TABÁN MOZI

Ez nem április elsejei tréfa:

Ezennel megnyílt a" TABÁNI MOZI" mozgókép kiállítása a Tabanannoban

eddig közölt videókról

Megtekinthető ITT

Addig is ízelítőnek :

Végig a hadnagy utcán

HÚSVÉT A KERESZT TÉREN

kassius fotomix,,,,,,,,,,,,,,

Bilicsi Tivadar:Nem wurlitzer a verkli, ezt szívvel kell tekerni............................

RAUSCHER LAJOS: TABÁN 1885

Rauscher Lajos építész, festő és grafikus Stuttgartban látta meg a napvilágot. 1873-tól a Mintarajziskolában tanított, majd az Iparművészeti Iskola vezetője volt. 1884-től a Műegyetemen oktatott. Sokoldalú művész volt, aki tájképeket és pesti városképeket készített, rézkarcban épületdíszítésekkel és iparművészettel is foglalkozott. Részt vett a Petőfi-költemények illusztrálásában. Jelentősek budapesti látképei. 1874-ben ő tervezte a Mintarajziskola, a mai Képzőművészeti Egyetem épületét.

TENYEREMEN HORDOM(HOLDVILÁG UTCAI ROMÁNC)

..........................

Kékruhás nő a Mélypince előtt.....

kassius

Gyere te nímand,gyere pofám......Zerkovitz Béla:Csókos asszony

RÁCZ ALADÁR CIMBALOMMŰVÉSZ

123 éve született Rácz Aladár

Rácz Aladár cimbalomművész, Kossuth-díjas (1948), érdemes művész (1952), kiváló művész (1953)

Született Jászapátiban 1886. február 28-án, meghalt Budapesten 1958. március 28-án.
Cigányzenész családból származott.


3 éves korában cigányprímás apjától - aki brácsás volt - tanult muzsikálni hallás után, mert a kottát még nem ismerte. Úgy emlékezett, az volt akkor a szokás, hogy a gyermeket megkérdezték, milyen hangszeren szeretne játszani. Az asztalon feküdt egy ócska cimbalom, ami nagyon tetszett neki és rámutatott, azt szeretné.
Apja megmutatta hegedűn, hogyan kell a nótákat játszani. Igyekezett fél óra alatt ledarálni az egészet, mert a gyerekek az utcasarkon fütyültek, hogy menjenek már fürödni. Ott hagyta a cimbalmot, mint ki jól végezte dolgát.

Körülbelül nyolc-kilenc éves korában ugyanabba a zenekarba vették fel, melyben apja játszott. Azt mondták, hadd fejlődjön a gyerek, itt a zenekarban legalább minden nótát megtanul, amit nem ismer. Tizenhat éves volt, mikor Pestre került és először az Emke kávéházban játszott.

Első koncertjét a jászberényi Lehel kávéházban adta, majd 14 éves koráig a helyi cigányzenekarban cimbalmozott. Ekkor elindult a fővárosba szerencsét próbálni. A pesti EMKE kávéházban muzsikált esténként, és világhódító tervekről álmodott. Egy impresszárió felfedezte, és Párizsba szerződtette. Az egzotikus magyar cigánymuzsika vonzotta a közönséget.
Jászberényben és Budapesten cigányzenekarokban játszott. Tagja volt 36. Rácz Laci zenekarának is. 1910-től Párizsban, 1914-től Svájcban magyar, majd francia cigányzenekarokban játszott.


Rövidesen Spanyolországban, Skóciában, Egyiptomban, Svájcban vendégszerepelt. Híres muzsikusok nyilatkoztak róla elismeréssel . Saint-Saens a cimbalom Liszt Ferencének nevezte.
Az I. világháború alatt Svájcban megismerkedett Ernest Ansermet professzorral, Jaques-Dalcroze-zal, Igor Sztravinszkijjal, akik felfigyeltek játékára, művészetének tökéletesítésére ösztönözték és a komoly muzsika irányába terelték. Sztravinszkij cimbalmozni tanult tőle, s komponált is erre a hangszerre. 1926-ban Lausanne-ban adta első önálló cimbalomhangversenyét.

Ez a népszerűség nem elégítette ki Rácz Aladárt, többre vágyott. Könyveket vásárolt, tanulni kezdett. Egy genfi antikváriumban talált egy láda kottát, csembalódarabokat, és megpróbálta cimbalmon eljátszani őket. Kísérletezni kezdett. Újfajta cimbalomverőt készített, amely egészen más hangzásra volt képes.
Elsősorban barokk műveket írt át cimbalomra, és ezáltal teljesen kitágította a régi népi hangszer repertoárját. 1927- 35. között Franciaországban élt, második feleségével, Yvonne Barblan zongoraművésszel közösen léptek fel.


1935-ben a honvágy hazahozta Magyarországra. Néhányszor szerepelt a Rádióban, majd következett a sorsdöntő bemutatkozás, az első hangverseny a Zeneakadémia dobogóján.Ettől kezdve nemcsak koncertezett, hanem tanított is. Budapesten 1937-ben a Nemzeti Zenede, 1938-tól haláláig a budapesti Zeneművészeti Főiskola tanára volt, ahol számos kitűnő tanítványt nevelt. A cimbalomjátékot tulajdonképpen. ő emelte művészi színvonalra, a cimbalom általa lett hangversenyhangszer. Barokk és preklasszikus mesterek főként cembalóra írt műveit adta elő többnyire felesége, Yvonne Barblan zongorakíséretével.


Élet utolsó éveiben súlyos beteg volt. Tanítványait a farkasréti kis házában fogadta, és itt látogatták meg a világ minden tájáról érkezett csodálói, mint pl. Yedudi Menuhin. A rádió is otthonából közvetített hangversenyeket.

BUDAPESTI KRÚDY KALAUZ

Cserna Szabó András : Abbáziától Zuglóig, avagy Budapest Krúdy-szemmel

Gusto 2007.02.01

A lexikonok általában nem azzal a céllal készülnek, hogy azokat A-tól Z-ig egy szuszra elolvassuk. Inkább hogy a polcra kerüljenek, s alkalomadtán segítségünkre legyenek. Persze vannak kivételek. Ilyen például a lexikonregény, melynek leghíresebb magyar példája Temesi Ferenc Szeged-regénye, a Por. És ilyen munka az a rendhagyó Budapest-kalauz is, melyet Csordás Lajos, a Népszabadság Budapest rovatának újságírója és felesége, Bölcsics Márta, az agárdi gimnázium irodalomtanára készített el. Ez a könyv egyszerre tudós (helytörténeti, irodalomtörténeti) szakkönyv, s egyszerre valami furcsa regény, amit képtelenek vagyunk letenni – apró szövegmozaikokból összeszerkesztett, hatalmas Budapest-freskó. A főváros, ahogy Krúdy Gyula látta. De melyik Budapestet is látta Krúdy?

Látszólag egyszerű a kérdés, a könyv szerzői magabiztos válasszal szolgálnak az előszóban: „Könyvünk körülbelül száz évet fog át: az 1830-as évektől az 1930-as évekig terjedő korszakot. Körülbelül ez az időszak az, amelyet az író »személyes« élmények vagy hiteles szóbeli közlések, visszaemlékezések alapján örökíthetett meg. Krúdy Budapestje nemcsak a századforduló fővárosa, mint ez a közvélekedésben él. Határai kitolódnak legalább a XIX. század elejei Pest-Budáig.”

Csakhogy Krúdy Budapestje egyszerre valóságos és álombéli helyszín. Sőt, leginkább egy olyan város, amelyben a valóság és az álom összekeveredik, s egy új, addig ismeretlen világot hoz létre. Ez a Budapest éppúgy „sosemvolt” (hiszen helytörténetileg rekonstruálhatatlan), mint ahogy örökkévaló is (hiszen a Krúdy regények, novellák és cikkek múmiaburkában az idők végezetéig megismerhető az olvasók számára).

A Budapesti Krúdy-kalauz című kötet talán legnagyobb erénye az, hogy ennek a különleges és egyszeri Budapestnek mindkét oldalát képes bemutatni. Mind a valóságos, mind a képzelt várost. Úgy korzózhatunk végig ezen a könyvön, ahogy Szindbád, Rezeda Kázmér, Ördögh Kornél, Bazsalikum Jolánka, Vendelin, a pincér vagy a többi Krúdy-hős sétált (sétál) végig a Krúdy-Budapesten. Azt látjuk, amit ők láttak (látnak), azokat az illatokat, szagokat érezzük, amiket ők éreztek (éreznek), azokat az ízeket forgatjuk nyelvünkön, amelyeket ők forgattak (forgatnak). A szócikkek olvasása közben ugyan egy pillanatra kettéválik a kézzelfogható és a kreált világ, de csak azért, hogy a lexikon végére újra összeforradjon. Összeforradjon, és visszaspurizzon oda, ahová való. A Krúdy-prózába.

De ha már egy pillanatra széjjelvált e kerek világ, nézzünk szét benne így is. Merre járhatunk? Mit láthatunk? Kikkel találkozhatunk?

A valóságos Budapesten itt van rögtön az Andrássy út, ahol „olyan hangulatot érzett Rezeda úr, mintha egy ismeretlen, jókedvű, boldog városba tévedt volna”. S a Sugár úton megannyi vendéglő, kocsma és kávéház: a Beliczay, a Secessió, a Három Holló, a François, a Helvécia, a Petánovics, a Japán, az Abbázia, a Millennium. Csak egyet lapozunk, és máris újabb legendás helyen akad meg a szemünk: a ferencvárosi Arabs Szürkén, mely kocsmának tulajdonosa maga is bérkocsisgazda volt, míg fülei le nem fagytak. A belvárosi Arany Sas Fogadóból oly" muzsikaszó szűrődött ki, „amelyhez a cigányság a vastagabb húrját használta”. A Vasvári utcai Bableves Csárdában „kaszinói urak és éjjeli lányok együtt táncoltak délelőtt a tüdővészes Breitner zongorája körül”. A Császárfürdőben „déli zenét játszott a bosnyák zenekar a fehér asztalok között, a kis pavilonban”, míg a Csiga Kocsma cégéréről két káposztalevelet lakmározó csiga figyelte a bor felett búsuló Vörösmartyt. „A dohány-utcai zsidótemplomból Quartin kántor gyönyörű éneke hangzik péntek este, midőn tündöklőszemű pesti zsidónők sírnak az elzárt karzaton.” A Dalszínház utca sarkán, az Erdélyi Borozóban Spiegel Róza néni főzte a korhelylevest, Ady is ide igyekezett, midőn lehuppant az operaházi szfinxről. A budai hegyvidék Fácán Vendéglőjébe Rezeda úr télen szánkán hordta szerelmeit, a Múzeum körúton álló Fiume Kávéházban pedig „a terroristák társasága” gyülekezett, akiktől „a figyelmes hallgató mindig tudomást szerezhetett azokról a pofonokról, amelyek az elmúlt éjszaka Pesten elcsattantak”. A Gyöngytyúk utcában „a házak oly régiek voltak, mintha valamennyien egy régi századból jöttek volna át”, s a 10-es szám alatt Sárkány szerkesztette a Vadászlapot. A Hét Bagoly Ház kapuján hiába csöngetett vendég, mert a csengőzsinórt Lauka Gusztáv rég elvágta, hogy megtréfálja későn hazatérő lakótársait. A ferencvárosi Hullafelvevő pincéjében „a mindenható Stefánek egyforma káromkodással hordta a jeget és a holttesteket a kamrából, hogy a temetésrendező mértéket vegyen a testről, sarkától fejebúbjáig”, míg a józsefvárosi Ivkoffban Brincai, a naptár- és pohárköszöntő-szerkesztő „gyalogtojást” vacsorált, számos „fröccsentésekkel”. A Kálvin téren „rekedten veri el az óra a háromfertály nyolcat”, a Király utcai Kék Macska Mulató bezárásával eltűntek Pestről a „kövér, tejkeblű és a malac rózsaszínű bőréhez hasonlatos arculatú dámák”. És az óbudai Lajos utca pedig csak görbült-görbült, mígnem a földkerekség leggörbébb utcája lett. Görbe estéket viszont Luft Rézi (Cukor utca) vagy éppen Maison Frida (Magyar utca) bordélyában is el lehetett tölteni, ahol „délig szól a muzsika a tükörszobában”. A legendás, tabáni és haramiabajszú Poldi bácsi pedig Mélypincéje előtt várta Bródy Sándort a késő őszidőben, míg a cikóriaszagú New York Kávéház kulcsa a Duna fenekén aludt. A Király utcai Pekáry-ház sárkányának az idők mélységes mélyébe hullott a feje, Himeny úr pedig az óbudai Rozmaring utcában kóborolt, hogy a szerelmes férfiakat a házasság intézményéről lebeszélje. A Sváb-hegy novemberben oly csendes volt, „mint egy száraz vadásztarisznya”, azt viszont minden rendes ember tudta, hogy Pest lezüllöttebb helye a belvárosi Temető Kocsma. A városligeti Tyúkketrecben Wampetics sült libákat hajigált az ég felé zápor idején, s végül a fáradt hősök a Zenélő Órában leltek nyugalomra, ahol „az óra a forradalom óta nem mutatja az időt”.

És itt van a másik Budapest is. Szorosan hozzánőve a valóságoshoz. Csakhogy ezek az utcák, kocsmák, kávéházak, fogadók és vendéglők valószínűleg mind-mind Krúdy fejéből pattantak elő. Például az Aranyfácán utca, melynek hármas számú házában Steinné kuplerája működik (legalábbis A vörös postakocsi című regény szerint). Aranyból egész álomsereget gyártott az író: Aranydisznó Kocsma, Aranybéka Vendéglő, Aranygolyó Fogadó.

Hát nem csodálatos?

Csak néhány csemege még a valószínűleg Krúdy alapította budapesti helyekből: a tabáni Bánat utca, a Habsburg Hotel, a budai Háromlábú Nyúl Kocsma, a Nyakék Kávéház, a Pattantyús utca, a Piros Alma Vendégfogadó, a Szép Vadásznő Divatüzlet, a Szerenád Kávéház, a Szilvafa Teázó, a Turf Kávéház, ahol Vendelin lóversenyes történeteit meséli, vagy az Utolsó Állomás nevű temetői kocsma.

Ezt a budapesti Krúdy-univerzumot bemutató könyvet igazán naggyá az alázata teszi. A szócikkek ugyanis nem a szerzők önmegvalósítását szolgálják, jóval inkább azt a szándékot, hogy Krúdy maga mesélhessen saját világáról. Néhány pontos és érthető adat, helymeghatározás után a lexikonírók átengedik a szót a Mesternek, aki úgyis sokkal jobban ismeri ezt a Budapestet, részint kora miatt, részint pedig azért, mert félig-meddig maga teremtette.

Takaros kötet, szép munka, pazar olvasmány.

Zórád Ernő: Kereszt-Hadnagy -Kör utca sarka a lemenő nap fényébennő nap fényében....