Újházi Ede-avagy mit őriz meg rólunk az utókor....

Született: 1841. január 28. Debrecen, MagyarországElhunyt: 1915. november 14. Budapest, Magyarország Életrajza: Adatok röviden: 1864 - színésznek áll 1866-74 Fehérváry Antal társulatának tagja 1870. április 1. A Nemzeti Színház tagja, egészen nyugdíjba meneteléig, 1914. januárjáig. 1886- tól 25 éven keresztül tanít a Színész Akadémián. 1889-91 játékmester a Magyar Királyi Operánál. 1903. március. Megkezdi cikksorozatát, a Nagy magyar színészekről, amelyet 1908.-ban, könyv alakban is kiadnak. 1903. szeptember 28. - örökös tagja lesz a Nemzeti Színháznak. 1914. január - nyugdíjaztatják, szándékai ellenére. 1915. november 14. Elszegényedve, fizikailag leromlott állapotban elhunyt. Életrajza részletesebben Vándorévek Édesapja, dr. Újházi Károly, Debrecen megbecsült, nagyhírű orvosa. Munkájaként a Dereceni Színház művész-orvosa is egyben, s mint ilyen rendszeresen jelen kell lennie, a bemutatókon, s előadásokon, ahová fiát a kitűnő tanuló, jóeszű Edét is gyakorta magával viszi. A fiatalembernek, bár tehetsége meg volna hozzá, nem fűlik a foga, a számára kijelölt kereskedelmi pályához, inkább a színművészet vonzza. Szülei akarata ellenére színésznek áll. "Édes fiam, életem reménysége és büszkesége megcsalt. Hírem nélkül eltávozott a városból, és felcsapott komédiásnak" - nyilatkozza Édesatyja elszökése után. A huszonhároméves Újházi fiú 1864-ben, Szigeti Imre vándortársulatához szegődik, kardalosnak. Fújja az énekeket, meg a kórusszámait. Egy véletlen megbetegedés kapcsán eljátszhatja élete első szerepét, Szapári Péter című szomorújátékban, Hamzsa béget alakítva. Innentől fogva egyre ritkábban áll a kar közé, egyre több szerepet bíznak rá. Ifjú szinészként. Elhagyja a vándortársulatot és önálló útra tér. Néhány darabra összeállt csapat tagjaként járják az országot, s ilyenminőségében találkozik Kassai Vidorral, akivel egy telen át Kaposvárott a Casinoban tartott előadásaikkal vészelik át a rossz időket, majd Pécsre vezet útja, ahonnét Kolozsvárra szegődik, állandó társulathoz, megúnva a vándorévek ínségeit. (Kassai Vidor könyvében bővebben is olvashatni erről az időszakról) Újházi a kedvenc Kolozsvár nagy iskola, igazi színészképző, a gyakorlatban tanulja meg, a szakma rejtett fogásait, titkait. Rengeteg szerep várja, sokmindenben kipróbálhatja magát. Játszik hősöket, bonvivánt, drámai, és intrikus szerepeket, énekel operettben, sőt táncolnia is kell balettben. Egyik szerepe kapcsán Latabár Árpád Kassára hívja. A "Miniszter előaszobájában" című darabban eljátsza Knabe Farkas Jeremiás szerepét, amelyben egy megható öreget alakít, s ezzel a szerepével rövidesen Kassa kedvencévé válik, lehetőséget kapva ezután sok más alakításra. A Nemzeti Színpadán a nagybeteg Tóth József helyére keresnek megoldást, amikor a Nemzeti társulatában valaki megemlíti, hogy kassán van egy tehetséges fiatalember, bizonyos Újházi. Az intendáns látva Jeremiását, nem akarja szerződtetni, mert túl öreg, s ő fiatalembert keres, amikor is kiderül, hogy a valóságban Újházi 29 éves fiatalember. Próbajátékra hívja a Nemzetibe, s Jágót alakítja, az Othelloban, 1869. augusztus 13.-án, s 18.-án pedig Knábe Farkas Jeromost játssza "A miniszter előszobájában" c. dramolettben. 1870. április 1.-től fogva leszerződtetik az ország első színházához, amelynek tagja marad nyugdíjaztatásáig, 1914 januárjáig, 44 esztendőn át. Hat vidéki évad után kerül álmai helyére, ám itt sorozatos csalódások érik eleinte. Mindenki azt kívánja tőla, hogy a színpad gonoszait, intrikusait játssza, de számára idegen ez a szerepkör, s nem tud kimagasló teljesítményt nyújtani, amiért is mellőzik. A nemzetiben Komoly betegség támadja meg gégéjét, amely megakasztja a pályáján. Rekedtsége állandósul, s már-már alig hallani szövegmondását. Orvostól orvosig jár, mígnem egy fiatal doktor megoldást talál bajára, s mielött lejesen összeomlana a pályája, ismét régi fényében tündökölhet a színpadon. Ez a gégeprobléma viszont egy akkor szokatlan és újszerünek ható színészi játék részévé válik, amely Újházi scharm-ját, kedves játékának egyik alkotó elemét adja. Újházi hangja, mint ahogy tisztelő barátja és kollégája Kassai Vidor mondja, soha sem volt egy bariton hang, de eztán egy kissé rekedtes, kevéssé artikuláló, minden szót megfontolva kiejtő dialógusként beszélő hanggá válik, amelyhez egy végtelenül természetes színészi játék párosul, ami Újházi magánemberi sajátja is egyben. Sokan mesélik róla, hogy milyen nemes egyszerüséggel beszél a színpadon, akárha a kávéház teraszán beszélgetne valakivel. Komótos megfontolt járásával, különös hanglejtéssel, és karcos hangjával, minden kiejtett szó egy-egy ajándék, amelyet, tessék megbecsülni. Ez a mentalitása hamarosan a Nemzeti első emberévé repíti. A színházban már korábbról fogva, őszinte csodálattal szemléli Szerdahelyi Kálmán kollégájának, egyszerű, maníroktól mentes, természetes játékát. Szerdahelyi például egy helyütt a nagymonológját nem színpadközépen, mint a többiek, a közönségfelé fordulva mondja, hanem oldalt állva, és kissé háttal. A közönség percekig keresi a hang forrását. Szerdahelyi elött ezt nem merte senki magyar színpadon előadni. Imponált az ifjú Újházinak ez a fajta merész újító szellem, s a csodálat lassanként mester és tanítvány viszonnyá alakul a magánéletben is. Szerdahelyinek nagy szerepe van abban, hogy a forrongó, hangjavesztett, s útkereső Újházi megtalálja magát, a végső és döntő lökést biztosítja számára. Felkarolja, foglalkozik vele, tanítja, okítja, a mesterség alig látható-hallható fogásait adja át, sőt rövidebb-hosszabb ideig otthont is ad számára. Szerdahelyi Kálmán vezette természetes játékstílus, egyenes ágon folytatódik Újházi művészetében - mondják a szakértők - s ő viszi át a XX. századra tovább, hogy ott kiteljesedve, a mai játékstílus kialakulásaihoz vezessen. Szerepek hada A Nemzeti vezetése ráérez Újházi képességeire, s bár eleinte, számára közömbös darabok sorában lép föl, idővel kedélyes, vidám figurák alakításait bízzák rá, amelyben sziporkázóan kedves, árnyalt, és lenyűgöző, hisz egész élete az életvidám derüről szól. Egész magánélete kávéházak tereaszain zajlik, nincs elvonult, zárt privát világa. Szinte a nagyközönség szeme láttára köt barátságokat, kártyázik, vagy éppen gubbaszt egy szerepét magolva. A vendéglősök kedvence, hol egyik, hol másik vendéglős hívja asztalához, mert tudják, nyomában tucatnyi érdeklődő néző, kolléga, színházi kritikus, művészember jelenik meg, hogy szót váltson Újházival. Budán a Koronaőr utcában levő Politischer Greissler nevű kiskocsma, amely hely libapecsenyéjéről, rántottcsirkéjéről, s márciusi boráról híresült el művész körökben, ez hely Újházi budai főhadiszállása. Egy ebédre megrendelt leves, melyet Újházi Mester, az általa elmondott recept szerint készíttet el, ez a leves innéntől fogva nevét viseli, s fájdalom ez a futó délelötti emlék éli túl a mai napig is a nagy művész, ezernyi tapsviharos szerepeit. Újházi tyúkhúsleves nem hiányozhat egyetlen magyarosch étterem kínálatából sem ma már. A "Csalódások" Tamás kertésze, az "Ibolyafaló" altisztje, a "Julius Caesar" tömegjelentében, egy a tömeg közül, pár szavas megmozdulása mégis "tömeghatást kelt". Élettől duzzadó Bölcs Náthán, és Zalameai bíró, kedélyes Juvenel a Titokban, komoly megfontolt apa Szerelmeskedés-ben, derüs korcsmáros a Lengyel zsidó-ban, igazságos és emberséges a Pártütők bírájaként, mulatságos Szilvay professzor a Liliomban, éles karikatúrát ad a Figaro Bartolójaként, Malvolió a Vizkeresztben, Kurjancs a Vihar-ban, monumentális Wolsey bíborosként a VIII. Henrikben. Constantin abbé mellett, a leginkább nagyszerű alakítását Hauptmann Cramapton mestereként adja. Olyan tökéletes alakítást nyújt, hogy eztán Mestreként szólítják egészen haláláig, s a darabban viselt kalapja innétől fogva elmaradhatatlan kelléke az Újházi megjelenésnek, még a magánéletében is. Mester A Mester közben mereven ragaszkodik, a maga művészi elképzeléseihez, közben az élet realitásaival szembeni gondtalansága számtalanszor sodorja nehéz helyzetekben. Sohasem illeszkedik be a polgári értékrend, pénz és szabályainak értékrendjeibe. Amit mond, és amit tesz, a legmagasabb művészi szempontok szerint, az örök művészet mércéje alapján történik, talán ezért is választják a színiakadémia tanárává, amely "szerepet" 25 éven keresztül becsülettel ellát. 1886-tól fogva egyébiránt drámai és operai tanár a Színiakadémián, 1889 -től játékmester a Magyar Királyi Operánál. Generációk sora nő fel kezenyomán, kritikája, célratőrően szókimondó, segítő szándékúan nyers. Újházi Mester rendszeresen elviszi tanítványait, a nála sokévvel fiatalabb Rott Sándor - hoz, mondván a szakmát igazán őnála leshetik el. A Nemzeti Színház bécsi vendégjátéka alkalmával, 1892-ben meghódítja játékával a bécsi közönséget is, a legszígorubb ítészek is egekig dícsérik művészetét. 1903. szeptember 28.-án a Nemzeti Színház örökös tagja lesz. Szeretett mondani és hallgatni jó történeteket, s ha valaki jót mondott, szeretettel rászólt: "Tte te marrrha!" 1908-tájékán ezt a jellegzetesen pesti figurát plakátba bujtatva örökíti meg Faragó Géza, a nagyszerű "Marha, igyék inkább Gottschlieg Rumot" c. plakátjával, amely a magyar plakáttörténet egyik jeles alkotásává lesz. Utolsó fellépései egyike a Nemzeti Színház bontás elötti utolsó előadása, 1913. junius 11.-én. A díszelőadáson mindenki elköszönt a színháztól, s amikor Újházira kerül a sor, nem bír megszólalni könnyeitől. Sok száz ember sírt fel elfúló hangja hallatán: "Tudjátok mi volt nekem ez a színház... Én már a múlté vagyok... De ha Isten megengedné, hogy megérjem az új színház felépülését, és még abban egy-két szót elmondhatnék..." - 2002-ig kellett volna várnia a Mesternek. Bródy Sándor új folyóiratot indít, "Jövendő" címen, 1903-ban. Újházi Ede, Bródy felkérésére, már az első számban elkezdi a "Régi nagy színészekről" való visszaemlékezésit írni, amiből késöbb kötet születik. Pestnek van egy Újházija, vagy fordítva? A királytól megkapja a lovagkereszt és késöbb a vaskorona-rend kitüntetést, ám a Mester ezekről csak tréfálkozva beszél, nevetséges elötte minden külsőség, cím és rang. Filózófikus magaslatról nézi az életet. Közszájonforgó mondássá válik egyik visszatérő mondata: "Minden rosszul van úgy, ahogy van, repüljünk feljebb és mosolyogjunk, ha valamin meghatódunk, zárjuk el keservünket, majd kijön valamelyik szerepben." Az életben csak azt keresi, ami őszinte örömöt ad, él vígan, bölcsen és tréfálkozva. Többfelé van törzsasztala, a már említett budai főhadiszállása mellett, kedveli a városligeti tópartján álló Weingrubert, többek közt. 1908 után amikorra átköltöztetik a Nemzetit a Népszínházba, a művészbejáró elötti padon ücsörgött délutánonként, s lassanként hozzá tartozik a korabeli városképhez, amint a padon kedélyesen beszélget miniszterrel és utcaseprővel, egyazon figyelemmel szemlélve az embereket. Van cseléd, aki tanácsért fordul hozzá, mások kölcsönért folyamodnak, az ifjú csalódott szerelmesekhez is van szava, akinek kedvese mégse jött el hatra a Nemzetihez. Kollégák, ösmerősök leüllnek mellé, arraballagók, sietve elkéső kolleginák - Újházi ül rendületlenül a padján, s egy-egy meghökkentő szót kap mindenki. Elmaradhatatlan széleskarimájú kalapjával, szivarcsonkkal a szájaszegletén, elegáns öltönyével, ha bárhol megjelent összesúgtak a háta mögött, Ő az Újházi. Ady Endre Újházit emígy dícséri "Mesébe illő nagy kívétel, ha a színésztalentum nagy intellektusba foglalódik. A nagy ágáló művészet, s nagy intellektus szinte históriai nagysággá teszi az indivídumot. Nekünk, szegény kis magyar nációnak van egy ilyen emberünk. Újházi Edének hívják." A szomorú végjáték A Mester, akit ismert a város apraja és nagyja, egyszerre feleslegessé válik a színházában. Idővel, bár fizikai erőnléte ezt korántsem indolkolná nyugdíjaztatását kezdeményezik, ill. erős késztetéssel rábírják. Nyugdíjaztatásának (1914. január) azonban rendkívül prózai oka van. Majd ötvenéves pályafutása végefelé az idősödő Mester beleszeret egy ifjú tanítványába, akivel házasságot kíván kötni. A Nemzeti nyugdíjaztatási felelősei, megrettentek attól, hogy a Mester halálát követően, hosszan fizethetnek az özvegynek, magas járadékot, azért ezt szeretnék elkerülni. Így Újházi hírneve ide, botrány oda, a Mesternek "felajánlották", hogy vonuljon nyugdíjba még az esküvő elött. Utána már, mint nyudíjas köthet házasságot kedvére, ha akar, akkor már az özvegyi nyugdíjat nem kell fizetnie a Nemzetinek. Újházi ezt méltánytalannak veszi, megsértődik és többé nem lépi át a színház küszöbét, igaz nem is nagyon kap erre vonatkozólag felkérést. Mások azt állítják, hogy a nyugdíjaztatásával azt szerették volna elérni, hogy a nagy jövedelemre esetlegesen építő ifjú mátka, az alacsony nyugdíj láttán, otthagyja a Mestert, aki okulva a bajból diadalmasan visszatér a színházhoz. Mi igaz mi nem, ma már eldönthetetlen. Egy tény a házasság létrejön, Újházi nem megy színpadra többé, ámbátor örökös tagsága révén jogosult lenne fellépésekre. Egyre visszavonultabban él józsefvárosi szerény lakásában. A garasoskodó kicsinyesség gyógyíthatatlan sebet ejt rajta, s fizikai erőnléte is napról napra rosszabbodik, s mivel élete során soha sem gyüjt vagyont, nincs rejtett bankszámlája, a kapott nyugdíja nem fedezi korábbi életvitelét. Hamarosan elszegényedve, nyomorog. Színháza elfelejti, igen hamar. "Örök" barátai is elmaradnak mellőle. Elfeledve, szegénységben, meggyötört idegzettel, legyöngült fizikai állapotban, szinte megváltásként éri a halál 1915 novemberében. Gramofon felvétel nem, de filmfelvétel készült vele (elveszett), alakját leírásokból ismerhetjük ma már csak. Kitüntetései: A királytól megkapja a lovagkereszt, késöbb a vaskorona-rend kitüntetést. 1903. szeptember 28.-án a Nemzeti Színház örökös tagja.

Tóth Ede: A falu rossza. Nemzeti Színház, 1875. Újházi Ede (Gonosz Pista)

Az újházi tyúkhúsleves eredete: E híres magyar étek nevét Újházi Edéről, a híres, századelőn élt színészről kapta, aki "az érett tyúkdarabokkal, aprólékokkal, jóféle fehér húsdarabkákkal, tésztával és megfelelő zöldséggel párolt leves" nagy kedvelője volt. A figyelmes főszakács ezért a mai tyúkhúsleves első változatával kedveskedett neki, amely Újházi, a "Mester" későbbi utasításai alapján nyerte el végül mai jellegzetes, tökéletes formáját. Újházi Ede Sőt, ha a teljes igazságra törekszünk, be kell ismernünk, eredetileg nem tyúk, hanem kakaslevesről lehetett szó, hiszen Újházi egészen Debrecenig elment, hogy az alapanyagul szolgáló "vén kakasokat" beszerezze. Mivel azonban a tyúk jóval könnyebben hozzáférhető és gyorsabban puhul, mint a kakas, mára ez vált a leves alapjává. Újházi tyúkhúsleves recept Hozzávalók 8 személyre - 1 szép hízott tyúk (kb. 2 kg) - 25 dkg sárgarépa - 10 dkg petrezselyemgyökér - 8 dkg zeller - 6 dkg karalábé - 8 dkg csiperkegomba - 1 közepes vöröshagyma - 10 dkg kelkáposzta - 10 dkg friss zöldborsó - 1 db zöldpaprika - 1 csokor petrezselyem zöldje - 10-15 szem egész bors - gyömbér - só Elkészítés 1. A megtisztított tyúkot kívül-belül alaposan átmossuk, majd 2 liter hideg vízben (fedő nélkül) feltesszük főni. A tetején keletkező habot szűrőkanállal leszedjük, majd ha felforrt kisebbre állítjuk a hőfokot, és gyöngyöző vízben főzzük tovább. 2. Fél órai főzés után beletesszük a megtisztított, de egészben hagyott sárgarépát, petrezselyem gyökeret, zellert, karalábét, kelkáposztát. 3. Teatojásba beletesszük a fokhagymát, a gyömbért, a sáfrányt, és a fokhagymát, majd a levesbe lógatjuk és lassú tűzön, félig lefedve tovább főzzük. 4. A maradék zöldséget (paprikát kockázva) és a gombát (a kisebbeket egyben hagyva, a nagyobbakat cikkekre vágva) külön lábosban egy kevés sós vízben, vagy csontlében főzzük meg. 5. Ha a zöldség és a tyúk is megfőtt kiemeljük a levesből és hűlni hagyjuk. A tyúkot kicsontozzuk, bőrét eltávolítjuk, és a húst vékony csíkokra vágjuk. A levesben főtt zöldséget vágódeszkára rakjuk és szintén vékony metéltre vágjuk. 6. A levest közben a tűzről lehúzva, 15 percig pihentetjük, majd nagyon finom szitán, vagy ruhán átszűrjük. Tálalás, díszítés Tálaláskor a leveses csészébe rakjuk a metéltre vágott tyúkhúst, a zöldséget, és a külön - sós vízben - kifőzött házi cérnametéltet. Ezután az egészet felöntjük forró levessel, a tetejét pedig finomra vágott friss petrezselyemmel szórjuk meg. Nagy Endre írja Újházi Edéről: NAGY ENDRE: UJHÁZI EDE ARCKÉPE Magas, nehéztestű ember volt, aránylag kurta, befelé görbülő lábszárakkal, amilyennek Mátyás királyt mondották volt. Töprengő szeme volt; a felső szemhéj alatt megbújva lesből nézte a világot és a homlok közepén mély gondolkozó ráncban folytatódott. De a karrikatúrista legbiztosabban a szájánál kötött ki; széles harcsa-szája volt, két szélén az állandó mosoly görbületével. Előrevetett alsó ajka alatt a hátravonult kicsi áll majdnem egyenes vonallal folytatódott a kurta, vastag nyakban. Mély dörmögő hangja volt és szája roppant öbléből böffenve robbantak a szavak; olyan volt a beszéde, mint a benzinmotor kipuffogása. Megszólalása színpadon és életben egyaránt esemény-szerű, sors-forgató volt. Debreceni születés volt, debreceni orvosnak volt a fia és egy kis hajdúsági zamat mindig megmaradt a beszédjén. Kedvenc szava volt, szállóigévé is népszerűsödött: - «Marha!» Nagyon mélyről jött ellágyulással, utánozhatatlan gömbölyüséggel tudta ezt mondani; akit illetett véle, úgy érezhette magát, mintha gyengéden hátbaütögették volna. Szerepéhez maszkot csak végső szükség esetén csinált. Egy-egy kikerülhetetlen szakállt, bajuszt olyan kényszeredetten ragasztott, mint ahogy a rebellis ölti fel a frakkot a megyefőnök installációjára. Constantin abbé, Tiborc és Lessing Bölcs Náthánja alakoskodás és erőlködés nélkül szólalt meg az ő hangján. Mint általában a nagyon nagy színészek, nem volt alakító művész; szerepeit meg se kellett hódítania, azok ellenállás nélkül, engedelmesen olvadtak beléje. A színpadon úgy jelent meg, mint valami körfényű reflektor. Színészi mesterkedés és maszka csak fényfogó ernyő volt rajta. Akkor volt legszínesebb, leggazdagabb, ha mindig önmaga volt. A színpadon nem lett több, de az életben sem lett kevesebb. Emberek és életek felé mindig nyitva volt az érdeklődése és sokszor úgy látszott, mintha mindaz, ami élt körülötte, csak ennek a folyton világló érdeklődésnek a reflexe lett volna. Az életben igazi elhivatottsága arra lett volna, hogy valami nagyon nagy, eddig sohsevolt vendéglátó gazda lett légyen. A sors, a láthatatlan rendező akkor cselekedett volna az ő kedve szerint. ha valami nagy vendéglő-verandának teríti meg a világot; ő ott járt-kelt volna a megrakott asztalok között kedvderítő mosolyával, unszoló szavával. Így is maradt meg barátai emlékezetében: amint ott izgul a Vampetics-vendéglő nyári terraszán; az ebédelők mind mintha az ő személyes vendégei lennének; ő maga lopva eszik csak egy-egy falatot, szeme fáradhatatlanul ellenőriz; megnézi az ételt, amit a pincér hoz és néhány nyálfakasztó szóval magasztalja erényeit: gondosan átvizsgálja a kiürült tálakat a mosogató-konyhába vezető útjukon, megnézi, hogy valóban lelkiismeretesen kiürültek-é és ha talál bennük egy-egy le nem szopogatott csontocskát, egy-egy lefaragott mócsing-darabkát, maga viszi vissza a vendéghez és méltatlankodva kiált rá: - Te marha!... Hisz ép ez a java! Egyszer örvendezve ujságolta, hogy holnap Szilágyi Dezső ott fog ebédelni a hosszú asztalnál. Nehezen ment, amíg rábeszélte, mert Szilágyi Dezső oroszlán-természet volt: nem szeretett publikum előtt enni. Sokat evett és mindig marhahúst; - ezt szerette eltitkolni az emberek elől, Ujházi még idejekorán titkos tanfolyamon jól kioktatta Vampeticset a dolgára. Megjött Szilágyi, leült az asztalfőre és maga Vampetics állott elébe az étlappal, hogy kiszolgálja. - No mi jót lehetne enni? - kérdezte Szilágyi. - Megjegyzem, kissé kényes a gyomrom, ma nem is jól érzem magam... Valami nagyon könnyü dolog kéne. - Akkor egy kis főtt marhahúst ajánlanék! - felelte Vampetics. Szilágyi zöld szemében megvillant az elégült öröm. - Marhahús? Hm! Nem rossz ötlet!... De nem lesz az nehéz? Vampetics folyamatosan mondta a leckéjét, ahogy Ujházi betanította volt: - Dehogy nehéz, kegyelmes uram! Csontos marhahús... a kövérje... a szegyéből... Gyenge gyomrúaknak a doktorok is ezt ajánlják. Szilágyi megbékülve mondta: - Hát akkor nem bánom... Adjon belőle. De csak egy kis adaggal. Vampetics elrohant és amikor visszajött, két kézzel hozta rettentő ezüst tálon az étel-monstrumot: egy hízott ökörnek tetemes részét. A kövér húsok rengő tengeréből mint segélykérő karok nyúltak ki a bordacsontok. Szilágyi első pillantásra nagyot horkant örömében és híres kegyetlen száját kéjesen összecsücsörítette. De aztán arcát hirtelen elsötétítette a gyanakvás; zöld szeme végigkémlelt az arcokon, hogy nem settenkedik-e valamelyiken a visszafojtott vihogás. Haragosan dörögte: - Mondtam, hogy kis adagot hozzon! Vampetics muzulmán áhítattal szorította két kezét a mellére. - Kegyelmes uram, ez olyan kis adag, hogy szinte szégyeltem kihozni a konyhából! Ujházi ilyenkor a beteljesülésnek azzal a dicsőségével ragyogott, amit legemlékezetesebb szinpadi diadalai után se lehetett látni rajta. Ama régi fajtájú úr-színészekhez tartozott, akik a szinpadra valami magasabbrendű kedvteléssel látogattak el, de taps és hódolat sohasem bírta őket a közönség szolgáivá mámorosítani. Igazi életét nem a szinpadon élte, hanem a társaságban, amelynek központjává nem színészkvalitásaival vált, hanem csodálatosan okos és friss érdeklődésével, amely előtt a legszerényebb, legárnyékosabb ember-sorsok is bizalommal tárultak ki. Világnézetében mindennek alapja, lényege, központja az ember volt, akinek életét hajlamok, véletlenek, öröklött előzmények és törvények teljesítik ki. Amint az élet e tényezők gyúró keze alatt formálódik, elkanyarog, fölfelé tör, vagy lefelé hanyatlik: az ő számára ez volt az egyetlen érdemes látványosság. Világéletében nem sok könyvet fogyasztott, de fáradhatatlanul lapozgatott a körülötte nyüzsgő életben. Télen a Pannónia fehér termében, nyáron a Vampetics terraszán hosszú emésztős órákon át az emberszólás szerény tüzén duruzsolva főtt az intim történelem, amely a nagy nyilvánosság frontja mögött is számontartotta az embersorsokat, - még akkor is, ha olykor szép asszonyok alkovjaiban rejtőztek el azok. Mikor Bródy Sándor megindította volt a «Jövendő» című folyóiratát, engem bízott meg azzal, hogy foglaljam írásba azokat a megemlékezéseket, amelyeket Ujházi a Pannónia gyönyörű porcellán-kályhája tövében elvesztegetett. Én akkoriban büszke voltam írásművészetemre, amelyet egyrészt Jókai és Mikszáth gondos olvasásából, másrészt a nagyváradi ujság különféle rovatainak szimultán ellátásából szereztem. Ujházi mesélt Szerdahelyiről, Szentpéteryről, Egressyről, Lendvayról, nagy elődjeiről, én pedig az anyagot ügyes mesterkedéssel átgyúrtam, itt kihagytam, ott hozzátoldtam, itt szétválasztottam, ott összefontam, kikerekítettem, az egészet egy hatásos csattanó felé tereltem -, gömbölyded anekdotát sütöttem belőle, olyan mosolygósat, mint egy piaci cipó. Büszke voltam a munkámra, de Bródy Sándortól rettenetesen kikaptam érte. Hogy értéktelen betű-halmazzá szapultam ki a legbecsesebb emberi dokumentumokat; mintha a finom Bénédictine-likőrből kifőztem volna a nyers cukrot és ami íz, illat, zamat volt benne, azt mind elpárologtattam volna. Szégyenszemre vissza kellett mennem, hogy most már szóról-szóra lejegyezzem mindazt, amit a visszaemlékezés kiszámíthatatlan és szeszélyes kotrógépével a mélyből fölszínre vetett. És keserű méltatlankodással látnom kellett, hogy Bródy Sándor ezt a földolgozatlan, «művészietlen» iszapot boldog elragadtatással adta nyomdába, még a helyesírási hibákat is ájtatos respektussal kímélte meg, holott Ujházi az arisztokraták módjára írásaiban tétovázás nélkül engedett a fonétika sugallatának... Most persze, harminc év multán magamnak is el kell ismernem, hogy neki volt igaza és hogy nem az az író, aki válogat és készen adott formába gyömöszöl, hanem aki kicsiben-nagyban egyaránt meg tudja látni az életet. Ujházi visszaemlékezései zavarosak és elegybelegyek voltak, mint a láva. És a lávát kemény kérge alól nem lehet hideg pennával kipiszkálni; tűzhányó kell hozzá. És Ujházy az volt; az élet szerelme forrott benne. Ez volt az a nyájas tűz, amely az embereket köréje vonzotta. Mindenki biztosra vehette, hogy megmelengetheti magát mellette. Rabelais mester árnyéka: Coignard abbé a francia szellemi mezőkön nem sejtette bizonyára, hogy életigenlő széles mosolya a távol Magyarországon testté vált és élő fizikai erejével ragyog a világra: egy-egy nyelvcsettintéssel helyesli a Nyársforgató Jakabok munkáját, egy kis zsebben tartogatott cukorral ösztönzi az utcai gyerekek hancurozását és egy-egy utánavetett megtermékenyítő pillantással szaporáztatja meg a siető kis nők tipegését. Séta közben, ha egy nőcske haladt el mellette, szokása szerint a legelmerültebb beszélgetést is megszakította hirtelen: - Várj csak egy pillanatig! Utána nézett és szinte hallani lehetett, amint szeme kodakját elcsattintotta. Előbb pillantásával fénybe árasztotta, aztán mindenestül sötét kamrájába szippantotta. Ebédnél olyan elégedetten rakosgatta ki ez ártatlan emlékeket, mint Don Juan áldozatainak listáját. Agglegény volt, valami tartósabb viszonyáról nem tudok. Nem is lehetet neki: «a» nőt szerette. Egyszer a véletlen hozzásegített, hogy végigjárjam azt a csudálatosan kanyargó ösvényt, amelyet a rejtett hajlamok törnek maguknak a megvalósulás felé. A Dohány-utcában jártunk és az egyik utcasarkon, egy kis kocsma előtt hirtelen megállott Ujházi. Egy Hatvani nevű színész nyitotta volt nemrég, az ujságok is írtak róla. Ép ebédre indultunk, de Ujházi betért ide velem. - Nézzük meg, mit csinál a kolléga! Illik is, hogy támogassuk vállalkozásában! Biz az szurtos kis helyiség volt, konflis-kocsisok és alkalmi teherhordó-munkások karavánszerája. Hatvani majdhogy földig nem hajolt, amikor meglátta. De amikor Ujházi megkérdezte tőle, hogy mi jó ennivalóval szolgálhatna, hebegni kezdett, aztán keservesen kinyögte, hogy egy kis pörköltnél egyebe nincsen, annak az eredetéért se merne szavatolni; nem biztos, hogy tegnapról való, lehet, hogy tegnapelőttről maradt. Aztán keservesen sóhajtozott, hogy volna ugyan, aki megfőzze az ételt, a felesége - valamikor ünnepelt primadonna a vidéken - kitünő szakácsnő, de se pénze, se hitele, nem bír anyagot a kellő mennyiségben és minőségben vásárolni, csak éppen amennyi a néhány spriccer árából telik olykor. Ujházinak egyszerre kiragyogott az arca, mint amikor váratlanul a Sors bukkan az ember elé. Jókedvűen mondta: - Ide figyelj, te marha! Holnap reggel nyolc órakor eljössz hozzám, együtt elmegyünk a csarnokba, bevásárlok mindent, ami csak kell és holnap délben már itt ebédelek a barátaimmal. A kocsma mellett volt egy benyíló szoba, Hatvani lakószobának tartogatta. Ujházi intézkedett, hogy a bútort hordassa ki belőle és patkóalakú asztalt terítsen meg benne. Az én dolgom volt, hogy az asztaltársaságot értesítsem, Ujházi a konyhában dolgozott fehér köténnyel, minden ételnek ő szabta meg a módját, mindenbe belekóstolt, versenyt dohogott a fazekakkal, lábasokkal, de délre megvolt az ebéd és Ujházi boldog mosollyal, fáradhatatlanul nógatva futkározott az asztal körül: - Ezt a kisült csücskét vedd ki, ez a legjobb... Héjjastul edd a tölteléket, te marha! Így született meg Budapest kedves új színe: az Ujházi-kocsma. Pálmay Ilka, Márkus Emilia, Küry Klára, Herczeg Ferenc, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Keszler József, Vulpes voltak az oszlopai. Aki Budapest szellemi életében számított, vagy számítani akart, mind oda tört. Divatba jött, ami aperçue, borsos anekdota útra kelt, mind innen datálódott. Ujházi kivirult, átszellemült, kiteljesedett. Nem sajnálta a fáradságot, költséget, elutazott Debrecenbe, hogy saját találmányú levesének anyagát beszerezze. Vén kakasok kellettek ehhez a leveshez, amelyeknek megkeményedett izmaiba szerelmi viharok íze-sava gyülemlett össze. Három napig egyfolytában kellett főlniök, amíg belemáltak a levesbe és eggyé főttek a zöldséggel, főként a legendás jelentőségű zellerrel. Különösen vigyázott, hogy el ne kallódjanak a kakasok taréjai és egyéb megkülönböztető szervei, amelyeknek átazonosuló képességében babonásan hitt. Megkülönböztető figyelmének jele volt, ha valakit egy-egy ilyen részlettel megkínált. De nemcsak Ujházi virult ki, hanem Hatvani is, a vendéglős. Az Ujházi-kocsmának az egész országban híre ment, mindenki ott akart lenni és aki be nem fért a kis szobába, beérte azzal, hogy az elsőszobában letelepedve megleshette az irigyelt törzsvendégek bevonulását és a belső szobából olykor kihallatszó tereferét. Délben-este Budapest javatársadalmával telt meg a vendéglő, künn az utcát elrekesztették az ácsorgó kocsik, - de most már a kocsisok más kocsmában kerestek szállást. Egyszer boldogan ujságolta Ujházi, hogy a kis kocsma új, nevezetes hódítást tett. Szemere Miklós megígérte, hogy holnap este a Nemzeti Kaszinót ide hozza vacsorára. A magyar arisztokrácia összeszokik az írók, művészek társaságával. Egész nap a vacsora előkészületeivel foglalatoskodott, rám pedig azt a föladatot bízta, hogy az asztal megterítéséről gondoskodjam. Hogy tisztemet elláthassam, már este nyolc órakor elmentem a vendéglőbe, de mert az ujságok már reggel megírták a készülő nagy eseményt, a legutolsó zug is megtelt vendéggel. A kis szobában pedig a patkóalakú asztal szét volt szedve alkatelemeire és a kis asztalkák körül is zsúfoltan ültek az idegen vacsorázók. Kétségbeesetten rohantam Hatvanihoz, de ő a tömegben diadalmasan osztogatva napiparancsait a pincérhadnak, dölyfösen válaszolta: - Hja, kérem, nálam minden vendég egyforma! Aki előbb jön, az kap helyet! Átszaladtam a Nemzeti Szinházba Ujházihoz, ő a felvonásközben átjött velem és ráförmedt Hatvanira: - Hogy mertél másokat beültetni a kis szobába? Hát nem megmondtam, hogy oda grófok jönnek vacsorázni? Hatvani erélyesen pattogva felelte: - Gróf, vagy nem gróf, nálam csak vendég létezik! Én demokrata vagyok! Nekem egyiknek a pénze ép olyan jó, mint a másikét Ebben tulajdonképpen igaza is volt. De a nagy marhaságokat épp az teszi veszélyessé, hogy többnyire igazak. Ezért esik beléjük olyan könnyen az ember. Ezt a szegény kis szinészt a siker elvakította. Elhitte, hogy az a sok vendég az ő főztje kedvéért jár oda. Többé sohse voltunk ottan és az Ujházi-kocsma nehány hét mulva újból az lett, ami azelőtt volt: néhány konfliskocsis melegedett benne spriccere mellett. Ma már talán ez se maradt meg. Ujházi sincs. Az élet kegyetlenül fizetett neki nagy szerelméért. Aránylag fiatalon megroppant, inai megereszkedtek, szemére hályog borult. Megnősült és feleségére támaszkodva csoszogott el naponta a Vampeticsbe, amelyek gazdája is kicserélődött. Színpadra nem léphetett, nyugdíját hitelezők foglalták le, talán nem is sejtette, hogy ebédjét a derék Gundel kegyeletes irgalma téteti az asztalára. Sötét szemüvege előtt a jövő-menők homályos árnyékok gyanát vonultak el, - sajnos, egyre aggodalmasabban elkerülgetve asztalát. Színész volt, nagy művész volt, tehát emléke kortársai élethossziglanára ítéltetett. De egy maradandó emléke mégis van: a vendéglők étlapján a Chateau-briandok, Wellingtonok között ott szerepel az Ujházi-leves is. Nem Debrecenből hozott vén kakasokból három napig főzve, egy kis híg lé, illuzió-keltésül belédobált csirke-aprólékkal, borjúmócsinggal. Egy kis hígra eresztett forma az eredeti ízek, erők, lényegek nélkül. Dehát van-e, akinek alkotásából több marad meg?

Mégegyszer tűzvész.....

Borral is oltották a tüzet

Hajdanában egy-egy nagyobb tűzvész egész városokat, városrészeket pusztíthatott el, nem beszélve a kisebb településekről. Éppen ezért a tűzoltás a városi élet egyik legkomolyabb feladatai közé tartozott: a városban működő céhek mindegyikének meg volt a maga jól körülhatárolt feladata, amelyért tűz esetén felelős volt. Krónikánk következő lapjain a pest-budai tűzoltóság kialakulásáról, megszervezéséről olvashatunk érdekes adalékokat. (Közreadja: Fodor Béla)

Éjjeli tűzesetkor az illető utca ablakaiba égő gyertyákat volt köteles állítani mindenki. A tűzhöz elsősorban a kéményseprő és az ács céh mesterei és legényei vonultak ki. A lovas, szekeres céhek – serfőzők, molnárok, fuvarosok, bérkocsisok – a Városház térre és a tűzoltószertárakba vágtattak. Az utcák lámpásait az üveges, a mézeskalácssütő és a képfaragó céh tagjai gyújtogatták. A Duna-parton a lajtos kocsi hordóit a napszámosok, a favágók és a targoncások töltögették. A városi szivattyús, azaz a vízipuskás szekerek szivattyúit a lakatos, a rézöntő, a bognár, a fazekas, a sarkantyúkovács, a bádogos, a kádár, az övcsináló, a kalapos, a kordoványos tímár és a patkószegkovács céh emberei nyomkodták. Az egyes háztulajdonosok vízipuskái mellé a szappanfőző, a reszelővágó, az esztergályos, a fésűs, az orgonamíves, a kövező, a pálinkafőző és az ecetfőző céh volt beosztva. A Duna-parton a víznek a lajtos szekerekbe való szivattyúzása a tímárvarga céh dolga volt. A vedrekkel való sorbaállást a halász és a molnár céh végezte, a vizet a sütő, a szatócs, a kertész és a keményítő céh meregette. Sort állott a kézről kézre adogatott bőrvedrekkel minden kefekötő, paplanos, gyékényfonó, kesztyűs, kékfestő, tűkovács, köszörűs, magyar és német szabó, harisnyakötő, táskacsináló. A létrákat a serfőzők, asztalosok és kötélverők cipelték. A már elégett, de még parázsló tetőgerendák elhamvasztása és földdel való betemetése a kéményseprő, az ács, a cserepező, a téglaégető és a kőfaragó céh kötelessége volt. A sebesülteket a borbély és a patikus céh mesterei kezelték, az utcára kimentett javakra a kereskedőház tagjai ügyeltek.

Az 1810. szeptember 5-én délben kitört tabáni (vízivárosi) tűzvészt egy Schuller nevű szőlőműves pintérmester házában történt baleset okozta. Az egész Víziváros kinnt dolgozott a hegyi szőlőkben, nem akadt senki, aki oltott volna. Víz sem volt a hegyoldalban, így később borral próbálkoztak oltani, de sikertelenűl. Négyszáz ház égett le, elpusztultak a katonai raktárak, a tűz belekapott a tabáni rác templomba és a katolikus plébániatemplomba. Elpusztult a Duna-vizet a Várba felnyomó Kempelen Farkas tervezte vízvezeték is. A tűz feljutott a Krisztinavárosba, a szikrákat az orkánná fajult szél a Várba, sőt Pestre is átvitte. József nádor lóháton vágtatott le, az Esterházy-regiment gránátosait vezényelte ki az oltáshoz.

Amikor az 1880-as években a Vízivárosban is megjelent a vízvezeték, és már működött az óbudai víztorony, megjelentek a lovas, trombitás, csengős robogó tűzoltókocsik, és a tűzoltók már tömlőkkel locsolták a tüzet.

E sorok írója, mint ötéves vízivárosi kisfiú jól emlékszik arra a Budára is átlátszó óriási tűzre, mely 1890-ben pusztította el a pesti lipótvárosi Gyapjú utcában volt Német Színházat. A hatalmas füstöt a vízivárosi Kapás utca sarkán bámulta az utcai riadt tömeg...

Forrás:Honismert 2004 márc-ápr /Pejó

200 ÉVE ÉGETT LE A TABÁN (1810 szept 5)

SALY NOÉMI írja a Facebookon:

Holnap (2010 szeptember 5 vasárnap)lesz a nagy tabáni tűzvész 200 éves évfordulója. 10-kor a Szent Katalin templomban mise, 11-kor tűzoltó-zenekarral megkoszorúzzuk az új emlékt

A Magyar Kurír 1810. szeptember 11-ei

kiadása szeptember 5-ei tabáni tűzvészről

1810. szeptember 5-én, délután negyed egykor szerencsétlen baleset történt a Tabánban: az erősen szeles és száraz napon Schuller János kádármester pintérje hordódongákat kénezett és égetett ki, amelynek során a segéd vigyázatlansága miatt a szél felkapotparazsat s meggyújtotta a ház tetőzsindelyét.

A forgószél a lángokat felkapva, percek alatt elterjesztette a tüzet a szomszédos épületek tetőszerkezetén, mely a hamarjában érkezett segítség ellenére is rohamosan terjedt.

Az oltást nehezítette, hogy az évszak szokatlanul meleg és száraz időjárása miatt a kutakban alacsonyan állt a víz szintje, így nemcsak hosszabb ideig tartott a víz felszínre hozása, hanem egyes helyeken a kutak teljesen ki voltak száradva. A tűz terjedését segítette a tabáni utcák szűkössége és a telkek nagy arányú beépítettsége is.

A nagy rémületben felbolydult településrész lakói épphogy az embereket ki tudták menteni, az oltásra már se idő, se esély nem mutatkozott. Fél óra elteltével a Tabán már négy helyen égett; az oltásra igyekvő emberek a szervezetlenség közepette azt se tudták eldönteni, hogy épp hol kezdjék meg a locsolást. Volt olyan utca, ahol annyira kevés volt az oltáshoz szükséges víz, hogy kénytelenek lettek a pincék boroshordójában lévő bort felhasználni. A tabáni szerb templom pedig olyannyira kiégett, hogy csupán a réztornya maradt meg.

A Tabánnal szomszédos részek lakói sietve gyűltek az oltásra, de így sem tudták megakadályozni a városrész pusztulását. A tűz folyamatosan terjedve, egyre közelebb került a Víziváros és a Krisztinaváros házaihoz. Megégett a Várkert déli része, valamint lángra kaptak a Duna-parton horgonyzó szénáshajók is, melyeket vagy eloldottak, vagy helyben elsüllyesztettek, nehogy izzó tűzgolyóvá váljanak.

A Halász utcában oly nagy volt a tűz, hogy az egészen a Vízivárosi kapucinus templomig terjedt. Ott négy hajó kapott lángra, melyből egy a hajóhíd közepének, egy pedig a híd pesti végének sodródott. Ezeket ugyan hamar eloltotta a pesti sokaság és a hajók legénysége, de a hidat megmenteni már nem lehetett: a tűz déli irányban meg-meg gyújtotta a hajóhíd budai végét, ezért azt szétverve lehetetlenné vált a pesti polgárok átkelése a Dunán. A pesti Duna-parton összesereglő emberek így tétlenül szemlélték a Tabánból felcsapó füstoszlopot.

A Tabánban néhány óra alatt minden elégett: házak, állatok, bútorok, vagyontárgyak. Ami menthető maradt, azt is ellopták a tolvajok, vagy az utca közepén égett el, mikor a házakból kihordva halomban maradtak. Sokan vesztették életüket az oltás során keletkezett sérüléseik miatt, vagy mert az omladékok alatt rekedtek. A tabáni katolikus templom tornya is összerogyott, maga alá temetve a berendezéseket.

A tűz az este folyamán is égett, s helyenként még másnap is füstölgő romok fogadták a bámészkodókat. A kár felbecsülhetetlen volt, közel ötszáz ház vált hamuvá (a Wikipédia tévesen 4-5 ezer ház leégéséről ír, holott maga a félezer is sok, feltéve ha számba vesszük a Tabán méretét). A Szarvas-ház az 1811-es felújításkor kapta mai copf-stílusú homlokzatát.

A kárt hatmillió forintra becsülték, ami nem csekély összegnek számított ezen időkben, különösen ha figyelembe vesszük, hogy akkoriban egy forint tíz krajcárért hét liter bort lehetett kapni, egy cipót pedig három krajcárért számítottak. Elpusztult az liszt raktár (prófuntház), a Királyi Magazin, a Víziváros közel fele és az egész rácváros (Tabán). Az oltásnál József nádor is részt vett, ahol állítólag meg is sérült. Csak a Tabánban ötven ember vesztette életét.

Gyermeki örömök anno1910

TABÁNI ARCOK ANNO 1900

Nagyapám fotólbumáből előkerült egy igen érdekes csoportkép, a Tabáni Dalkörről kb. 1900 körül készített ,nagyon jó minőségben fennmaradt fénykép. A hölgyek és urak a szabadban ,valószínüleg egy sportpálya lelátóján állnak ls ülnek a kor divatjának megfelelő öltözékben, a nők hosszú fehér formaruhában, fejükön virággal díszített malomkerékkel, a férfiak zsakettben keménykaiapban.Valamilyen ünnepség ürügyén . készülhetett a felvétel , az elöl ülők ölében virágcsokor, arcukon is az alkalomhoz illő ünnepélyes komolyság.

A Tabánról fennmaradt felvételek nagy része épúleteket ábrázol, azon belül is jelentős hányada a bontás előtt készült.Ezért is értékes minden személyt ábrázoló fotó, no meg azért, mert ha maradt is fenn embereket ábrázoló felvétel, az legtöbbször távoli , elmosódott és ritkán felismerhetőek az arcvonások nem bírják el a 100-szoros nagyítást.Sajnos a zoomolással arányosan az arcvonások elmosódnak, kiütköznek a fénykép hibái ezért jött az ötlet az arcok grafikai megjelenítéséről.

A fénykép ,30 sorsot , 30 kendőzetlen arcot ábrázol. Minél nagyobb felbontásban nézzük a fotót,annál többet árulnak el az arcok társadalomban elfoglalt helyükről, vagyoni állapotukról, érzelmeikről. Feltűnő, hogy idegennek érzik a rájuk erőltetett ünneplő ancúgot, jobban éreznék magukat saját ,hétköznapi ruhájukban.

Az irodalomban egyetlenegy adatot találtam 1921-ből, mely akkor már Tabáni Dalárda néven emlíi őket.

A kép valószínüleg nem nagyapám saját felvétele , túl profi ahhoz. Mint kottaszedő nyomdász

elképzelhetően kapcsolatban állt a Dalkörrel, kottával, vagy egyéb módon segítette őket, így került hozzá a fénykép, melyet mint becses emléket beragasztott albumába. Az alábbi grafikákkal elmúlt idők régvolt képviselői lépnek ki a képből és kerülnek közelebb hozzánk

A sorozat további képei ITT láthatóak

Kassius

HUNGARIAN TANGO ANNO 1930

Küldöm ezt a dalt a messzi Argentinába, Rio Ceballos városába , ahol most kezdődik a tavasz, ottani barátaimnak

Kalmár Pál énekel: Egy hangulat ,egy furcsa mámoros kis hangulat.................

Argentina mis amigos enviar el municipio Rio Ceballos

Un estado de ánimo, un estado de ánimo delirante extraña poco

ORBÁN UTCA 34

ÚJABB FESTMÉNYEK A TABÁNRÓL

SLÁGEREK ANNO....

Paulovits Pál 1892-1975

Paulovits Pál :Utolsó levelek, Tabán

A ceglédi gimnáziumban érettségizett 1910-ben. A Képzőművészeti Főiskolán szerzett rajztanári diplomát Olgyai Viktor növendékeként, majd közel 30 esztendeig tanárként dolgozott. Mint az Iparrajziskola grafikai szakosztályának vezetője ment nyugdíjba 1948-ban. Számos grafikai technika, de különösen a rézkarc elismert művelője. Realisztikus módon szól a természet és a társadalom legkülönfélébb jelenségeiről.
Sírja a Farkasréti temető 26/2 parcellájában található meg.
Irodalom: P. Sz. T.: Művész életrajzok. (Bp. 1985)

KÉPESLAP ANNO

Utazásai során minden bizonnyal mindenki küldött már rokonainak, ismerőseinek, munkatársainak pár üdvözlő sorral képes levelezőlapot. A képeslapárusok gazdag választékából szinte minden alkalomra választhatunk megfelelő lapot, városképet, alkalmi üdvözlő lapot, humoros lapot, gyermeklapot stb. Ennek a szokásunknak immár majd 130 éve hódolhatunk.

Várbazár és Tabán

A képes levelezőlap története két fő korszakra bontható. Az első időszakban, már a XVII-XVIII. században készültek üdvözlő lapok kézzel rajzolt ábrákkal, általában igen kis példányszámban. Ezek csak részben tekinthetők a mai fogalmak szerinti képes levelezőlapnak, általában zárt borítékban kerültek feladásra. Később nyomdai úton is készültek üdvözlőkártyák, szintén kis példányszámban. Gyakori volt a levélpapír díszítési különböző ábrákkal, virágmotívumokkal. A XIX. század második harmadában kezdték a levélborítékokat is képpel díszíteni.

Kőműves lépcső télen

A tömegméretekben gyártott és széles körben elterjedt képeslapokat a hivatalos postai levelezőlap bevezetése előzte meg. Az első ilyen levelezőlapot az osztrák-magyar postaigazgatóság adta ki 1869-ben. A levelezőlap és a képeslap közötti átmenetnek tekinthetők azok a levelezőlapok, amelyek valamilyen címert, hazafias illusztrációt tartalmaztak a címzési oldalon. Ilyenek voltak az első osztrák és magyar levelezőlapok is.

Az első képes levelezőlap készítőjét nem lehet egyértelműen meghatározni. Több országban is készült 1870-ben olyan levelezőlap, amelyre ráillik a mai fogalmak szerinti "első képes levelezőlap" megtisztelő cím.

A Dózsa szobor elődje, a tüzérek emlékműve

Kezdetben a képes levelezőlapok hátoldalát csak a címzésre lehetett használni, és ide ragasztották a bélyeget is. A kép a másik oldal negyedét, harmadát vagy felét foglalta el, a fennmaradó részre lehetett írni az üdvözlő sorokat. A századfordulóra megnőtt az illusztrációk mérete, alig maradt hely az írás számára, ezért gyakori, hogy az üdvözlő sorokat a képre is ráírták. Ez nagyon zavarta a képek látványát, ezért a legtöbb ország 1904-1905. Évtől a képeslap hátoldalát megosztotta a címzés és az írás számára.

Tabáni részlet

A századforduló éveiben már az egész világon elterjedt a képeslap. Fotóműtermeknek és nyomdáknak jó üzleti lehetőséget biztosított az új divat. Termékei között vannak - mai szemmel nézve - nevetséges, művészietlen, naiv lapok is. Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy nem egy esetben ezek a lapok megörökítettek olyan eseményeket, épületeket, utcákat, amelyek csak ezeken a felvételeken maradtak meg. Ezek pótolhatatlan kultúrtörténeti dokumentumok.

Tabán, Kőműves lépcső

A képes levelezőlapok készítése jelentősen összefügg a fotó- és nyomdatechnika fejlődésével. A legelső lapokat fotók alapján készített színes rajzok alapján készítették. A rajzokat litografált eljárással sokszorosították. Ahhoz, hogy az eredeti fotót is sokszorosíthassák, a nyomdatechnika fejlődésére volt szükség. Ez az új eljárás a fénynyomás volt, amelyet Magyarországon Divald Károly honosított meg. Hátránya volt, hogy csak 500-1000 darab közötti mennyiségeket lehetett készíteni egy nyomólemezzel. Közben a fotózásban is új anyagok jelentek meg, amelyek már alkalmasak voltak sokszorosított képek készítésére, így főleg a 20-as évektől egyre több "eredeti fotó" megjelölésű lap került forgalomba. A 30-as évektől viszont az offset eljárás indult világhódító útjára, és ma is vezeti a képeslap gyártási eljárás rangsorát.

A magyar képeslapkiadás 1896-ban kezdődött, addig főleg német és osztrák kiadók látták el Magyarországot képeslapokkal. 1896-ban a Magyar Posta 32 lapból álló millenniumi sorozatot jelentetett meg, főként budapesti és történelmi témákkal, néhány vidéki tájképpel. A kiadott lapokról nem áll rendelkezésre semmilyen nyilvántartás.

Tabán, Görög utca

Az 1899-ben megjelent Képes Levelezőlap című szaklap is csak megközelítő számokat közöl, amikor ismerteti, hogy Budapestről mintegy 1800, a többi településről mintegy 2500 fajta képeslapot készítettek.

A litografált eljárással készült lapok többségét külföldi kiadók készítették, így a zalaegerszegi lapokon is olvashatók ezen kiadók: Rudolf Oesterreicher, Wien, Reinicke és Rubin, Magdeburg. A helyi kiadók közül a századfordulón a legtöbb lapot Breisach Sámuel, Komlós M. Miksa, Fenyvesi Miksa adták ki. A két világháború közötti években néhány budapesti cég az egész országra kiterjesztette kiadásait.

Ilyenek pl. Monostori György, Knöpfmacher J, Karinger, Gárdony és Fenyvesi, Vasúti levelezőlap árusítás, Barasits J. és végül Weinstock Ernő. Ezek a nagy országos kiadók monopolhelyzetüknél fogva el is sorvasztották a vidéki magánkiadásokat.

Tabán, Aranykakas utca

A második világháború után rövid ideig ezek a kiadók még működtek, de az államosításkor ezek is megszűntek, illetve egy országos állami kiadóvállalatba olvasztották be őket. Ennek fő reprezentánsa a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata lett, így a zalaegerszegi lapok is ennél a vállalatnál készültek. A rendszerváltás éveiben a kiadói állami monopólium feloldásra került, így mára ismét a magánkiadók sokasága jelenteti meg a képeslapokat.

Tabáni képeslapok ITT

Forrás: képeslap.hu

Guzsik Ödön :Tabán

Guzsik ÖdönBudapest, 1902 - 1954, Budapest

Festő. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula tanítványa volt. 1927-ben egyéni kiállítást rendezett a Nemzeti Szalonban. 1933-tól szerepelt a Műcsarnok csoportos kiállításain.

SLÁGER ANNO

KÖMÚVES-LÉPCSŐ TÉLEN

Omnibusz anno 1896

Tabáni utca

TOLNAY GÁBOR:A VIZIVÁROS CLIO SZERINT(1937)

Vízivárosi romantikámból a városrendezés rombolása ébresztett fel. Most, hogy a Kapás-, Kacsa-, Csalogány- és Gyorskocsi-utca lebontott házainak törmelékével elkocognak a teherkocsik, egyszerre érdekelni kezdett a Víziváros régmúltja. A széthordott régi házak eloszlatták játékos századvégesdim regényes vízióját, s a szétfoszlott vízió helyett nyomozni kezdtem az aktákkal igazolható történelmet. A Vár alatt, a Duna partja mentén elhúzódó városrészben hajtott ki a budai polgárságnak egyik legrégibb csírája. Mohács előtt itt volt Buda kikötője, a mai Margit-híd és Batthyány-tér (egykor Bomba-tér) vonalában. A dunai kikötő és a Vár között a Víziváros - amelyet ekkor még Szent Péter külváros-nak neveztek - valóságos híd volt, amely az itt letelepedett mozgékony kereskedőnépben ügyes vámszedőkre talált. A középkori lakósság pontos nemzetiségi összetételére következtetni is nehéz lenne, de vámszedésből bizonyára zsidók is kivették a részüket, hiszen a Szent Péter külváros mellett nem egy leírásban szerepel a Judenstadt elnevezés. A középkori Vízivárost a természet avatta azzá, amivé lett. Kikötőjének kedvezett a Duna csendes folyása, kereskedőnépét pedig letelepedésre vonzotta a Vár lankás, északi lejtője. Itt kényelmesebb volt a feljárás, mint a déli oldalon, ahol nemcsak a hegy volt meredek, hanem ott voltak a királyi vár palotái és erődei is. A bejárás arra rangosabb személyek számára volt fenntartva. A Vár három kapuja közül így az északi, a mai Bécsi-kapu forgalma lett legélénkebb. Ezen a tájon tartották a hétvégi vásárokat s innen kapta régi nevé: Szombati-kapu. Kereskedők mellett sok iparos élt itt, s a szerény iparosok mellett gazdag szőlőbirtokosok. Ez a régi vízivárosi lakósság azonban éppúgy, mint tizennyolcadik századi utódai a bőrt elsősorban kivitelre termelte, szórakozásainál szívesebben itta a sört. Már a középkor végén több budai polgár folyamodik sörkimérési engedélyért. A hatóságok örömmel teljesítik kérésüket. A sör kedvelése egyébként az egyetlen budai hagyomány, amely folytonosságot tart a középkortól napjainkig. Ezt az egyet nem irtották ki a szultán katonái sem, ha más budai hagyománynak nem is kegyelmeztek. Ezenkívül elpusztítottak mindent, csupán még egyet nem tudtak kiirtani: a lakósságot. Az ellenség hírére a vízivárosiak éppúgy, mint a várbeliek, elmenekültek, s a török ellenállás nélkül gyújthatta fel házaikat és kardvágás nélkül vonult be a szintén tűzhalálra ítélt Várba. Ha más adat nem is állna rendelkezésünkre, ebből is bizonyosan következtethetnénk arra, hogy itt a modern polgársághoz hasonló szellemű réteg lakott. Lélektana ugyanaz volt, mint a mai polgáremberé. Vitézi magatartásnak nyoma sem volt itten; a harcos századok folyamán sem került ki közülük katona. Garay Jánosnak, a száz évvel ezelőtti Vizivárosról mondott szavai kínálkoznak ide hivatkozásul. «Csak az egy Tabán (rácz város) látszatik félénkebbnek lenni, melynek jó nagy része, úgy tetszik, mintha úgy szaladt volna fel (alkalmasint a Töröktől ijedve meg) Kelenföld szirtes oldalába.»

Török időben a Víziváros csaknem lakatlanul pusztul. A régi lakósok közül kevesen térnek vissza. Nagyrészük máshol telepszik le, hogy újabb ellenség hírére esetleg újból felszedjék sátorfájukat. A régi házak omladoznak, az utcákat gyep növi be. A szultán nemcsak a város megőrzését nem tartotta fontosnak, arra sem adott sokat, hogy új épületek hirdessék uralmát. Török szokás szerint megelégedett a kivont kard mulandó dicsőségével. Aligha épített sokkal többet, mint a mai Fő-utca északi végén a fürdőt, melynek maradványa félholdas kupolája alatt ma is megvan; néhány dervislakást és pár mecsetet, egyikük a Gyorskocsi és Fő-utca közötti területen állt, a legszebb török imaház, amelyet errefelé emeltek. A török kiűzésekor alkalmasabb hajlék hiányában itt találnak átmeneti otthont a boszniai ferences barátok, amíg fel nem épül barokk templomuk, hatalmas klastromával. (Ma az Erzsébet-apácák tulajdona.) Amit a török alatti Vízivárosról mögé tudunk, az már az adatokat szolgáltató aktákon túl a legendák világába vezet. A vízivárosiak hagyománya például megemlékezik két ferences barátról, akik mártírhaláltól sem félve rejtőzködtek a romok között, nehogy lelkigondozó nélkül éljen az ittmaradt csekélyszámú keresztény család.

A mai, a városrendezés jóvoltából pár év múlva tegnapi Víziváros, néhány szórványos emléket leszámítva, török utáni fejlődés eredménye. 1686-ban a visszafoglaló seregek omladékokban álló városrészt adtak át az új fejlődésnek. A lakóitól elhagyott Vízivárosba új telepesek költöztek, akik a helyi életfeltételek szerint hasonló életformákat valósítottak meg, mint a szultán hadserege elől elmenekült elődeik. Szőleik végighúzódnak a Vároldalon, majd ahogy a lakósság gazdagodik, kiterjednek a budai hegyek távoli lankáira is. Mint a középkorban, megtalálják munkaalkalmukat az iparosok és rövid idő alatt újra kiépül a budai kikötő és a Bécsi-kapu között a vízivárosi kereskedők már egyszer megalapozott hídja. A tizennyolcadik század közepére a Víziváros, a másfélszázados török pusztítás után lassú fejlődésnek indult városban, szerves és bizonyos értelemben saját arccal rendelkező városrész lesz. Az arc vonásainak kirajzolásához nagymértékben hozzájárultak a szerzetesrendek.

Minden vízivárosi polgár megtalálja szellemi gondozóját. A boszniai származású ferencesek a szerb lakósság vezetői lesznek. A kapucinusok, akik a ferencesekhez hasonlóan, első időben egy elhagyott török mecsetben kerestek hajlékot, a vízivárosi németség élére állnak. A magyarajkúak irányítását pedig a Jézus-társaság vállalta magára. A jezsuiták bárhol jelentek meg, a helyi körülményekhez, a gyakorlati életviszonyokhoz alkalmazkodva végezték a lelkek ápolását. A Víziváros népénél is ők férkőztek leginkább az emberiség szívéhez. A villámcsapásoktól gyakran sujtott szőlőbirtokosok nyugalmára szent Donátot a villámcsapások ellen a városrész patrónusává választják; a gyakorta pusztító járványok ellen pedig Xavéri Szent Ferencet védszentté. Hogy a jézustársaságiak meghonosította kegyes szokások milyen mélyen otthonra találtak a vízivárosiak lelkében, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy emlékei még a helyi építőművészetben is megtalálhatók. Ahol Xavéri Szent Ferencnek, az Ázsiában missziós munkát végzett jezsuita szerzetesnek tisztelete elterjedt, tiszteletével együtt meghonosodtak az ázsiai, elsősorban kínai művészeti motívumok is. A Fő-utca és Pala-utca sarkán még ma is áll egy 1750 körül épült pompás polgári ház, melynek dús kínai reliefjei máig őrzik a Víziváros egykori Xavéri Szent Ferenc kultuszának emlékét.

A felszabadító háború után egyformán fellendül a Vízivárosban az egyházi és világi építkezés. Előbb felsőolasz, később szinte kizárólag német és osztrák területről jött mesterek foglalatoskodnak itt. Utóbb legtöbbjük budai polgárrá honosodik. Győri rendházukból küldetve, győzelmes keresztény seregekkel együtt vonultak be Budára a jezsuiták kezdetben várbeli székhelyükről, a Nagyboldogasszony templomából végezték a vízivárosiak gondozását, majd abba a török imaházból átalakított szükségkápolnába költöznek, ahol a magyarul nem tudó boszniai ferences barátok működtek előbb. A tizennyolcadik század első felében már kápolnát építenek, ahol 1734-től 1735-ig Faludi Ferenc végzett másodkápláni hivatást. 1740-ben kerül sor a Szent Anna-templom építésének megkezdésére, Hamon Kristóf tervei szerint. Mikor Hamon meghalt, az építés vezetését ugyanaz a Nepauer Mátyás végzi, aki a Fő-utcai Flórián-kápolnát és az Ágoston-rendiek templomát és rendházát tervezte. Ebben a században épült a ferencesek barokk temploma és klastroma a Fő-utcában, amely II. József rendeletére lesz a század végén az Erzsébet-apácáké, akik ugyanitt női kórházat rendeznek be. A ferencesek ekkor költöznek be a feloszlatott Ágoston-rend székházába.

A világi építkezés az egyházival egy nyomon halad. A felszabadítás után alig maradt néhány ép ház, vagy házfal. Ezek közül a tizennyolcadikszázadi építők sokat felhasználtak, beépítve új házaikba. Ilyen a Batthyány-téri elragadóan finom rokokó polgári ház, melynek belső falai közül egy rész barokk, másik pedig még barokk előtti építészeti ízlésre vall. Ennek a 1775-76-ban épült, széltében-hosszában Fehér Kereszt-nek nevezett ház dísztermében zajlottak le egykor a budaalsóvárosi farsangi mulatságok. Kimagasló, műtörténeti értékű világi épület a Fehér Kereszt-en és Xavéri Szent Ferenc tiszteletének emlékét őrző kínai reliefes házon kívül, a tizennyolcadik századból aránylag kevés maradt. Nagyobb, már pompára is adó építészeti lendület a tizenkilencedik század elején indul meg. Ekkor nyeri el a Víziváros gazdag polgári városhoz méltó arcát. Az új lakósság kezdetben nem építészeti gazdagságra és szépségre, hanem helyzete megalapozására, ékességnélküli polgári biztonságra törekedett.

Régi vízivárosi hagyományok egyenes folytatásaként újra fellendül a söripar. 1711-ben megnyílik a mai Fő-utca és a Vitéz-utca sarkán, a későbbi Három Nyúl kaszárnya telkén, az új községi serfőző és körülötte egész sor kocsma. Gazdag vendéglői élet kezdete ez, mely a tizenkilencedik század második felében éri el tetőfokát. A Három balta, Zöld hordó, Noé bárkája asztalainál gondtalanul szórakozik a város fiatalsága. Alig pár évvel ezelőtt, midőn a Tabánt lebontották, néhány híres vendéglő költözött innen a Vízivárosba. A régi tabáni vendéglők tulajdonosai jól érezték, hogy a két városrésznek köze van egymáshoz. De a régi kocsmák, amelyek a Gellérthegy oldalán kitűnően mentek, itt nem tudták már folytatni az egykori vidámságot. Igaz, hogy a walesi herceg, midőn Pesten járt, a Vízivárosba száműzött tabáni vendéglőket nem kereste föl, de bizonyára a kocsmák szelleme is megsejtette, hogy nem érdemes már újabb gyökeret hajtani, hisz nagyon sokáig itt sem maradhatnak

NYUGAT 1937 /11 .