BUDAPESTI KRÚDY KALAUZ

Cserna Szabó András : Abbáziától Zuglóig, avagy Budapest Krúdy-szemmel

Gusto 2007.02.01

A lexikonok általában nem azzal a céllal készülnek, hogy azokat A-tól Z-ig egy szuszra elolvassuk. Inkább hogy a polcra kerüljenek, s alkalomadtán segítségünkre legyenek. Persze vannak kivételek. Ilyen például a lexikonregény, melynek leghíresebb magyar példája Temesi Ferenc Szeged-regénye, a Por. És ilyen munka az a rendhagyó Budapest-kalauz is, melyet Csordás Lajos, a Népszabadság Budapest rovatának újságírója és felesége, Bölcsics Márta, az agárdi gimnázium irodalomtanára készített el. Ez a könyv egyszerre tudós (helytörténeti, irodalomtörténeti) szakkönyv, s egyszerre valami furcsa regény, amit képtelenek vagyunk letenni – apró szövegmozaikokból összeszerkesztett, hatalmas Budapest-freskó. A főváros, ahogy Krúdy Gyula látta. De melyik Budapestet is látta Krúdy?

Látszólag egyszerű a kérdés, a könyv szerzői magabiztos válasszal szolgálnak az előszóban: „Könyvünk körülbelül száz évet fog át: az 1830-as évektől az 1930-as évekig terjedő korszakot. Körülbelül ez az időszak az, amelyet az író »személyes« élmények vagy hiteles szóbeli közlések, visszaemlékezések alapján örökíthetett meg. Krúdy Budapestje nemcsak a századforduló fővárosa, mint ez a közvélekedésben él. Határai kitolódnak legalább a XIX. század elejei Pest-Budáig.”

Csakhogy Krúdy Budapestje egyszerre valóságos és álombéli helyszín. Sőt, leginkább egy olyan város, amelyben a valóság és az álom összekeveredik, s egy új, addig ismeretlen világot hoz létre. Ez a Budapest éppúgy „sosemvolt” (hiszen helytörténetileg rekonstruálhatatlan), mint ahogy örökkévaló is (hiszen a Krúdy regények, novellák és cikkek múmiaburkában az idők végezetéig megismerhető az olvasók számára).

A Budapesti Krúdy-kalauz című kötet talán legnagyobb erénye az, hogy ennek a különleges és egyszeri Budapestnek mindkét oldalát képes bemutatni. Mind a valóságos, mind a képzelt várost. Úgy korzózhatunk végig ezen a könyvön, ahogy Szindbád, Rezeda Kázmér, Ördögh Kornél, Bazsalikum Jolánka, Vendelin, a pincér vagy a többi Krúdy-hős sétált (sétál) végig a Krúdy-Budapesten. Azt látjuk, amit ők láttak (látnak), azokat az illatokat, szagokat érezzük, amiket ők éreztek (éreznek), azokat az ízeket forgatjuk nyelvünkön, amelyeket ők forgattak (forgatnak). A szócikkek olvasása közben ugyan egy pillanatra kettéválik a kézzelfogható és a kreált világ, de csak azért, hogy a lexikon végére újra összeforradjon. Összeforradjon, és visszaspurizzon oda, ahová való. A Krúdy-prózába.

De ha már egy pillanatra széjjelvált e kerek világ, nézzünk szét benne így is. Merre járhatunk? Mit láthatunk? Kikkel találkozhatunk?

A valóságos Budapesten itt van rögtön az Andrássy út, ahol „olyan hangulatot érzett Rezeda úr, mintha egy ismeretlen, jókedvű, boldog városba tévedt volna”. S a Sugár úton megannyi vendéglő, kocsma és kávéház: a Beliczay, a Secessió, a Három Holló, a François, a Helvécia, a Petánovics, a Japán, az Abbázia, a Millennium. Csak egyet lapozunk, és máris újabb legendás helyen akad meg a szemünk: a ferencvárosi Arabs Szürkén, mely kocsmának tulajdonosa maga is bérkocsisgazda volt, míg fülei le nem fagytak. A belvárosi Arany Sas Fogadóból oly" muzsikaszó szűrődött ki, „amelyhez a cigányság a vastagabb húrját használta”. A Vasvári utcai Bableves Csárdában „kaszinói urak és éjjeli lányok együtt táncoltak délelőtt a tüdővészes Breitner zongorája körül”. A Császárfürdőben „déli zenét játszott a bosnyák zenekar a fehér asztalok között, a kis pavilonban”, míg a Csiga Kocsma cégéréről két káposztalevelet lakmározó csiga figyelte a bor felett búsuló Vörösmartyt. „A dohány-utcai zsidótemplomból Quartin kántor gyönyörű éneke hangzik péntek este, midőn tündöklőszemű pesti zsidónők sírnak az elzárt karzaton.” A Dalszínház utca sarkán, az Erdélyi Borozóban Spiegel Róza néni főzte a korhelylevest, Ady is ide igyekezett, midőn lehuppant az operaházi szfinxről. A budai hegyvidék Fácán Vendéglőjébe Rezeda úr télen szánkán hordta szerelmeit, a Múzeum körúton álló Fiume Kávéházban pedig „a terroristák társasága” gyülekezett, akiktől „a figyelmes hallgató mindig tudomást szerezhetett azokról a pofonokról, amelyek az elmúlt éjszaka Pesten elcsattantak”. A Gyöngytyúk utcában „a házak oly régiek voltak, mintha valamennyien egy régi századból jöttek volna át”, s a 10-es szám alatt Sárkány szerkesztette a Vadászlapot. A Hét Bagoly Ház kapuján hiába csöngetett vendég, mert a csengőzsinórt Lauka Gusztáv rég elvágta, hogy megtréfálja későn hazatérő lakótársait. A ferencvárosi Hullafelvevő pincéjében „a mindenható Stefánek egyforma káromkodással hordta a jeget és a holttesteket a kamrából, hogy a temetésrendező mértéket vegyen a testről, sarkától fejebúbjáig”, míg a józsefvárosi Ivkoffban Brincai, a naptár- és pohárköszöntő-szerkesztő „gyalogtojást” vacsorált, számos „fröccsentésekkel”. A Kálvin téren „rekedten veri el az óra a háromfertály nyolcat”, a Király utcai Kék Macska Mulató bezárásával eltűntek Pestről a „kövér, tejkeblű és a malac rózsaszínű bőréhez hasonlatos arculatú dámák”. És az óbudai Lajos utca pedig csak görbült-görbült, mígnem a földkerekség leggörbébb utcája lett. Görbe estéket viszont Luft Rézi (Cukor utca) vagy éppen Maison Frida (Magyar utca) bordélyában is el lehetett tölteni, ahol „délig szól a muzsika a tükörszobában”. A legendás, tabáni és haramiabajszú Poldi bácsi pedig Mélypincéje előtt várta Bródy Sándort a késő őszidőben, míg a cikóriaszagú New York Kávéház kulcsa a Duna fenekén aludt. A Király utcai Pekáry-ház sárkányának az idők mélységes mélyébe hullott a feje, Himeny úr pedig az óbudai Rozmaring utcában kóborolt, hogy a szerelmes férfiakat a házasság intézményéről lebeszélje. A Sváb-hegy novemberben oly csendes volt, „mint egy száraz vadásztarisznya”, azt viszont minden rendes ember tudta, hogy Pest lezüllöttebb helye a belvárosi Temető Kocsma. A városligeti Tyúkketrecben Wampetics sült libákat hajigált az ég felé zápor idején, s végül a fáradt hősök a Zenélő Órában leltek nyugalomra, ahol „az óra a forradalom óta nem mutatja az időt”.

És itt van a másik Budapest is. Szorosan hozzánőve a valóságoshoz. Csakhogy ezek az utcák, kocsmák, kávéházak, fogadók és vendéglők valószínűleg mind-mind Krúdy fejéből pattantak elő. Például az Aranyfácán utca, melynek hármas számú házában Steinné kuplerája működik (legalábbis A vörös postakocsi című regény szerint). Aranyból egész álomsereget gyártott az író: Aranydisznó Kocsma, Aranybéka Vendéglő, Aranygolyó Fogadó.

Hát nem csodálatos?

Csak néhány csemege még a valószínűleg Krúdy alapította budapesti helyekből: a tabáni Bánat utca, a Habsburg Hotel, a budai Háromlábú Nyúl Kocsma, a Nyakék Kávéház, a Pattantyús utca, a Piros Alma Vendégfogadó, a Szép Vadásznő Divatüzlet, a Szerenád Kávéház, a Szilvafa Teázó, a Turf Kávéház, ahol Vendelin lóversenyes történeteit meséli, vagy az Utolsó Állomás nevű temetői kocsma.

Ezt a budapesti Krúdy-univerzumot bemutató könyvet igazán naggyá az alázata teszi. A szócikkek ugyanis nem a szerzők önmegvalósítását szolgálják, jóval inkább azt a szándékot, hogy Krúdy maga mesélhessen saját világáról. Néhány pontos és érthető adat, helymeghatározás után a lexikonírók átengedik a szót a Mesternek, aki úgyis sokkal jobban ismeri ezt a Budapestet, részint kora miatt, részint pedig azért, mert félig-meddig maga teremtette.

Takaros kötet, szép munka, pazar olvasmány.

Zórád Ernő: Kereszt-Hadnagy -Kör utca sarka a lemenő nap fényébennő nap fényében....