A soknemzetiségű, kisebb-nagyobb településekből össze forrott Pest-Buda ma is őrzi tarka elevenségét. Igaz, a korábbi századfordulón – az eklektika vásári kavalkádja jegyében – némiképp egységesült, de kaleidoszkóp-tarkaságából sok mindent meg is őrzött. Részeinek hol előkelősködő, hol rusztikus színárnyalatai megmaradtak. Durvábban szólva: a metropolis tákolmányszerűsége ma is érződik.
Mikrovilágai eredetüket idézik. Némelyik zárt belvárosi udvar mintha a barokk korra emlékezne. Tűzfalak közé beékelt török reminiszcenciájú fürdői és minaretjei közül is áll egy-egy. A hegyoldalak magányos sziklagyepe íriszekkel meg leánykökörcsinekkel tarkállik. A város egyik-másik fertályának csak a hangulatos neve idézi a múltat: a Vizafogóé, Felhévízé, Fehéregyházáé meg a Rácvárosé. A Csikágó sebtiben-tákolt proletárkulisszái éppúgy megmaradtak, mint a pesti külvárosok rozoga gyártelepei, melyek itt-ott holdbeli tájat idéznek.
E tarkabarka világ régvolt népünnepélyei a maguk színkavalkádjával méltóak voltak Pest-Buda farsangi karakteréhez. Irodalmi művek mozaikkövekként sok mindent megőriztek e búcsúkból és vásári forgatagokból, utcai kavalkádokból, alkalmi vurstlikból, szedett-vedett vándorcirkuszokból és menazsériákból, panoptikumokból meg primitív tűzijátékokból. A helyi forgatagokban a bolgárok és cincárok, bosnyákok meg szkipetárok, ruszinok, tótok és oláhcigányok éppúgy ott csellengtek és tették a dolgukat, mint a sváb, görög, rác és zsidó kereskedők, nem szólva a koldusok, prostituáltak, planétásemberek, kengyelfutók, tűznyelők, zsebmetszők, jósok és kintornások, meg a mutatványoskompániák ezerféle furcsa szerzetéről.
A város középkori meg barokk mulatságairól sok emlék nem maradt fenn. Kétségtelen, hogy a kártyavetőktől a kockajátékosokig, a muzsikus kompániától a bűvészekig és kötéltáncosokig, a moreszka-táncosoktól a medvetáncoltatókig ezerféle árnyéklélek és vándorszerzet kísértette errefelé a Duna partján is a forgandó szerencsét. A 17. század végétől aztán megsokasodnak az adatok. A jó Gvadányi, a poéta-generális a kikötők meg a katonai parádék tarka világát rajzolja meg. Gaál György főképp a kocsmákét meg a teátrumokét. A forgatagok hangulata mégis legjobban a korabeli hírlapokból bogarászható ki. Ezt a munkát Zoltán József könyvtáros végezte el, aki Népi szórakozások a reformkori Pest-Budán címmel adta közre kutakodási eredményét…
 |
| Május elsejei népünnepély a Gellérthegyen 1905-ben |
A hajdani, ricsajos vásárok helyszíne többek között a Szénpiac (Erzsébet tér), az Országút (Múzeum körút), a Kerepesi (ma Rákóczi) út, a Kecskeméti utca, a Városház tér, meg végestelen végig a pesti meg a budai Duna-part volt. Hajókon is, de főként szekereken hozták a temérdek árut. Gyümölcsök hegyeit és barmokból egész nyájakat, füstölt meg élő halak tömegét (köztük több mázsás vizákat és tokhalakat!), ruha- és cipőneműt, de a fésűsök, kefekötők, könyvárusok mellől a fűszerárusok, a lacikonyhák meg az alkalmi borkimérések sem hiányozhattak. Örményektől oroszokig, franciáktól törökökig számolatlan idegen fordult meg e zsibongó vásárterek némelyikén, és elragadtatott képet festett a keleti hangulatú kavalkádról. Köztük a nagy mesemondó, a dán Andersen is, akit megfogott a Magyar Akropolis gazdagsága és színvarázsa.
Pest-Budának három fontos búcsúja volt: húsvétkor a gellérthegyi, pünkösdhétfőn a zugligeti és Kisasszony-napján a lipótmezei. A mézeskalácsosoktól a medvetáncoltatókig sokféle árus és kuncsorgó vett részt ezeken. A gellérthegyi ünnep külön színfoltja volt a rothadt alma hajigálás, mellyel a gyereksereg tréfálta meg a sürgő-forgó kompániát. A búcsúk mellett fontos esemény volt a pünkösdhétfői svábhegyi mulatság, ahol az ifjúság futós-, ütős-, veregetős és szembekötős-játékokkal mulattatta magát. A felnőttek hada viszont a csapszékek táncztermében a nyivogó lyra mellett forgolódott, azaz táncolt víg kurjongatások közt. És ne feledjük el a május elsőjére eső munkásmurikat sem, melyek helyszíne Pesten a Városliget, Budán a Városmajor meg a Horváth-kert volt. Itt májusfák alatt, trombitaszóban, eszem-iszom mellett hinta, keringcse (ringispil) és báb-alakok (bábszínház) szórakoztatták az alsóbb néposztályt, melynek férfi tagjai a kalapjuk karimájába zöld ágat tűztek…
 |
| Megtelnek a kocsmák , vendéglők, kerthelyiségek.... |
A különféle népünnepélyek résztvevőit szórakoztató mutatványos-kompánia legnagyobb és párját ritkító szélhámosa alighanem egy vízen járó volt. 1834. október 26-án délután tízezer lélek tolongott a pesti Duna-part Margitszigettel szemközti részén. Nagy oka volt a sokadalomnak. Egy Löwenritt nevű kétes egzisztencia hirdetést tett ugyanis közzé, miszerint Alól irottnak szerencséje van a fő nemességnek és tisztelt közönségnek jelenteni, hogy több évi fürkészés s gondolkodás után amaz igen fontos és közhasznu felfedezésre tett szert, melly szerint minden vizen minden veszély és megnedvesülés vagy meghülés nélkül egyenes állásban keresztül lehessen meni… Ez a körmönfont és homályos fecsegés még hosszan folytatódik s felszólítja a müértő közönséget: győződjön meg 20 krajcár ellenében a vízen járás említett csodájáról.
Nos, a felcsigázott nagyérdemű azt láthatta, hogy a nevezett Löwenritt beballagott a folyóba, aztán – egy csónak kíséretében – pár méteren át sodortatja magát az árral, majd a ladikba pattan, s a meghökkent publikumtól búcsút sem véve átevez a túlpartra, és krajcárok sokaságával a zsebében végleg eltűnik.
De nemcsak ilyen minden hájjal megkent szélhámosok vidították vagy épp bolondították a szájtáti sokaságot. A hevenyéncz-költészek, Lagenschwart dr. meg az olasz Bindocci, bármely adott témára verset rögtönöznek. Örökbecsű műveik, sajnos, nem maradtak fenn. Mamok, a majomember elképesztő tagficzamitásairól híresült el. Romanini, a spanyol udvari tánczosnő egy rézsodronyon mutatta be szöcskéket meghazudtoló produkcióját. Bertoletti a bolhacirkuszával, Borovics Vince a tűzijátékával ugyanúgy a reformkori mulattatás bajnoka volt, mint a morva Franciska Heppner, a lábművész, akinek mindkét karja hiányzott, ám a lábával írni, pisztolyt tölteni és azt elsütni is képes volt. Ide sorolandó egy bizonyos Lehmann, a léghajós, aki a Városligetben mintegy harmadfél ezer lábnyira szállt fel a halandók fölé. A sokadalmi nevezetességek közül nem maradhat ki Hirsch Danemark csodarabbi sem, aki betéve tudta a Misnát meg a Talmudot, s kiben a legnagyobb fokig van csigázva a combináló emlékerő, olyannyira, hogy a publikum által számmal megjelölt lapot azonnal felmondja, bármilyen letakart szövegrészt felidéz, sőt még arra is képes, hogy a mondatokat tükörszerűen, tehát fordítva darálja el.
E nézvágyait ingerlő kóklerek sorát gyarapította egy bizonyos Kjellberg nevű vízgázló és hullámtipró, aki a kötéltánc meg a vízen járás kombinációjával szédítette a bámész népet. Mensen Ernst gyorsfutóról, aki szintén fellépett Pesten az 1830-as években, az a hír járta, hogy 14 nap alatt elfutott Párizsból Moszkvába. Pesten előbb gólyalábon billegve produkálta magát, majd egy rét-kört rohant körbe-körbe. A korabeli lap, a Jelenkor tudósítása szerint gyorsasága a léghasító madáréval vetekedett és közben – ráadásul – még vígan fütyörészgete is.
A díjbirkózók különféle pénzjutalmak és jóféle hordó borok kitűzésével ingerelték küzdelemre azokat az erős és magabíró legényeket, akik a közönség soraiból meg kívántak mérkőzni velük. Leghíresültebbjük a francia Jean Dupuis volt, aki sorra földre teremtette az ellene fellépő honi mészáros-, serfőző- és bognárlegényeket. Később egy bizonyos Magyar Hercules, a jó nevű Toldy (!) János lépett a nyomdokaiba.
A panoptikumokban, melyek viaszbábként mutattak be különféle hírességeket – bemeneti díj 12 váltó krajczár –, ki-ki megcsodálhatta Mária Teréziát, 2-ik Josefet, de különféle bibliai személyek meghitt társaságában Sobri Jóskát, meg mindenféle haramiákat, gyilkosokat, orozókat és korhelyeket is.
El nem maradhatnak a korabeli vándor állatkertek és más alkalmi menazsériák, melyekben gyönyörü oroszlánok, tigrisek, leopardok, parducz, parducz-macska, oroszlán-tigris, hyéna, jégmedve, gnou-bivaly, farkatlan juh, kenguruh és erdei ördög is megcsodálható. A borzongató nevű erdei ördög alighanem az Európa északi tájain élő ragadozó, a rozsomák lehetett.
A tudós állatok, Aloys Schmidt korzikai csoda-lova, meg egy Bécsből jött, névtelen szerecsen tanult kutyája megmondta, ki hány éves, meg hogy hány óra van. Egy mopszlikutya kártyázni és számtanpéldákat megoldani is tudott. (Utóbbiért szívből irigylem!) Betűkből szavakat rakott ki, és felismerte a színeket is…
A panorámák, azaz opticai képek, messzi városokat, többek között Lemberget meg Nápolyt, Jeruzsálemet, Moszkvát és Berlint láttatták, de a regensburgi székesegyházat, a svájci Ördögmalmot, a perzsa sah palotájának belsejét, a török hadiflotta égését Navarin kikötőjében, az inkvizíció föld alatti ítélőszékét, a tüzet okádó Vezúvot, a portugáliai Evora Csontkápolnáját, meg sok egyéb pittoreszk és borzongató látnivalót kínáltak a közönségnek. A panorámák kacifántos elnevezései, a dioramai s cosmoramai mutatvány, a világ játékszíne vagy épp Coulember úr napmikroszkópja, a néha lanyhuló érdeklődés felcsigázását és ébren tartását szolgálták.
A cirkuszokban lovagművészek és kötéltáncosok, emberevő egyiptomi krokodilusok, néger-kígyók, levegőben lebegő híres emberek, kígyólányok és gólyatáncosok, négyfülű, lófejű és nyolclábú disznók, táncoló csontvázak, chinai alakosok és mulattató majmok, számolni tudó lovak, tagfintorgók, továbbá mázsányi súlyokkal hajigálódzó erőművészek (erőmutatványos Herculesek) csodálhatók meg, és persze az elmaradhatatlan pojácák is fellépnek, kik időnkint enyelgésekkel törekvék mulatni a nézőket. Nevezetes volt az orosz tüzkirály, Schwarzenberg Pál (a neve nem épp orosz), aki izzó ólmot, lángoló szurkot és forró olajat evett, tüzes vasból darabokat harapott le, végül valami tűzijátékfélét is produkált, melyet – ismeretlen okból – szellemtüznek mondtak. De nem hiányozhattak a kártyavetők és kendőjátékosok sem, nem szólva a különféle bűvészkedőkről és ördöngösökről, ködfátyolkép-mutogatókról és más szemfényvesztőkről.
A cirkuszok, búcsúk, sokféle alkalmi ünnepek és lacikonyhás vásárok velejárói a rögtönzött bábszínházak, ahol Bolond Istók, Paprika Jancsi és Vitéz László szórakoztatja az aprónépet, ám sejthetően egy-egy gyermeklelkét dicséretesen megőrző felnőttet is…
A hajdanvolt mulatságok változatos helyszínei között a Városliget éppúgy szerepel, mint a Zugliget meg a budai vár, a Duna-parti Jobbágypiac, a Rózsa tér meg az Országút (a mai Margit körút), de a Városmajor, a Gellérthegy, Leopold mezeje meg a Svábhegy is.
Kétségtelen, hogy a pest-budai kóklerek és más mutatványos hírességek tündöklésének ideje a reformkorra esik. Miért, miért nem, a terebélyesülő és ezerféle kósza lelket, nációt, teremtő álmot és ábrándos balekot is magába szippantó nagyváros kedvez a farsangi kavalkádnak. Heccszínházaival és vándorkomédiásaival, uzsorásaival, vakparádéival és körmeneteivel, fiákereseivel, kéregetőivel meg betlehemeseivel, girhes inasaival és naplopóival, ripacsaival meg alkalmi árusaival valóban táncokkal és vígsággal tele teátrom volt akkor ez a még emberi méretű, kedélyét és tarka forgatagait jól kezelő metropolis.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése