Százhuszonöt éve annak, hogy 1877-ben emlékoszlopot emeltek a Budavár ostrománál elesett magyar honvédeknek. Az emlékoszlop ma a Budapest Kongresszusi Központ Gesztenyéskertjében található, a valamikori Németvölgyi úti temető helyén.Séta a budai Gesztenyéskertben, az egykori Németvölgyi úti temető helyénSzázhuszonöt éve annak, hogy 1877-ben emlékoszlopot emeltek a Budavár ostrománál elesett magyar honvédeknek. Az emlékoszlop ma a Budapest Kongresszusi Központ Gesztenyéskertjében található, a valamikori Németvölgyi úti temető helyén. Ez a síremlék őrzi egyedül a múltat azon a területen, ahová megpihenni tértek a halandók, és az őszi szél ma is elsárgult leveleket sodor. Az emlékeink mindig régiek, a reményeink pedig újak. Régi és új keveredik egy mostani sétában.| Két nagy temetője volt Budának a XIX. században: a vízivárosi és a tabáni. Mindkettő még a XVIII. században létesült. A Vízivárosi temetőkertet (a Kútvölgyi lejtő – Virányos út – Szilágyi Erzsébet fasor között) 1785-ben szentelték fel, miután az 1695-ben megnyitott, korábbi vízivárosi, úgynevezett pestistemetőt (a Margit körút – Kapás utca – Varsányi Irén utca – Erőd utca közében) megszüntették. 1797-ben a polgári sírmező mellé telepítették át a Déli vasút helyén felállított katonai temetőkertet is. A Vízivárosi sírkertbe 1885-ig temetkeztek, de csak az 1960-as években ürítették ki végleg. Itt nyugodott – mások mellett – például Vásárhelyi Pál, a kiváló kultúrmérnök, Verseghy Ferenc, a költő és nyelvtudós. Ide temették jeltelen sírba a Vérmezőn kivégzett magyar jakobinusokat, akiknek sírhelye 1914-ig ismeretlen maradt, és itt pihentek Vörösmarty Mihály leányai. Az Alkotás, Csörsz és Avar utca, illetve a Hegyalja út által határolt Tabáni temetőkert 1796 és 1885 között volt használatban. Ezen a helyen hantolták el Virág Benedeket, a költőt (volt idő, amikor még sírköve sem volt, 1833-ban Vörösmarty írt elégikus, keserű sorokat kidőlt keresztjéről), Lenhossék Mihály Ignác orvosprofesszort, Psota Mór 1848-as tüzér ezredest és a Budavár ostrománál elesett honvédeket. A Vízivárosi és a Tabáni temető nevezetesebb halottainak földi maradványait és a szebb sírköveket aztán 1939–40-ben a Németvölgyi úti temető (Hegyalja út 37.) díszparcellájába vitték át. A Németvölgyi úti sírkert 1885. november 15-én nyitotta meg kapuit, de csak 1912-ig volt rendszeres használatban. 1944-ben ez a helyszín is hadszíntérré változott, és a sírok egy része megsérült. A főváros ostroma alatt és után pedig újra temettek ide halottakat. Egy ideig a Németvölgyi úti temető volt a legnagyobb budai sírkert, de 1894-től a farkasréti dűlőben létesült köztemető vette át az elsőbbséget. Budapest Főváros Tanácsa 1963. január 23-i ülésén úgy határozott, hogy a Vízivárosi és a Tabáni–krisztinavárosi temetőből – azok megszűnése után – a Németvölgyi temető erre a célra létesített emlékkertjében, bekerítve, csak az 1848–49-es szabadságharcosok sírja maradjon meg, a többi neves halottat a Mező Imre (korábban Fiumei, s ma ismét az; ismertebb nevén Kerepesi) úti temetőbe, a létesítendő Nemzeti Panteonba szállítsák, külön-külön sírokban helyezzék el őket, síremlékeiket pedig állítsák fel. Sajnos azonban nem az történt, amit a tanács elhatározott. Az 1848–49-es hősök ugyanis nem maradtak bekerítve a helyükön, és nem gondozták a sírjukat, hanem feliben-harmadában, szakszerűtlenül, szükségmegoldásokkal kikotortatták őket onnan, és földi maradványaikat áttelepítették a Kerepesi temetőbe. Korábban, 1948. augusztus 24-én a Kerepesiből a Németvölgyi temetőkertbe vitték például az aradi vértanúk közül Schweidel József tábornok özvegyét (az ő könyörgésére – bitófa helyett – kegyelemből, negyedmagával lőtték agyon a férjét) és Béla fiát a család többi tagjával együtt, aztán dr. Balogh Sándor orvos századost és feleségét, nem beszélve Burdina Alajos honvéd őrnagyról, Ghyczy István hadnagyról és Jezartsek Lukáts lovas nemzetőrről – akik Budavár viszszavételekor haltak hősi halált – azzal, hogy itt örök nyugalmuk lesz, és halálukban Budán a helyük. (Nemeskürty István írja Kik érted haltak, szent Világszabadság! című könyvében Schweidel tábornokról: „Fia, Schweidel Albert is – nem sikerült megállapítanunk, hogy a szóban forgó fiúról van-e szó, egy másikról, avagy valahol névelírás történt – ugyanebben az ezredben harcolt (a 4. huszárezredben), s amikor Haynau altábornagy fölajánlotta neki: cserébe atyja haláláért, fölveheti a Haynau nevet, nehogy a megbélyegzett Schweidel névvel kényszerüljön élni – Schweidel Albert honvéd százados eltűnt egy uradalmi intézőség erdejében, ahol élete végéig saját becsületes és megharcolt nevén élt afféle gazdálkodóként.”) A rohammunka előkészület nélküli keresztülerőszakolása meglepetésszerűen ment végbe, nagyobbrészt csontzúzással, amelynek végén a földi maradványok kis ládákba kerültek. De például özv. Maderspach Károlyné Buchwald Franciskának – akit Haynau nyilvánosan megvesszőztetett, mert Bem és Kmety tábornokokat vendégül látta – ez sem jutott. Csontjai végül egy 53x30x28 centiméteres kőedénybe kerültek, de csak úgy fértek bele – testmagassága 173 centi volt –, hogy az állkapcsát le kellett törni. | |
Miklós Imre nyugalmazott MÁV-főfelügyelő – idős korában sírtörténész – hazafiúi érzülettel mentette, ami menthető volt az áttelepítéskor, és dokumentációt készített a leletekről, amelyek nagy része aztán – érdeklődés híján, halála után (1976-ban hunyt el, 89 éves korában) – az utcára került, a szemétbe. Miklós egy nappal a kiürítés megkezdése előtt lefényképezte – többek között – Psota Mór és Czillich Ede (Eduárd) síremlékét is a Németvölgyi temetőben. A kép alá a következő megjegyzést írta: „Ezt a romantikusan szép emlékkertet szüntették meg…”
Hogy kit tisztelhetünk Psota Mórban (Móriczban)? Budavár 1849. május 21-i visszafoglalásakor a tüzérek ezredese volt. A világosi katasztrófa után őt is halálra ítélte Haynau. Az ítéletet aztán tizenkét évi, nehéz vasban letöltendő rabságra változtatták át. Psota 1863-ban szabadult Olmützből. Akkor nyílt meg Budán a Déli vasút, amelynek igazgatósága Bécsben székelt. Psota kérvényt adott be, hogy díjnokként alkalmazzák, de Bécsben megállapították, hogy 1848–49-ben a magyar honvédség ezredese volt, ezért a kérését elutasították. Az elkeseredett ezredes felkereste bajtársai sírját, majd amikor valamennyitől elbúcsúzott, 1863. január 3-án a Tabáni temetőben főbe lőtte magát. Innen vitték át 1886-ban a Rákoskeresztúri honvédtemetőbe, ahonnan 1937-ben a Németvölgyi temető emlékkertjébe került. Az utolsó út a Mező Imre úti temető honvédpanteonjába vezetett a Temetkezési Vállalat 1742-es számú szállítólevelével. Czillich Edéről tudni kell, hogy az 1848–49-es szabadságharc legbátrabb, az I. Dunai Hadsereg 1. hadosztályának parancsnoka volt. Budán született 1813-ban. A magyar honvédségbe – mint derék magyar érzelmű tisztjeink legtöbbje – századosként lépett át, s azonnal őrnaggyá nevezték ki. Már ezredesként vett részt a tápióbicskei, az isaszegi, a nagysallói, a váci, a komáromi ütközetekben. Budapest bevétele után hadosztályparancsnokká nevezték ki. A szabadságharc bukása után halálra ítélték Máriássy János és Dobay József ezredes társaival együtt. Később mindhármukat az olmützi várba vitték. Czillich Ede halálbüntetését – kegyelemből – tizennyolc évi, nehéz vasban letöltendő rabságra változtatták át. 1872-ben halt meg. A Vízivárosi katonai sírmezőből 1937-ben került át a Németvölgyi temetőbe, ahol „örök sírt” kapott az emlékkertben. Itt exhumálta és azonosította – a mellékelt kép tanúsága szerint – Miklós Imre. A 7872. számú szállítólevéllel került át a Kerepesi temető honvédpanteonjába, a Kossuth-mauzóleum mellé. Stréter Lajos síremléke is megmaradt egy fényképen. Az oszlopon ez olvasható: „Szandai Stréter Lajos. 1848, honvédezredes, országgyűlési képviselő, született 1813, meghalt 1875. márcz. 3.” Koponyáját két oldalról is lefényképezte Miklós Imre, ahogy sokaknál tette. Világos után külföldre menekült, távollétében ítélték halálra. Olaszországban egy magyar légió parancsnoka lett Garibaldi mellett. 1867-ben tért haza szülőföldjére. Szilárd jellemű ember volt, derék hazafi. A képviselőházban a Függetlenségi Párt soraiban küzdött haláláig. A Németvölgyi úti temető emlékkertjéből került a Kossuth-mauzóleum mellé. A névsor hosszú. A nevesebb síremlékek száma meghaladta a kétszázat. Az 1848–49-es magyar honvédek és tisztek mellett itt aludta volna örök álmát Alois Allnoch von Edelstadt cs. és kir. ezredes is, valamint az 1849. évi császári védősereg több tagja. Rajtuk kívül például Döbrentei Gábor író, fordító és szerkesztő (1851-ben hunyt el) vagy Lechner József mérnök (1846), országos építési főigazgató. Róla tudni kell, hogy a pesti Duna-szakasz szabályozásának kérdésével is foglalkozott (1842). A Németvölgyi temetőkertbe került Szkalniczky Antal (1904) építész, aki sógorával, Koch Henrikkel társulva a fejlődő Budapest számos középületét és bérházát tervezte (például a Főpostát a Petőfi Sándor utcában). De beszélhetünk Reitter Ferenc mérnökről is (1874). Legjelentősebb munkája a budapesti rakpartok terve és megépítése volt. Munkássága hozzájárult Budapest nagyvárosi jellegének kialakításához. Czigány János (1909) jogászt a magyar gyorsírás mecénásaként ismerték, Abt Antal (1902) fizikus a földmágnesességet kutatta, Lassu István (1852) statisztikai és földrajzi író számos dolgozatában kora legfontosabb államainak leírását adta. Ki beszél ma róluk? Hol bukkan elő a nevük? Ki idézi fel munkásságukat? Reitter Ferencről legalább utcát neveztek el 1911-ben Angyalföldön, de a többiek a feledés homályába merültek. Azzal kezdtük, hogy 125 éve emlékoszlopot emeltek a Budavár ostromában elesett magyar hősök emlékére, amely most a Gesztenyéskertben található. Az emlékoszlopon új, aranyozott betűk hirdetik, hogy poraik a szóban forgó helyen találhatók. Valóban. De csak a poraik. Csontjaik vándorútra keltek, ahogy az 1956-os forradalom és szabadságharc kivégzett hőseinek csontjai is. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése