülni látszik, hogy lehet-e a nemzeti irodalom olyan, mint egy zöldövezeti lakópark, teljes közmûvel, jó parkolási lehetõséggel és tízpercnyi sétaútra berendezett nagyáruházzal?)
ÓBUDAAhogy maga írta, a zsidók elköltöztek már innen. De elköltözött Nagy László, Kassák, Orbán Ottó, Grúber Béla és Krúdy Gyula is. Azért csak jöjjön ide, ha megválaszolhatatlan kérdésekre vár. Mindjárt az elsõ, hogy hová költözött az egész Óbuda? Van belõle egy skanzen, a Fõtér a Zichy kastéllyal, s még egy falás, a Khély és a Krúdy ház, de a többi a lét rejtélye maga. A Kolossy tér környékén utánozni akarták az egykori pincés, vályogos, hûs, nyugtató életderût, de abból is apró beton Disneyland sikeredett, valami keléses, ótvar másolat, amin átmenni is nehéz, nemhogy szeretni. Két szépsége van azért. Az egyik jó példa egy igen divatos étterem-mulató, Symbol-nak hívják, mi egy régi pincés udvarház köveibõl épült nemrégiben. Nem sznobériából említem éppen õt, hanem mert ritkaság. A romos házból, mely helyén ált egykor, megmaradtak a kétszáz éves pincéi, bizonyos falak, a téglák, a faragott kõ ablaktokok, a kerékvetõk, s úgy épült újjá pár éve itt. Valami szõlõ és alma illat dereng fel azokból a pincékbõl, ami átüt még a legjobb parfümillaton is, s ha itt veri el a pénzét az aranyifjúság, hát legalább valami jóféle sugárzás is éri, nemcsak a mindig parázsló szerelem. A másik az újlaki templommal szembeni téglás épület, hajdani iskola, melyben – egykori tantermem helyén – bankfiók üzemel ugyan, de legalább formában megmaradt a régi épület, s a mellette álló kereskedõ ház, mi harminc évig rogyadozott, amíg stabilizálták állapotát, s ma újra lakható. A környék nem túl kecsegtetõ tehát, de vannak úrhölgyei és bonvivánjai tehát, ami megnyugtató. Ezek a házak két-háromszáz éve tudnak valamit, s mondják is, amint az maga is megállapította a maga bédekkerében, csak mi nem halljuk már talán. Annyira nem tudjuk elképzelni a múlt életet, hogy már a magunké is csak vízió marad. Krúdyt azért néha látom. Üdvözletét küldi. Bár már nyilván összefutott már vele odafönt valami békés restiben.
Legyen egy búcsú úti cél, a Vár. Honnan a maga csodás regénye is kiindult, Toscana felé. A Várból még mindig szép letekinteni. Olyan a város, mintha aludna. Nem látni a hajléktalanokat, a tûzõ napon tátott szájjal horkoló koldusokat, a lekoszlott Körutat, a bezárt üzleteket, az Andrássy út eladott palotáit, az üres bérházakat, a külsõ kerületekben nyomorgó tízezreket, nem látszik sem a bûn, sem a túlzó pompa. Nem tûnik az ember elé más, csak a hegyek, csak Pest, valami álmodó, bizakodó massza, mi a történelem olvadékából itt maradt, valahogy úgy, ahogy Mátyás is láthatta a mezõket, min állatok legeltek a mai belváros helyén. Mezõ ez is, még virágok is nyílnak benne. Végül is, csak a díszlet új, a darab a régi még… de hát mit hivalkodom! Jobban tudja ezt maga.
Látom, indulni kell. Jó, hogy itt járt. Hogy itt járt valóban, s valamit elmondott abból, amit még a kõ is tud, csak az ember nem érti meg. Vigyázzon magára az úton. Ne vonattal induljon, mert soha nem ér oda. Válassza az emlékezést. Gyorsabb és jegyet se kell rá vennie. Jó utat!
Azért csak drukkoljanak nekünk odafönt. Vagy igyanak áldomást ránk, ahogy jobban esik ilyen kánikula idején.
FÕ UTCAItt sétálni érdemes, mert autóval közlekedni teljesen reménytelen. Igazából nincs itt semmi érdemleges, már amit maga nem látott még annak idején, hacsak nem egy-két modern épület, melyeket majd külön fejezetben, egyben tárnék maga elé, annyira érdekes problémára mutatnak rá. A Fõ utca alapjában még mindig igen szerethetõ, s ha az ötvenhatos forradalom egyik fõ helyszínétõl az ember visszaindul az idõben, még mindig a Batthyány téri templomig ér (ebben van ugyan valami meglepõ), mely éppolyan familiáris érzéseket kelt az emberben, mint hetven vagy százhúsz évvel ezelõtt. Az embernek kedve volna megrohamozni és visszafoglalni a budai várat megint, ahogy annak idején, ahelyett, hogy Bécs ellen vonult volna a magyar fõsereg. Az biztos, hogy ma már kevesen ismerik a városi legendát, miszerint az e téren álló ház erkélyérõl ugrott ki egy bódult éjszaka a híres Casanova.
LÁNCHÍDLáncból van ma is. Csoda. Bizonyára vannak, akik beüvegeznék vagy neonnal díszítenék. A túlparton az Akadémia. Ma is ott ál, ahol a múlt-múlt századfordulón. Sokan azt mondják, minden értelemben, ami nem a hagyománytisztelet s a mértékadó bölcsesség jellemzése most.
TABÁN
Rengeteg fû nõ itt manapság, de mégsem legelõ. Illõ volna Krúdynak egy szobrot állítani ide, tanulságos volna a réten, ahogy nézi a volt Kereszt térrõl a Rácz fürdõ megmaradt, magányos épületét, mely szépészeti beavatkozáson esett át, s kapott egy üveg-alumínium fészert vagy ólat, ami a tervezõk szerint egy igen szép szálloda. Õk tudják! A Mélypince, mely ötszáz éves bolthajtásaival magát is elgyengítette, talán a földben meg van még valahol. Amikor a fürdõ mellett még üzemelt a Rácz-kert nevû terasz, hol a magunk fajta semmire se jó drága bolondok annak mutatták magukat, amik, álmos, õrült fiatalnak, a fröccsöktõl megjózanodva magam el is terveztem, hogy felásom utána az üres, hegyoldali mezõt.
KÁLVIN TÉR
Ugorjunk egyet, máshogy úgyse megy a közlekedés, annyit bontanak ebben a városban, ugorjunk a Gellért térhez, egy kis piros borra a Libella felé, ahol aFicsku Pál ette a földimogyorót, és éles viták bontakoztak ki arról, hogy akkor most az irodalom fontosabb-e avagy a pina. (Elnézést az erõs kifejezésért, pusztán szemantikai oka van jelen alkalmazásának, miszerint ebbõl látszik csak pontosan, milyen súlyos ügyekben tárgyaltunk annak idején.) A Szabadság hídja ma is a legfõbb összekötõje a normalizált kedélynek s az önpusztító borzalomnak. (Ezzel nem utóbbi szópáromra akarok újabb példát mondani.) Ma is vannak öngyilkosok, kik az egyik partról már a másikat keresik szemükkel, de kik a tudás folyóján átkelni nem tudnak már soha. Vannak nyomorultak, kisemmizettek, megalázottak, tönkrement életûek, s egyre többen, akik ide másznak fel este, hogy e magaslati pontról belássák az életet, mely elvette minden életerejüket.
A Kálvin tér tehát. Itt ma egy pompás ûrhajó áll az Üllõi út sarkán, rosszul is landolhatott, mert kissé rádõl a térre hatalmas üvegfalával. Vele szemben egy szálloda, mirõl okkal jut eszébe az embernek a kérdés, hogy vajon attól, hogy valami szálloda, okszerûen ronda-e is egyben. A példák erre mutatnak. A templom még a régi bájjal idézi minden szép ige befejezett múlt idejét. Szemérmes és egészen aprónak, törékenynek tûnik, mint egy bakfis a confirmatio elõtt. Szendén vár az õ írójára, talán Csáth-ra, ki komor rendezettséggel haladna a Klinikák felé, ha még velünk lenne. Ha még élne, megállna a régit mímelõ kandelláberek s az új fejlesztésû, áramvonalas, fém-plexi buborék villamosmegálló tetõzetek barbár forgatagában, az ûrhajó mellett, s azt hinné, az egész csak az ópium miatt van így. Csak az a gonosz szer okoz ilyen zavart látomást.
ROMKOCSMÁKA név, mit a pestiek adtak e mûintézményeknek, kicsit félrevezetõ. Sem nem romok, sem kocsmák igazán. Zeke Gyula, ki valóban bejáratos a gasztro-filológiába, úgy nyilatkozott róluk, hogy ha negyven év múlva megkérdik, mik is voltak e szórakozó és ivóhelyek, magától adódik a válasz, hogy a Harmadik Világháborúban lerombolt világ maradékai. Mindazonáltal szereti õ is, én is, mert szerethetõek e kiüresedett bérházak udvarán zsongó, zajongó kocsmaimitációk. (Rengeteg külföldi jár ezekre a helyekre. Látja azt a sok angolt, németet, franciát? Részegen még jobban fûti õket a honvágy és a hazaszeretet. Olyan dühös boldogan éltetik nemzetüket, hogy az ember nem is érti, minek jönnek ide egyáltalán?) A gangokról régi lakók nézik felháborodva az ifjakat, de már nincs szõnyegük, amit rájuk porolhatnának, nincs hangjuk, hovatovább már életük sincsen nekik. Jobbára ingatlan panamák áldozatai, lebontásra kijelölt, kiürített házak régi lakói õk, s ki tudja hová szívódtak fel a hetedik s a nyolcadik kerületbõl, mint a hajnali pára, a csend, a regény vagy az álmodozás. Nekem úgy tûnik mesterségesen telepítik ki e városrészeket, hogy helyet adjanak a szállodáknak, az irodáknak, a befektetõi kapzsiság minden attribútumának, s a modern építészet jegyében eltüntessék a nyomát annak is, hogy ember élt ezen a földön valaha, s hogy az emberi élet végül is az általa ismert idõ legkisebb egysége csak. Így aztán e kerületek, s lassan a többi is, elvesztette önálló karakterisztikáját, a bontások s új építések által a megmaradt múlt olybá tûnik, mint aranyos képkeret, valami antik rölief egy boncterem kicsempézett, neonban úszó jéghideg falán. A Király utcán azért még elmerenghet az ember, mennyit is ér az élet, a szerelem, aztán belép a Mumusba, és az elsõ bor után eloszlik a Hamvas Béla-i bölcselkedés, csak a fiatal lányok egymásba fonódó, ruganyos testének örvénylése marad, ez is egyfajta kábulat. Így mulatunk ma uram saját pusztulásunk felett! A lezárt, üres házakban néha még sóhajt a padló, roppan a korlát fája. Hamvas mondta, hogy végül ketten maradnak, Isten és a bor. És lassan az Istent is elfelejtjük.
NAGYMEZÕ UTCAItt egy mélygarázst akartak. Építeni? Ásni? Kifúrni? Zavarban van az ember az igékkel. Ezért ki akarták vágni a platánokat. Ezek a fák még látták Adyt, amikor a Kovácsba gyalogolt. (Annak a kocsmának a helyén ma éjt nappallá tevõ bolt üzemel, ha jól tudom.) Ezek a fák ma is látják Téreyt, ha a Menzára vagy aKlassz felé gyalogol. És néha látják a Budapesti Kamara színészeit is, ha kiülnek a Ferencz József étterem elé nyáron, hogy lelkük üzemhõmérsékletét szabályozandó magukba töltsenek némi sört vagy jeges fröccsöket. Csak néha láthatják õket, mert elvonja õket a közterekrõl a megélhetés. A mûvésznek ma nincs ilyenre ideje. Beszélgetni, olvasni, horribile dictu: mûvelõdni sem. Nem õ tehet róla, és még Ferencz Jóska alatt is jobb dolga volt. Megjegyzem, romkocsma ebben az utcában is akad, és szálloda lesz belõle. Ha minden a koncepció szerint alakul, az is rusnya lesz, mint a bûn. Viszont ajánlom magának a lángosost. Ha az Operettszínház mellett elgyalogol a ki tudja mit ábrázoló és mi célt szolgáló szobor vagy bontási maradék márványos tömege mellett s áttér a másik oldalra, már meg is látja. A magyar konyha emlékszobája ez, hímzett falvédõkkel, olajszaggal, jókedvvel, fiatalon.
GÖDÖRIde jöjjön el, feltétlenül, és ássa bele magát! Remek története van, s a mai napig nincsen kész teljesen. De hát ez antik hagyomány, a régi görögök se fejeztek be semmit maradéktalanul, mert ami kész, az az ördögé. Hát ez még az Önkormányzat tulajdona, amíg el nem adja valaki – az ördögnek talán –, hogy még egy új városközpontunk legyen. (Már kettõ biztosan van, s hamarosan indul a harmadik új városközpont építése is a Bécsi utcában, a pesti neve márisZeppelin, az üveges buborékba foglalt tetõkertje okán. Reméljük úgy jár a terv, mint a névadó légi csoda, s felrobban magában a rajzasztalon, mielõtt megvalósulna, s nagyobb kárt tenne a városszerkezeten.) Amúgy jellemzõ ez is az átgondolt városvezetés gyakorlatára. A várost bontani kell, s építeni csak központokat lehet. Hogy minek a központjai ezek, azt senki sem tudja, de senkit nem is érdekel. Ha egy koordináta-rendszernek négy origója van, hát nehezebb vele dolgozni, mert az egy hülyeség, de attól még büszkék lehetünk rá, nem úgy van-e? Szóval a Gödör. Eredetileg magas lett volna, mielõtt mély lett. Itt épült volna a Nemzeti Színház, aminek munkagödrében ma e kultúrhely üzemel. Egyébként igen remek, még ha néha éjszaka ahhoz hasonlatos képet fest is, mint a Feltámadás. Ezren jönnek elõ a földbõl, harsogva, sok száz év magányától és a purgatóriumban eltöltött kínjától kábán és részegen, s özönlenek szerte az éjszakában. Ijesztõ, ha az ember nem közéjük tartozik. (A Nemzeti Színház végül is felépült végre, Duna partján áll, és sokak szerint csúf, sokak szerint öröm, hogy végre van egyáltalán. A park, amit köré ígértek, nem lett meg, csak megint egy újabb városközpont, beépítve irodaházakkal, s e zsúfolt betontömegtõl úgy fest a Duna part, mint egy kisgyerek építõkockás doboza, amivel nem játszik senki sem. A színházban játszanak. Hogy mit, az még vita tárgya. Kiderülni látszik, hogy lehet-e a nemzeti irodalom olyan, mint egy zöldövezeti lakópark, teljes közmûvel, jó parkolási lehetõséggel és tízpercnyi sétaútra berendezett nagyáruházzal?)
ÓBUDAAhogy maga írta, a zsidók elköltöztek már innen. De elköltözött Nagy László, Kassák, Orbán Ottó, Grúber Béla és Krúdy Gyula is. Azért csak jöjjön ide, ha megválaszolhatatlan kérdésekre vár. Mindjárt az elsõ, hogy hová költözött az egész Óbuda? Van belõle egy skanzen, a Fõtér a Zichy kastéllyal, s még egy falás, a Khély és a Krúdy ház, de a többi a lét rejtélye maga. A Kolossy tér környékén utánozni akarták az egykori pincés, vályogos, hûs, nyugtató életderût, de abból is apró beton Disneyland sikeredett, valami keléses, ótvar másolat, amin átmenni is nehéz, nemhogy szeretni. Két szépsége van azért. Az egyik jó példa egy igen divatos étterem-mulató, Symbol-nak hívják, mi egy régi pincés udvarház köveibõl épült nemrégiben. Nem sznobériából említem éppen õt, hanem mert ritkaság. A romos házból, mely helyén ált egykor, megmaradtak a kétszáz éves pincéi, bizonyos falak, a téglák, a faragott kõ ablaktokok, a kerékvetõk, s úgy épült újjá pár éve itt. Valami szõlõ és alma illat dereng fel azokból a pincékbõl, ami átüt még a legjobb parfümillaton is, s ha itt veri el a pénzét az aranyifjúság, hát legalább valami jóféle sugárzás is éri, nemcsak a mindig parázsló szerelem. A másik az újlaki templommal szembeni téglás épület, hajdani iskola, melyben – egykori tantermem helyén – bankfiók üzemel ugyan, de legalább formában megmaradt a régi épület, s a mellette álló kereskedõ ház, mi harminc évig rogyadozott, amíg stabilizálták állapotát, s ma újra lakható. A környék nem túl kecsegtetõ tehát, de vannak úrhölgyei és bonvivánjai tehát, ami megnyugtató. Ezek a házak két-háromszáz éve tudnak valamit, s mondják is, amint az maga is megállapította a maga bédekkerében, csak mi nem halljuk már talán. Annyira nem tudjuk elképzelni a múlt életet, hogy már a magunké is csak vízió marad. Krúdyt azért néha látom. Üdvözletét küldi. Bár már nyilván összefutott már vele odafönt valami békés restiben.
Legyen egy búcsú úti cél, a Vár. Honnan a maga csodás regénye is kiindult, Toscana felé. A Várból még mindig szép letekinteni. Olyan a város, mintha aludna. Nem látni a hajléktalanokat, a tûzõ napon tátott szájjal horkoló koldusokat, a lekoszlott Körutat, a bezárt üzleteket, az Andrássy út eladott palotáit, az üres bérházakat, a külsõ kerületekben nyomorgó tízezreket, nem látszik sem a bûn, sem a túlzó pompa. Nem tûnik az ember elé más, csak a hegyek, csak Pest, valami álmodó, bizakodó massza, mi a történelem olvadékából itt maradt, valahogy úgy, ahogy Mátyás is láthatta a mezõket, min állatok legeltek a mai belváros helyén. Mezõ ez is, még virágok is nyílnak benne. Végül is, csak a díszlet új, a darab a régi még… de hát mit hivalkodom! Jobban tudja ezt maga.
Látom, indulni kell. Jó, hogy itt járt. Hogy itt járt valóban, s valamit elmondott abból, amit még a kõ is tud, csak az ember nem érti meg. Vigyázzon magára az úton. Ne vonattal induljon, mert soha nem ér oda. Válassza az emlékezést. Gyorsabb és jegyet se kell rá vennie. Jó utat!
Azért csak drukkoljanak nekünk odafönt. Vagy igyanak áldomást ránk, ahogy jobban esik ilyen kánikula idején.
PR HERALD
2010.08.16.
Csikós Attila (1969, Szombathely – Párizs – Budapest)
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése