Avagy mióta magyar Pest és Buda?
Németek és szlovákok
a reformkori Pest-Budán
a reformkori Pest-Budán
_
„... Az utcán por, bűz, német szó, piszok...” - jellemezte a földi valóság Pest-Budáját esztétikai tankölteményében Arany János, nem éppen mennyei attributumok közé illesztve az idegen nyelvet. [1] Az izmosodó magyar nacionalizmus - mint valamennyi társa - az egytörvényű, egynyelvű nemzet vágyképének bűvöletében magától értetődő természetességgel utasította el a középkori maradványnak érzett nyelvi sokszínűséget, s elérendő célként tételezte, majd fényes eredményként ünnepelte a főváros magyarosodását. Nyelvében, kultúrájában valóban nem volt csak magyar a Dunaparti kettős város: németek, szlovákok, szerbek, s tucatnyi kisebb népközösség tagjai keresték boldogulásukat az 1790-es évek óta egyre egyértelműbben fővárosi szerepet betöltő, s szinte amerikai tempóban növekvő Pest-Budán.
Ez a fejlődés a XVIII. század erőgyűjtő évtizedei után a század végén gyorsult fel, nem elválaszthatóan attól az általános tendenciától, mely az ország középső területeinek dinamikus felfutását mutatta. Megint amerikai példával élve: a töröktől visszafoglalt területek hasonló kihívást jelentettek a Dunatáj vándorai számára, mint az Újvilág belseje az atlanti partvidékről induló pioníroknak. A XVIII. századi magyarországi telepesek Közép-Európa számos vidékéről érkeztek: délnémetországi parasztok, morvaországi zsidók, ausztriai kézművesek, földéhes szlovák hegylakók, régi otthonukba visszavágyó magyarok nyomták egyre délebbre a frontier-t, a kulturált Európa határvonalát a kiűzött török nyomában.
Ebbe az északnyugat-délkelet irányú mozgásba, sőt annak fő sodorvonalába esett a középkori magyar királyság fővárosa s túlparti testvére. A déli területek konszolidálódása után a dunai vízi útvonal s a szárazföldi utak találkozásánál fekvő városcsoport ismét az ország központjává lesz: az 1780-as években visszaszerzi Pozsonytól a politikai-közigazgatási, Debrecentől pedig a gazdasági centrum funkcióját. Budára kerül az egyetem, Pestre a hétszemélyes tábla, lakosai számát tekintve Pest megelőzi Debrecent, s vására is elhódítja az elsőséget a tiszántúli nagyvárostól. Helyreáll az 1526 előtti képlet: az ország történelmi centruma visszaszerzi a vezetést a nyugati és keleti peremterületektől.
Mindez nagy változásokat hoz a két szabad királyi város és a Zichyek földesurasága alatt álló Óbuda mezővárosa számára. Vége a hagyományos kézműipar, a szolid kereskedelem, a kiegészítő, de mindig igen fontos mezőgazdaság, főleg szőlőművelés által dominált késő feudalizmus nyugalmas évtizedeinek. Új elemek érkeznek: az egyetemmel tudósok, a szaporodó kormányszékekkel hivatalnokok, a fellendülő gazdasággal manufaktúratulajdonosok és egyre vállalkozóbb kedvű kereskedők. Feltűnik a külvárosokban az alakuló ipar munkaerőszükségletét biztosító előproletariátus, s megjelennek a városi élet művelődési és szórakozási igényeit szolgáló elemek: újságírók, színészek, könyvkiadó-nyomdászok, kávéháztulajdonosok formálják egyre nagyvárosiasabbá Pestet és Budát. S hogy mennyire lett nagyvárosias az élet a Duna két partján, arról szemléletes képet ad a nájmódit buzgón ostorozó peleskei nótárius, Gvadányi remek figurája.
De vannak egzaktabb mutatóink is, mint nótárius uram zsörtölődései: Pest lakossága (az abban a korban persze nem egészen pontos) statisztika szerint az 1780-as 13,550 főről 1858-ra 136,556-ra növekedett, vagyis nyolc évtized alatt megtízszereződött a lakosság, ami igen lendületes fejlődést mutat. Buda ugyanezen idő alatt 21 ezerről 65 ezerre gyarapodott, ami szintén komoly tempó, bár Pest amerikai ütemű dinamizmusát nem éri el (mindazonáltal 1846-ra Buda az ország harmadik legnagyobb lélekszámú városa lett, míg 1837-ben még csak a hetedik helyen állt).
Ilyen ütemű fejlődés csak külső forrásokból képzelhető el. Sajnos e téren becslésekre vagyunk utalva, melyek 2/3-tól 7/8-ig terjedően határozzák meg a külső források szerepét a lakosságnövekedésben. Egyedül a polgárfelvételek száma dokumentálható pontosan, s ott a felvett polgárok származáshelye is jelzett, de ezek az adatsorok csak a lakosság szűk rétegére vonatkoznak, s ez a réteg privilegizált révén, a kívülről jöttek nem dominálhatták. Így például a Budán 1790-1848 között felvételt nyert 1627 kézműves közül 1171 magyarországi származású volt, többségük budai, a Dunántúlról 164, a Felvidékről 70, az Alföldről 50 fő érkezett. Külföldről legtöbben az örökös tartományokból jöttek (267), feltűnő itt a bécsiek kis száma (22). A Német Birodalomból 157 fő érkezett, főként Bajorországból és Sziléziából. Feltűnő a külföldhöz képest is Erdély (9) és Horvát-Szlavonország (15) alacsony képviselete. A pesti adatok nem térnek el lényegesen a budaiaktól: 2156 felvett kézművesből 1501 magyarországi, szintén főleg a Dunántúlról. A 481 örökös tartományokbeli közül érdekes módon Csehországból jöttek legtöbben (155), őket a morvaországiak követik (112), Bécsből csak 56-an jöttek. A 256 birodalmi német nagy része Bajorországból érkezett e csoportnál is, de érdekes módon itt Poroszország áll a második helyen. Pest élénkebb kapcsolatrendszerét mutatja, hogy ide felvettek Dániából, Svédországból, Lengyelországból és Macedóniából érkezettet is (utóbbiakat a napóleoni háborúk idején).
Azt láthatjuk tehát, hogy a kézműves polgárok utánpótlása főként Magyarországról érkezett. A kereskedőknél sem más a kép: a 777 felvett pesti kereskedő 40%-a magyarországi volt, 23-24%-uk helybeli. Budán ez az arány magasabb: a 287 felvett kereskedő 45%-a volt helybeli. [2]
Ezek az adatok arra utalnak, hogy elsősorban az országon belüli mozgásokból táplálkozott Pest-Buda népességnövekedése. Mindez azt mutatja, hogy ország és fővárosa fejlődése szoros összefüggésben volt egymással. S hogy mennyire tudatában volt ennek a pesti kereskedő polgárság, tanúsítja a pesti kereskedőtestület emlékirata az országgyűlés kereskedelmi és közgazdasági bizottságához 1791-ből, melyben élesen támadták a bécsi gazdaságpolitikát: „Az ilyen intézkedések mindig inkább Ausztria és főleg Bécs mint főváros, semmint Magyarország előnyére szolgálnak; ennek oka nyilvánvaló, hiszen ha Magyarország saját kereskedelemmel bír, megszűnik a bécsi kereskedelem aranybányája lenni. Mivel pedig Magyarországot ez ideig eleget nyomta el a bécsi kis- és nagykereskedelem, most szükségesnek látszik, hogy levegyék a láncot a magyar kereskedelemről.” [3] Ne menjünk most annak elemzésébe, hogy igazak-e a pesti kereskedőtestület panaszai, csak annyit állapítsunk meg, hogy nem valami kuruckodó nemesi gravámennel, hanem pesti, többségükben németajkú polgáremberek érvelésével állunk szemben, melyet korábban már II. Lipót császár-királynak is előadott Liedemann Sámuel elöljáró. A pesti polgárok igazi üzletemberként saját érdekeiket védelmezték, s azok már akkor is egybeestek az ország nagy részének érdekeivel. S ebből az egybeesésből témánk szempontjából még sok fontos dolog fog következni.
Vályi András 1799-es országleírásában érezhető a szimpátia a tarka összetételű, poliglott város iránt: „Lakosai Pest városának leginkább Németek, kevesebb Magyarok és Tótok, Görögök, Dalmaták, Rátzok, Tzintzárok és Zsidók: rész szerént kereskedés, rész szerént külömbféle mesterségeknek folytatása, kortsmatartás, szőlőmívelés, s gazdáskodásból is élnek... piatza az egész Országban a legnevezetesebb... melly öregbedő virágzása hogy hova tovább növekedgyék, mind é városnak, mind pedig az egész Országnak hasznára 's díszére, tellyes tehettségünkből óhajtyuk!” [4]
Ebbe az északnyugat-délkelet irányú mozgásba, sőt annak fő sodorvonalába esett a középkori magyar királyság fővárosa s túlparti testvére. A déli területek konszolidálódása után a dunai vízi útvonal s a szárazföldi utak találkozásánál fekvő városcsoport ismét az ország központjává lesz: az 1780-as években visszaszerzi Pozsonytól a politikai-közigazgatási, Debrecentől pedig a gazdasági centrum funkcióját. Budára kerül az egyetem, Pestre a hétszemélyes tábla, lakosai számát tekintve Pest megelőzi Debrecent, s vására is elhódítja az elsőséget a tiszántúli nagyvárostól. Helyreáll az 1526 előtti képlet: az ország történelmi centruma visszaszerzi a vezetést a nyugati és keleti peremterületektől.
Mindez nagy változásokat hoz a két szabad királyi város és a Zichyek földesurasága alatt álló Óbuda mezővárosa számára. Vége a hagyományos kézműipar, a szolid kereskedelem, a kiegészítő, de mindig igen fontos mezőgazdaság, főleg szőlőművelés által dominált késő feudalizmus nyugalmas évtizedeinek. Új elemek érkeznek: az egyetemmel tudósok, a szaporodó kormányszékekkel hivatalnokok, a fellendülő gazdasággal manufaktúratulajdonosok és egyre vállalkozóbb kedvű kereskedők. Feltűnik a külvárosokban az alakuló ipar munkaerőszükségletét biztosító előproletariátus, s megjelennek a városi élet művelődési és szórakozási igényeit szolgáló elemek: újságírók, színészek, könyvkiadó-nyomdászok, kávéháztulajdonosok formálják egyre nagyvárosiasabbá Pestet és Budát. S hogy mennyire lett nagyvárosias az élet a Duna két partján, arról szemléletes képet ad a nájmódit buzgón ostorozó peleskei nótárius, Gvadányi remek figurája.
De vannak egzaktabb mutatóink is, mint nótárius uram zsörtölődései: Pest lakossága (az abban a korban persze nem egészen pontos) statisztika szerint az 1780-as 13,550 főről 1858-ra 136,556-ra növekedett, vagyis nyolc évtized alatt megtízszereződött a lakosság, ami igen lendületes fejlődést mutat. Buda ugyanezen idő alatt 21 ezerről 65 ezerre gyarapodott, ami szintén komoly tempó, bár Pest amerikai ütemű dinamizmusát nem éri el (mindazonáltal 1846-ra Buda az ország harmadik legnagyobb lélekszámú városa lett, míg 1837-ben még csak a hetedik helyen állt).
Ilyen ütemű fejlődés csak külső forrásokból képzelhető el. Sajnos e téren becslésekre vagyunk utalva, melyek 2/3-tól 7/8-ig terjedően határozzák meg a külső források szerepét a lakosságnövekedésben. Egyedül a polgárfelvételek száma dokumentálható pontosan, s ott a felvett polgárok származáshelye is jelzett, de ezek az adatsorok csak a lakosság szűk rétegére vonatkoznak, s ez a réteg privilegizált révén, a kívülről jöttek nem dominálhatták. Így például a Budán 1790-1848 között felvételt nyert 1627 kézműves közül 1171 magyarországi származású volt, többségük budai, a Dunántúlról 164, a Felvidékről 70, az Alföldről 50 fő érkezett. Külföldről legtöbben az örökös tartományokból jöttek (267), feltűnő itt a bécsiek kis száma (22). A Német Birodalomból 157 fő érkezett, főként Bajorországból és Sziléziából. Feltűnő a külföldhöz képest is Erdély (9) és Horvát-Szlavonország (15) alacsony képviselete. A pesti adatok nem térnek el lényegesen a budaiaktól: 2156 felvett kézművesből 1501 magyarországi, szintén főleg a Dunántúlról. A 481 örökös tartományokbeli közül érdekes módon Csehországból jöttek legtöbben (155), őket a morvaországiak követik (112), Bécsből csak 56-an jöttek. A 256 birodalmi német nagy része Bajorországból érkezett e csoportnál is, de érdekes módon itt Poroszország áll a második helyen. Pest élénkebb kapcsolatrendszerét mutatja, hogy ide felvettek Dániából, Svédországból, Lengyelországból és Macedóniából érkezettet is (utóbbiakat a napóleoni háborúk idején).
Azt láthatjuk tehát, hogy a kézműves polgárok utánpótlása főként Magyarországról érkezett. A kereskedőknél sem más a kép: a 777 felvett pesti kereskedő 40%-a magyarországi volt, 23-24%-uk helybeli. Budán ez az arány magasabb: a 287 felvett kereskedő 45%-a volt helybeli. [2]
Ezek az adatok arra utalnak, hogy elsősorban az országon belüli mozgásokból táplálkozott Pest-Buda népességnövekedése. Mindez azt mutatja, hogy ország és fővárosa fejlődése szoros összefüggésben volt egymással. S hogy mennyire tudatában volt ennek a pesti kereskedő polgárság, tanúsítja a pesti kereskedőtestület emlékirata az országgyűlés kereskedelmi és közgazdasági bizottságához 1791-ből, melyben élesen támadták a bécsi gazdaságpolitikát: „Az ilyen intézkedések mindig inkább Ausztria és főleg Bécs mint főváros, semmint Magyarország előnyére szolgálnak; ennek oka nyilvánvaló, hiszen ha Magyarország saját kereskedelemmel bír, megszűnik a bécsi kereskedelem aranybányája lenni. Mivel pedig Magyarországot ez ideig eleget nyomta el a bécsi kis- és nagykereskedelem, most szükségesnek látszik, hogy levegyék a láncot a magyar kereskedelemről.” [3] Ne menjünk most annak elemzésébe, hogy igazak-e a pesti kereskedőtestület panaszai, csak annyit állapítsunk meg, hogy nem valami kuruckodó nemesi gravámennel, hanem pesti, többségükben németajkú polgáremberek érvelésével állunk szemben, melyet korábban már II. Lipót császár-királynak is előadott Liedemann Sámuel elöljáró. A pesti polgárok igazi üzletemberként saját érdekeiket védelmezték, s azok már akkor is egybeestek az ország nagy részének érdekeivel. S ebből az egybeesésből témánk szempontjából még sok fontos dolog fog következni.
Vályi András 1799-es országleírásában érezhető a szimpátia a tarka összetételű, poliglott város iránt: „Lakosai Pest városának leginkább Németek, kevesebb Magyarok és Tótok, Görögök, Dalmaták, Rátzok, Tzintzárok és Zsidók: rész szerént kereskedés, rész szerént külömbféle mesterségeknek folytatása, kortsmatartás, szőlőmívelés, s gazdáskodásból is élnek... piatza az egész Országban a legnevezetesebb... melly öregbedő virágzása hogy hova tovább növekedgyék, mind é városnak, mind pedig az egész Országnak hasznára 's díszére, tellyes tehettségünkből óhajtyuk!” [4]
Német hungaricus patriotizmus
A korabeli magyar szerző is leginkább németeket lát Pesten, benyomásaira támaszkodva. A magyar statisztika megalapítója, Fényes Elek is német többséget mutat ki a halálozási bejegyzések névanyagát elemezve (a magyarok számarányát 1/5-re teszi). [5] Egy osztrák útikönyv szerzője pedig így ír: „Érdekes, hogy a német nyelv még a nép között is uralkodó.” [6]
Az 1851 előtti időszakra a szerzők vagy benyomásaikra vagy különböző listák névanyagának elemzésére támaszkodva igyekeztek az egyes pest-budai etnikumok számarányát megállapítani. A kiindulópont, a családnevek szerinti besorolás miatt ezek a megállapítások igen támadhatóak. Mindenesetre érdekes, hogy a múlt századi statisztikus, Kőrösi József XVIII. századi adóívek névanyagának elemzése alapján 55%-ra teszi a németek számarányát, mely adat nem tér el lényegesen az első, anyanyelvre is kiterjedő, 1851-es népösszeírás 56,4%-os adatától. [7]
Pest és Buda németes jellegét tehát a demográfiai mutatók is alátámasztják. Kesergett is Horvát István, a délibábos történetírás egyik úttörője, a pozsonyi diétán 1811-ben, hogy a bakterok Pesten „a Haza közepén a Vigyázó Toronyból Klaptzsáj [Gleobt sei] Jesus Christust kiáltoznak.” [8] Kikből állt Pest-Buda német társadalma?
Elsősorban a tradicionális kereskedő és iparos polgárságból, ahol a céhek között - főként a ruházkodással kapcsolatos területeken, mivel az öltözetek sokáig etnikai jellegűek voltak - nemzeti megoszlást is konstatálhatunk. Szép példája ennek az a sajtóvita, mely Klaszy Vencel magyar szabómester és Kostyál Ádám németruha-szabó között zajlott le a Hasznos Mulatságok és a Hazai és Külföldi Tudósítások hasábjain 1831-ben (megjegyezzük, hogy a családinév-elemzők ugyancsak bajban lennének a két mester nemzeti besorolásával!). Pest város vezetése a XVIII. század végén a nevek, de főleg a nyelvtudás alapján németes jellegűnek mondható: 1789-ben a magisztrátus 10 tisztségviselőjéből nyolc beszélt és fogalmazott németül, öt magyarul, egy tótul, egy illírül, nyolc latinul. A város igazgatásában és írásbeliségében a német nyelv dominált, bár használatos volt a latin és a magyar is. Alapelvként szolgált, hogy a lakosság folyamodványait a beadvány nyelvén válaszolták meg. A magyar-nyelvűség folyamatosan terjeszkedett, míg 1844-től a magyar lesz a hivatalos nyelv Pesten és Budán is, bár főleg Budán előfordultak még német nyelvű akták.
Az utcán beszélt német nyelvről Schams Ferenc, Buda egyik olmützi származású monográfusa azt írta, hogy az alacsony végzettségűek az osztrák nyelvjárást beszélik, a nemesek és polgárok a tiszta németet. Örömmel regisztrálja, hogy az utóbbi időben sokat javult a dialektus az iskoláztatás révén, mert egyébként a budai német nyelvjárás nem szép, főleg vásárokon fülsértő. [9] Schams utóbbi megjegyzése valószínűleg a Buda környéki sváb falvak nyelvjárására vonatkozik. A tiszta, irodalmi nyelvi norma terjedésére vonatkozó megállapítása arra utal, hogy az 1820-as években a budai német társadalom teljes kulturális szerkezettel rendelkezett, mely követni tudta a német nyelvű kultúra központjaiban bekövetkező fejlődést.
Miből állt ez a teljes kulturális szerkezet? Saját nyelvű sajtóból, művelődési intézményből (elsőrendűen színházból) és iskolahálózatból. A pest-budai németség valamennyivel rendelkezett.
A pest-budai német sajtó kezdetei a XVIII. század közepéig nyúlnak vissza, s a XIX. század első felében már létezett itt német nyelvű napilap csakúgy, mint az akkoriban népszerű divatlap vagy tudományos-kulturális folyóirat is. A budai Ofner Zeitung és a pesti Neuer Kurier egyesüléséből jött létre a Vereinigte Ofner und Pester Zeitung, mely az ország vezető német nyelvű hírlapja lett 1845-ben bekövetkezett megszűntéig. A lap dinasztikus-patrióta szellemisége miatt mindvégig élvezte a kormányzat jóindulatát. 1845 után a Pester Zeitung próbálta a kormányzathoz lojális s a terjedő magyar sovinizmustól visszariadó német nyelvű olvasóközönséget befolyásolni.
A reformkor kedvelt műfaja volt a divatlap, mely kulturális igényeket is szolgált. Első sikeres magyarországi példánya a Spiegel, a Pester Handlungs-Zeitung mellékleteként indult orgánum, alcíme szerint „Spiegel für Kunst, Eleganz und Mode” volt. A lap oly népszerű lett, hogy hamarosan a Handlungs-Zeitung lett a Spiegel gazdasági melléklete, az irodalmi és színházi érdeklődést pedig „Schmetterling” című melléklapja elégítette ki. A hetente kétszer 4-4 oldalon megjelenő, szombatonként színes divatképet hozó Spiegel a biedermeier polgárságnak szólt a divatos öltözködés normáinak népszerűsítésével, társasági híreivel, verseivel, elbeszéléseivel. Munkatársai közt megtalálhatjuk a prenacionalista hungarus eszmeiséget, a poliglott régi Magyarországot képviselő Rumy Károly Györgyöt csakúgy, mint a magyarországi patriotizmus elemeit egyre határozottabban a magyar nacionalizmus elemeivel helyettesítő, nyugat-magyarországi németből magyarosodó Frankenburg Adolfot, vagy a magyarosodó zsidóság sokat ígérő talentumát, Falk Miksát. E névsor is magyarázza a lap szellemiségét, mely aktívan formálta a pest-budai német polgárok mentalitását: a többnyelvű, többnemzetiségű régi Magyarországból eredő hungarus patriotizmus éppen e lap hatására is ment át a magyar nacionalizmussal szimpatizáló, annak pozitív, befogadó elemeit akceptáló, a nemesi vezetésű magyar nemzeti mozgalom célkitűzéseit a gazdasági érdekegybeesés miatt elfogadó sajátos: német nyelvű, magyar szellemű hazafiasságba. A magyarsággal fenntartott jó viszonyt csak a 40-es években zavarta meg a magyar nacionalizmus néhány túlzó megnyilvánulása, s az asszimilációt erőltető hangokkal már a Spiegel is vitába szállt. Egyik vitáját éppen az Ungarral, célkitűzéseit alcímében (Zeitschriftliches Organ für magyarische Interessen in Kunst, Literatur, Theater und Mode) nyíltan jelző laptársával folytatta.
Említésre méltó még a Pester Tageblatt, mely nevével ellentétben szépirodalmi hetilap volt, s a kedvezőbb magyarországi cenzúraviszonyokat kihasználva a Junges Deutschland, a radikális demokrata beállítottságú német költőnemzedék egyik habsburg-monarchiabeli fóruma lett (megjelentek itt Heine, Herwegh, Freiligrath írásai). S nem elhanyagolhatóan szolgálta a magyar irodalom közvetítését német nyelvterületre: Eötvös, Jósika, Petőfi munkáinak fordításait közölték a pest-budai német hetilapok.
A német nyelvű tudományos folyóiratok viszont inkább a század elején jelentkeztek. Elsősorban a pesti polgári származású professzor, Schedius Lajos referáló folyóirata, a pesti Neuer Kurier melléklapjaként megjelenő Literarischer Anzeiger für Ungern (1798-1799), majd az önállósuló Zeitschrift von und für Ungern (1802-1804) említhető, melyben a szerkesztő a magyarországi tudomány és irodalom híreit, eredményeit kívánta a német nyelvű olvasóközönséggel megismertetni itthon és külföldön. Később a Pannonia lesz az a folyóirat, melynek hasábjain tudomány és kultúra jelentkezik (1819-1823). [10]
Láthatjuk tehát, hogy meglehetősen széles körűen épült ki a pest-budai német sajtó. Ezt néhány mennyiségi adat is alátámasztja: Schams már idézett városleírása szerint 1819-ben a Pannonia 300, a Pester Handlungs-Zeitung és melléklete, a Spiegel 800, a Vereinigte Ofener und Pester Zeitung 2800 példányban jelent meg. [11] 1820-ban Pest-Budán összesen 1650 magyar és 3300 német nyelvű lappéldány jelent meg, s ez a szám 1836-ra döntő módon a magyarok javára változott: ekkor már 10 000 magyar és 5 000 német nyelvű lappéldányt nyomtattak. [12] Idézett városleírónk, Schams Ferenc pályája is hasonló tendenciát mutat: 1821-es könyvében még büszkén így ír a német nyelvről: „A budaiak németül beszélnek, mióta csak budaiaknak neveztetnek...” [13] 1834-ben kiadott Kritikai vizsgálódások a magyarországi szőlőtermelés fogyatkozásai körül című munkájában viszont már magyarul ír a szőlészet problémáiról, magyar, német és tót nyelvű gazdasági „folyóírást” sürget, s a magyar haza nagylelkű birtokos fiaira számít. Falk Miksa visszaemlékezése szerint pedig akadt az 1840-es évek elején olyan pesti polgár is - Glückswerk Mihály -, aki már egyenesen Kossuth politikájáért lelkesedett, de magyarul nem tudván, a fiatal Falkkal fordíttatta magának a Pesti Hírlapot. [14].
A nyomdák, ahol mind a magyar, mind a német lapokat nyomták és részben ki is adták, szinte kizárólag német polgárok kezében voltak (Landerer, Heckenast, Trattner, Hartleben) csakúgy, mint a nagyobb könyvkereskedések, melyek szintén foglalkoztak könyvkiadással (Kilián, Wigand, Emich). Őket - a kor pesti polgárait jellemző módon - nem vezette semmiféle német nemzeti elkötelezettség: bármiféle nyelven kiadtak sajtótermékeket. Ugyanez jellemzi a német nyelvű publicistákat is. Egyetlen kivétel talán Benkert Károly, aki németországi tanulmányai alatt megismerkedvén a Vormärz német nemzeti felbuzdulásával, megpróbálkozott a magyarországi németség nemzettudatának kialakításával. Ezt szolgálta az általa kiadott Jahrbuch des deutschen Elements in Ungarn (1846), melynek jellemző az ajánlása: „Dem deutschen Volke und der ungarischen Nation.” Az ajánlás és a munkatársak névsora (Rumy, Schedius, Majláth) alapján azonban inkább a hungarus hagyományok folytatóját, a magyar-német együttműködés szorgalmazóját láthatjuk Benkertben is, aki 1849 után Kertbenyként, a magyar irodalom német fordítójaként és népszerűsítőjeként vált ismertté.
A pest-budai német kultúra a színház szférájában is kiteljesedett. Pesten, mint ismeretes, a Duna-parti Rondellában játszottak rendszeresen 1773 óta, Budára pedig II. József telepített színházat a volt karmelita kolostorba. Mindkét színhelyen sajátos, önálló karakterű színikultúra alakult ki, melyet nem tekinthetünk a bécsi színházi élet provinciális lerakatának csupán. Már kezdettől fogva játszottak klasszikusokat s a német Sturm und Drang legújabb darabjait is, 1790 után pedig a magyarországi német színházi kultúra sajátos vonásaként német nyelvű, de magyar témájú, hungarus patriotizmust sugárzó darabokat vittek színre, melyek a pest-budai közönség kedvenceivé váltak.
Így már 1791-ben nagy sikerrel játszották Weber Simon pozsonyi szerző „Die Hunyadische Familie oder Unschuld schützt nicht immer von Kabale” című tragédiáját. Követte ezt a Girzik Ferenc prágai születésű budai német színész (neve alapján cseh is lehetett) Szent Istvánról szóló darabja, majd az 1800-as évek elején megjelent a népszerű bécsi műfaj, a tündérjáték hazai adaptációja, Hirschfeld vígjátéka: „Das Zauberschloss in Ungarn”, mely később a magyar Nemzeti Színháznak is kedvelt darabja lett.
1800-ban feltűnt - szintén bécsi mintára - a „krajcáros teátrom”, a külvárosi színház, ahol kora délutántól késő estig szórakoztatták a nagyérdeműt. Ez a közönség még inkább igényelte a látványosságot - ezért a balett mellett kedvelt műfaj volt itt a történelmi játék, ahol sok lehetőség nyílt harci jelenetekre, várostromokra. Két jellemző cím: „Die Belagerung von Ofen, eine grosze Geschichte zur Zeit Ludwigs, König von Ungarn, wie Soliman eingedrungen war, mit Gefecht, Sturm, Feuerwerk und ungarischem und polnischen Balett.” „Die Flüchtlinge in dem Schlosz Theben, oder Herzog Arpad Anführer der Ungarn und Besieger der Jazygen. Ein aus der wahren Geschichte gezogenes und für diese Bühne bearbeitetes, mit kriegerischen Maschinen und ungarischen Tänzen vermischtes Volks- und Gelegenheitsstück.” [15]
1812-ben felépült az állandó pesti német színház. A megnyitót itt is a hungarus patriotizmus jellemezte: az első előadás a divatos német szerző, Kotzebue Szent Istvánról írt „Ungarns erster Wohltäter” című egyfelvonásosával indult (a darab elő- és utójátékát Beethoven zenésítette meg). Továbbra is megmaradtak a magyar témájú darabok, pédául Wiedmann „Sieg der Treue” című munkája. A közönség igényeit kielégítendő egyre gyakrabban illesztettek az előadásokba magyar dal- és táncbetéteket, s még a híres bécsi táncosnő, Elssler Fanny is csárdást táncolt a pesti német színház színpadán (az „Ungar” gonoszkodó tudósítása szerint meglehetősen rosszul). Ez a megjegyzés is mutatja a negyvenes évekre megváltozott légkört: a türelmetlen nacionalizmus térnyerésével a magyar és német színészet közötti konkurencia elemei erősödtek. Volt a versengésnek természetesen pozitív hozadéka is: így például a német színikultúrától való függetlenedés jegyében állt rá a magyar színház a francia romantikusokra, akiket a német színházat megelőzve mutattak be Pesten. A német színház továbbra is patrióta témákkal próbálkozott, így mutatták be Schindelmeisser Lajos karnagy „Szapáry” című operáját, benne a Rákóczi-induló motívumaival - a magyar közönség csak Berlioznál értékelte az ilyesmit, Schindelmeisser legfeljebb magyar színházbeli kollégájának, a szintén német származású Erkelnek baráti érzelmeire számíthatott.
A versengés maradt, sőt most már plágium-vita is jött. Weil Fülöp a budai német színháznak írt darabot, melyet Szigligeti Ede megtámadott, saját „Szökött katoná”-jának plagizálása miatt. A Helytartótanács helyt adott a panasznak, hiába védekezett Weil azzal, hogy ő egy Schall nevű szerző „Der ungarische Deserteur” című darabját dolgozta át. Weil darabját betiltották, mire a pesti német színház bemutatta Schall művét. A vita egyúttal azt is szemlélteti, hogy még a magyar népszínmű is utat talált a német színpadra, a pest-budai német polgárság magáénak érezte a magyar tematikát.
Az elmérgesedő viták mellett is megmaradt a színházi szakmai szolidaritás: a híres humorista, Saphir Móric német színházbeli felolvasó műsorai közül egynek a bevételét a magyar Nemzeti Színház nyugdíjalapjának utalta át, a magyar Nemzeti Színház pedig 1847-ben egyik előadása bevételének felét a leégett pesti német színház színészeinek segélyezésére fordította.[16]
A pest-budai német polgárság gazdasági, kulturális és politikai szerepvállalásai egyértelműen azt mutatják, hogy felismerte: érdekei Magyarországhoz kötik, több köze van az országhoz és lakóihoz, bármilyen nyelvűek is legyenek azok, mint a Lajtán túl élő, akár ausztriai, akár németországi nyelvtestvéreihez. Ezt a felismerést koncentráltan mutatja 1791-es, idézett memorandumuk, de ezt mutatja a pest-budai német sajtóban uralkodó magyarországi patriotizmus, ezt a német színházak bemutatóinak hangsúlyozott magyar koloritja. Ha vállaltak is sajátos szerepet például a pest-budai német lapok a németországi kultúra és politika területén, akkor azt a magyar reformkor és a német Vormärz párhuzamait erősítve a németországi radikális demokrata eszmék megjelentetésével tették. Ez az igazodás a reformkori magyar társadalom életmódjához, kulturális és politikai értékválasztásaihoz nem eredményezte azt, hogy az erősödő magyar nacionalizmus lemondott volna a magyarosítás igényéről. Éppen ellenkezőleg: a pest-budai németek lojalitásából, magyarországi hazafiságából azt a következtetést vonták le, hogy a nem magyar nyelvűek magyarosodása objektív törvényszerűség, mely együtt jár az ország fejlődésével. S a következő fél évszázad fejleményei igazolni látszottak ezt a várakozást: a német nyelvű pest-budai polgárokból budapesti magyarok lettek.
A korabeli magyar szerző is leginkább németeket lát Pesten, benyomásaira támaszkodva. A magyar statisztika megalapítója, Fényes Elek is német többséget mutat ki a halálozási bejegyzések névanyagát elemezve (a magyarok számarányát 1/5-re teszi). [5] Egy osztrák útikönyv szerzője pedig így ír: „Érdekes, hogy a német nyelv még a nép között is uralkodó.” [6]
Az 1851 előtti időszakra a szerzők vagy benyomásaikra vagy különböző listák névanyagának elemzésére támaszkodva igyekeztek az egyes pest-budai etnikumok számarányát megállapítani. A kiindulópont, a családnevek szerinti besorolás miatt ezek a megállapítások igen támadhatóak. Mindenesetre érdekes, hogy a múlt századi statisztikus, Kőrösi József XVIII. századi adóívek névanyagának elemzése alapján 55%-ra teszi a németek számarányát, mely adat nem tér el lényegesen az első, anyanyelvre is kiterjedő, 1851-es népösszeírás 56,4%-os adatától. [7]
Pest és Buda németes jellegét tehát a demográfiai mutatók is alátámasztják. Kesergett is Horvát István, a délibábos történetírás egyik úttörője, a pozsonyi diétán 1811-ben, hogy a bakterok Pesten „a Haza közepén a Vigyázó Toronyból Klaptzsáj [Gleobt sei] Jesus Christust kiáltoznak.” [8] Kikből állt Pest-Buda német társadalma?
Elsősorban a tradicionális kereskedő és iparos polgárságból, ahol a céhek között - főként a ruházkodással kapcsolatos területeken, mivel az öltözetek sokáig etnikai jellegűek voltak - nemzeti megoszlást is konstatálhatunk. Szép példája ennek az a sajtóvita, mely Klaszy Vencel magyar szabómester és Kostyál Ádám németruha-szabó között zajlott le a Hasznos Mulatságok és a Hazai és Külföldi Tudósítások hasábjain 1831-ben (megjegyezzük, hogy a családinév-elemzők ugyancsak bajban lennének a két mester nemzeti besorolásával!). Pest város vezetése a XVIII. század végén a nevek, de főleg a nyelvtudás alapján németes jellegűnek mondható: 1789-ben a magisztrátus 10 tisztségviselőjéből nyolc beszélt és fogalmazott németül, öt magyarul, egy tótul, egy illírül, nyolc latinul. A város igazgatásában és írásbeliségében a német nyelv dominált, bár használatos volt a latin és a magyar is. Alapelvként szolgált, hogy a lakosság folyamodványait a beadvány nyelvén válaszolták meg. A magyar-nyelvűség folyamatosan terjeszkedett, míg 1844-től a magyar lesz a hivatalos nyelv Pesten és Budán is, bár főleg Budán előfordultak még német nyelvű akták.
Az utcán beszélt német nyelvről Schams Ferenc, Buda egyik olmützi származású monográfusa azt írta, hogy az alacsony végzettségűek az osztrák nyelvjárást beszélik, a nemesek és polgárok a tiszta németet. Örömmel regisztrálja, hogy az utóbbi időben sokat javult a dialektus az iskoláztatás révén, mert egyébként a budai német nyelvjárás nem szép, főleg vásárokon fülsértő. [9] Schams utóbbi megjegyzése valószínűleg a Buda környéki sváb falvak nyelvjárására vonatkozik. A tiszta, irodalmi nyelvi norma terjedésére vonatkozó megállapítása arra utal, hogy az 1820-as években a budai német társadalom teljes kulturális szerkezettel rendelkezett, mely követni tudta a német nyelvű kultúra központjaiban bekövetkező fejlődést.
Miből állt ez a teljes kulturális szerkezet? Saját nyelvű sajtóból, művelődési intézményből (elsőrendűen színházból) és iskolahálózatból. A pest-budai németség valamennyivel rendelkezett.
A pest-budai német sajtó kezdetei a XVIII. század közepéig nyúlnak vissza, s a XIX. század első felében már létezett itt német nyelvű napilap csakúgy, mint az akkoriban népszerű divatlap vagy tudományos-kulturális folyóirat is. A budai Ofner Zeitung és a pesti Neuer Kurier egyesüléséből jött létre a Vereinigte Ofner und Pester Zeitung, mely az ország vezető német nyelvű hírlapja lett 1845-ben bekövetkezett megszűntéig. A lap dinasztikus-patrióta szellemisége miatt mindvégig élvezte a kormányzat jóindulatát. 1845 után a Pester Zeitung próbálta a kormányzathoz lojális s a terjedő magyar sovinizmustól visszariadó német nyelvű olvasóközönséget befolyásolni.
A reformkor kedvelt műfaja volt a divatlap, mely kulturális igényeket is szolgált. Első sikeres magyarországi példánya a Spiegel, a Pester Handlungs-Zeitung mellékleteként indult orgánum, alcíme szerint „Spiegel für Kunst, Eleganz und Mode” volt. A lap oly népszerű lett, hogy hamarosan a Handlungs-Zeitung lett a Spiegel gazdasági melléklete, az irodalmi és színházi érdeklődést pedig „Schmetterling” című melléklapja elégítette ki. A hetente kétszer 4-4 oldalon megjelenő, szombatonként színes divatképet hozó Spiegel a biedermeier polgárságnak szólt a divatos öltözködés normáinak népszerűsítésével, társasági híreivel, verseivel, elbeszéléseivel. Munkatársai közt megtalálhatjuk a prenacionalista hungarus eszmeiséget, a poliglott régi Magyarországot képviselő Rumy Károly Györgyöt csakúgy, mint a magyarországi patriotizmus elemeit egyre határozottabban a magyar nacionalizmus elemeivel helyettesítő, nyugat-magyarországi németből magyarosodó Frankenburg Adolfot, vagy a magyarosodó zsidóság sokat ígérő talentumát, Falk Miksát. E névsor is magyarázza a lap szellemiségét, mely aktívan formálta a pest-budai német polgárok mentalitását: a többnyelvű, többnemzetiségű régi Magyarországból eredő hungarus patriotizmus éppen e lap hatására is ment át a magyar nacionalizmussal szimpatizáló, annak pozitív, befogadó elemeit akceptáló, a nemesi vezetésű magyar nemzeti mozgalom célkitűzéseit a gazdasági érdekegybeesés miatt elfogadó sajátos: német nyelvű, magyar szellemű hazafiasságba. A magyarsággal fenntartott jó viszonyt csak a 40-es években zavarta meg a magyar nacionalizmus néhány túlzó megnyilvánulása, s az asszimilációt erőltető hangokkal már a Spiegel is vitába szállt. Egyik vitáját éppen az Ungarral, célkitűzéseit alcímében (Zeitschriftliches Organ für magyarische Interessen in Kunst, Literatur, Theater und Mode) nyíltan jelző laptársával folytatta.
Említésre méltó még a Pester Tageblatt, mely nevével ellentétben szépirodalmi hetilap volt, s a kedvezőbb magyarországi cenzúraviszonyokat kihasználva a Junges Deutschland, a radikális demokrata beállítottságú német költőnemzedék egyik habsburg-monarchiabeli fóruma lett (megjelentek itt Heine, Herwegh, Freiligrath írásai). S nem elhanyagolhatóan szolgálta a magyar irodalom közvetítését német nyelvterületre: Eötvös, Jósika, Petőfi munkáinak fordításait közölték a pest-budai német hetilapok.
A német nyelvű tudományos folyóiratok viszont inkább a század elején jelentkeztek. Elsősorban a pesti polgári származású professzor, Schedius Lajos referáló folyóirata, a pesti Neuer Kurier melléklapjaként megjelenő Literarischer Anzeiger für Ungern (1798-1799), majd az önállósuló Zeitschrift von und für Ungern (1802-1804) említhető, melyben a szerkesztő a magyarországi tudomány és irodalom híreit, eredményeit kívánta a német nyelvű olvasóközönséggel megismertetni itthon és külföldön. Később a Pannonia lesz az a folyóirat, melynek hasábjain tudomány és kultúra jelentkezik (1819-1823). [10]
Láthatjuk tehát, hogy meglehetősen széles körűen épült ki a pest-budai német sajtó. Ezt néhány mennyiségi adat is alátámasztja: Schams már idézett városleírása szerint 1819-ben a Pannonia 300, a Pester Handlungs-Zeitung és melléklete, a Spiegel 800, a Vereinigte Ofener und Pester Zeitung 2800 példányban jelent meg. [11] 1820-ban Pest-Budán összesen 1650 magyar és 3300 német nyelvű lappéldány jelent meg, s ez a szám 1836-ra döntő módon a magyarok javára változott: ekkor már 10 000 magyar és 5 000 német nyelvű lappéldányt nyomtattak. [12] Idézett városleírónk, Schams Ferenc pályája is hasonló tendenciát mutat: 1821-es könyvében még büszkén így ír a német nyelvről: „A budaiak németül beszélnek, mióta csak budaiaknak neveztetnek...” [13] 1834-ben kiadott Kritikai vizsgálódások a magyarországi szőlőtermelés fogyatkozásai körül című munkájában viszont már magyarul ír a szőlészet problémáiról, magyar, német és tót nyelvű gazdasági „folyóírást” sürget, s a magyar haza nagylelkű birtokos fiaira számít. Falk Miksa visszaemlékezése szerint pedig akadt az 1840-es évek elején olyan pesti polgár is - Glückswerk Mihály -, aki már egyenesen Kossuth politikájáért lelkesedett, de magyarul nem tudván, a fiatal Falkkal fordíttatta magának a Pesti Hírlapot. [14].
A nyomdák, ahol mind a magyar, mind a német lapokat nyomták és részben ki is adták, szinte kizárólag német polgárok kezében voltak (Landerer, Heckenast, Trattner, Hartleben) csakúgy, mint a nagyobb könyvkereskedések, melyek szintén foglalkoztak könyvkiadással (Kilián, Wigand, Emich). Őket - a kor pesti polgárait jellemző módon - nem vezette semmiféle német nemzeti elkötelezettség: bármiféle nyelven kiadtak sajtótermékeket. Ugyanez jellemzi a német nyelvű publicistákat is. Egyetlen kivétel talán Benkert Károly, aki németországi tanulmányai alatt megismerkedvén a Vormärz német nemzeti felbuzdulásával, megpróbálkozott a magyarországi németség nemzettudatának kialakításával. Ezt szolgálta az általa kiadott Jahrbuch des deutschen Elements in Ungarn (1846), melynek jellemző az ajánlása: „Dem deutschen Volke und der ungarischen Nation.” Az ajánlás és a munkatársak névsora (Rumy, Schedius, Majláth) alapján azonban inkább a hungarus hagyományok folytatóját, a magyar-német együttműködés szorgalmazóját láthatjuk Benkertben is, aki 1849 után Kertbenyként, a magyar irodalom német fordítójaként és népszerűsítőjeként vált ismertté.
A pest-budai német kultúra a színház szférájában is kiteljesedett. Pesten, mint ismeretes, a Duna-parti Rondellában játszottak rendszeresen 1773 óta, Budára pedig II. József telepített színházat a volt karmelita kolostorba. Mindkét színhelyen sajátos, önálló karakterű színikultúra alakult ki, melyet nem tekinthetünk a bécsi színházi élet provinciális lerakatának csupán. Már kezdettől fogva játszottak klasszikusokat s a német Sturm und Drang legújabb darabjait is, 1790 után pedig a magyarországi német színházi kultúra sajátos vonásaként német nyelvű, de magyar témájú, hungarus patriotizmust sugárzó darabokat vittek színre, melyek a pest-budai közönség kedvenceivé váltak.
Így már 1791-ben nagy sikerrel játszották Weber Simon pozsonyi szerző „Die Hunyadische Familie oder Unschuld schützt nicht immer von Kabale” című tragédiáját. Követte ezt a Girzik Ferenc prágai születésű budai német színész (neve alapján cseh is lehetett) Szent Istvánról szóló darabja, majd az 1800-as évek elején megjelent a népszerű bécsi műfaj, a tündérjáték hazai adaptációja, Hirschfeld vígjátéka: „Das Zauberschloss in Ungarn”, mely később a magyar Nemzeti Színháznak is kedvelt darabja lett.
1800-ban feltűnt - szintén bécsi mintára - a „krajcáros teátrom”, a külvárosi színház, ahol kora délutántól késő estig szórakoztatták a nagyérdeműt. Ez a közönség még inkább igényelte a látványosságot - ezért a balett mellett kedvelt műfaj volt itt a történelmi játék, ahol sok lehetőség nyílt harci jelenetekre, várostromokra. Két jellemző cím: „Die Belagerung von Ofen, eine grosze Geschichte zur Zeit Ludwigs, König von Ungarn, wie Soliman eingedrungen war, mit Gefecht, Sturm, Feuerwerk und ungarischem und polnischen Balett.” „Die Flüchtlinge in dem Schlosz Theben, oder Herzog Arpad Anführer der Ungarn und Besieger der Jazygen. Ein aus der wahren Geschichte gezogenes und für diese Bühne bearbeitetes, mit kriegerischen Maschinen und ungarischen Tänzen vermischtes Volks- und Gelegenheitsstück.” [15]
1812-ben felépült az állandó pesti német színház. A megnyitót itt is a hungarus patriotizmus jellemezte: az első előadás a divatos német szerző, Kotzebue Szent Istvánról írt „Ungarns erster Wohltäter” című egyfelvonásosával indult (a darab elő- és utójátékát Beethoven zenésítette meg). Továbbra is megmaradtak a magyar témájú darabok, pédául Wiedmann „Sieg der Treue” című munkája. A közönség igényeit kielégítendő egyre gyakrabban illesztettek az előadásokba magyar dal- és táncbetéteket, s még a híres bécsi táncosnő, Elssler Fanny is csárdást táncolt a pesti német színház színpadán (az „Ungar” gonoszkodó tudósítása szerint meglehetősen rosszul). Ez a megjegyzés is mutatja a negyvenes évekre megváltozott légkört: a türelmetlen nacionalizmus térnyerésével a magyar és német színészet közötti konkurencia elemei erősödtek. Volt a versengésnek természetesen pozitív hozadéka is: így például a német színikultúrától való függetlenedés jegyében állt rá a magyar színház a francia romantikusokra, akiket a német színházat megelőzve mutattak be Pesten. A német színház továbbra is patrióta témákkal próbálkozott, így mutatták be Schindelmeisser Lajos karnagy „Szapáry” című operáját, benne a Rákóczi-induló motívumaival - a magyar közönség csak Berlioznál értékelte az ilyesmit, Schindelmeisser legfeljebb magyar színházbeli kollégájának, a szintén német származású Erkelnek baráti érzelmeire számíthatott.
A versengés maradt, sőt most már plágium-vita is jött. Weil Fülöp a budai német színháznak írt darabot, melyet Szigligeti Ede megtámadott, saját „Szökött katoná”-jának plagizálása miatt. A Helytartótanács helyt adott a panasznak, hiába védekezett Weil azzal, hogy ő egy Schall nevű szerző „Der ungarische Deserteur” című darabját dolgozta át. Weil darabját betiltották, mire a pesti német színház bemutatta Schall művét. A vita egyúttal azt is szemlélteti, hogy még a magyar népszínmű is utat talált a német színpadra, a pest-budai német polgárság magáénak érezte a magyar tematikát.
Az elmérgesedő viták mellett is megmaradt a színházi szakmai szolidaritás: a híres humorista, Saphir Móric német színházbeli felolvasó műsorai közül egynek a bevételét a magyar Nemzeti Színház nyugdíjalapjának utalta át, a magyar Nemzeti Színház pedig 1847-ben egyik előadása bevételének felét a leégett pesti német színház színészeinek segélyezésére fordította.[16]
A pest-budai német polgárság gazdasági, kulturális és politikai szerepvállalásai egyértelműen azt mutatják, hogy felismerte: érdekei Magyarországhoz kötik, több köze van az országhoz és lakóihoz, bármilyen nyelvűek is legyenek azok, mint a Lajtán túl élő, akár ausztriai, akár németországi nyelvtestvéreihez. Ezt a felismerést koncentráltan mutatja 1791-es, idézett memorandumuk, de ezt mutatja a pest-budai német sajtóban uralkodó magyarországi patriotizmus, ezt a német színházak bemutatóinak hangsúlyozott magyar koloritja. Ha vállaltak is sajátos szerepet például a pest-budai német lapok a németországi kultúra és politika területén, akkor azt a magyar reformkor és a német Vormärz párhuzamait erősítve a németországi radikális demokrata eszmék megjelentetésével tették. Ez az igazodás a reformkori magyar társadalom életmódjához, kulturális és politikai értékválasztásaihoz nem eredményezte azt, hogy az erősödő magyar nacionalizmus lemondott volna a magyarosítás igényéről. Éppen ellenkezőleg: a pest-budai németek lojalitásából, magyarországi hazafiságából azt a következtetést vonták le, hogy a nem magyar nyelvűek magyarosodása objektív törvényszerűség, mely együtt jár az ország fejlődésével. S a következő fél évszázad fejleményei igazolni látszottak ezt a várakozást: a német nyelvű pest-budai polgárokból budapesti magyarok lettek.
A Deák térnél ringott a pánszlávizmus bölcsője
A szlovákok története Pest-Budán nehezebben megfogható, mint a németeké. Oka ennek az, hogy más társadalmi képletet mutattak, mint a többi népcsoport: általában az alsóbb néposztályok sorait szaporították, a külvárosok szegényes utcácskáit, sikátorait népesítették be a XVIII. század népmozgalmaiban Pest-Budára érkező tótok, ahogy őket akkoriban szinte kizárólag nevezték. Ennek megfelelően a város vezetésére nem volt befolyásuk: nem lévén sem gazdag kereskedő, sem iparos rétegük, olyanféle önkormányzatra sem tettek szert, mint például a tabáni rácok, de még szószólóik (Vormund) sem voltak a városi tanácsban, mint a magyaroknak vagy a németeknek. Első hullámuk 1725 és 1750 között érkezett, letelepedésük színhelye az akkor Lerchenfeldnek nevezett pesti alsó külváros (a későbbi Józsefváros), valamint a Buda és Óbuda között fekvő Újlak volt. Települési helyük arra utal, hogy főleg napszámosok érkeztek a szőlőművelő helyek (Kőbánya, Óbuda) közelébe. A ma már kétségbe vont módszerrel készített statisztika (az adófizetők családneve szerint) után 1750-ben a pesti adózók 6,5%-a volt szlovák (107 személy). Ez a szám 1851-re, az első pontosnak tekinthető összeírás idejére 5295-re emelkedett (Pesten 4171, Budán 1124), mely akkor Pesten a lakosság 5, Budán 4%-át jelentette. [17] Pesten még mindig a Józsefváros volt a szlovákok központja, itt élt a pesti szlovákságnak majdnem a fele, mely a külváros lakosságának a 11%-át tette ki, s itt húzódott a Szlovák, mai nevén Tavaszmező utca. A fenti mennyiségi mutatók alapján túlzásnak kell tekintenünk a szlovák származású Csaplovics János „Slawische Festung” megjelölését. Schmidl idézett útikönyve mértéktartóbban fogalmaz: „Csak a Józsefvárosban hallható az eredeti kolónia szláv dialektusa.” [18]
A statisztikai adatok, bármennyire bizonytalan alapúak is, ezúttal is bizonyos stabilitást mutatnak. Ugyanakkor a Pest-Budára irányuló bevándorlás éppen a szlovák lakta Északnyugat-Magyarországról, Pozsony, Trencsén, Nyitra vármegyékből, volt a legerősebb. Innen érkeztek tehetősebbek is, a legszegényebbek Turóc, Árva, Zólyom és Liptó megyéből jöttek. A viszonylagos aránytartás oka az lehet, amit a statisztikus 1881-ben észlelt: a nyelvváltás a szlovákok körében a legerősebb [19] - ezért nem emelkedett az erős bevándorlás ellenére sem az arányszámuk.
A bevándorlók legnagyobb része a külvárosok előproletariátusát gyarapította - a korabeli életképek gyakori szereplője a tót napszámos, targoncás. Valamivel feljebb álltak náluk a vándorló iparosok (drótostót, ablakos tót - a máig élő elnevezések őrzik a szakma és etnikum kötődését) és kereskedők (vásznasok, gyolcsosok és olajkárok, vagyis olajkereskedők). A XIX. század első évtizedeire egy vékonyka értelmiségi réteg is kialakul Pest-Budán helytartótanácsi és bírósági tisztviselőkből, tanárokból, katolikus és evangélikus egyháziakból - igazán vagyonos és befolyásos csoport azonban nem jön létre az itteni szlovákságból. Két komolyabb kulturális központ szerveződik: a tisztviselők köre és az evangélikus egyházközség.
A pesti evangélikusok 1787-ben építhették fel imaházukat, 1811-re épült fel a templom a mai Deák téren. Az egyházközség vezetése magyar, illetve neveik után ítélve elmagyarosodott arisztokraták (Podmaniczky, Berzeviczy, Prónay, Radvánszky családok) és magyarosodó német honoráciorok (Schwartner, Schedius) kezében volt. Az istentiszteleteket németül és szlovákul tartották, de szlovák többségre utal, hogy az ünnepnapokon a szlovák dominált.
Az egyházközség szlovák többségére való tekintettel hozták Pestre 1819-ben a Nyitra megyei születésű, Jénában végzett, 26 esztendős Kollár Jánost segédlelkésznek és szlovák hitszónoknak. Kollár megérkeztével komoly erősítést kapott a pesti szlovákság: a fiatal lelkész a szláv öntudat egyik legnagyobb ébresztője volt. Jénában megismerkedett a német romantika nemzetkoncepciójával, s a német egység melletti wartburgi diáktüntetés 1817-ben olyan hatással volt rá, hogy a szláv népek együttműködésére irányuló küldetéstudattal - és egy tragikus szerelem emlékével - tért haza Magyarországra. Szembesülve a szlovákság háttérbe szorított, elnyomott állapotával - melyet egyházközségében is tapasztalnia kellett -, romantikus indíttatással alkotta meg nagy művét, a Slávy dcérát (Dicsőség leánya), melynek szonettjeiben halottnak hitt szerelme emlékét s a szláv népek dicső jövőjébe vetett hitét örökítette meg. A Slávy dcérát, a szláv népek összetartozásának költői programját tíz év múlva követte a tudományos kifejtés a szláv népek (melyek egyike az általa egységesnek tartott csehszlovák nép) kulturális kölcsönösségéről. A munka - mely a szlávok ellenlábasai szerint a pánszlávizmus eszmei alapvetése - groteszk módon először német nyelven jelent meg (Über die literarische Wechselseitigkeit zwischen den verschiedenen Stämmen und Mundarten der Sklawischen Nation) könyvalakban, Budán, 1836-ban.
Van abban valami igazán közép-európaiasan groteszk és morbid, hogy a halottnak hitt kedvesét gyászoló és elnyomott nemzetét öntudatra keltő szlovák pap-költő-tudós Pesten, Magyarország legnagyobb és fővárosi szerepére dinamikusan készülő városában írja meg a szláv kölcsönösség és együttműködés költői és tudományos programját. Némi túlhajtással azt is mondhatjuk, hogy itt Pesten, a Deák térnél (akkor még Újvásártér) ringott a pánszlávizmus bölcsője. Személyes tragédiáját (mely később happy end-be, boldog házasságba torkollott, mivel kiderült - Grimm-mesébe illő történet -, hogy az anyósi ármánykodás nemcsak a szeretett Wilhelmina, hanem még Kollár halálhírét is megköltötte, de végül a szerelmesek egymáséi lehettek. A gonosz jénai papné valószínűleg a „závisná Teutonie”, az „irigy Teutonia” alakját öltve jelent meg a Slávy dcérá-ban, és a szlovákság elnyomott állapota fölött érzett keserűségét a pesti társadalomban szükségszerűen perifériára sodródó Kollár nagy tehetségével s akaraterejével művészi és tudományos alkotótevékenységben szublimálta és alakította környezetére ható erővé. Pesten persze ezzel nem lehetett túlságosan népszerű: komoly vitába keveredett az egyházközségen belül, s a kollári sors újabb fintoraként egyik legnagyobb ellenlábasa éppen az a Székács József lesz, aki elmagyarosodott orosházi tót családból származva lett az asszimiláció (mégpedig sikeres, s tudományos, éppen szlavisztikai érdemekkel is büszkélkedhető) mintapéldánya. Gondolhatjuk, mit érezhetett az a Kollár Székács közelében, aki a Dicsőség leányában a szláv pokolba, Árpád fejedelem és Dugonics András mellé helyezte a fiát magyar papnak nevelő árvai szlovákot. Persze Székács sem maradt adós: döcögős költeményben tett hitet tót ősök és elmagyarosodott utódaik magyar hazafiságban manifesztálódó összetartozása mellett, s valószínűleg Kollárnak szól a befejező sor: „Régi nemzetségem orcám nem pirítja, csak az önnön nemét utáló bántja, szomorítja szívemet.” [20]
Kollár lelkészi munkája és konfliktusai mellett is folytatta tudományos munkásságát: tót népdalgyűjteményt adott ki. Újabb ellentmondás: a munkásságában mindvégig a cseh-szlovák egység gondolatát hirdető, a cseh irodalmi nyelv szlovák elfogadásáért küzdő Kollár (a szlovák evangélikusok egyházukban az úgynevezett bibliai cseh nyelvet, az 1564-es bibliafordítás nyelvét használták) ezzel a szlovák népnyelv ápolását is elősegítette. A cseh és a szlovák nemzet egységét azonban élete végéig vallotta, s így a csehszlovakizmus egyik megalapítójának is tarthatjuk a pesti evangélikus lelkészt. 1842-ben külön szlovák egyházközséget alapított, s 1845-ben megkezdték a Kerepesi (ma Rákóczi) út józsefvárosi oldalán a szlovák evangélikus templom építését, mely húsz év múlva készült el. Kollár ezt nem érte meg: már 1848-ban karhatalommal kellett megvédeni a sovén magyaroktól, s 1849 tavaszán Windischgrätz csapataival hagyta el azt a várost, ahol harminc évet töltött állandó konfliktusok közepette, alkotó-szervező munkával. A nyugalmas bécsi régészprofesszorkodást csak három évig bírta: 1852-ben meghalt.
Kollár alakja az első szlovák színjátszó társaság pesti fellépésével kapcsolatban is feltűnt. 1838 karácsonyán a cseh Matěj Miksiček szervezésében Ján Nepomuk Stěpánek: „Stěkavec” (Ugató) című darabját, majd Apollinaris v. Maltitz német szerző „Zolky, az öregdiák” című lengyelbarát színművét adták elő. 1839 tavaszán több lapban Kollárt említették az akció szorgalmazójaként. Kollár 1839 márciusában szintén több - magyar, német, horvát - lapban cáfolta a hírt, tagadva, hogy bármi köze lenne az előadásokhoz. Csak találgathatjuk a cáfolat okát - valószínűleg nem akarta, hogy minden szlovák megmozdulás mögött az ő kezét lássák. Az előadás érdekes magyar irodalmi vonatkozása: Madách Imre 1839. január 10-i levelében tudatta anyjával, hogy „a Régi posta utcában tót teátrum nyílt”, melyet szándékában áll megtekinteni. [21]
A szlovák kultúra ápolásának másik pest-budai központját Martin Hamuljak helytartótanácsi tisztviselő hozta létre. 1834-ben szervezte meg a „Spolok milovnikov reči a literatury slovenskej”-t (a szlovák nyelv és irodalom barátainak társasága). Hosszas előkészítés és több sikertelen próbálkozás után sikerült megnyerni mindkét felekezethez tartozó szlovák értelmiségieket, de az elnökséget elvállaló Kollár már 1835-ben kilépett a másik evangélikussal, Martin Sucháň-nyal együtt. A felekezeti vita mögött nyelvi okok rejtőzhettek: a szlovák evangélikusok cseh nyelvűségével szemben a katolikusok a nyugat-szlovák nyelvjáráson alapuló önálló szlovák irodalmi nyelv kialakítására törekedtek. E szellemben adták ki a Zorát (Hajnal), az első rendszeres szlovák irodalmi antológiát, mely formájában és nevében is a magyar Aurorát követte. Négyszer jelent meg (1835, 1836, 1839, 1840). Szerzője volt a nyelvész Ján Herkel', az első összefoglaló szláv nyelvtan (Elementa universalis linguae Slavicae) szerzője, Anton Ottmayer jogászprofesszor (szlovákul szépirodalmat írt), Ján Bolemann, s kilépése dacára az orvos Martin Sucháň is.
Láthatjuk, hogy a szárnyait Pesten bontogató szlovák irodalom művelőinek köre a szokásos kelet-európai képet mutatja: az első nemzedék itt is az irodalmat kedvtelésből művelő értelmiségiekből (tisztviselő, lelkész, tanár, orvos) állt össze.
Nem tartozott a Spolok-hoz Alexander Vrchovsky, a sikeres pesti ügyvéd. Ő már mecénásként, pártfogóként is felléphetett különböző szláv akciókban. Nemcsak cseh és szlovák, hanem lengyel és szerb kapcsolatokkal is rendelkezett. Ő pártfogolta a pesti szlovák iskolában tanító Ján Kadavyt, aki cseh volta ellenére szembefordult Kollárral, s a közben kialakított Stúr-féle irodalmi nyelv hirdetője s tankönyveivel terjesztője is lett, s nála gyakornokoskodott Jankó Král', a radikális demokrata szlovák költő. A filológusok egyik kedvenc kérdése: találkozhatott-e a Petőfiéhez igen hasonló irodalmi és társadalmi elveket valló fiatal szlovák költő a Pilvax ifjú forradalmáraival? A kérdést az teszi indokolttá, hogy Král' principálisa, Vrchovsky a Jókai család régi barátja volt, s Jókai Mór is nála ügyvédbojtárkodott, sőt lakott is.[22]
Láthatjuk a fentiekből, hogy a reformkori Pest-Buda jó terepet nyújtott a szláv népek kapcsolatfelvételére. Nincs ebben semmi különös, ha belegondolunk, hogy a történelmi Magyar Királyság volt Európa egyetlen olyan állami alakulata, ahol a szlávság nyugati (szlovákok), keleti (ruszinok) és déli (szerbek, horvátok, szlovének) ágának képviselői közös határokon belül éltek. Szlovákok és szerbek Pesten és Budán is éltek egymás közvetlen közelében. Így adottak voltak a körülmények a szláv kölcsönösség gondolatának kimunkálásához. S Kollár könnyen talált szerb segítőtársakat: a könyvkereskedő Josif Milovuk adta ki Kollár munkáját, s Teodor Pavlović a Srbski narodni listben már 1835-ben fordítást közölt a szláv kölcsönösségről szóló műből - annak megjelenése előtt. Az illírizmus megfogalmazója, Ljudevit Gaj pesti tanulmányai alatt ismerkedett meg Kollárral, s az ő hatására fogalmazta meg a délszláv egységgondolat első illír variánsát, illír (szerbhorvát) nyelvtana pedig 1830-ban Budán jelent meg annak az Egyetemi Nyomdának a kiadásában, mely annyi kelet- és közép-európai nép irodalmának egyik legfontosabb publikációs fóruma volt a reformkorban. [23]
A poliglott, multikulturális Pest-Buda egy egyszeri történelmi pillanat tarka képét mutatta: a régi magyar királyságot modern egységes nemzetállammá alakítani kívánó erők az új Magyarország új központjává akarták tenni Pest-Budát. A dinamikusan központtá fejlődő kettős város magához vonzotta a soknyelvű ország soknyelvű polgárait, akik a régi és az új közötti átmenet idején izgalmas, sokszínű kultúrát teremtettek a Duna partján: a magyarsághoz alkalmazkodó németek kultúrája utóvirágzását, az éppen elhatárolódó szlovákok művelődése kibontakozását élte a közben gyors ütemben magyarosodni kezdő városkettősben.
S még nem is szóltunk a külön tárgyalást érdemlő zsidókról, s a magyar művelődést is éppen csak érintettük. Egy biztos: a multikulturális-multietnikus képződmények manapság annyira fontos kutatásában kiemelt hely illeti meg a reformkor Pest-Budáját.
A szlovákok története Pest-Budán nehezebben megfogható, mint a németeké. Oka ennek az, hogy más társadalmi képletet mutattak, mint a többi népcsoport: általában az alsóbb néposztályok sorait szaporították, a külvárosok szegényes utcácskáit, sikátorait népesítették be a XVIII. század népmozgalmaiban Pest-Budára érkező tótok, ahogy őket akkoriban szinte kizárólag nevezték. Ennek megfelelően a város vezetésére nem volt befolyásuk: nem lévén sem gazdag kereskedő, sem iparos rétegük, olyanféle önkormányzatra sem tettek szert, mint például a tabáni rácok, de még szószólóik (Vormund) sem voltak a városi tanácsban, mint a magyaroknak vagy a németeknek. Első hullámuk 1725 és 1750 között érkezett, letelepedésük színhelye az akkor Lerchenfeldnek nevezett pesti alsó külváros (a későbbi Józsefváros), valamint a Buda és Óbuda között fekvő Újlak volt. Települési helyük arra utal, hogy főleg napszámosok érkeztek a szőlőművelő helyek (Kőbánya, Óbuda) közelébe. A ma már kétségbe vont módszerrel készített statisztika (az adófizetők családneve szerint) után 1750-ben a pesti adózók 6,5%-a volt szlovák (107 személy). Ez a szám 1851-re, az első pontosnak tekinthető összeírás idejére 5295-re emelkedett (Pesten 4171, Budán 1124), mely akkor Pesten a lakosság 5, Budán 4%-át jelentette. [17] Pesten még mindig a Józsefváros volt a szlovákok központja, itt élt a pesti szlovákságnak majdnem a fele, mely a külváros lakosságának a 11%-át tette ki, s itt húzódott a Szlovák, mai nevén Tavaszmező utca. A fenti mennyiségi mutatók alapján túlzásnak kell tekintenünk a szlovák származású Csaplovics János „Slawische Festung” megjelölését. Schmidl idézett útikönyve mértéktartóbban fogalmaz: „Csak a Józsefvárosban hallható az eredeti kolónia szláv dialektusa.” [18]
A statisztikai adatok, bármennyire bizonytalan alapúak is, ezúttal is bizonyos stabilitást mutatnak. Ugyanakkor a Pest-Budára irányuló bevándorlás éppen a szlovák lakta Északnyugat-Magyarországról, Pozsony, Trencsén, Nyitra vármegyékből, volt a legerősebb. Innen érkeztek tehetősebbek is, a legszegényebbek Turóc, Árva, Zólyom és Liptó megyéből jöttek. A viszonylagos aránytartás oka az lehet, amit a statisztikus 1881-ben észlelt: a nyelvváltás a szlovákok körében a legerősebb [19] - ezért nem emelkedett az erős bevándorlás ellenére sem az arányszámuk.
A bevándorlók legnagyobb része a külvárosok előproletariátusát gyarapította - a korabeli életképek gyakori szereplője a tót napszámos, targoncás. Valamivel feljebb álltak náluk a vándorló iparosok (drótostót, ablakos tót - a máig élő elnevezések őrzik a szakma és etnikum kötődését) és kereskedők (vásznasok, gyolcsosok és olajkárok, vagyis olajkereskedők). A XIX. század első évtizedeire egy vékonyka értelmiségi réteg is kialakul Pest-Budán helytartótanácsi és bírósági tisztviselőkből, tanárokból, katolikus és evangélikus egyháziakból - igazán vagyonos és befolyásos csoport azonban nem jön létre az itteni szlovákságból. Két komolyabb kulturális központ szerveződik: a tisztviselők köre és az evangélikus egyházközség.
A pesti evangélikusok 1787-ben építhették fel imaházukat, 1811-re épült fel a templom a mai Deák téren. Az egyházközség vezetése magyar, illetve neveik után ítélve elmagyarosodott arisztokraták (Podmaniczky, Berzeviczy, Prónay, Radvánszky családok) és magyarosodó német honoráciorok (Schwartner, Schedius) kezében volt. Az istentiszteleteket németül és szlovákul tartották, de szlovák többségre utal, hogy az ünnepnapokon a szlovák dominált.
Az egyházközség szlovák többségére való tekintettel hozták Pestre 1819-ben a Nyitra megyei születésű, Jénában végzett, 26 esztendős Kollár Jánost segédlelkésznek és szlovák hitszónoknak. Kollár megérkeztével komoly erősítést kapott a pesti szlovákság: a fiatal lelkész a szláv öntudat egyik legnagyobb ébresztője volt. Jénában megismerkedett a német romantika nemzetkoncepciójával, s a német egység melletti wartburgi diáktüntetés 1817-ben olyan hatással volt rá, hogy a szláv népek együttműködésére irányuló küldetéstudattal - és egy tragikus szerelem emlékével - tért haza Magyarországra. Szembesülve a szlovákság háttérbe szorított, elnyomott állapotával - melyet egyházközségében is tapasztalnia kellett -, romantikus indíttatással alkotta meg nagy művét, a Slávy dcérát (Dicsőség leánya), melynek szonettjeiben halottnak hitt szerelme emlékét s a szláv népek dicső jövőjébe vetett hitét örökítette meg. A Slávy dcérát, a szláv népek összetartozásának költői programját tíz év múlva követte a tudományos kifejtés a szláv népek (melyek egyike az általa egységesnek tartott csehszlovák nép) kulturális kölcsönösségéről. A munka - mely a szlávok ellenlábasai szerint a pánszlávizmus eszmei alapvetése - groteszk módon először német nyelven jelent meg (Über die literarische Wechselseitigkeit zwischen den verschiedenen Stämmen und Mundarten der Sklawischen Nation) könyvalakban, Budán, 1836-ban.
Van abban valami igazán közép-európaiasan groteszk és morbid, hogy a halottnak hitt kedvesét gyászoló és elnyomott nemzetét öntudatra keltő szlovák pap-költő-tudós Pesten, Magyarország legnagyobb és fővárosi szerepére dinamikusan készülő városában írja meg a szláv kölcsönösség és együttműködés költői és tudományos programját. Némi túlhajtással azt is mondhatjuk, hogy itt Pesten, a Deák térnél (akkor még Újvásártér) ringott a pánszlávizmus bölcsője. Személyes tragédiáját (mely később happy end-be, boldog házasságba torkollott, mivel kiderült - Grimm-mesébe illő történet -, hogy az anyósi ármánykodás nemcsak a szeretett Wilhelmina, hanem még Kollár halálhírét is megköltötte, de végül a szerelmesek egymáséi lehettek. A gonosz jénai papné valószínűleg a „závisná Teutonie”, az „irigy Teutonia” alakját öltve jelent meg a Slávy dcérá-ban, és a szlovákság elnyomott állapota fölött érzett keserűségét a pesti társadalomban szükségszerűen perifériára sodródó Kollár nagy tehetségével s akaraterejével művészi és tudományos alkotótevékenységben szublimálta és alakította környezetére ható erővé. Pesten persze ezzel nem lehetett túlságosan népszerű: komoly vitába keveredett az egyházközségen belül, s a kollári sors újabb fintoraként egyik legnagyobb ellenlábasa éppen az a Székács József lesz, aki elmagyarosodott orosházi tót családból származva lett az asszimiláció (mégpedig sikeres, s tudományos, éppen szlavisztikai érdemekkel is büszkélkedhető) mintapéldánya. Gondolhatjuk, mit érezhetett az a Kollár Székács közelében, aki a Dicsőség leányában a szláv pokolba, Árpád fejedelem és Dugonics András mellé helyezte a fiát magyar papnak nevelő árvai szlovákot. Persze Székács sem maradt adós: döcögős költeményben tett hitet tót ősök és elmagyarosodott utódaik magyar hazafiságban manifesztálódó összetartozása mellett, s valószínűleg Kollárnak szól a befejező sor: „Régi nemzetségem orcám nem pirítja, csak az önnön nemét utáló bántja, szomorítja szívemet.” [20]
Kollár lelkészi munkája és konfliktusai mellett is folytatta tudományos munkásságát: tót népdalgyűjteményt adott ki. Újabb ellentmondás: a munkásságában mindvégig a cseh-szlovák egység gondolatát hirdető, a cseh irodalmi nyelv szlovák elfogadásáért küzdő Kollár (a szlovák evangélikusok egyházukban az úgynevezett bibliai cseh nyelvet, az 1564-es bibliafordítás nyelvét használták) ezzel a szlovák népnyelv ápolását is elősegítette. A cseh és a szlovák nemzet egységét azonban élete végéig vallotta, s így a csehszlovakizmus egyik megalapítójának is tarthatjuk a pesti evangélikus lelkészt. 1842-ben külön szlovák egyházközséget alapított, s 1845-ben megkezdték a Kerepesi (ma Rákóczi) út józsefvárosi oldalán a szlovák evangélikus templom építését, mely húsz év múlva készült el. Kollár ezt nem érte meg: már 1848-ban karhatalommal kellett megvédeni a sovén magyaroktól, s 1849 tavaszán Windischgrätz csapataival hagyta el azt a várost, ahol harminc évet töltött állandó konfliktusok közepette, alkotó-szervező munkával. A nyugalmas bécsi régészprofesszorkodást csak három évig bírta: 1852-ben meghalt.
Kollár alakja az első szlovák színjátszó társaság pesti fellépésével kapcsolatban is feltűnt. 1838 karácsonyán a cseh Matěj Miksiček szervezésében Ján Nepomuk Stěpánek: „Stěkavec” (Ugató) című darabját, majd Apollinaris v. Maltitz német szerző „Zolky, az öregdiák” című lengyelbarát színművét adták elő. 1839 tavaszán több lapban Kollárt említették az akció szorgalmazójaként. Kollár 1839 márciusában szintén több - magyar, német, horvát - lapban cáfolta a hírt, tagadva, hogy bármi köze lenne az előadásokhoz. Csak találgathatjuk a cáfolat okát - valószínűleg nem akarta, hogy minden szlovák megmozdulás mögött az ő kezét lássák. Az előadás érdekes magyar irodalmi vonatkozása: Madách Imre 1839. január 10-i levelében tudatta anyjával, hogy „a Régi posta utcában tót teátrum nyílt”, melyet szándékában áll megtekinteni. [21]
A szlovák kultúra ápolásának másik pest-budai központját Martin Hamuljak helytartótanácsi tisztviselő hozta létre. 1834-ben szervezte meg a „Spolok milovnikov reči a literatury slovenskej”-t (a szlovák nyelv és irodalom barátainak társasága). Hosszas előkészítés és több sikertelen próbálkozás után sikerült megnyerni mindkét felekezethez tartozó szlovák értelmiségieket, de az elnökséget elvállaló Kollár már 1835-ben kilépett a másik evangélikussal, Martin Sucháň-nyal együtt. A felekezeti vita mögött nyelvi okok rejtőzhettek: a szlovák evangélikusok cseh nyelvűségével szemben a katolikusok a nyugat-szlovák nyelvjáráson alapuló önálló szlovák irodalmi nyelv kialakítására törekedtek. E szellemben adták ki a Zorát (Hajnal), az első rendszeres szlovák irodalmi antológiát, mely formájában és nevében is a magyar Aurorát követte. Négyszer jelent meg (1835, 1836, 1839, 1840). Szerzője volt a nyelvész Ján Herkel', az első összefoglaló szláv nyelvtan (Elementa universalis linguae Slavicae) szerzője, Anton Ottmayer jogászprofesszor (szlovákul szépirodalmat írt), Ján Bolemann, s kilépése dacára az orvos Martin Sucháň is.
Láthatjuk, hogy a szárnyait Pesten bontogató szlovák irodalom művelőinek köre a szokásos kelet-európai képet mutatja: az első nemzedék itt is az irodalmat kedvtelésből művelő értelmiségiekből (tisztviselő, lelkész, tanár, orvos) állt össze.
Nem tartozott a Spolok-hoz Alexander Vrchovsky, a sikeres pesti ügyvéd. Ő már mecénásként, pártfogóként is felléphetett különböző szláv akciókban. Nemcsak cseh és szlovák, hanem lengyel és szerb kapcsolatokkal is rendelkezett. Ő pártfogolta a pesti szlovák iskolában tanító Ján Kadavyt, aki cseh volta ellenére szembefordult Kollárral, s a közben kialakított Stúr-féle irodalmi nyelv hirdetője s tankönyveivel terjesztője is lett, s nála gyakornokoskodott Jankó Král', a radikális demokrata szlovák költő. A filológusok egyik kedvenc kérdése: találkozhatott-e a Petőfiéhez igen hasonló irodalmi és társadalmi elveket valló fiatal szlovák költő a Pilvax ifjú forradalmáraival? A kérdést az teszi indokolttá, hogy Král' principálisa, Vrchovsky a Jókai család régi barátja volt, s Jókai Mór is nála ügyvédbojtárkodott, sőt lakott is.[22]
Láthatjuk a fentiekből, hogy a reformkori Pest-Buda jó terepet nyújtott a szláv népek kapcsolatfelvételére. Nincs ebben semmi különös, ha belegondolunk, hogy a történelmi Magyar Királyság volt Európa egyetlen olyan állami alakulata, ahol a szlávság nyugati (szlovákok), keleti (ruszinok) és déli (szerbek, horvátok, szlovének) ágának képviselői közös határokon belül éltek. Szlovákok és szerbek Pesten és Budán is éltek egymás közvetlen közelében. Így adottak voltak a körülmények a szláv kölcsönösség gondolatának kimunkálásához. S Kollár könnyen talált szerb segítőtársakat: a könyvkereskedő Josif Milovuk adta ki Kollár munkáját, s Teodor Pavlović a Srbski narodni listben már 1835-ben fordítást közölt a szláv kölcsönösségről szóló műből - annak megjelenése előtt. Az illírizmus megfogalmazója, Ljudevit Gaj pesti tanulmányai alatt ismerkedett meg Kollárral, s az ő hatására fogalmazta meg a délszláv egységgondolat első illír variánsát, illír (szerbhorvát) nyelvtana pedig 1830-ban Budán jelent meg annak az Egyetemi Nyomdának a kiadásában, mely annyi kelet- és közép-európai nép irodalmának egyik legfontosabb publikációs fóruma volt a reformkorban. [23]
A poliglott, multikulturális Pest-Buda egy egyszeri történelmi pillanat tarka képét mutatta: a régi magyar királyságot modern egységes nemzetállammá alakítani kívánó erők az új Magyarország új központjává akarták tenni Pest-Budát. A dinamikusan központtá fejlődő kettős város magához vonzotta a soknyelvű ország soknyelvű polgárait, akik a régi és az új közötti átmenet idején izgalmas, sokszínű kultúrát teremtettek a Duna partján: a magyarsághoz alkalmazkodó németek kultúrája utóvirágzását, az éppen elhatárolódó szlovákok művelődése kibontakozását élte a közben gyors ütemben magyarosodni kezdő városkettősben.
S még nem is szóltunk a külön tárgyalást érdemlő zsidókról, s a magyar művelődést is éppen csak érintettük. Egy biztos: a multikulturális-multietnikus képződmények manapság annyira fontos kutatásában kiemelt hely illeti meg a reformkor Pest-Budáját.
1. Arany János: Vojtina ars poeticája. A. J.: Kisebb költemények. Bp. 1981, 355. - A vers névadója maga is a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok epizódszereplője: Vojtina Mátyás Bernát Gáspár író-humorista szolgája volt, aki hóbortos mondókáival szórakoztatta gazdája barátait. Arany versének láttán gazdája állítólag így kiáltott föl: „Adta tót diákja! Neki sikerül az, ami nekem sosem fog: bekerült a magyar irodalomtörténetbe!”
2. A polgárfelvételekre ld. Kőrösi József: Budapest nemzetiségi állapota és magyarosodása az 1881-diki népszámlálás eredményei szerint. Bp. 1882, 10-13., valamint Budapest története. III. k. Bp. 1974, 130-133.
3. Budapest története, III. k. 307.
4. Vályi András: Magyar Országnak leírása, III. k. Buda, 1799, 77.
5. Fényes Elek: Magyar Országnak... mostani állapotja. Pest, 1837, II. k. 355.
6. Schmidl, H.: Reisehandbuch durch das Königreich Ungarn. Wien, 1835, 170.
7. Kőrösi i. m. 7.
8. Idézi Kósa János: Pest és Buda elmagyarosodása 1848-ig. Bp. 1937, 254.
9. Schams, Franz: Vollständige Beschreibung der königl. Freyen Haupt Stadt Ofen in Ungarn. Ofen, 1822, 254-255.
10. A magyar sajtó története, I. k. Bp. 1979, 189-206, 564-572.
11. Schams i. m. 247.
12. Kósa i. m. 188.
13. Schams i. m. 254.
14. A magyar sajtó... 713.
15. Kósa i.m. 160-165.
16. Pesti Hírlap 1847. 110.
17. Budapest története... 165.
18. Schmidl i. m. 170.
19. Kőrösi i. m. 32.
20. „Az én nemzetségem.” Idézi: Sziklay László: Pest-Buda szellemi élete a 18-19. század fordulóján, Bp. 1991, 130,. Kósa i. m. 90.
21. Fried István: A pest-budai szlovákok kultúrája a reformkorban, Regio 1990. 3. 57-59.
22. Sziklay i. m. 45-50.
23. Sziklay i. m. 59.
2. A polgárfelvételekre ld. Kőrösi József: Budapest nemzetiségi állapota és magyarosodása az 1881-diki népszámlálás eredményei szerint. Bp. 1882, 10-13., valamint Budapest története. III. k. Bp. 1974, 130-133.
3. Budapest története, III. k. 307.
4. Vályi András: Magyar Országnak leírása, III. k. Buda, 1799, 77.
5. Fényes Elek: Magyar Országnak... mostani állapotja. Pest, 1837, II. k. 355.
6. Schmidl, H.: Reisehandbuch durch das Königreich Ungarn. Wien, 1835, 170.
7. Kőrösi i. m. 7.
8. Idézi Kósa János: Pest és Buda elmagyarosodása 1848-ig. Bp. 1937, 254.
9. Schams, Franz: Vollständige Beschreibung der königl. Freyen Haupt Stadt Ofen in Ungarn. Ofen, 1822, 254-255.
10. A magyar sajtó története, I. k. Bp. 1979, 189-206, 564-572.
11. Schams i. m. 247.
12. Kósa i. m. 188.
13. Schams i. m. 254.
14. A magyar sajtó... 713.
15. Kósa i.m. 160-165.
16. Pesti Hírlap 1847. 110.
17. Budapest története... 165.
18. Schmidl i. m. 170.
19. Kőrösi i. m. 32.
20. „Az én nemzetségem.” Idézi: Sziklay László: Pest-Buda szellemi élete a 18-19. század fordulóján, Bp. 1991, 130,. Kósa i. m. 90.
21. Fried István: A pest-budai szlovákok kultúrája a reformkorban, Regio 1990. 3. 57-59.
22. Sziklay i. m. 45-50.
23. Sziklay i. m. 59.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése