Kalandozások egy régi fiákeren
Írta és szerkesztette: Verő László
1933-ban meghalt a Tabán. Manapság már kevesen járnak köztünk, akik annak idején még koptatták a budapesti Mpntmartre girbe-gurba utcácskáinak hepe-hupás macskaköveit, a Poldi bácsi Mélypincéjébe igyekezvén. A rác gazdák kiváltsága volt abban az időben, hogy engedély nélkül – az adózástól mentesen – mérhették boraikat.
Ki emlékezhetik manapság a Budai Színkör édes-bús előadásaira, melyek igen alkalmatosak voltak arra nézvést, hogy a párocskák az előadás során megfoghassák egymás kezét. Istennek hála, a kilencven évet betöltött Zórád Ernőnek adatott meg ez a kegy, hogy megörökítse és megőrizze számunkra ezt a csodavilágot.
Rexa Dezső, drága barátunk, még honos volt a Tabánban. „Ha geográfus lennék, úgy kellene kezdenem: Tabán Budapest Székesfőváros I. kerületének a Gellért-, a Nap-, és a Várhegy közötti része, mely a Duna partjától a Döbrentei utca északi vége a – Sándor lépcső – Váralja utca – Palota tér – Ív, Pásztor, Gellérthegy, Nap-hegy, Czakó, Sánc, Orom utcák és a Rudas fürdő közötti területen fekszik, s pontosan kimérve ennyi és ennyi négyzetkilométer…
Igen ám, de nem vagyok geográfus, és éppen ezért csak azt tudom mondani, hogy a rosszul világított utcák valamelyikén az én szívem választott hölgyével leültünk a lépcsőre, és egymás kezét szorongatva csak egyet tudtunk: egy van a világon, ami szép: az élet…”
Krúdy Gyula így írt róla: „Ebben az utcában állottak a legrégibb házak, és száz esztendő óta halálra volt ítélve minden épület, csak éppen a kőművesek nem jutottak még hozzá, hogy az ítéletet végrehajtsák. Ha sétálsz, gyakran látsz öreg embereket, akik már itt ültek abban az időben is, amikor Ali Musztafa basa parancsolt Budán.”
MáraiSándortól ezt tudjuk: „A tabániak meglehetősen gőgös emberek. A Szarvas
téren, abban a házban, ahol most a patika működik, hetven évet élt egy Tóni keresztnévre hallgató
nagybátyám, bizonyos dohányjöve-déki igazgató, aki arról volt híres a Tabánban, hogy életében soha egyszer sem járt odaát Pesten, gyanús volt neki…
A Tabán már évek óta javarészt abból él, hogy lebontják. A Tabán törzsi életet él, s nem törődik a romantikával, melyet állítólag kisugároz. Ez a törzs egyszerre, egy napon vándorol majd el innen, mint a zsidók Egyiptomból, s szerteszóródnak a Vizivárosban és Óbudán. Pest ne reméljen sokat a tabániaktól. Ezek már itt maradnak a környéken.”
Zórád Ernő: „1900. … Az Apród utcából, ahol Virág Benedek meghalt és Semmelweis Ignác született, már villamos kanyarog elő az Attila körútra – ez az elit Tabán.
A vendéglők étteremmé léptek elő, zenészeik szmokingot, a pincérek frakkot viselnek, ráklevest szolgálnak fel, és francia pezsgőt, természetesen. Az Új Kakukkban megfordult a walesi herceg, Bagyiknál Jeitza Mária és Saljapin. Szindbád a Poldi bácsi Mélypincéjében üldögélt…”
Mikszáth Kálmán: „De maradjunk a budai kocsmák mellett, melyek páratlanok a maguk nemében – de csak addig, míg a pestiek föl nem fedezték.
Ha a pesti közönség ráveti magát valamelyikre, legott beleüt a civilizáció istennyila. Jaj az olyan helynek, ahol már öt-hat fiakker áll a kapu előtt. Fuss el onnan. Az már csak „volt”.
A „Diófa”, a „Márvány Mennyasszony”, a „Politischer Greizler” vagy a „Libanon” (azért hívták így, mert mindig volt libapecsenye az étlapon), mind el voltak már koptatva, mikor a „Fehér páva” előbukkant.
A megboldogult Balázs Sándor talált rá, kit második Dickensnek neveztek a maga idejében. Egy napon így szólt hozzánk:– Esküdjetek meg, hogy senkinek se szóltok, még az édesapátoknak se. Egy új kocsmát találtam. Micsoda rostélyosok, barátom! Megfoghatatlan az, miért jobbak a rostélyosok a Duna másik partján? Ki fejti azt nekem meg? (Mindig az ilyen epikuri problémákon törte a fejét.)
– Az onnan van – feleltem –, mert a túlsó parton öreg teheneket ölnek a mészárosok, és a rostélyos csak az öreg tehenek húsából jó.”
Zórád Ernő: „A Tabán zenéje sokszínű egyveleg volt. Innen terjedt el a sramli. Az 1896-os budapesti világkiállításon egy bécsi együttes mutatta be. Egycsapásra meghódította először a Tabánt, majd Óbudát is.
Jómagam szívesen hallgattam a prímhegedűt, s a „terces” összefonódó dallamvezetését, a harmonika nyersebb, végül a kétnyakú gitár mély tónusú ritmikus kíséretét.
Ennek a dombos-völgyes, kiszámíthatatlan tájéknak volt valami diszkrét bája. Kifejezetten nőnemű volt: kalandos, titkos, rejtélyes és kissé romlott… Nem azokra a sötét udvarok mélyére húzódó titkos házakra gondolok, ahová körülményesen oldalgott be a férfivendég, s ahonnan éjszaka női zenekar dévaj zenéje hallatszott. Mert szólott halk szerenád is a Tabán polgárhölgyeinek ablaka alatt! Az éjjelizene még bevett szokás ez idő tájt. Illendő ilyenkor gyertyát gyújtani, s meglengetni a nóta elismerésére. Szintúgy a keszkenő is meglibben, az a bizonyos: „fehér selyem, csipkés szélű drága kicsi kendő” – így szólt a dal…”
Szerb Antal: „Minden második ház nagyhírű, régi vendéglő volt muzsikával. Itt állt
a Mélypince, a Poldi bácsi ötszáz éves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn közköltségen. Itt volt a fürjmadár a falon, Vahot Imre kezeírása mellett, és Krúdy Gyula mámoros, megszentelt emlékezete.
A Tabán télen, nyáron, nappal, éjszaka, mindig csodálatos volt, mindig szerelmek derengését görgette végig a lejtős utcákon, olyan szerelmeket, amelyek reggel szoktak az ember eszébe jutni az ágyban, amikor még sötét van.
Uram, itt volt az ifjúság.”
Amit Ön keres , az a következő
Tabán, egy eltünt városrész 1983-as kiadás
Üdvözlettel kassius
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése