Krúdy sorozat: Krisztus komája(Krúdy Gyula írása)

Péter Alpár grafikája


Zordon téli este volt. A szél csomókban vagdalta a havat, és fütyült hozzá keserves nótákat. Igazi tél volt, amikor éjjelenként farkasugatást lehet hallani a falu végén, és az emberek áldják a meleg kemencét. Be jeles ember volt, aki a kemencét feltalálta! Kár, hogy nem tudni ennek a jeles férfiúnak a nevét. Nagy áldással emlegetnék őt az ilyen zordon estéken, amikor életveszedelem kimozdulni a házból.


A szél süvöltött, mintha éhes kutyák ragadták volna tova szekerét, s az est mind sötétebb lett. Nem világított a hó sem, fekete volt az is, mint a tinta. S ebben az ítéletidőben egy felső-magyarországi kis falucska határában — a varlimi határban —, a temetőkert melletti feszület alatt egy fehér ruhás, bánatos arcú idegen állott meg, és csendesen nézett a falu felé, ahonnan néhány mécses fénybogárkája ragyogott a zivataron át.
Bármilyen sötét volt az éjszaka, a fehér ruhás férfi arca a sötétségben is ragyogott. Mintha valami láthatatlan lámpás világított volna a feje fölött. Olyan lámpás, amelynek lángját a zúgó szélvihar sem tudta eloltani. Szomorú volt az az arc, és nyugodt, mint amilyen nyugodt az emberek arca csak akkor szokott lenni, ha mély álomba merültek, a legmélyebb álomba, amelyből nincs felébredés. Kék szeme volt, és szőke szakálla. Vékony palástját szorosan összefogta mellén, és elindult a temetőkert felé. Meztelen lába nem hagyott nyomokat a hóban, és a vihar mintha csendesebben fújta volna trombitáját, amidőn az idegen a feszület alól ellépett.
A temetőkert kapui zárva szoktak lenni. Nem jön ide más télen, csak az, akinek muszáj. Talán még az se szívesen. De a kapu most magától felnyílott az idegen előtt, mintha láthatatlan szolgák serénykedtek volna. Az idegen belépett a kapun, és csendesen ment tova a hóval borított sírok között.
A szél újra feltámadt, és siráma még keservesebben hangzott itt, a halál országában. Mintha megelevenedtek volna a hóból kifeketéllő öreg fejfák, amint jobbra-balra hajladoztak. Némelyik még hangot is adott, keserves nyikorgást. Különösen a vénebbje nyikorgott keservesen, és ugyanúgy tettek a vén, kopár fák a sírok között. A kapu nagyot csattant, amint a szél bevágta, és a csattanásra mintha valamennyi fejfa megmozdult volna. Mint a földből kinyúló fekete karok integettek, mozgolódtak az idegen felé, aki azonban nem törődött velük. Amikor a sírkert középpontján levő kis kápolna mellett elhaladt, a szél meglóbázta a harangot a tornyocskában. A lélekharang éles hangja repült a szél szárnyain a falu felé, és akik a harangszót hallották, keresztet vetettek. Ugyan miért szól a harang éjfélkor a temetőben?
Az idegen pedig a temetőkerten végigmenve, annak végére ért, ahol a fák, sírok elvégződnek. Árok szokott itt lenni máskor, de a szél betemette hóval az árkot. Egyenlő lett a temetővel. Az idegen megállott, és így szólt:
— Kosárka János, itt vagy-e?
— Itt vagyok — felelt egy tompa hang a hó alól.
— Kelj föl, és jöjj velem!
— Én uram, Istenem! — hangzott a tompa szó, és az árokból felemelkedett egy halotti ruhás ember.
Amint ott állott a havon, látszólag éppen olyan közönséges tótnak látszott, mint amilyen akármelyik varlimi tót. Csak a tüsző nem volt a derekán. A tüszőt, azt levették róla, amikor eltemették. Minek lett volna a tüsző Kosárka Jánosnak a másvilágon? Hosszú haját lobogtatta a szél, és a nyakában egy kötéldarab vége lógott, amely kötélnek a hurka nyakába volt kötve.
Az idegen átlépte az árkot, és a temető mellett lefelé indult a dombról a falu felé. Kosárka mindenütt a nyomában.
Mentek csendesen, szótlanul. Az országútra értek, amelyet kopár, nagy sziklák szegélyeztek. A nagy fák félelmesen orgonáztak a viharban. A nagy fák között állott egy törpe meggyfa, amelynek egyik kopasz ága egyenesen az országútra nyúlott, mint valamely kar: fenyegető, sötét kar. Kosárka megállott a gally alatt, és egész testében reszketve takarta el az arcát a két kezével.
Az idegen megfordult:
— Tehát megismerted a helyet, ahol néhány nap előtt a kínok halálát lelted, Kosárka János?
— Itt függtem, uram, és Tresznyák Matyi, a fuvaros vágta el bicskájával a kötelet, amelyre felkötöttem magam.
A fekete gallyon kötéldarabot lógatott a szél.
— Nini — folytatta Kosárka a havon nézelődve —, még látszik is a hely a hóban, ahol feküdtem. Itt volt a fejem, emitt a lábam. A fák csúcsaira varjúk gyülekeztek, és figyeltek reám a magasságból. Mindjárt, mindjárt leszállanak, és kivájják szememet kemény csőreikkel.
Kosárka egész testében reszketett.
— Gyere, te szegény ember! — mondta az idegen.
És Kosárka, aki addig egy lépést sem tudott volna tenni a fa alól, nagyot sóhajtva megindult az idegen nyomában. S minél inkább távolodtak a végzetes fától, Kosárka János annál kisebbeket sóhajtott. Most már utolérte az idegent, és mellette lépkedett a mély hóban. A szemét reáfüggesztette, és halkan kérdezte:
— Ki vagy te, uram? Nem ismerlek teljes bizonyossággal, de mintha nagyon régen, gyerekkoromban láttalak volna.
Az idegen szomorúan mosolygott, és mély csengésű hangon felelt:
— Te nem ismersz engem, de én ismerlek téged. Sokszor láttalak az utakon ballagni a kosaraiddal, seprőiddel, amikor egyik faluból a másikba mentél. De sem a kosarakat, sem a seprőket nem adtad el, mert hiszen te nem is azért jártál a falukba, hogy vásárt csináljál. Lopni, korhelykedni, verekedni jártál, Kosárka. Az emberek azt mondták, te vagy az istentelen Kosárka. Féltek tőled, s elkerültek.
— Igaz, igaz — felelt Kosárka —, én voltam az istentelen. Én voltam az, aki éppen olyan jól tudtam káromkodni oroszul, mint tótul. A vásárosoknak elloptam a szemét, és az asszonyféle nem volt tőlem biztonságban. Én nem jártam a templomba, de annál többet a korcsmába.
— Tudom, Kosárka, tudom.
— Egyszer elloptam a szegények perselyét a templomból.
— Azt is láttam.
— Te láttad, uram? Hiszen én azt hittem, hogy nem látta senki. A sánta Grogovait, a harangozót akkor miért engedted elkergetni a hivatalából? Neki pedig hat gyereke volt, és istenfélő, jámbor ember volt egész életében. Miért engedted, uram, ha tudtad, hogy én vagyok a tolvaj?
Az idegen nem felelt, csak lehorgasztotta a fejét.
— Te megszenvedtél a bűneidért — mondta halkan. — Önkezeddel vetettél véget életednek. Az öngyilkosoknak én mindent megbocsátok.
— Tehát ki vagy te, uram? — kérdezte Kosárka.
— Nem ismersz, te szegény, még mindig nem ismersz? A faluk határaiban sohasem térdepeltél le a feszület előtt, és szemedet sohasem vetetted föl az istenember bús ábrázatára? Soha, Kosárka, soha?
— Gyermekkorom óta soha — motyogta a feltámadt halott. — Azazhogy egyszer mégis... Amikor a kis pulyám, az Imricskó nagy beteg volt, és a két kis karjával úgy integetett már, mint aki búcsúzik a világtól. Akkor elszaladtam a feszülethez a határba, és rákiáltottam a megfeszítettre: Ne engedd meghalni a fiamat, mert beléd lövök! És Imricskó meggyógyult.
A falu első házaihoz értek. Itt-ott, ahol kutyát tartottak, az ebek vonítani kezdtek, mintha kísértetet éreznének. Sebesen haladtak a falun keresztül. Minden lámpa kialudt már Varlimban. A kis házakat félig betemette a hó. A kis templom zsindelyes fedelén nagyokat roppantott a zúgó szélvihar. A toronyban egyet ütött az óra.
A falu túlsó végén azonban még egy fénybogárka pislogott a havas házikók közül. Kosárka nyomban felkiáltott:
— Nini, a Maris vár. Azt hiszi szegény, hogy a trencséni vásárról jövök hazafelé. Piros kendő van a zsebemben, és szürke lovacska a másikban a pulyának. Siessünk, uram, siessünk...
Az idegen hagyta előremenni a kosárfonót. Az pedig ment egyenesen a lepkeszárny nagyságú ablakocskának, amelyet félig fűrészporral temettek be a hideg elől. S megállott az ablak előtt, és az arcát odatapasztotta az üveghez.
Odabenn, a kis parasztszobában egy nagykendős asszony ült az asztalnál, és a mécsesre szögezte a szemét. Távolabb sovány nyoszolya állott, és benne egy sáfrányszőke gyermekfejecske látszott, amilyenek a kis tótok valamennyien.
A szél rázta az ablakot, és az asszony felemelte a fejét, és az ablakra figyelt. Fiatal volt még ez az arc, de a bánat már reárakta az ő pókhálóit, amelyek fakószürkeségükkel beborítják a legszebb arcnak is a pirosságát, színét. Fátyolt húznak a fényes ablakocskák elé, amelyen át annak a mély tónak csillogását látni, amely tó mélységében az ismeretlen viharok laknak. Néha befagy a tó, és az ablakocskán át csupán hideg havat, jeget látni.
Az asszony az ablakra nézett megtört fényű szemével, és az ágyban mozgolódni kezdett a vékonyka takaró. A sáfrányszínű fejecske felemelkedett.
— Hazajött az atyus? — kérdezte síró, álmos hangon.
Az asszony intett.
— Nem jött — motyogta. — Most már sohasem jön. Aludj, Im­ricskó. Az apád elment vásznat árulni.
A kisfiú sírdogálva dörgölte a szemét a két öklével.
— Hát nem lesz már nekem apám? — kérdezte.
Az asszony vállat vont, és nem felelt.
Kosárka János merőn bámult a szobába. Nagy, hideg cseppek folytak végig az arcán. Megolvadt hó volt, vagy könnycsepp, ki tudná? Szerette volna megzörgetni az ablakot, és kiáltani szeretett volna. De nem tudott meg se mozdulni.
Az idegen megérintette a vállát.
— Kosárka János, szeretnél-e itthon maradni a feleséged, a gyereked mellett? — kérdezte csendesen.
— Szeretnék, uram. De mit csináljak én, szegény ember itt, amikor még egy darabka kenyeret se látok sehol?
— Csak menj be a házba! Majd gondom lesz rád — mondta az idegen, és megfordult.
Egypár lépést tett előre. A szél mint a merő ezüstport kavarta fel a havat nyomában, és az ezüstfelhő mögött eltűnt az idegen.
*
Ezt álmodta Kosárka János, a varlimi istentelen kosárfonó egy kegyetlen hideg téli éjjelen, amikor elhatározta, hogy felakasztja magát reggelre, miután a kenyér is elfogyott a házból. Nagy hidegben a verebek is felakasztják magukat a házak ereszeire, vékony szalmaszálakra, miért ne akasztaná fel magát a szegény tót ember?
De ez az álom s benne a fehér palástos idegen megváltoztatta Kosárka János elhatározását. Felhagyott a tolvajsággal, a csavargással és istentelenséggel. De ha kissé rosszul ment a dolga, nyomban kisétált a falu határába a feszülethez, és ott megállva szónokolni kezdett:
— Baj van, Krisztus! Segíts rajtam, ha már egyszer nem engedtél meghalni. Kötelességed segíteni, hisz mi már ismerjük egymást.
S a Krisztus mindig segített.
Kosárka uram a feszületek előtt nagyokat köszönt, mint valamely ismerősének köszön az ember.
— Jó napot! — mondta nyugodalmasan, és integetett a fejével.
— Úgy van, úgy van, még megvagyok! — mormogta, mintha a környékbeli feszületeknek csupán reá lett volna gondja.
A korcsmákba nem járt, sőt, az asszonyok se háborgatták már, mint azelőtt. Vagyonosodni, lépesedni kezdett. A falubeliek a fejüket csóválták:
— Könnyű neki, hisz Krisztus a komája! — mondogatták.
S ez a története annak, hogy Kosárka János óta minden tót ember Krisztusnak köszöntget az országutakon, búját-baját elmondogatja neki. Hátha eszébe jutna Krisztusnak még egyszer komaságba esni a tótokkal?

(Háromszék független folyóirat)