1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2010. szeptember 17., péntek

Ki is volt Kálnay László?

"Krúdy Gyula érettségi után 17 éves korában Debrecenbe, majd Nagyváradra került
tulajdonképpen joghallgatónak, hogy folytassa a nagyapa és az apa mesterségét. De egy
pillanatig sem hallgatta a jogi előadásokat, úgy sejtjük be sem iratkozott, ellenben haladéktalanul
dolgozó társa lett a debreceni, illetve nagyváradi lapoknak.
Azonban nem volt sokáig maradása sem Debrecenben, sem Nagyváradon. Gyűlölte
a sablonos újságírói munkát és különben is Pestre vágyott, Pesten akart író lenni.
Ez időtől fogva nem írt többé nyíregyházi lapba, írásait kezdték a pesti lapok közölni,
de látogatóba gyakran elnézett szülővárosába. Ám napközben Nyíregyházán senki nem látta,
Aludt vagy írt, bizony senki nem tudta, csak úgy uzsonna időben, délután 5 óra tájban jelent
meg a „jurás bácsi" vendéglőjében, ahol már várta a legjobb és legkitartóbb nyíregyházi
barátja, Kálnay László ügyvéd és író. Kálnay sokkal idősebb volt Krúdynál, apja lehetett
volna, mégis olyan ifjonti cimboraságban éltek, mint két egykorú nagyon fiatalember. Kálnay
nem tartozott a jól kereső ügyvédek közé, nem is sokat törődött az irodájával, ott is hagyta
pár év múlva végképp az ügyvédséget s lapot indított Nyíregyházán. Negyven éves már
elmúlt, mikor író lett, kicsit régies, hosszadalmas, de tehetséges elbeszéléseket írt, melyeket
Rákosi Jenő Budapesti Hírlapja közölt. Nem is írt másüvé, kizárólag csak a Budapesti
Hírlapba. A kinézésében volt valami művészies, őszbe vegyült császárszakállt hordott, széles
fekete szalagon szemüveget, a fekete szalag a fülére volt csapva és télen hatalmas nagy bundában
járt, amelyet szorosan összefogott magán. Ez a bunda rendkívüli viselet volt abban az
időben, bundát a férfiak csak kocsin vagy szánon való utazás közben viseltek, városban
bársony galléros vastag télikabát volt a módi. A bundás Kálnayn azonnal látni lehetett,
hogy nem valami közönséges nyárspolgár, sokkal több annál: művész—író. Ezenkívül
okos, szellemes, meglehetősen művelt ember is volt, csak éppen . . . csak éppen az italt és az
éjszakázást szerette módfelett.
Nos, ez az öregedő Kálnay László kebelbarátja volt a fiatal Krúdy Gyulának, akit az
említett uzsonna időben már várta Jurás bácsinál az egyszer és mindenkorra lefoglalt külön
asztalnál. Fél liter nyíri vinkó már az asztalon állott, mindig fél literenként rendelték a bort,
hozzá természetesen a megfelelő szódavíz.
Most aztán mélyen az éjszakába benyúló italozás következett, egyik félliter a másik
után és mert a hosszú bajuszú Jurás vendéglőjét éjfélkor bezárta, a két barát elindult végiglátogatni
az összes éjjeli kocsmákat és kávéházakat, volt ilyen szép számmal Nyíregyházán.
Egy-egy helyen csak rövid időre tanyáztak, csak egy pohár italra néztek be, de ez a pohár
ital már többnyire nem nyíri vinkó volt. Miről beszélgettek vajon az ötvenéves öregedő író
s a 20 éves Krúdy Gyula? Ki tudná megmondani, de olykor dúdoltak mind a ketten, dúdolva
haladtak az éjszakai Nyíregyháza utcáin és sokáig egy szót sem szólottak egymáshoz

HOGYAN VERNEK MEG EGY ASSZONYT Krúdy Gyula írása

Luca napján Szent Mihályéknál éppen úgy farigcsálni kezdték a kis széket,
mintha nem történt volna semmi – mintha nem ment volna már férjhez Mathilde
Szent Mihályhoz, akit valóban a Luca székéről látott meg a karácsonyi misén
a fiatalasszony.

Vannak babonák, amelyekhez ragaszkodni éppen olyan célszerű, mint
boldogságos; így Luca-széket faragni – december 13-án, holdtölte napján,
amikor esténként csupa fehér és fekete árnyékból van összerakva az egész
világ odakint az udvaron, de idebent, a szobában, a kisebbik szobában, amely
könnyen fűthető (akár napraforgókóróval, tengericsutkával, száraz gallyal is),
barátságosan függ az asztal felett a családi lámpás, amelyet legfeljebb
újságolvasáshoz kell lejjebb húzni – apránként muladoznak a percek,
és mind közelebb jön az ásítás órája – Luca-széket faragni akkor is lehet,
ha nincs eladó lány a háznál.

Most kivételesen özvegy Sztárainé (Rózsi) toldozgatta-foltozgatta a
Luca-székhez való, apró fadarabokat.

– De mama! – mond szívre szorított kézzel Mathilde. – Talán csak nem
akarsz férjhez menni?

– Miért ne? Hátha akad bolondja egy vénasszonynak!

– Mama, te nem vagy vénasszony, és én megőrülnék, ha magamra hagynál
– folytatta Mathilde.

– Magadra sohase hagylak, mert te nem ismered az életet. Melletted kell
lenni valakinek, aki tapasztaltabb, okosabb, mint te. De azért magam is
szeretnék még néhány jó napot látni, mielőtt végleg megöregednék.

Így özvegy Sztárainé, egyszerűen, nyugodtan, nem úgy, mint a
regényekben, hanem csak csendes elgondolkozással.

Szent Mihály, aki szótlanul hallgatta újságja mellől anyósa és
felesége beszélgetését, önkéntelenül sóhajtott egyet, pedig nem
volt szokása. Aztán mintha hirtelen eszébe jutott volna valami:
vette a báránybőr bekecsét, fejére tette jó meleg sapkáját, amelyet
az öreg Sztárai úr idejéből kerestek elő a tél beálltával, szótlanul
kiment az ajtón. Se szomorúság, se vígság nem látszott rajta,
csak a hóban ropogva távolodó lépései és bús komoly, halk fütyörészése
árulta el, hogy valami nincsen az ínyére. Ilyenkor mindig azt a nótát fütyülte:


Beszegődtem Tarnócára bojtárnak…



Özvegy Sztárainé ugyanis tarnócai születésű volt. A fütyörészés
mind messzebb hangzott, az udvaron, aztán az utcán kísértett,
mintha maga a holdvilág fütyörészne.

Ebből a Sztárai hölgyek megtudhatták, hogy Szent Mihály a
„Rigóhoz” címezett kocsmába ment, ahová téli estéken bevetődtek
olyan úriemberek, akik nem érezték jól magukat családi körben.
II.

– Neked magadnak kell rendet csinálni a családi ügyeidben,
mert arra nem vállalkozik senki, hogy helyetted megverje az
anyósodat – mond Kálnay László, amikor meghallgatta a
„Rigó”-ban (ahol csak piros teríték volt, de jó bor) Szent
Mihály esetét.

– Megverjem? – kérdezte Szent Mihály.

– Mint a kétfenekű dobot – felelt Kálnay, aki persze
sohase verte meg még csak a feleségét se, részint azért,
mert szerette („nyolc gyerekkel ajándékoztam meg őnagyságát”
– mondogatta), részint mert az asszony kétszer akkora volt, mint ő.

– Cudar dolog asszonyt verni – húzódozott Szent Mihály.

– Néha pedig nem segít semmi más ezen a világon.
Bizonyos napokon, megfelelő bevezetés után, de hidegen,
pontosan, szenvedély nélkül meg kell verni az asszonyt,
mintha egy szeget kalapácsolna az ember, minden nagyobb
felindulás nélkül. Bolond ember az, aki asszonyi dolgokon
felháborodik, mert csak az életét rövidíti vele. Úgy kell venni,
amilyen. Rossz: legyen rossz asszony. Jó: legyen jó asszony.
De meg kell verni minden körülmények között.

Így Kálnay László, aki pártfogója volt mindazoknak,
akik úgy néztek a borba, mintha öngyilkosságra készülődnének,
akik a legvígabb poharazgatás közepette is néha elkomorultak,
elgondolkoztak, elmerengtek valami asszonyszemélyen, aki azért van a világon,
hogy őket kínozza.

A társasághoz tartozott még egy nyugalmazott színész,
Dalnoki, aki hosszú pipaszárat rágott, köhögés ellen itta a bort,
nem pedig azért, mert szerette volna, mindig más véleményen volt,
mint a mindenki által bölcsnek elismert Kálnay László. A pipacsutora
mellől most is, az első szünetben, elvisította magát.

– Nekem három feleségem volt, de egyiket se vertem.

– Vertek is azok téged, vén komédiás, mert ahol a férfi
betegség, gyengeség, jószívűség, kommóció* miatt engedékeny
az asszonyi állathoz, ott nyomban az veszi át a férfi szerepét.
Csak egy nadrágot találjon, amelybe belebújhat, nyomban belebúvik
– dörrent a nyugalmazott színészre Kálnay László.

A színész még nem adta be a derekát: – De szerettek.
Különben miért lettek volna velem? A szeretet mindent pótol,
a szeretetet semmi se pótolja.

– Színészélet: cigányélet. A színésznét nem lehet verni,
mert esetleg nem tud komédiázni este a színházban,
bedagad a szeme, bereked a hangja a bőgéstől, kificamítja kezét
vagy a lábát, és nem tud a színpadról a legyezőjével az udvarlóinak
integetni, vagy táncolni ott, ahol táncot ír elő a szerepe.
Habár Pálmay Ilkát minden fenyegető veszedelem dacára
mindennap jól ellazsnakolta erős férje, Szigligeti Jóska
vándorszínész. Csak Rimaszombaton nem, mert Ilka
odavalósi volt – felelt Kálnay, a helybeli lumpok vezére,
a kocsmák védőszentje, egy vidéki Falstaff, aki a „Rigó”-ban
az asztalt döngette, a kocsmárost felelősségre vonta a rossz időért,
a politikai helyzetért, a kocsma előtt elcsilingelő szánkókért,
amelyek vidám embereket más kocsmába vittek, a májas
hurkában talált kemény bajuszszálért és a már javában
kiforrott vinkóban* úszkáló szőlőmagért – de a köztudat
szerint otthon csendes volt, mint a pamutgombolyag a felesége ölében.


– Én mindig jó szóval, udvarlással, finom magaviselettel,
szóval nobilis* eszközökkel igyekeztem hatni hölgyeimre a
gorombaság helyett – mond a nyugalmazott színész, amikor
elkaphatta a szót Kálnaytól. – Nem olyan nagy kunszt* az
életben is Don Juannak lenni, nem olyan nagy kunszt
nagyhercegnek lenni, és tapasztalatom szerint többre viszi
az ember a nők körül megfelelő, hízelkedő, mindent ígérő,
kellemetesen hangzó szavakkal, mint a bikacsökkel.

– Ez lehet álláspontja egy férfinak, aki hozzá van szokva,
hogy feleségét úgy váltogassa, mint az ingét. Sajnos, mi,
civil emberek, holtomiglan, sírodiglan, sőt a másvilágig
esküszünk örök hűséget, nekünk nem lehet kesztyűs kézzel
nyúlni a családi életünkön mutatkozó kelevényekhez.
Nyomban operálni, mielőtt a baj elhatalmasodna, az asszony
belelovalná magát valamely gondolatba, amely úgy állna aztán
a háta mögött, mint a kísértet a kéménynél – felelt Kálnay László,
aki csak így, a nyomtatott betűben László, különben Laci volt,
valódi Laci, lacipecsenyés Laci, lacikonyhás Laci, mint a
cigányprímás, aki bandájával ebben a pillanatban nyitott be
a közben megeredt hóesésből a „Rigó”-ba, téli zamatokat,
füstös szagokat, bor és pálinka szagát hozván magával és
egy csengős szánon érkezett vendéget, Borberekit, aki már
három napja muzsikáltatott magának a „Három Rózsá”-ban,
amikor végre ellágyult annyira, hogy régi barátjával, Kálnay
Lászlóval, kibékülés céljából a „Rigó”-ban találkozzon.

Sokan voltak, akik kijózanodott korukban Kálnay Lászlóval (
minden éjszakai vitézkedések és másnapi fejfájást okozó
cselekedetek főrendezőjével) haragban voltak. De amint
a bor és vidámság hatása alatt a csalfa tünemények
meglátogatták őket – az örök józanságot, bortalanságot,
barátságtalanságot fogadottakat –, a bor ördöge nyomban
elébük vonta Kálnay László képét, akinek társaságában,
vezetése mellett, tanácsadásai közben mégiscsak legjobb
lehet cimboráskodni a „Rigó”-ban.

Ilyen volt Borbereki, a borbereki intéző.

– Bocsáss meg, hogy valaha is rosszat gondoltam felőled
– mond a részeg úriember, amikor benyomult az ajtón
cigányaival, és mint egy gazdátlan bunda, a Kálnay László nyakába esett.

Szent Mihály ezzel megszabadult Kálnay László hatása alól,
és végképpen Dalnoki nyugalmazott színész befolyása alá került,
aki így szólt hozzá:

– Pláne egy anyóst, akit igazán tisztelnünk kell: nem tanácsos megverni.

Mintha a színpadon mondaná, ahol szerepében az van írva: (félre).
III.

Miután Borbereki úr elaludt bundájában, Kálnay Lászlónak
még a Betyár kávéházban volt tennivalója, a cigányság
foglalkozás nélkül maradt, ugyanezért a szegényes vándorszínész
a következő romantikus ajánlatot tette:

– Azt hiszem, őnagysága megbékítéséhez elegendő lesz
egyetlen éjjeli szerenád. Az én időmben legalább így csinálták,
így csináltuk, hajh hó! – hazudott a vén komédiás, aki persze

sohase volt életében más, mint vendég. Most Szent Mihály vendége
annak borús napján, mikor az embernek nem jó egyedül lenni;
máskor másé, aki ugyancsak felejtést keresett a „Rigó”-ban. –
Egy idősebb hölgynél az éjjelizene mindig megteszi a magáét.
Régi valcerokat és keringőket játszatunk neki, hogy
félreérthetetlenül megértessük a dolgot, hogy a zenélés a
tiszteletre méltó kornak szól.

Szent Mihálynak megtetszett az ötlet, habár bizonyosan
félreértésre fog alkalmat adni másnap a városban, hogy az
anyósának rendezett éjjelizenét. Eh, üsse kő! Csak az a
bolondság ne következzen be, hogy özvegy Sztárainé még
egyszer férjhez menjen. – S így megindultak a dologtalanul
maradt cigánybandával, szabályszerűen, libasorban mendegélve
a fehér hóban a holdvilág alatt, az ereszek árnyékában.

Évszázados szokásai vannak az éjjelizenének, amelyet se
a megrendelők, se a hangászok nem felejtenek. A nagybőgősnek
mindig hátul kell menni, a prímásnak dideregni az esetleges kutyák
miatt, míg a megrendelőnek félrecsapott kalappal kell a csapat élén
haladni. Most ketten is voltak a megrendelők, akik a csapat élén
haladtak a jó mély hóban és a holdvilág alatt az ablakok mentén,
ahonnan, isten tudná, miért, mindig kipillant valaki, amikor
éjjelizene készülődik a városban. Ezek a pillantások azt látták,
hogy félrecsapott kalappal, sétapálcájával hadonászva ment
Szent Mihály, de még jobban félre volt csapva a kalapja
Dalnoki Gaál Gyulának, aki a pipaszárral handabandázott,
mert hisz öregségére is színész maradt az istenadta.

– Olyan ez a menyecske, mint a télire eltett, édes szőlő
a kamrában – mondta a vén komédiás, belekarolva Szent Mihályba.

És úgy rezegtette a hangját, a fejét, mint Göndör Sándor a színpadon.
Szerelmes színész volt valaha, akinek a „Rigó” bora a fejébe szállott,
és nóták jutottak eszébe, amelyeket a mögötte ballagó prímással megbeszélt.

– Minél több mazurkát, fiam, mert a mazurka volt a szerelem tánca.
Glinka írta a zenéjét.

Majd később operettek jutottak eszébe, mindenféle keringők,
amelyeket a vándorszínésznek akkor is fújni kellett a karban,
ha nem volt különösebb szerepe a színdarabban.

A didergő Laci prímás értette is, nem is a nyugalmazott
színész mondókáját. A cigányoknak is megvan a maguk
„stim”-jük* az éjjelizenéhez.

A kellő ablak alatt, ahol Szent Mihály megállította a bandát,
a mindenféle tanítás után csak a maguk nótájára gyújtottak rá:


Képeddel alszom el, képeddel ébredek,
Kimondhatatlan az, mit érted szenvedek…



Így szólt a banda özvegy Sztárainé (Rózsi) ablaka alatt,
amely mögött felfigyelt egy női szív.

Sőt gyufát is gyújtott egy kéz a behavazott, a holdvilágban
zöldellő ablakok mögött, annak jeléül, hogy a szerenádot megértette.

Másnap így szólt Sztárainé vejéhez, Szent Mihályhoz:

– Azt hiszem, hogy nem sokáig leszek már a terhetekre.
Az éjjel különös álmom volt.
IV.

Így aztán Szent Mihály nem tehetett egyebet, mint
másnap is belépdelt a „Rigó”-ba, ahol Kálnay úr éppen
azt a régi mondást eresztette ki a száján:

– Kutyaharapást szőrivel!

Vereshagymás, ikrás, frissen nyitott hordócskából való
hering volt előtte, amelyre hallatlanul ízlik mindenféle folyadék,
csak a pálinka nem.

De például sör, amelyet olyan kis, huszonöt literes forma
hordócskában csapoltak a „Rigó”-ban, hogy ha egyetlen
szomjas ember ránézett a hordóra, a hordó már beadta a kulcsot –
mondjuk a sör, az úgynevezett „Szalónsör”, mint vidéki
vendéglőben nevezték: nagyon összekompareált a Keleti-tengerből
való heringgel, annak a „tejével”.

– Hájfli – mond Kálnay a fűszeresre célozva – annak a hírére
nyitotta ki a heringesdobozt, hogy az éjszaka muzsikálás volt a városban,
ugyanezért vert csapot a söröshordóba Mátyánszki is, mert abnormális
idő van, amikor a buta sörnek van keletje.

Mert Kálnay szíve szerint borivó ember volt.

Olyan borivó, mint a kalendáriumban van, aki szüret havában leül
a hordó mellé, és onnan legfeljebb csak annyit mozdul el a téli
hónapokban, hogy odakint megszagolja, hogy milyen szaga
van a havas, fagyos éjszakának, a ködös délutánnak, amely
különösebben semmire se jó, mint csak arra, hogy az ember
borongós kedvű legyen tőle, és borban keressen vigasztalódást
az elmúlás, a halál és más kedvetlen gondolatok ellen, amelyek
a köddel jönnek.

Akkor szeretett már kocsmába járni, saját bevallása szerint,
„amikor az ebéd íze még a szájában volt”.

Ne higgyék, hogy ez valami nagy rendetlenség olyan úriembernél,
akinek családi asztalára, az asszony és a gyerekek miatt, amúgy
se kerül bor sohasem, mert az otthonában tisztességesnek kell
lenni mindenkinek. Pokolba jut az olyan ember, aki otthon,
négy fal között részegeskedik – mire valók volnának akkor
a kocsmák? Hol diskurálhatna* kedve szerint (az ajtó mögött
hallgatódzó asszony elől) az úriember, akinek vannak rossz
kedvei, jókedvei, borús napjai vagy felcsapongó kedvei,
magába fojtogatott káromkodásai vagy élces megjegyzései a világra,
ha kocsma nem volna? Elveszett ember az, aki minden gondolatát
az asszonnyal közli, kiterítvén magát előtte, mint egy felbontott
kártyapaklit. Sokkal jobbak erre a kocsmabeli cimborák,
akik a megkedvesedés idején szorgalmasan bólingatnak
minden mondanivalónak, segítenek nevetni minden sikerült
vagy nem sikerült élcen (ez utóbbi csak ritkán fordul elő
egy jó kocsmában), ugyanazokat a nótákat tudják,
ugyanazokra a vezényszavakra emelik a szájukhoz a
poharat és ugyanúgy pirul ki az arcuk, ragyogódik a
szemük, derül-borul a kedvük.

Ehhez pedig bor kell a gyomorgyógyításra használt sör után.

Vinkó, nyíri vinkó, a filoxéra* előtti időből, amikor még
nagyobb szabadsággal, vadabban, tehát ízesebben termett
a régi szőlőtőke, mint manapság.

Elszállítani nem lehetett ezt a bort, ott helyben kellett meginni
, ahol termett. Jó volt hozzá a parádi víz, a szolyvai víz,
a bikszádi víz, de végül nem nagyon nézegette az ember
a savanyúvizeket, mert hiszen előbb-utóbb megunja őket,
mint a felesleges gyomortöltelékeket. Talán legtovább
tud versenyt menni a vinkóval a Rochlitz szódavize,
mert az megpezsdíti, megkarcosítja, örömösíti a vinkót,
valamit elvesz az üveg zöld, homoksárga színéből, és
jelenteti a habzásával, hogy nem pincében, présházban
vagy otthon vagyunk, hanem a kocsmában, ahol mindennap
megfordul a félszemű szódás, és hordja a rózsaszínű, kék, zöld üvegeket.

De nem volt rossz a vinkó tisztán, savanyúvíz és szódavíz nélkül se,
megfelelő, egy nyelésre való poharakból, amelyek mint apródok
állították körül az asztalon a pohos borosüveget, amely mindig
valami harmatosságot is hozott magával a külső világból, amikor
az ivószoba füstjébe, melegébe, férfihanggal teli szobájába bevonult.
A „Rigó”-ban ugyan az volt a szokás, hogy a nóbelebb* urak
részére mindig a pincéből hozták fel a bort, frissen a hordóból,
és nem abból a borból adtak nekik, amely már reggel óta
állott a söntésben.* (Kis figyelem, de jóleső azoknak,
akik bizonyos szertartással fogyasztják napjaik mécsesét,
valamint borukat.)

Kálnay László és az aluszékonyan ábrándozó, vén színművész,
aki még nem heverte ki az éjszaka fáradalmait, a sör után
bort ittak, és Kálnay valamely igen hosszú történet elmondásába
kezdett, amelybe a színész nem kotyoghatott bele.

Szent Mihály mélabúsan hallgatta a történetet, végre arra
tért magához, hogy Kálnay László a vállára ütött:

– Hát ki a te barátod? A vén színész vagy én? – kérdezte
az éj eseményeire célozva.

– Igen, most már magam is azt hiszem, hogy egészen
bolond az öregasszony – felelt Szent Mihály.
V.

Körülbelül éjfél lehetett, amikor Szent Mihály a „Rigó”-ból
hazafelé indult, holdfény és hófehérség kísérte lépteit,
mint egy szellemét, aki valakinek a meglátogatására érkezett a helységbe.

Nagy sapkában álldogáltak a kapufélfák, még nagyobb fejdíszben
a nád tetejű házak, amelyek tudvalevőleg a legjobban szeretik
a havat, mert az összes bennük rejtőző melegséget alulra sugároztatják.
Egy nádas ház a legnagyobb téli időben is meleg.
Ugyanezért Szent Mihályék is télen a ház nádtetős részében laktak,
az úgynevezett „hátulsó házban”, ahol az asszonyok néhány
lépésnyire kaphatták a konyhát, pincét, vermet. Még papucsban
is kiszaladhattak a konyhából egy szál füstölt kolbászért, ha
Szent Mihálynak ahhoz volt kedve.

De Szent Mihálynak most máshoz volt kedve, miután anyósa,
özvegy Sztárainé (Rózsi) lucaszéki építkezése nyomán felébredt
benne valamely különös érzés, amelyet odáig sohasem érzett,
valamely háborgás, amely a máját megdagasztotta, a gyomrát
megfeszítette, „elslájmosította”* hogy feketéket köpdösött a
hóba, mialatt hazafelé ment a „Rigó”-ból. Olyan feketéket köpött
a friss hóba, hogy maga is megijedt, mikor visszatekintgetett cselekedeteire.

– Lehet, hogy az epémmel van valami baj, vagy többet dohányoztam a
kelleténél – mormogta magában, mint olyan ember, aki a Házi
gyógyszertár című könyvből gyógyítja betegségeit. –
A „slájmok” tudják, hogy mikor keserítsék el az ember száját.

Ilyen „slájmosan” érkezett haza Szent Mihály a „Rigó”-ból,
és állapotát nem javította, amikor a kamrában világosságot látott,
ahol özvegy Sztárainé háziszolgája, István társaságában rendezgette
a befőttesüvegeit, a kis uborkákat és paprikákat tartalmazó üvegeket
az előtérbe rakosgatta, miután ezek már megértek az elfogyasztáshoz.
Különösen egy koszorúnyi száraz, piros paprikában gyönyörködött,
amelynek kis fejeit egészben szokta belefőzni bizonyos eledelekbe,
malacpörköltekbe, töltött káposztákba, amelyeket Szent Mihály kedvelt.

Ezzel az asszonnyal most itt, az éléskamrában jóságos foglalkozása
közben: nem lehetett tenni semmit. Egy fokhagymakoszorút akasztott
volna a veje nyakába, vagy egy marék tarka paszulyt csapott
volna az arcába, ha ki meri nyitni a száját. Vagy egy lécen függő
füstölt sonkával védekezett volna (az elülső, kisebb sonkával,
amelyet Szent Mihály hallatlanul szeretett). És aztán itt volt
István is, a háziszolga, aki inkább engedelmeskedett özvegy
Sztárainénak, mint bárkinek a világon.

– Mit tehettem ebben a helyzetben? – kérdezte Szent Mihály
a „Rigó”-ban, amikor barátai (Kálnay és Dalnoki) az otthoni
eseményekről érdeklődtek. – Mit tehettem elkeseredésemben?
– Bementem a házba, és megvertem Mathilde-ot, aki persze az
ágyban nyújtózkodott, ahelyett hogy anyjának segített volna.
Megvertem, mert valakit meg kellett verni lelkiállapotomban
– mond Szent Mihály, és még akkor is oly félelmetesen forogtak
szemei, mintha folytatni akarná a verekedést.

– Hát ehhez is kurázsi kellett – mondta Kálnay László némi
elismeréssel, de látszott rajta, hogy nincs mindenben
megelégedve a dolgokkal.



Krúdy Gyula: 75 esztendős Kálnay László, vagyis a tabáni kocsmák pajkosa.

Huszonöt-harminc esztendővel előbb visszhangozott Magyarország a nevétől, ma már csak néhány kocsma látogató ismeri! - kezdődik ez az életrajz is, mint annyi sok más írói emlékezet hazánkban.
Rákosi Jenő fedezte fel abban a korszakban, amikor a jeles férfiú a legédesebb magyar álmot, a húszmilliónyi magyarság álmát hordta a szívében és ehhez az álomhoz megfelelő számú írói tehetségekre volt szüksége. A szent férfiú sok rossz kéziratot elolvasott naponta, még több írói-jelöltet fogadott Magyarország minden részéből a Rökk Szilárd-utcában, amelyet még az öregebb emberek bodzafa-utcának emlegetnek egy idő tájt. A "B. H." postája hozta a legtöbb írói próbálkozást, mert Magyarországon minden tollforgató biztosan tudta, hogy az újság atyamestere legtöbbször személyesen böngészi végig a levelek tartalmát, még akkor is, ha az idő már éjfélen is túljár. A főszerkesztő fanatikusan várta naponként az új magyar írói tehetségeket. A mai emberek már nem tudnak így hinni, legfeljebb a "Nyugat" irodájában akadnak még várakozók, reménykedők, szentek és bolondok.
Rákosi Jenő csodálatos életének talán a legmeghatóbb korszaka ez az idő, midőn a hatvanadik éve felé közeledő főszerkesztő páratlan önfeláldozással teszi próbára éjszakánként anélkül is gyenge szeme világát, hogy a vidéki és pesti levelekből kihalásszon egy-két jó sort, amelyet lapjában másnap diadalmasan bemutasson. Igaz, hogy Jókai és Mikszáth, a csillagok más újságok hasábjain ragyogtak, de a B. H.-é volt Herceg Ferenc és Sipulusz, a messzi tájékon népszerű Beniczkyné ideírja regényeit, karácsonykor, húsvétkor a mellékleten megszólal Sebők Zsigmond és ezenkívül a legjobb, derekasabb hírlapírói-kar (minden egytől-egyig Rákosi Jenő édes fiai volnának) rakja össze képességeit, hogy a B. H. legyen mindennap a magyar sajtó vezető-újsága. Ezért is megható, hogy a főszerkesztő éjszakáit azzal tölti, hogy vidéki kéziratokat olvasgat, amelyeknek minőségéről, gyámoltalanságáról csak annak lehet elgondolása, aki valaha egy napig is ült valamely újság szerkesztői asztala mellett.
És milyen óriási diadalnak vélte a Kárpáttól az Adriai tengerig, sőt még nagyobb távolságokba néző magyar szerkesztő, ha a rosszul felportózott, vizes tintával irt, sárga homokkal behintett falusi levelek között néhanapján akadt olyan is, amelynek meghallgatásához szobájába gyűjthette az éjszakai munkatársakat! Még az éjjel folyamán levelet irt az ismeretlen szerzőnek, a nyomdának gondja volt rá, hogy a kézirat idejében ólomba örökítessék, a B. H. tárcáját a főszerkesztő hordta a zsebében, izgalmas napok voltak ezek, mintha valamely új messiás megszületését várnák a Rökk Szilárd-utcájában. - Így fedezte fel Rákosi Jenő annak idején Cipriánt, az egykori kispapot, Kupa Árpádot, a túri asztalos mestert és Kálnay Lászlót, a nyíregyházi köz- és váltó-ügyvédet.
*
Kálnay beszédeket, kis regényeket írt a B. H.-ba, miután Rákosi Jenőtől erre levélbeli felszólítást kapott.
A nyíregyházi ügyvéd már javában elmúlt negyven esztendős, amikor az írói pályára lépett. Addig, míg Rákosi Jenőtől biztatást nem kapott, soha sem jutott eszébe a beszédírás: - eljárogatott a járásbírósági tárgyalásokra, délben a Hársfa vagy az Európa frissen csapolt sörénél mondogatott jóízű, vadas, harsogó anekdotákat, délután gubás, szűrös, perlekedő parasztok szájából szerette volna megtanulni az igazságot, míg estére a sóstói fürdő vagy a Guba-vendéglő asztalánál kereste a víg cimboraságot. Kedvelte a vándor színészetet, leginkább ennek hölgy tagjait, hat-hét gyermeke volt, de kedvét soha sem vesztette el. Már javában szürkült Ferenc József szakálla, de még mindig nem jutott eszébe, hogy van egy pálya a világon, ahol annyi boldogság és boldogtalanság vár rá, mint talán senkire a magyar írók közül.
Valamely anekdotát mondott el egyszer a Bundi-csárdában, amely módfelett megtetszett társaságának, a helybeli vaskereskedőnek, valamint Dálnoki Gaál Gyulának, az első nyugalmazott magyar színésznek, aki valaha "Görgei" címmel színdarabot irt, amelyet a vidéki társulatok a hatvanas érvekben játszottak.
- Szeretném nyomtatásban olvasni az anekdotát, hogy el ne felejtsem, - mondta a gazdag vaskereskedő.
A nyugalmazott színész és drámaíró legyintett a pipája mellől:
- Könnyű a szó, de nehéz a betű. Tudjuk mi azt írók, hogy előadni könnyebb valamit, mint azt leírni.
Az egykori vándorszínész megjegyzése mélyen érintette Kálnay Lászlót. Másnap, amikor amúgy is el volt gyengülve testileg az éjszakai mulatozástól, papirost vett elő és leírta az anekdotát. Postára tette, a tárcacikk megjelent a B. H.-ban, a vaskereskedő leemelte a kalapját Kálnay tudománya előtt, de az öreg színész csak cinikusan mosolygott.
- A pesti lapoknál tartanak olyan fiatal embereket, akik a vidéki levelezők dolgait átírják.
- No majd megmutatom, neked, vén komédiás, hogy írni is tudok.
*
Rákosi Jenő talán még ma is azt hiszi, hogy az ő buzdító leveleire nyílt meg a mesemondó forrás, mely azután évekig ellátta a B. H. és más pesti újságok tárca rovatát, könyveket hozott létre ("Jaj és kacaj", Az arisztokraták" című köteteket). Pedig a váratlan írói buzgalomnak és szokatlan bőségnek nem volt más oka, mint egy penzionált vándorszínész szüntelen csipkelődése, gúnyos magatartása, pöffeszkedő megjegyzése. Írhatott Kálnay László akármilyen sikerült beszédet a pesti hírlapokba, kaphatott elismerő kritikát a legjobb tollforgatóktól, megvehette könyveit a közönség: Dálnoki Gaál Gyulának nem volt egyetlen elismerő szava sem:
- Szép-szép. De hol van mindez a "Görgei" című drámához!
Ez a görbe pipaszár formájú emberke, aki a nyíregyházi kocsmákban a hosszú színészévek után a megtelepedett, szatirikus, lenéző, hitetlenkedő magaviseletével, soha sem enyhülő kritikájával, pöffedt önbizalmával a végletekig felizgatta az ötvenedik éve felé közelgő, egyébként bölcs és higgadt Kálnay Lászlót. Azt mondják, a legtöbb okos embernek van valamely nevetséges gyöngesége. Nos, Kálnay László gyengéje az egykori rém-drámaíró szüntelen gúnyolódása volt. A színész utóbb már félt véleményt nyilvánítani, mert testi inzultustól tartott, elszökdösött a megszokott kocsmákból, városvégi lebujokban húzódott meg csekélyke bora mellett, de Nyíregyháza kis város, Kálnay László a temető melletti csárdákban is feltalálta a színészt, hogy legújabb művét felolvassa neki, amelyet hízelgő, csillag alatti megjegyzéssel aznap közölt valamely pesti újság.
A színész darab ideig hallgatott, amíg ereje bírta. Figyelni látszott az előadásra, bólogatott, helyeselt. De aztán kuncogva nevetni kezdett, mint ez idő tájt az intrikusok a vidéki színpadokon. "Görgei!" - mondta és kiugrott az ajtón.
Kálnay László a következő kocsmáig kergette a komédiást, ahol megbékülve, elölről kezdődött a felolvasás, amíg Gaál Gyula ismét csak elcincogta magát.
*
Idáig úgy hangzik ez az irodalmi visszaemlékezés, mint valami anekdota, amelyet a régi írókról az utánuk jövők feljegyezgetnek. Ámde az emlékeknek bús komoly folytatása is van. - Körülbelül tíz esztendeig irogatott Kálnay László az egykori színész mulattatására. Igen becses, elismert neve volt már a főváros irodalmi köreiben. Ha pestre rándult Eötvös Károly, Mikszáth, Lipcsey Ádám és más korabeli nevezetességek dicsérték barátságukkal. De nem sokáig bírta a pesti elismerést, valami vitte haza Nyíregyházára, hogy az öreg színész bácsi csúfolódását hallgassa. Amíg egyszer a vén komédiás köhögni kezdett és ágynak dőlt. Beteg ágyában Kálnay László többször felkereste legújabb műveivel, a színész nem mert gúnyolódni, mert messzire volt az ajtótól. De egy délután, amikor Kálnay a legnagyobb lelkesedéssel olvasná az új beszédet: a színész csúfolódva felkiáltott: "Görgei!" - A fal felé fordult és meghalt.
*
Kálnay László írói pályája akkor fejeződött be, amikor Dálnoki Gaál Gyulát a morgó-temető akácfái alatt végleg elhelyezték. Az ötvenedik évet betöltött író járogatta azután is darab ideig a nyíregyházi kocsmákat. Talált bámész hallgatóságot is a műveihez, de az epés színész többé nem köhögött a legszebb mondat közepén.
Hallgatott a temetői sírhalom is, ahol Kálnay úr elmélázva üldögélt az őszi délutánokon. Semmi kedve nem volt többé az íráshoz, hogy a csúfolódó vénség elköltözött a kocsma asztal mellől. Ezenkívül ügyvédi irodáját elhanyagolta írói pályafutása alatt, dolgai rosszra fordultak. Más az ő helyében Pestre zónázott volna, hogy valamelyik szerkesztőségben fejezze be életét, de az íráshoz már nem volt kedve, a felvidékre, valahová Máramarosba tette az ügyvédi irodát. Húsz esztendő múlt el, anélkül, hogy írt volna, anélkül, hogy hírt adott volna magáról, amíg a világháború után következő megszállás ismét Pestre űzte felvidéki hazájából.
*
Hol szoktak az ilyen elfelejtett, régi világbeli emberek feltűnni? Sehol máshol, mint Budának legrégibb utcáin, az úgynevezett Tabánba, ahol kiskocsmák szivárványos ablakai mögött annyi szomorú, csalódott ember üldögél, akik már Pest ifjonti életére többé nem kíváncsiak. Itt mutatkozik Kálnay László, az elfelejtett, nagysikerű magyar író több mint húsz esztendő után, amikor művei a pesti lapok hasábjairól eltűnnek. Itt baktat a kis, girbe-görbe utcákon töpörödött alakja, az idevaló kocsmákban harsog fel régi erejű hangja. az ódon falak hallgatják régi idők hőstetteit és a pajkos anekdotákat, amelyek valamikor oly nagysikert értek el a nőknél és férfiaknál. Egyénisége, alig elkomorult, napsugaras kedve, pajzán szava, művészi előadása nyugalomba vonult, öreg budai polgárokat mulattatnak. Az ódon kis kocsmákban ünneplik az öreget, aki sohasem kereste életében az ünnepeltetést. De a feltűnés most már megélhetéséhez szükséges. És ha egy tavaszi éjszakán valahol a ráctemplom környékén találkozna egy álomból, ködből, képzelődésből való alakkal, az egykori vén komédiás kisértett-alakjával: talán még a tollat is felvenné a régi jókedvvel...

TABÁN ÉS KÖRNYÉKE HÍRESSÉGEI:


Ön tudja , kiről nevezték el a Czakó utcát?.................


Czakó Zsigmond (15258 bytes)
CZAKÓ ZSIGMOND
(1820-1847)
Amikor Kisfaludy Károly 1830-ban meghalt, az országban már virágozni kezd a színházi kultúra. Vándortársulatok rendszeresen játszanak eredeti magyar színjátékokat, a romantika megteremtette a magyar drámairodalmat. Most már nemcsak igény, hanem gyakorlati program az állandó színházak építése, és 1837-ben Vörösmarty Árpád ébredésének szavaival megnyílik a Pesti Magyar Színház, amelyet már nemsokára végleges nevén Nemzeti Színháznak hívnak. Az 1840-es évek folyamán az úttörők nyomában már sikert sikerre arat az új romantikus nemzedék, amely Kisfaludy úttörése és Vörösmarty nemzedékének gyakorlata után, Bajza és Vörösmarty kritikai harca után a diadalmas francia romantikában látja példaképét. Szigligeti, Obernyik Károly, Tóth Lőrinc, Hugó Károly és mindenekelőtt Czakó Zsigmond nemzedéke ez. Eredményeit majd Szigligeti viszi tovább a forradalom utáni emberöltőbe, de ekkor, a forradalom előtti években a hangadó, a legfőbb reménység, a legnagyobb töredék: Czakó Zsigmond.
Erdélyből érkezett, székely kisnemesi család fia volt. Apja félbolond féltudós, aki csekély vagyonát alkimista ábrándozásokra verte el. A fiú is különc hírben áll az iskolában: nem elégszik meg a tantárgyak adta ismeretekkel, de nem elegendő neki a divatos francia romantika irodalma sem. Bűvölve vonzza a távoli, a rendkívüli, az egzotikus. Izgatja a Távol-Kelet: az indiai irodalom és filozófia, a buddhizmus, aMáhábhárata mesevilága. Megtanul szanszkritul is. Majd mielőtt befejezte volna iskoláit, hirtelen pálfordulással vándorszínésznek áll. Nem jó színész, de szép énekhangja van. Valójában nem is színész akar lenni, hanem a színház közelében élni, mert felismeri saját drámaírói képességeit.
Ír egy vadromantikus rémdrámát, a címe: A festő és vámpír. Ezt postán elküldi Pestre Fáncsy Lajosnak, a Nemzeti Színház rendezőjének. Fáncsy szerint a mű ugyan nem előadható, de írója nagyon tehetséges. Felhívja Czakót Pestre, állást ad neki a színház énekkarában, és ellátja dramaturgiai munkákkal. Igen használható dramaturgnak bizonyul: művelt, van ízlése és jó színpadi érzéke. Arra is alkalmas, hogy francia színműveket fordítson. És marad ideje írni. A színház szeretettel és türelemmel várja, hogy írjon. És 1844-ben, huszonnégy éves korában elkészül a Kalmár és tengerész.
Ez a dráma fordulat a magyar dráma történetében. Itt lép színpadra hős gyanánt a magyar polgár. Ez a magyar polgár a valóságban még alig-alig létezett, de az egész romantika igényelte, hogy legyen. Czakó megteremti a nyugati mintájú magyar polgárcsaládot, Kelendiéket. Az idősebbik Kelendi fivér kereskedő, öccse világot járó tengerész. A tragikus történet családi dráma. Hangulata végig feszült, cselekménye fordulatos, egymást követik a hatásos jelenetek. A siker kirobbanó volt. Czakót ünnepli a színház, az irodalom és az ifjúság. És ő már írja következő drámáját, a Végrendeletet. Ami túlzás elképzelhető egy romantikus drámában, az benne van a Végrendeletben: születések körüli titkok, nagy felismerések, szörnyűséges bűnök a múltban, megőrülés a nyílt színpadon, halált hozó szerelem. És mindebben az erkölcsi tanítás, amely egyébként végigvonul Czakó egész életművén, hogy ami bűn egyszer elkövettetett, arra egyszer elkövetkezik a bűnhődés.
A siker még fokozódik. A Végrendelet bemutatóján a huszonöt éves szerzőt hétszer tapsolják a függöny elé.
Műveit németre is lefordítják. Kortársai úgy néznek rá, mint a közöttük járó nagy íróra. Az új, a forradalmat előkészítő ifjúság ez időben kezd tömörülni a mostanában feltűnt Petőfi köré. Petőfi és barátai barátjuknak fogadják Czakót. Ő is odatartozik a Pilvax kávéház jövőt formáló fiataljai közé.
De természetesen irigyei is szaporodnak. A kritika gyanakodva figyeli a hirtelen túl népszerű drámaírót. A könnyelműek című következő drámájának már mérsékelt a sikere, pedig mai szemmel nézve talán jobb dráma az előzőknél, de ez arisztokrata körben játszódik, és az úri osztály önpusztító felelőtlenségéről szól. Mintha már Csiky Gergely negyven évvel későbbi hangvételét előlegezné. De nem tetszik az úri közönségnek, mert az ő világuk kritikája, és nem tetszik a forradalmi ifjúságnak sem, mert a könnyelmű arisztokraták szubjektíve nem ellenszenves alakok.
Azután következik a Leona című drámai prózaköltemény, amelyet nagy igénnyel írt, és senkinek sem tetszett. Itt középpontban áll a hajdani bűn rettenetes bűnhődése, méghozzá egybekötve a vallásos nevelés gyilkos kritikájával. De a ritmikus prózában írt, hosszú monológokkal és tirádákkal teljes, bizonytalan korban s akkor is egy erdei remetelakban játszódó dráma olyan nyomasztó rémhistóriává kerekedett, hogy se közönség, se kritika nem tudta, mit csináljon vele. Egyik bírálója azt írta róla, hogy "egy zseniális ember kínos álma". Gyakorlatilag bukás volt.
A rossz idegzetű Czakó nehezen viselte a sikertelenséget. Nem a kritikusokra haragudott, hanem saját tehetségébe vetett hite ingott meg. Más úton próbálkozik. Történelmi drámát ír. Eddig éppen az volt a nagy jelentősége, hogy a romantikus történelmi drámák közepette a társadalmi dráma felé fordította a figyelmet. A Leona már tulajdonképpen eltérés volt az indulástól, de a Leona sem volt szokványos történelmi dráma, inkább korai kísérlet a sokkal később időszerűvé váló szimbolizmussal. Sikertelensége után azonban igazi, szabványos romantikus történelmi drámát akar írni Victor Hugo modorában. A divatos rímtelen drámai jambusok versformájában. Így írja meg a János lovagot. A téma csábító: Palizsnai János, a XIV. században élt kalandos életű templomos lovag élete nagy történelmi konfliktusok ábrázolására ad alkalmat.

A János lovag plakátja az 1848 május 31-i előadáshoz

És Czakó ebben a drámában jobb emberábrázolónak bizonyul, mint előbbi nagy hatású műveiben. De a jambusok elragadják, a történet túl lassan bontakozik ki, meg sem közelíti színszerűségben az eddigi Czakó-drámákat. Inkább jambusokban írt történelmi regénynek hat. Barátainak nem nagyon tetszik, de azért ő odaadja a színháznak, amely műsorra is tűzi. A bemutatót azonban már nem éri meg. A
János lovag elkészülte után azonnal és gyorsan írja már következő történelmi drámáját Szent Lászlóról. Felolvassa barátainak. És ez már egyáltalán nem tetszik a barátoknak. Igazuk is van, hevenyészett mű. Czakó hajszolta magát, hogy bizonyítsa tehetségét.
Ez a sikertelenség végképp elkeseríti. 1847. december 17-én délelőtt ellátogatott újságíró barátjának, Csengery Antalnak szerkesztőségi szobájába. Ott többen is voltak fiatal írók, újságírók. A romantikus fiatalok szokása volt, hogy tőrt vagy pisztolyt tartottak maguknál. Csengerynél az íróasztal fölött, a falra volt akasztva a pisztoly. Czakó leakasztotta, és játszani kezdett vele. Csengery figyelmeztette, hogy vigyázzon, mert töltve van. De azután nem is figyeltek Czakóra. Az pedig az ablakhoz támaszkodott, és agyonlőtte magát. Huszonhét éves volt.
Részlet A társasági élet a reformkorban c műből:
Aztán történt egy tragédia: 1847. december 14-én Czakó, a társaság gyenge idegzetű tagja Csengery lakásán, a szeme láttára lőtte főbe magát. A tragikus eseményről az újság, s későbbi elbeszélések is beszámoltak: Czakó állítólag azért kereste fel Csengeryt, hogy kiöntse neki a szívét, ám ezt ő vélhetően nem vette észre - vagy nem fordított kellő figyelmet a feldúlt lelkiállapotú fiatalemberre -, ezért Czakó elkeseredésében levette a falról Csengery céllövő pisztolyainak egyikét, s maga ellen fordította. Jókai úgy idézte fel az eseményeket, hogy Csengery egyik kollégájával tárgyalt, aki figyelmeztette Czakót, hogy a falról leemelt pisztoly csőre van töltve. Ő azonban hencegett, hogy "ezzel a pisztollyal húsz lépésnyiről ellő egy húszast". Nem figyeltek rá, amíg a gyutacscsattanást meg nem hallották - a durranást ugyanis Czakó feje fogta fel. Csengeryt megviselte az eset, jóllehet örült annak, hogy nem volt egyedül a tragédia bekövetkeztekor, hiszen akár gyilkossággal is vádolhatták volna. Bár senki sem vádolta meg, de a késő esti teázások befejeződtek nála. Az ifjak neheztelése valójában nem Czakó halálához kötődött, inkább Csengery és a köztük levő egyre mélyebb politikai felfogásbeli különbségek vezettek a "szakításhoz". Csengery ugyanis a végsőkig bízott a békés, országgyűlésen keresztülvihető átalakulás megvalósíthatóságában, míg a fiatal radikálisok egyre türelmetlenebbül áhították a forradalmat mint a szükséges átalakulás motorját.
Halála országos gyász volt. Temetésére kivonult az egész ifjúság. Petőfi is, Arany is költeményben állított emléket a fiatalon elment barátnak. Jókai emlékezéseiben felejthetetlen képet rajzolt róla. Két történelmi drámáját halála után, közvetlenül a forradalom kitörése előtt bemutatták.
A Kalmár és tengerész sokáig maradt műsordarab, és a Végrendeletet is gyakran játszották, de azután a későbbi romantikus drámák közt egyre inkább csak emlék, a kezdetek dokumentuma maradt. Ma már csak irodalmi és színházi szakemberek olvasmánya. Jelentőségük azonban igen nagy. A romantikán belül Czakóval kezdődik a polgári dráma, ma úgy mondanók, a mai témájú dráma. Néha már mintha realista igénnyel írná műveit, és egyben-másban a szimbolizmusnak is előfutára. Tulajdonképpen megmaradt ígéretnek. De az ígéretek között a legnagyobbak közé tartozott. Csak idegrendszerének nem volt elég ereje kivárni, amíg az ígéret mindenestül beváltható.
Részlet a Magyar színháztörtéet a polgári forradalom előestéjén c. értekezésből:
{306.} Czakó Zsigmond életművében, aki a fiatal radikálisok között a legígéretesebb tehetségnek tűnt, a „tépettség”, a meghasonlottság szorította ki a közvetlen társadalmi mondandót, helyet adva az egyéni filozófia kivetülésének, amely közvetve a rossz közérzet művészi ábrázolásának tekinthető. Czakó dramaturgiáját is kifejtette, s ebben (akár természetfilozófiájában) erősen eklektikus. Shakespeare gyakorlata, Lessing és Schlegel elmélete alapján fogalmazza meg a „költői kép” elméletét: „állítson elő fantáziája erejével költői egész képet: drámai, pszichológiai vonalakon és alapokon nyugvó gruppokat (valódikat, életbőlieket, testtel, csonttal és hússal, nem a légből). Maga a fő költői kép a dráma fő pontja és az analízis a dráma fejtése és bonyolítása.”*
Shakespeare-től elsősorban a jellemek egységét és sokarcúságát, valamint a helyzetek és a jellemek szétválaszthatatlanságát tanulta. Az természetesen túlzás, hogy elveit teljesen függetlennek vallja a korabeli kritikai és dramaturgiai gyakorlathoz képest: nyolc éven át lévén színész, nem vonhatta ki magát a játszott műsor hatása alól, amelyben maga is fellépett. Öröklötten gyenge idegrendszere, a Nemzeti Színház mint kapitalista teátrális üzem iránti értetlensége és ellenszenve mellett a drámaírói mesterség anyagi és erkölcsi hanyatlásával magyarázhatjuk – a társadalmi okok mellett – meghasonlását és öngyilkosságát. Az anyagi motívumot a Nemzeti Színház pénztári főkönyve segítségével adatszerűen is megállapíthatjuk. Az 1845–46-os évadban Czakó keresi a legtöbbet Szigligeti után két drámájával (Kalmár és tengerész, Végrendelet), 17 előadásukért 1457 forint 1 krajcár honoráriumot kapott. 1847–48-ban ugyanez a két dráma van tőle műsoron három előadásban, 31 forint 36 és fél krajcár jogdíjat hozva. E kettős okot – eszmeválság és anyagi bajok – említi Vasvári Pál is, Czakó emlékére írott cikkében.
A romantikus tépettségnek azok a jegyei, amelyek a Végrendeletben bukkantak fel először, a Leonéban teljesednek ki. A négyfelvonásos, előjátékkal indított tragédia (a francia romantika kedvelt szerkesztési sémája ez) konfliktusa a vakhit és a mögötte rejlő társadalom egész szokás- és erkölcsrendszere, valamint a között a panteista természetfilozófia között áll fenn, amelyet Czakó olvasmányaiból már enyedi kollégista korában formálgatni kezdett, és amelyben a felvilágosodott természetjog éppúgy helyet kap, mint a dialektika vagy az embergyűlölet byroni foka. A drámának nincsenek hősei, csak áldozatai. Aquil, aki három évet töltött a társadalomban, Petőfi Szilveszterének közvetlen elődje: a vereséget szenvedett, megalázott apostol. De Leona, a hajdani apáca személyében a remetekunyhóba is visszatér a bosszút álló fanatizmus, a „rajoskodás”, hogy a következő nemzedék életét szintén tönkretegye. Az alakok nagyfokú szerzői, lélektani sugalltsága erkölcsi relativizmushoz vezet. Aquil egyformán jónak mondja ifjúkori bűnét levezekelt apját, ártatlanul meghalt feleségét és kétszeres gyilkos anyját (IV. felvonás, 3. jelenet).
{307.} A kortársak a Leonát egyértelműen társadalmi drámának érezték, és így is fogadták. Nemcsak a Honderű látott benne veszélyt, hanem a cenzúra is. A romantika kedvelt évszázadában, a 13.-ban játszódó történést Czakó eredetileg magyar nevű szereplőkre írta: Valkó, Kálmán, Lenke, Judit. (Az utóbbi név volt a dráma eredeti címe is.) Az átdolgozásra visszaadott kéziraton – a súgókönyv tanúsága szerint – csupán a nevek megváltoztatása volt a javítás, amire Palugyay Imre helytartótanácsi tollvivő engedélyezte néhány törléssel az előadást. Bár a kancellária véleménye szerint a bukás oka az volt, hogy a dráma mondanivalója még a közönség radikális részének is túl merész, a cenzor utóbb királyi feddésben részesült.
A színészi játékban elsősorban Czakó lélektani szélsőségei jelentettek nehéz feladatot. A Kalmár és tengerész Arthurját és a Végrendelet Táray grófját egyaránt a zene kergeti őrületbe. Az előbbi lelkifurdalását halotti muzsika indítja meg, Táray motívuma pedig a Hunyadi László c. opera hattyúdala. A szerzői utasítások egyébként régről ismert eszközöket írtak elő: kimeredő szem, rendetlen öltözet, mellre tapasztott kéz, tántorgás, amihez most a zongora csapkodása járult. A Leona bemutatóján hasonló a helyzet. Laborfalvi Róza a címszerepben és Lendvayné mint Irén egyaránt túlzásokba esik („felsikoltgatások”, illetve „galvanizált állapotra mutató rángások”), de a közvetlen színészi hatásra törekvés nem váltott ki tetszést a közönségből, nem emelte a darab hatását. Egressy, aki az arisztokrata szereplőket alakította, jelmezben és játékban csaknem mindig megtoldotta a szöveget, egyértelműen ellenszenvesre formálva őket. A Könnyelműek c. Czakó-dráma br. Felvizi Vince szerepében „vatermörder, hosszú fehér rococo-mellény, idomtalan bő frakk” formálta kedvezőtlenné a néző első benyomását róla. A Kalmár és tengerész Arthurja az ő alakításában idegesebb az előírtnál az I. felvonás végjelenetében, a III. felvonásban pedig – az írói szándékon túl – azzal is előlegezi gyilkosságát, hogy a pisztoly kakasát nézegeti.
Forrás:
-Samu Nagy Dániel:Csengery Antal társaságai

2010. szeptember 10., péntek

UTAZÁS ANNO- AJJAJAJ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

ADJUNK AZ IDEGENFORGALOMNAK

Fotók a régmúltból.....

Hadnagy utca

Hadnagy utca vége

A II.Világháborúban lebombázot és 1948.ban le is bontott szerb templom

Kereszt tér a návadó szerb kereszttel

Hadnagy -Kereszt. és Kör utcák találkozásánál volt Farkas Béla kocsmája

Köműves lépcső

A híres Holdvilág utca ,a festők örök témája (lásd a jobb oldali sáv külön kiállítását)

Körmenet a szerb templomnál az 1910-es években
A Tabán tavlati képe, a plébániatemplom tornya még a régi formájában

A kerékpározás kultúrtörténete


1892-ben Elizabeth Pennel amerikai újságírónő azért kerekezett el Berlintől Budapestig velocipédjén, hogy demonstrálja: a nők is képesek komoly sportteljesítményekre. A férfiak uralta polgári társadalom pukkasztásának és figyelmeztetésnek szánt teljesítmény a szeptember 4-én nyíló bringatörténeti kiállítás egyik részének kiindulópontja lett: itt a nők jogainak fokozatos kiterjesztésén és a női divat változásain keresztül mutatják be a női emancipáció és a kerékpározás kapcsolatát.
2010. szeptember 4-én nyílik és november 14-ig látható a kerékpározás kultúrtörténetéről szóló kiállítás a BTM Kiscelli Múzeumban, ahol a tömegtermékké válás történetét éppúgy megtekinthetjük, mint a biciklinek és a biciklizésnek a nőmozgalom előretörésében játszott szerepét, de a kortárs hazai kerékpáros-körök favorit-témáival is foglalkozik az anyag, hiszen a Critical Mass történetét is feldolgozza.
Aki kerékpárra termett és aki nem, egya


Aki kerékpárra termett és aki nem, egyaránt élvezheti a kirándulást a kétkerékvilágba - csak november 14-ig kell ellátogatnia a Kiscelli Múzeumba, de ha szeptember 4-én megy, Závada Pállal, Both Gabival és Darvas Kristóffal is összefuthat a megnyitón.
A Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma 2010 őszén a budapesti kerékpár(ozás) kultúrtörténetét bemutató kiállítást rendez. Budapesten is egyre többen szállnak kerékpárra a bringa közlekedési és környezetvédelmi előnyeit élvezve. Az utóbbi évtizedekben elviselhetetlenül megnőtt autóforgalomra reagálva egyre több civil csoport alakult, amelyek a kerékpárral való közlekedés feltételeinek javítása mellett lobbyznak, s kialakult egy sajátos budapesti kerékpáros szubkultúra is. A kérdés aktualitását és jelentségét mutatja, hogy 2008-ban Budapesten rendezték meg a világon a legnagyobb tömeget mozgósító kerékpáros felvonulást, a Critical Mass-t. A városvezetés már nem hagyhatta figyelmen kívül e sajátos társadalmi csoport igényeit, így ha lassan is, de elindult a főváros kerékpáros közlekedésének infrastrukturális fejlesztése.

A kiállításunk célja, hogy grafikák, fotók, útmutatókönyvek, plakátok, kisnyomtatványok, szabályrendeletek, filmhíradó-részletek, valamint antik és jelenleg is használatban lévő kerékpárok segítségével mutassa be a kérdéskör eddig kevésbé ismert aspektusait a 19. század második felétől napjainkig. A szervezők szerint a téma történetiségének kidolgozása és bemutatása sokban segíti az aktuális problémák megértését, s így a kiállítás bekapcsolódhat a kétkerekes közlekedésről szóló civil diskurzusba.


A kiállítás három témakör köré csoportosítva mutatja be a nagyvárosi kerékpározás kultúrtörténetét: Az első egység a „vasparipának” a polgári társadalom egyik szórakozási eszközeként történt budapesti megjelenését, meghonosodását mutatja be. Korabeli újságcikkek, fotók és könyvek segítségével szemléltetik az első velocipédek fővárosi fogadtatását, majd fokozatos tömegtermékké válását, aminek köszönhetően egyre szélesebb társadalmi rétegek engedhették meg maguknak, hogy kerékpáron járjanak munkába, bevásárolni vagy kirándulni. Kiemelten foglalkozik a kiállítás a korabeli gyártókkal, a biciklis viselkedési szabályok, rendeletek fejlődéstörténetével és a kerékpár, mint munkaeszköz megjelenésével.


A kiállítás másik egysége a női emancipáció és a kerékpározás összefüggéseit láttatja a 19. század végén és a 20. század elején. A kiindulópont egy újsághír: 1892-ben az amerikai újságírónő, Elizabeth Pennel Berlintől egészen Budapestig kerekezett velocipédjén, ezzel is demonstrálva a férfiak uralta polgári társadalom számára, hogy a nők is képesek komoly sportteljesítményekre. A kiállítás ezen része elsősorban a nők jogainak fokozatos kiterjesztésén és a női divat változásain keresztül mutatja be a női emancipáció és a kerékpározás kapcsolódási pontjait.

A kiállítás aktuális kérdéseket, valamint a kerékpáros sportot feldolgozó részének a Kiscelli Múzeum kriptája ad helyszínt. A különböző gyorsasági és ügyességi kerékpáros sportágak mellett itt mutatják be Európa legrégibb épített kerékpárpályája, az 1896-ban épült Millenáris Velodrom történetét. A kriptában kapnak helyet ugyanakkor a kerékpáros divatot és szubkultúrát, valamint ennek reprezentációs színtereit (futár szubkultúra, romkocsmák, közterek stb.), s végül a kerékpáros közlekedés tömegmozgalommá válásának főbb elemeit (pl. a Magyar Kerékpáros Klub akciói, Critical Mass kerékpáros felvonulás) bemutató fotók és tárgyak.

Az archív fotók, plakátok, könyvek mellett jórészt magángyűjtőktől származó kerékpárok – mintegy 100 darab, melyek közül jó néhány egészen különleges – láthatók. Számos múzeumpedagógiai program és rendezvény is kíséri a kiállítást: már a megnyitó napján 10 órától várják a látogatókat a kiállításhoz kapcsolódó programokkal.










KOSZKOL JENŐ 1858-1935


Koszkol Jenő (Dorog, 1868. ápr. 30. – Bp., 1935. márc. 17.): festő.A Mintarajziskolában Greguss János, Székely Bertalan és Lotz Károly voltak a mesterei. Díjak: Esterházy-díj
(1896), állami vízfestmény-díj (1923). Hosszabb tanulmányúton járt Olaszországban, Németországban és Észak- Afrikában.
Bp.-en 1888-tól szerepelt kiállításokon akvarell és pasztell, táj- és városképeivel, valamint csendéleteivel (Konyhacsendélet, Miracoli-templom Velencében stb.). Hosszabb tanulmányúton járt Olaszországban, Németországban és Észak Afrikában. 1911-ben Aradon kollektív kiállítást rendezett. Az 1920-as évektől kezdve a nyarakat Esztergomban töltötte. Több hazai díjat nyert. 1888-tól rendszeresen szerepelt a Műcsarnok tárlatain. Művei az MNG-ben és a Történeti Múz.-ban vannak.






2010. szeptember 9., csütörtök

TABÁN ÉS KÖRNYÉKE HÍRESSÉGEI: 02:AZ UTOLSÓ NÁDOR PEST-BUDÁN



JÓZSEF NÁDOR , AZ APA, MAGYARORSZÁG FELVIRÁGOZTATÓJA

Habsburg József Antal főherceg, a későbbi II. Lipót császár fia 1776 márciusában született Firenzében. Pest-Budával csak akkor ismerkedett meg, amikor 1792-ben részt vett bátyja, Ferenc magyar királlyá koronázásán.


1795-ben, amikor az addigi nádor, József főherceg fivére, Sándor Lipót halálos balesetet szenvedett Laxenburgban, az alig 18 éves ifjút helytartóvá választották.

A XIX. század első felének számos vívmánya fűződik József nádor nevéhez.

Gyakori vendég volt a budai palotában a bécsi udvarnak sok gondot okozó gróf Széchenyi István. József nádor támogatta a Széchenyi által életre hívott Magyar Tudós Társaságot, a mai Magyar Tudományos Akadémia elődjét.

Segítette a Nemzeti Múzeum létrehozását, a Ludovika-Akadémia létrejöttét, a Kereskedelmi Bank első részvényeinek vásárlója volt. A libegő, a lóvasút, a városrendezés, az építészet, a Városliget, a Margitsziget, a Lánchíd, a Vaskapu, a mérnökképzés, a magyarnyelvű színház, a vakok intézete, a kisdedóvók, valamint a művészetek támogatása terén József nádor szintén jeleskedett.

Első felesége, Alexandra Pavlovna orosz nagyhercegnő 1801 márciusában az első gyermekük születését követően, 19 évesen halt meg. Hasonlóan fiatalon halt meg második felesége, Hermina schaumburgi hercegnő: ő ikerszülését követően 20 éves korában hunyt el. Harmadik felesége, Württemberg Mária Dorottya főhercegnő túlélte a nádort. József nádor 1847. január 13-án hunyt el Budán.

ISTVÁN, A MÉLTATLAN UTÓD


Százhatvanhárom évvel ezelőtt a nyár végén nagy ünnepségre készülődött Pest-Buda. Magyarország helytartóját, a nádori cím várományosát, István főherceget várta a főváros 1847. augusztus 29-re. Az országos előkelőségek, a városi hatóságok, sőt az egyesületek és vállalatok is valósággal versengtek, hogy uralkodónak kijáró pompával ünnepeljék a királyi fenség érkezését – a forradalom előtt utoljára. Az európai hatalmasságok a reneszánsz óta törekedtek arra, hogy uralmukat az antikvitás diadalmeneteire emlékeztető ünnepélyes bevonulásokkal is megjelenítsék alattvalóik előtt. Az említett készülődés mögött azonban mélyebb és összetettebb motívumok – valódi érzelmek, politikai számítások, anyagi érdekek – is munkáltak, mint a szokásos, felülről elrendelt és megrendezett ünneplésekben. Megnyilvánult például benne a testvérvárosok régi vágya, hogy a fővárossá váló Pest-Buda rangját végre egy igazi udvartartás is emelje (nem is szólva annak jótékony gazdasági hatásáról). A Mária Terézia alatt felépült Várpalotát ugyan elvben uralkodói székhelynek tekintették a magyar rendek, ám a valóságban a király csak ritkán, akkor is igen rövid időre látogatott Budára. Valami udvarpótlékot az 1790-es években kapott a középkori székváros. Ekkortól rendezkedtek be ugyanis a Habsburg-ház nádorrá választott tagjai: előbb Sándor Lipót, majd jó fél évszázadra öccse, József főherceg, végül az ő fia, István. (A nádor az első számú rendi méltóság: a magyarországi közigazgatás és igazságszolgáltatás vezetője, az országgyűlés felsőtáblájának elnöke, „mellesleg” Pest vármegye főispánja volt.) A nádori lakosztályokat a palota déli szárnyán – a mai Budapesti Történeti Múzeum helyén – alakították ki.



Valódi udvari élet azonban József idején, első házasságának rövid két évét leszámítva nem alakult ki. (Csak a főherceg első feleségének, a fiatalon elhunyt cárleánynak, Alekszandra Pavlovnának a Budára érkezésével, 1799-ben látszott felragyogni a rezidencia régi fénye. A magas szintű reprezentációhoz szokott és hatalmas magánjövedelemmel rendelkező cárkisasszony megjelenése felpezsdítette a kulturális és társasági életet: ekkor került sor Haydn, majd Beethoven budai vendégszereplésére is.) A palatínus, azaz a nádor későbbi házastársai, az István születésébe belehalt Hermina, valamint Mária Dorottya protestáns puritanizmussal rendezték be udvartartásukat. A nádori család életmódjában nem lépte túl egy vagyonosabb polgárcsalád kereteit, sok mindent megvalósított a biedermeier kor eszményéből, a csendes családi élet boldogságából. Jól illett ebbe a képbe a családfő „hobbija” is: József alakította ki a Várhegy lejtőin a sokak által megcsodált kertet, amelynek 300-fajta rózsáját a királyi fenség gyakran saját kezével metszegette. István nem örökölte apja takarékosságát, ráadásul jóval nagyobb jövedelmet alkudott ki a családtól; ha megadatik számára az idő, valószínűleg valódi „fejedelmi” központtá fejleszti Budát. Az 1817-ben született fiú – német nagyanyjánál töltött első éveit leszámítva – Budán és a vidéki birtokon, Alcsúton nőtt fel, szinte patriarchális közelségben az alattvalókhoz. A „palatínus Pista” személyéhez a hazai közvélemény nagy várakozásokat fűzött. A magyar önrendelkezés remélt kiszélesítése esetén – és ezt mindenki Habsburg-jogar alatt képzelte – fontos szerep várhatott egy olyan főhercegre, aki egyesíthette magában a családi és nemzeti elkötelezettséget. (Kimondatlanul – 1848 bizonyos pillanataiban kimondva is – ott lebegett egy esetleges önálló magyar királyság lehetősége is az ő jogara alatt.) Népszerűségét nagyrészt készen kapta, azaz atyjának, az osztatlan tiszteletnek örvendő József nádornak köszönhette, de maga is gyarapította az 1838-as árvízi mentésben való részvételével. Szép reményekre jogosított közvetlen, nyílt természete, jó képességei és az, hogy a dinasztiából ő volt az első, aki magyar környezetben nőtt fel. Jellemének fő hiányosságát az őt közelebbről ismerők a döntésképtelenségben látták. (1848-as bukását részben ez, részben a drámai helyzet okozza majd, amelyben identitásának két oldala feloldhatatlan ellentétbe került.) Most azonban még arra készültek a nemzeti szellemű politikai erők – beleértve a Kossuth Lajos és Batthyány Lajos vezette reformellenzéket is –, hogy a hiúságtól egyáltalán nem mentes főherceg identitásának a magyar elemét erősítsék meg az országra szóló ünnepléssel. A negyvenes éveket István nagyrészt a birodalom más tartományaiban töltötte, de ezt mindenki – valószínűleg maga is – csupán egy hosszúra nyúlt tanulmányútnak tekintette, felkészülésnek Magyarország kormányzására. 1847 elején ott állt apja halálos ágyánál, és néhány nap múlva már meg is érkezett a helytartói kinevezés. (Nádorrá csak az országgyűlés választhatta meg, és azt nem lehetett máról holnapra összehívni.) A tavaszt és a nyarat még csehországi kormányzói ügyeinek átadásával töltötte, és augusztus 28-án érkezett meg egy gőzhajón; a vártnál egy nappal korábban. Így aztán nem volt se ágyúdörgés, se vivátozó tömeg, amikor a Várba hajtatott, ám a következő napokban mindebben bőségesen része lett. A két napig tartó ünneplésben spontán és szervezett elemek keveredtek. A megérkezése utáni napon, első pesti kikocsizásakor a nép „riadó örömmel” üdvözölte a fess fiatalembert. Este a budai egyenruhás polgárőrség tisztelgett a Várpalota régi-új lakója előtt, aki a 600 fáklya fényénél felvonuló menet hódolatát az erkélyen fogadta. Másnap már kora reggel benépesültek a máskor csendes budai utcák. Kilenc órakor a pesti és budai polgárőrség vonult fel zeneszóval, majd sorfalat alkotott a Dísz tértől a Helytartótanács Országház utcai épületéig. Kirajzottak az utcákra a budai kormányhivatalok tisztviselői is, számtalan kíváncsi polgárral együtt. Az ország fő méltóságviselői az Úri utcai érseki palotában gyülekeztek, majd – a korabeli beiktatási ceremóniák szokása szerint – a hercegprímás és az országbíró vezetésével díszruhában, díszhintókkal átvonultak a királyi palotába, hogy felkérjék Istvánt hivatala átvételére. (Még a fényes főúri menetből is kitűnt a hercegprímás hatlovas hintója, amely előtt két lovas nyargalt.) A kölcsönös üdvözlések után – a küldöttséget „tüzes éljenzésre” ragadta, hogy a Habsburg főherceg anyanyelvi magyarsággal válaszolt – a polgárőrség és a tömeg éljenzése közben az országnagyok átkocsiztak az Országházba, ahol István átvette a Helytartótanács elnökletét. Este a Nemzeti Színház rendezett díszelőadást, amely a nemrég megzenésített Himnusszal kezdődött, és a Szózattal végződött. 31-én a legfőbb bíróság, a Királyi Kúria, a Királyi Kamara, Pest és a közeli megyék, valamint a két város hivatalos küldöttségei „udvaroltak” a helytartónak, aki „leereszkedő nyájassággal” fogadta a tisztelgőket. Délben a Vigadóban István adott 224 terítékes díszebédet. Az ünneplés fénypontja a két város esti díszkivilágítása volt. Buda épületeinek megvilágítására 20000 lámpást utalványozott a tanács. Kivilágították a Gellért-, a Sváb- és a Sas-hegy csúcsát, gyertyafénnyel írták a Dísz téren állt Casinóra, hogy „Éljen István”. A Dunán kivilágított hajók horgonyoztak, a hajóhíd mindkét végén fénylő diadalív, az épülő Lánchídról és hajókról kilőtt tűzijáték kápráztatta el a közönséget. Pest – a Várból nézve – mintha lángtengerben úszott volna. Különösen pazarul ragyogtak a Duna-sor palotái és a középületek. A Hatvani (ma Kossuth Lajos) utcában, Landerer és Heckenast nyomdájának kapujában, István szobra alatt egy működő sajtóról szórták a nép közé a még nedves lapokat – most még csak egy alkalmi üdvözlő verssel... Maga az ünnepelt kocsin járta az őt éltető tömeggel zsúfolt utcákat, és szinte fürdött a népszerűségben. A háromnapos ünnep szeptember 1-jén egy maradandó nyomot hagyó eseménnyel ért véget: erre a napra időzítette a Középponti Vasúttársaság az épülő Pozsony–Pest–Debrecen vonal második szakaszának, a Pest–Szolnok közötti vaspályának a megnyitóját. A megnyitó és a próbaút egyben István országjáró körútjának nyitányaként is szolgált. A bemutatkozó, ismerkedő utazás valóságos diadalmenetté változott.



A nemzet és egy Habsburg-leszármazott talán még sosem állt ilyen közel egymáshoz, mint ezekben a hetekben. Több pohárköszöntőben is elhangzott a „magyar Habsburg” szájából – Vörösmarty után szabadon –, hogy „addig kívánok élni, amíg hazámnak élek”, természetesen kifogástalan magyarsággal. Amikor a főherceg vonata mozsárdurrogás, zeneharsogás és hatalmas éljenzés közepette kigördült az indóházból, aligha gondolta volna bárki, hogy az ünnepelt egy év múlva bukott politikusként, éjszaka, szökve kényszerül elhagyni szülővárosát, és hogy oda csak 1867-ben térhet vissza – végső nyugalomra az apja által épített nádori kriptába.

CSUDAPEST 1962 CSAK 60 ÉVEN FELÜLIEKNEK!

Új képek a "Magyar festők aTabánról " c. kiállításon




MESEAUTÓ ANNO 1930