KRÚDY NYOMÁBAN

Boldogult úrfikoromban

Perepatits Antal

Az irodalom területén a statisztériához tartozom az egyszerű, átlagos olvasók rendjébe. Ez a véleményem saját magamról nem változott meg azóta sem, hogy ebben a témakörben időközben írnom is kellett egyetmást és még attól sem, hogy Kellér Andor – tudomásom szerint Kárpáti Aurél sugallatára –, írói mindenhatóságának jogalapján kinevezett engem, az „őszülő debreceni férfiút” Krúdy elsőszámú és legfanatikusabb rajongójává.

A Krúdy-birodalomban köztudomásúlag sok különc, elférek köztük én is – gondoltam magamban és napirendre tértem olyan közönnyel a dolog felett, mint valami régimódi könyvelő, aki könyökvédővel a karján annak rendje-módja szerint kitöltötte a „követel” rubrikát.

Az évfordulók azonban és a rang, amelyet a Mester után immár hűséges famulusa, Kellér Andor is adományozott nekem, köteleznek arra, hogy idejegyezzek néhány sort, amiknek most jött el az ideje, olyan őszinteséggel, amilyen csak Rousseau vagy szent Ágoston nevének említésekor érződik fel képzeletünkben, ezen felül legfeljebb olyan alkalmakkor – és ez a legnagyobb őszinteség –, amikor Szindbád elutazása előtt igaz szerelmet és hűséget hazudik a nőknek. (A közelben gyors lovak kapálják patájukkal a földet: Szindbád új útra indul és miközben a kocsis zöldülő kabátját nézegeti, magában hangtalanul újabb hűségeskü szövegét fogalmazza.) A most olvasott bekezdésből is, és más egyebekből is nyilvánvalóvá válik a közhely, amelyet hangsúlyoznom kell, hogy filológia és krúdyzmus teljesen ellentétes fogalmak. Ami alább következik az Szindbád módszerei szerint készül: kötetlenül, tisztán emlékeimre bízva magamat elmondom hogyan eredtem annak idején Szindbád nyomába és hogyan futamodtam utána majdnem negyven esztendeig.

Szindbád és A vörös postakocsi idejében értem olvasóvá. Az idő a freudizmus virágkorával azonos. Én is a velem egyívásúak is, faltuk a Ferenczy Sándor által magyarra ültetett sárgafedelű füzeteket. Amikor egy alkalommal a Szindbád ifjúságában ahhoz a passzusához értem amikor Szindbád éjjeli lámpa szeretett volna lenni a Sacre Coeur-ben, keresett nőorvos Pesten stb., rádöbbentem arra, hogy ime itt egy illusztráció Freud tanához. Mert – most is joggal kérdezem – mi egyéb e mondat, mint a Freud tana szerinti ún. „vágyálom” (Wunschtraum) ? Feltételezhető-e, ha Freud történetesen magyarul is olvas, felvehette volna-e ezt a mondatot művének casuisticájába?

Azóta már többet tudok Krúdyról és a kötetről is.

Azt írta róla Tisza István lapjának a Magyar Figyelőnek kritikusa, hogy az addig Mikszáth utánzó K. Gy. kitépte magát addigi gyökereiből és a köteten erősen érzik az orosz határnak nem fizikai értelemben vett közelsége. (Itt egyelőre pontot teszek, de később majd folytatom a gondolatot.)

Hosszú évekig ilyen módon és ilyen jogcímen faltam Krúdyt, amikor a bennem levő tornyok összedőltek: A Nyugatban olvastam Ferenczy Sándor cikkét, amely bizonyos szempontból rangsorba veszi az akkori írókat. K. Gy.-ról azt írja: bámulom, mert ösztönös, minden kimódolástól mentes író. Ferenczyról akkor már tudtam, hogy Nyíregyházáról származó jóismerős, gyakori beszélgető partner, az akkori irodalomnak nemcsak ismerője, hanem sok esetben ihletője, irodalmi kérdésekben és különösen ebben az esetben megfellebbezhetetlen fórum. Ítéletét másodfokon nemsokára Schöpflin Aladár is helybenhagyta ugyancsak a Nyugatban.

A bennem lefolyt csendes tragédiát enyhítette és ilyetén sorsomat erősen befolyásolta, hogy kevés idő múlva, közeli ismeretségbe kerültem a Három Holló „nyomdafesték szagától megrészegedett” kocsmárosának feleségével, aki nagyon sokat beszélt nekem mindarról, ami a Három Holló-ban történt és mindazokról, akik a Holló borából inni szoktak.

A Három Holló egy cseppet sem volt előkelő kiskocsma. Vendégei főként lányokből és a közeli operaház zenészeiből állottak, akik előadás után bajuszukat itt sörbe szokták mártani. Irodalom történeti nevezetessége attól az időtől számítódik, hogy Nagyvárady Endre éjjeli udvartartásának rezidenciája lett. Itt fogadta a költőfejedelem uralkodótársait és hódolóit. Hangos és szenvedélyes ún. hitviták folytak itt és elvben meg szellemben itt készítették a petárdákat, amelyek Rákosi Jenő és Tisza István tönkretételére robbantak. Szívesen járt erre a barátságos helyre az akkori irodalom színe-java, csak Hatvany Lajos cilindere és redingotja vált el élesen a környezettől.

A Holló felesége az Angolkisasszonyoknál tanulta a magyar nyelvet és irodalmat és érettségi után ilyen előtanulmányokkal cseppent a nagyok világának kellős közepébe. Így történt, hogy hosszú esztendőkön keresztül egy külön, az én számomra készült, eleven irodalomtörténetet olvasgattam.

Sokat köszönhetek ennek az asszonynak. A többek között a következőket:

Krúdy hívei voltunk mindketten és sokat beszélgettünk a legfőbb Krúdy-témáról, az álomról. Rövidesen azt kellett megállapítanunk, hogy egyező időben, mindketten egyszerre hasonlót vagy (a leggyakoribb esetben) ugyanazt álmodtuk. Egyszerre merült fel bennünk a gyanú is, hogy udvariasságból (vagy más egyébből) becsapjuk egymást és később azt a módszert használtuk, hogy előre leírtuk egymásnak álmainkat és így győződtünk meg az igazságról, de megtörtént, hogy az egymást keresztező levelek is bizonyítottak.

Az asszony ötletéből levelet írtam Szindbádnak, aki akkor Az Újság mellékletén álomfejtéssel foglakozott. Azt kértük tőle mondaná meg nekünk, honnan e véletlen és honnan jönnek az egyforma álmok.

Szindbád azonnal válaszolt.

A „Vándorlegény” jeligéjű üzenet így kezdődik „Meg kell hagyni, hogy az elmúlt hét álompostájából hangjában és témájában kiemelkedik Vándorlegény levele.”

Boldogok voltunk, mert mi ismertük és tudtuk, hogy a dicséret és elismerés szuperlatívusza nála így kezdődik: „Meg kell hagyni, hogy...”

Érdemes idejegyezni azt is, amit az álomra vonatkozólag üzent. Amaz ikerálmok közűl való, amit akkor álmodnak a szerelmesek, ha kezükben ugyanazzal a verskötettel térnek éjszakai nyugovóra.

(Évekkel később megtagadtam olvasói mivoltomat. A Rádió Újság kétoldalas rövid prózára hirdetett pályázatot. Ezt a történetet írtam meg – jóval halála után –, az „Álmoskönyv becsukódik” címmel a pályázatra és több mint kétezer írás közül nekem ítélték a díjat dolgozatom tiszta és helyes magyarsága, tehát stílusa érdeméből.)

Az újságokat és folyóiratokat a Krúdy előfordulások szerint értékeltem. Hamarosan végeztem a rendes forgalomban megszerezhető írásokkal és akkor a könyvtárakat kezdtem bújni: egészen előlről kezdtem. Ebből a korszakból is vannak kedves emlékeim, amelyeket nem szándékozom a szűk tér miatt szaporázni, de ízelítőül felemlítem az olyanszerű meglepetéseket, mint amikor Szemere Miklós egyik lapjának, azElőkelő Világ-nak borítólapján, ahol a munkatársakat szokták emlegetni, felsorolni és ismertetni egy és ugyanazon oldalon fedeztem fel Erdélyi Gyula (Sylvester titoknok), Pilisi Róza (Madame Louise) és Krúdy Gyula nevét. „Idő állj, óra járj” felírás olvasható a finom merített papíron megjelenő folyóirat emblémájában és a szerkesztő neve Lengyel Gizella, a postakocsi Dideri Dirje. (Erről a szerkesztő-dámáról az a hír járta, hogy vidéki előfizető körútjain falusi káplánokkal szokott verekedni.) Olvastam azt a főként Krúdy tollából származó sok-sok hírt különösen a Művészvilágban és a Magyarországban, amely ugyancsak a postakocsiból ismert Medve Miklósnak és bájos színésznő partnerének szerelmi történetét tárgyalja, amikor a színésznő nyílt levélben kéri fel Medve Miklós Debrecenben lakó szüleit, hogy vőlegényét, akit őrültnek nyilvánítottak a családi fogságból eresszék szabadon. Követtem Simli Mariska történetét stb. stb.

Itt egy csak általam ismert titkot kell felfednem. Korabeli rejtély volt K. Gy. jólértesültsége. Senki sem tudta ezt annak idején megfejteni, pedig az ügy túl egyszerű.

Pilisi Róza kiérdemesült öreg dámákat tartott abból a célból, hogy a városba, a felsőbb tízezer körében szállongó történeteket, pletykákat hírül vigyék.

K. Gy. 1896-ban érkezett Pestre, 1898-ban már azt a díszalbumot szerkeszti, amely a legrangosabb 5000 magyar nő részvétsorait közvetíti, Ferenc Józsefhez a királynénak 1898-ban bekövetkezett halála alkalmából, díszes kiállításban, fekete papíron fehér tintával sajátkezüleg írva.

Madame Louise öregasszonyai és ezek a nők voltak az egyik, a jelentéktelenebb hírforrás, a másik – az ujságíró számára jelentősebb és hasznosabb – Szemere Miklós, akiről nincs jogom kétségbevonni mindazt, amit róla Kellér Andor írt nemrégiben második kiadásban megjelent „Zöld gyep zöld asztal” című könyvében. Szemerének ez a külső, látható alakja azonban álca. Az a nézetem, hogy ha nem is az akkori Európának, hanem az Osztrák-Magyar Monarchiának bizonyára legtehetségesebb kéme volt.

Szemere, – aki különben a postakocsi Alvinczyjével azonos – és ez Krúdyból is kitűnik – egy csomó lehetetlen figurát tartott és pénzelt maga körül. Amikor levelezését átnéztem azonnal gyanum támadt. Levelezéséből kitűnnek pl. olyan adatok, hogy a törököknek az első világháborúba a Monarchia mellett való belépését a maga dicsőségének tartja. A levelezése elárulja, hogy II. Vilmossal is szoros kapcsolatban állott. Szemerét kitiltotta Ferencz József Bécsból, elmenekült Szentpétervárról, ahol az osztrák magyar követségen szolgált. A hír mindenütt párbajokról, kártya csatákról szól, de magánlevelezése szerint diplomáciai kártyáit is sűrűn keverte. Felfigyeltem erre a tevékenységére már a levelei alapán is, de bizonyságot erről nekem Angyal André (debreceni egyetemről) szolgáltatott véglegesen, amikor közölte velem, hogy az akkori orosz-magyar irodalmi összekötőtisztnek Bonkáló Sándornak hagyatékában olyan írások vannak, amelyek szerint Szemere a cári udvarnak is szolgálatokat teljesített és hogy tagja volt az egyik nagyon sötéten reakciós orosz titkos egyesületnek is.

De nagyon messzire vezetne, ha ezt a felsorolást még tovább folytatnám. Ehelyett inkább summázom azt, ami olvasmányélményeimből leszűrődött. Kutatónak sohase lesz könnyebb dolga, mint nekem volt Krúdyval. Ti. a vele történteket, (majdnem kizárólag azokat) megírta regényekben és a regények epizódjait újságműfajokban. A kétféle anyag összehasonlítása, – ezen felül az élményanyag és a mű összehasonlítása – feleletet adhat számtalan ma még problémának tekintett, de így leegyszerűsödő kérdésre.

Ismét csak példaként érintem, hogy regényei öt nő köré kristályosodnak (akik a köztük levő Pilisi Róza és Marinovich Jolán foglalkozása ellenére is), valamennyien „szentek és mártírok”.

Az a munka, amit így végeztem, olyasféle mint amilyent Radics János (a nagyanyai részről való nagybácsi) végzett el 1899 december 31-én (Fin de siècle!) éjjel, Id. Krúdy Gyula szobájában, annak érdekében, annak halála előtti órákban, amikor is: legyeket fogdosott, majd pedig K. Gy, apjának megbízása szerint kötőtűvel átszúrta annak holt szívét. (Bővebben lásd: Dunántúli Tiszántúlinál.)

Másként türelem kérdése az egész.

Nem vagyok benne biztos, hogy egy újságkötetbe beleférnének-e azok az újságkötegek, amelyeket a Krúdy név fémjelez és amelyeket eddig olyam örömmel átolvastam.

*

Most azonban már leintem magam a további részletezéstől, mert még sok a mondanivalóm. Amit eddig elmondottam azt, ha nem kártyázik és nem iszik, hanem idejét ilyesmikre pazarolja, bárki utánam csinálhatja. Vannak azonban történeteim, amelyek eddig csak az enyémek voltak és amelyeket őszülő férfiú létemre és ebből a helyzetemből folyólag – ha ilyen alkalom adódott rá – át kell adnom a nagy nyilvánosságnak.

Elkövetkezett az idő, amikor azt hittem – természetesen elhamarkodottan –, hogy már mindent tudok, amikor hirtelenül papír- és porszagot kezdtem érezni a könyvtárban, olyasmire vetemedtem, amivel kevés átlagolvasó dicsekedhetik, igyekeztem kézfogásnyi közelségbe kerülni olvasmányaim, a regények alakjaival.

*

Nagy szerencse kísért az első utamban. Kezet csókolhattam a Bukfenc Gyöngyvirágjának, vagy aki ugyanez, az Útitárs Eszténájának, tovább: a Rezeda Kázmér szép élete kis tanítónőjelöltjének. Egy kézcsókkal három (vagy több) regény főhőse irányában róhattam le tiszteletemet. (Milyen nagy különbség és távolság a jelzett könyvek között és az élményanyag mégis ugyanaz. A vörös postakocsi címmel színmű is született ebből a témából, amely majdnem előadásra került a Nemzetiben. Amennyire én ismerem, nem ártott neki az idő, az évfordulóra nagyon alkalmas darab volna.)

Mindössze harminc esztendő múlott el 1933 és sokkal kevesebb Gyöngyvirág halála óta, nagyon közeli még ez a két dátum ahhoz, hogy ezt a könnyes, fájdalmas beszélgetést elmondhassam. De idézem annak a levélnek a bekezdését (gondoljunk csak a Bukfenc előszavára), amelyet nekem Gyöngyvirág megmutatott és amelyet a pontosan negyvenéves K. Gy. írt: Tizenhét éves vagy ma. Jut-e eszedbe öreg barátod ősz feje, a siófoki nyár stb. stb.

Jól;emlékszem: Gyöngyvirág, amíg én a levelet olvasom, gondolataiba merül. A levél úgy fejeződik be, hogy K. Gy. rózsát tart a kezében és körülötte minden a virágnak üde illata. Kövér könnycsepp szalad végig Gyöngyvirág arcán és mondja: Két évvel később fizettem ki az óbudai fűszeresnél azt a hitelbe vett gyertyát, amely az éjjeli szekrényen családi-sörös üvegbe állítva egyetlen szemtanúja volt annak a jelenetnek, amikor Szindbádot a Halál meglátogatta. (Különös, hogy erről sohasem írt, sehol sem írt, pedig hányszor feltámadott írói életében: fagyöngy lett egy apáca olvasójában és más egyebek.)

*

Folytatok egy már megkezdett témát: Szindbád fiával is beszélgettem. A publikálás lehetősége ezúttal örömöt okoz. Többször találkoztunk a Szabó Ervin könyvtárban legeslegifjabb Krúdy Gyulával, a negyedik Krúdy Gyulával. Talán úgy fejezném ki magamat helyesen, ha azt mondanám; hogy aprólékosan meggyóntattam.

Bizonyos szempontból érdekes az, ahogy elbeszélte apjával való éjszakai kirándulásait ugyanúgy, ahogyan azt néhány elbeszélésben olvashatjuk. Jellemzőbb azonban Krúdyra, amit róla más tekintetben mondott. Mikor a beszélgetésben idáig jutottunk így világosított fel;

– Félt a Tiszáktól. Családi körben többször beszélt róluk, elmondta az okot is. Mikszáth Tisza Lajos karján érkezett Szegedről a kormánypártba, Jókait Tisza Kálmán édesgette oda. Most rajtam a sor, Tisza István mindent megtesz ennek érdekében. De, én nem megyek.

Ehhez a tömör és befejezett közléshez a könnyebb érthetőség kedvéért kénytelen vagyok néhány mondatot fűzni.

A politikus Krúdy portréja ismeretlen az irodalmi közvélemény előtt, ez ideig talán még hiányzik is az archívumból. Általában apolitikusnak hiszik, pedig nem az. Ezt az olvasó műveiből is megállapítja, ha akarj a: nagyon sok helyen a lírai ömlést erős politikai jellegű kifakadások bontják meg. Ezt, ezer hellyel lehetne bizonyítani, erős szatírikus és kritikai érzéke és indulata nyomán teszi. Mondani szokták hogy belülről ábrázol. Én ezt nem tagadhatom, de itt a belülről való ábrázolás tisztán és kizárólag hitelesség szempontjából történik: „Higyjétek el, hogy olyan az a társadalom, amilyennek én mondom, hiszen én magam is olyan vagyok benne.” Amit itt elkezdtem azt nem folytatom, mert ez nem az én dolgom. Ennyit is csak azért mondtam el, mert úgy vélem – Krúdy kritikai szándékai vitán felül állnak.

Ezt azzal tudom egyelőre és itt hihetővé tenni, hogy megkérem az olvasót, gondoljon utána, hogyan veszi kezébe ötven vagy száz ével későbbi utóda Krúdyt és mit talál abban. Megtalálja az író kora egy osztályának hiteles rajzát, és bizonyára utálattal gondol majd rá, hogy olyan világ és olyan emberek is voltak, amilyeneknek képe a Krúdy műben a lírai retusálás dacára is visszataszító, vagy éppen azért még visszataszítóbb.

Erről azonban csak az győződhet meg, aki műveit a Szent Pál leveleitől a Purgatóriumig elolvassa. Mi, mert még így és ilyen betűkön nevelkedtünk, elsősorban líráját becsüljük nagyra. Idevonatkozólag erről a líráról annyit, hogy ömlése annyira áradó, hogy elhomályosít mindent. Teljesen sötétbe borította azt az arcát, amelyről most szólunk, az irodalmi közvélemény szemében sokkal inkább különc Szindbád, sem saját magára, sem másra nézve nem veszedelmes szoknya- és párbajhős író, mint ami ugyanolyan vagy nagyobb tűzzel és lélekzetvétellel volt: Krúdy Gyula újságíró, aki minden komoly kérdésben bátran hallatta szavát.

Már újságírói zsengéiben 17–18 éves korában is találunk erre utalásokat, vannak hozzászólásai húsz éves korában a Várkonyi-mozgalomhoz, melyek ma is nyomdaképesek és így tovább addig a keserves sóhajig, amikor halála előtt kevéssel azt kérdezte: Magyar író, lesz-e feltámadásod?

Mindössze pár éve, hogy kiásták a Tanácsköztársaság idején írt, és a régi világ után ügyészért kiáltozó cikkét. Ennyit tudunk róla és a tőle megszokott nosztalgiáival kérdi 1919-ben: Miért búsulnék régi világom után, amikor annak szekeréről sár freccsent a kabátomra?

Magyar író lesz-e feltámadásod?

Mikszáth halála után rendszerint meghívót kapott kéthetenként arra a vacsorára, ahol Tisza irodalmi barátaival szokott, mint a Magyar Figyelő szerkesztője találkozni és értekezni. Ady is cikket írt az író Mikszáth várható és tülekedő utódairól, a politika is Mikszáth utódát kereste. Az utódlás kérdése akkor így állt: Krúdy vagy Herczeg Ferenc? Az eredményt tudjuk.

Jól nyomon követhetjük ezt a történetet, ha a Magyar Figyelő akkori évfolyamait végigböngésszük. Az első időkben sűrűn jött Krúdy (egy regénye is folytatásokban), az előbb ismertetett kritika után a megjelenések ritkulnak.

Krúdynak ez az időszaka nemcsak stílus-változást jelent, hanem sokkal többet. Krúdy a Holnap harcai közben dezertált Tisza mellől. A Francia Kastélyban krúdysodik már, a Szindbádban még inkább, a Vörös postakocsiban már Adyhoz tartozik akkor is oda, ha Horváth János mércéjét vesszük: arisztokratikus stílus demokratikus célért, akkor is, ha Adyt vesszük mértékül: minden addigitól különböző hang és lírai beállítottság, domináló líra.

Az itt említett három munka megjelenési dátumai is bizonyítanak.

*

Most pedig a regény és a pletyka gyenge szálain egybefűzött történet következik a Pekár Gyulától Hatvany Lajosig terjedő térben . és időben.

Lázár Miklóssal kezdem azért, mert Pilisi Róza A Reggelnek halt meg, amint akkor újságírói nyelven mondták.

1931-ben történt, hogy K. Gy. egy szombati napon felkereste Lázárt és a következő hétfőn reggel megjelenő lapból két oldalt kért egy nekrológ számára. A Krúdy név akkor mesterségesen elkoptatott volt (átmenetileg) és hosszas alkudozás kezdődött. K. Gy. ritkán jelent meg akkoriban, a szerkesztők már nem kaptak rajta annyira, mint még egy évtizeddel azelőtt és megjelenése csak baráti szívességből és áldozatkészségből történtek csak.

– Gyulám! Te magad is tudod, hogy lehetetlent kérsz.

– Tudom, de mégis kérem – felelte K. Gy. Végre megegyeztek egy oldalban.

– De bolhabetűkkel. – felelte K. Gy. akinek ellentmondást nem tűrő hangját jól ismerte a közvetlen környezete, amelybe Lázár is tartozott. (Diktátorok irigyelhették volna ellentmondást nem tűrő hangjáért, de néha elegendő volt hosszú mutatóujjának egyetlen mozdulata ahhoz, hogy az asztalánál üldögélő fiatalokat rendre és csendre intse.)

Vasárnap délre kapta meg a szerkesztőség a kéziratot, amely Pest rózsája címmel Pilisi Róza civil életrajzát tartalmazza. Lázár elolvasta a szemmel is láthatólag egy oldalnál hosszabb kéziratot és újabb csata kezdődött kettejük között a kurtitások irányában. Amikor végre megegyeztek ebben is elővette belső zsebéből kopott tárcáját és kicsomagolt selyempapírosból egy kopott fényképet, amely elárulta, hogy egy életen végig húzódott a tárca rejtett fiókjában.

Lázár is úgy mondta nekem, az ő hangja volna szükséges ennek a jelenetnek elmondásához:

– Ezt is hozzátok, – kérte elcsukló hangon, mondotta a szerkesztő – majd így folytatta, – Sohasem fog meghalni, de akkor halt meg először, amikor egy életen át őrzött kincsét, a fényképet átadta.

Nemsokára ezután elkövetkeztek a költőre a Purgatórium szomorú napjai, még két évig vonszolta magát.

Róza halála előtt pár hónappal jött ki a zárt szanatóriumból. Amikor a kézirat dolgát elintézték K. Gy. beszélgetett életének erről a szakaszáról. Valamilyen módon érintkezésbe jutott mégis a külvilággal és üzent Marinovich Jolánnak, az Asszonyságok díja Jolánjának, hogy szabadítsa ki.

(Pár szót erről az ugyancsak érdekes Mária Terézia termetű asszonyságról. Legjellemzőbb rá az, hogy ágya felett Jókai életnagyságú képe van olajban. A kép alatt huszárkard. A képet állítólag Jókai ajándékozta neki, aki tőle a zsidó konyha rejtelmeit tanulta. A kardot Krúdy vitte a szobába egy zajos estén, amelyről hetekig írtak akkor a lapok.

Egy este betért az Erdélyi Borozóba, az Opera mellett Sztojanovich huszárkapitány, aki aznap nyerte meg a bécs-budapesti távlovaglási versenyt. Ott találta Krúdyt társaságával, leült egy közeli asztalhoz és egész este ugratta. K. Gy, tűrt, tűrt a végtelenségig. Amikor a kapitány egy már elvi, lelhetetlen kijelentést tett, K. Gy. felállt az asztaltól és ráförmedt:

– Azonnal kérjen bocsánatot!

A kapitány újabb sértéssel válaszolt. Erre K. kiemelte az asztal mellől, helyesebben átemelte az asztalon, földhöz vágta és mint a dühödt bika a torreadort, alaposan megtiporta, hátrafeszítette a kapitány karját és elkövette rajta a legnagyobb sértést, amit lehetett: elvette tőle a kardját. Azt hóna alá vette és elvitte Jolánhoz, annak szobájában felakasztotta a Jókai képe alá.

Jolán azonnal bort és az elmaradhatatlan sokszor megénekelt húslevest hozott, a szoba ajtaján kívülről egy szál cigány pedig húzta a „repülj fecskémet”.

Másnap keresték a kapitány segédei és úgy intézte, hogy azok Jolán lakásán keressék fel, helyesebben csak ott találják meg. Amikor a segédek közölték vele, hogy megbízójuk elégtételt kér, akkor azt válaszolta nekik, hogy már elintézett ügyben járkálnak, hiába. Az történt magyarázta, hogy tulajdonképpen ő a sértett fél, a kapitány őt sértegette egész este, ő pedig már a maga módján elégtételt vett magának és ezzel az ügyet a maga részéről befejezettnek nyilvánítja. A régi Pesten ennek az ügynek, hiszen az akkori olvasó eléggé botrányéhes volt, hatalmas sajtója kerekedett. Jól megszellőztették a lapok magát az esetet is és a belőle kerekedett következményeket is. Egy darabig járatta a segédeket és a legsúlyosabb feltételekkel párbajoztak. Előre megígérte a segédeknek, hogy tisztán az ő kedvükért mégegyszer elbánik a kapitánnyal. Így is történt.

Egy cikkében világirodalmi példák bő felsorolásával megírja később, hogy az íróvá váláshoz bizonyos fizikai cselekedetek szükségesek.

És valóban sokkal hamarabb lett Pesten híres párbaj hős, mint beérkezett író.

Jolánról röviden még annyit: az egyetlen ember volt, aki kezelni tudta, akinek szót fogadott.)

Jolánnak azt üzente, hogy nem bírja a rabságot, valahogyan szabadítsa ki. Jolán meg is szervezte az ismerős fiakkereseket és a bőven rendelkezésére álló lányokat. A megbeszélt napon K. Gy. nagyon figyelt minden neszre, amely a külvilágból hozzá érhetett.

Figyelt... figyelt... olyan kitartással, mint amilyennek csak a börtönéből szabadulni vágyó ember tud.

Messziről éktelen kiabálás hallatszott, amely egyre nőtt, mert közeledett az Aréna úton.

K. Gy. még feszültebben figyelt.

A kiabálás, amelybe itt-ott már egy-egy lövés is vegyült, távolodni kezdett.

1930 szeptember 30-a volt és a liget tájékán tüntettek a lázongó emberek...

*

Pilisi (családi nevén Schuhmayer) Rózához erős családi kötelék fűzte. Róza is őrzött a velszi herceg szobájában a falon egy régi honvédfényképet, a nagyapjáét, aki tábori orvos volt Komáromban 1849-ben, ahol a nagyapa legidősebb Krúdy Gyula vörös sapkás századosként szolgált, együtt szolgált és jó barátságban volt a két öreg. Akkoriban ez volt általában véve a legerősebb rokoni kötelék.

Róza megszökött hazulról egy osztrák tiszttel, változatos kalandos életet élt, mint markotányosné szolgálta végig a boszniai okkupációt, virágárusnő lett a Szervita téren és itt tűnt fel Apponyinak a századfordulói egyházjogi parlamenti viták és Trianon hősének. A nemes gróf állítólag Róza szobájában tanulta be a földig érő nagy tükör előtt képviselőházi szónoklatait. Róza ugyanakkor a rózsafüzért szemelgetve imádkozott, hagy a szónoklat sikerüljön.

De Róza nem járt mindig ilyen szemlesütve. Ha valaki férfiember megtetszett neki, azt meg is kerítette magának.

Hátrahagyott levelezésében van egy vers, amelyet Palágyi Lajosnak címzett:

– Az almáért, miért nem nyúl a nyúl.
Azért, mert gyáva a nyúl.

Kezdődik a levél és folytatódik úgy, hogy „jöjjön el, majd beszélgetünk”.

Úgy beszéli az akkori pletyka, hogy amikor Pekár Gyulát meglátta, rögtön kivetette rá a hálóját. Sokféleképpen szerette volna megközelíteni, de amikor ez nem ment simán, rávette Erdélyi Gyulát és Malonyay Dezsőt, a nevezetes férfi fogságba ejtésére. Ezek ketten leitatták és így csalták Pekárt Róza házba.

Pekár ezt nem bánta meg, mert Róza viselte párisi egyetemi tanulmányainak költségeit. Előkelő, nagy helyen, a Sorbonne-on végezte Pekár a tanulmányait.

(Hogy nem lehetett mindenféle ember, azt az is bizonyítja, hogy a művésznek is megakadt rajta a szeme: A Nemzeti Múzeum előtt álló Arany szobor mellékalakjának, a Toldinak, ő a modellje.)

A Blaha Lujza-szerű megjelenésű Róza sem mindennapi jelenség. Idevonatkozólag az öreg Szinnyei Józsefet kell tanúságul hívnom. Hatalmas többkötetes és még ma is, és talán mindörökké forrásmunkának maradó műve, A magyar írók élete és munkái a Pilisi Róza névnél elveszíti mértéktartását és a végig tudományosan száraz hang lírába olvad.

Szinnyeiben olvashatjuk, hogy Róza öngyilkosságot követett el. Szíven lőtte magát a hálószobájában. Szinnyei idézi is a kis hírt egy akkori lapból.

A sérülthöz a közeli Nemzeti Kaszinóból hívtak át egy katonaorvost, aki kételkedett az öngyilkosságban. A másik szobában Pekár tartózkodott... a daliás huszártiszt. A katonaorvosok általában meg tudják állapítani hogy a golyó milyen irányból és milyen messziről jött.

K. Gy. a múlt század végének egyik téli estéjén kéziratot gyűrt a zsebébe és elindult vele a Lovag utcába páter Kacvinszkyhez, aki rendszerint egy arannyal szokta díjazni írásait. A Szemle szerkesztőjét azonban nem találta hivatalában és így vacsora nélkül maradt. Másfelé kellet tehát tájékozódnia.

A Lovag utcából a József utcába gyalogolt. Biztosra vette ugyanis, hogy mindenkori mentora, felfedezője és a szegény években mecénása, Gáspár Imre ezúttal sem hagyja cserben. Gáspár Imre az Ivkoff kocsma padlásszobájában lakott, az anarhisták tanyáján.

Gáspár Imrét meg is találta, de vacsorára valót nem kapott.

– Pénzem az nincsen, de vacsorával szolgálhatok – és ezzel átnyújtott neki egy aranyszegélyes meghívót vacsorára Pilisi Róza házához. Nekem szól, de téged is szívesen fognak látni.

Vacsora után az egyik díszes szobát nyitották ki számára. Így és itt készülődött hosszú, egy életre szóló útjára A vörös postakocsi.

*

Húsz egynéhány esztendővel később Pekár kultuszállamtitkár lett. Természetesen ellensége volt mindenki, aki előéletéről tudott. A Madame-mal történt szakítása után pénzesen nősült. Mindene megvolt a világon és a keresztény kurzus meghozta részére a politikai karriert is.

Méltó is maradt önmagához.

Nevéhez fűződik a Népszavás Révész Bélának és Gábor Andornak a Tanácsköztársaság ideje utáni bebörtönzése.

Lapja is volt Pekárnak a Magyar Múzsa, melyet Négyessy László és Császár Elemér szerkesztettek. Amikor a Betyár álma című kedves kötet megjelent, ebben a lapban ismertetés jelent meg a könyvről: Krúdyzmus vagy bolsevizmus? címmel.

Krúdy válaszolt, helyesbben válaszolni akart. Két verzióban is megírta a Két szegény tanár című cikket, de kiadót akkor, 1920-ban, amikor félig-meddig Orgoványról irányították a magyar irodalmat, nem kapott. A kéziratnak az a jellegzetessége, hogy ellentétben a Krúdy kéziratokkal (amelyekben száz oldalt is találni javítás nélkül), ez a kézirat tele van javításokkal, ami azt bizonyítja a késői olvasó előtt, hogy kivételesen nagy gonddal készülhetett.

Leírja ebben, hogy fiatal kora dacára (42 éves volt) látott már Magyarországon néhány disznóságot. Emlékszik rá, hogyan kezdtek ki Jókaival, látott nyavalyatörős ebeket, akik Adyra acsarkodtak, de az árulásnak és a köpönyegforgatásnak azt a színjátékát, amelyet a kurzus produkál, még nem látta. Most azok a keresztény Magyarország hivatalos képviselői, akiknek vallásuk azelőtt legfeljebb bírói kihallgatás alkalmával jutott eszükbe. Emberek, rongyok, szegények, magyarok.

Az akkori levegő, a levelek zörgése, a baglyok huhogása, a hullámok csobbanása, amint a Sziget partjaihoz verődnek mind-mind azt tanácsolták, hogy meneküljön.

(Ami itt következik, az Hatvany Lajos közlése.)

Hatvany Lajoshoz úgy kerültem Pozsonyi úti lakására, hogy kíváncsi voltam ennek a történetnek folytatására.

Rippl-Rónai önarcképe alatt, Heine és Petőfi kéziratok között, úgyszólván irodalomtörténeti múzeumban négyszemközt mondta el nekem az alábbiakat. Olyan hitelesen jellemző azonban a történet mindkét szereplőjére, hogy minden szó ebben az irányban felesleges.

Nem tudok uralkodni magamon és először Hatvanyról kell beszélnem, hogy ezzel a már nem is hiányzó néhány milligrammal tetézzem Hatvany emberi – és mondjam ki bátran –, mecénási jó hírét.

Feketével, süteménnyel és cigarettával kínált. Minden, különösen a kínáló szavak, jól esett, de a nagyon gyenge és nagyon illatos cigarettát felében eloltottam.

Hatvany rámcsapott:

– Nem ízlik?

Csak a teljes őszinteség segíthetett rajtam szorult helyzetemben és kivágtam.

– Magyart szoktam szívni. De nem baj – folytattam –, van nálam.

Majdnem rendreutasító hangon felelt

– Az én vendégem csak az én cigarettámat szívhatja.

Kinent a szobából és más nem lévén kéznél valami idős nőrokonát küldte le a közeli trafikba.

(Történt már velem egy s más életemben, de életem legnehezebb percei közé tartozik ez a párbeszéd, amihez azt kell hoztáfűznöm, hogy nem valamilyen fajta kisebbségi érzés mondatja el velem, mert Hatvany kedvessége az ilyet még abban is feloldja, akiben esetleg megvan, hanem gesztus, a közvetlenség.)

*

Mikor mindezeken átestünk, először saját magáról, személyes dolgairól és arról beszélt, hogy megérte 1945-öt és nem csalódott.

Krúdyval folytattuk.

Meghallgatta róla szóló értesüléseimet. Kifaggatott nézeteim felől, vitánk is volt, majd megkérdezte, mire vagyok kíváncsi. Mikor előhozakodtam kíváncsiságommal, ugyancsak szívesen beszélt.

*

Krúdy élőszóval üzenetet küldött neki, hogy Bécsbe szeretne menni, számíthat-e a támogatására? H. még ugyanazzal a postással üzent: Jöjjön, szívesen látja, lesz hely a számára.

H. akkor a lainzi császári vadászkastélyt bérelte az osztrák államtól.

A később megbeszélt időre H. egy közös ismerősüket, egy volt erdélyi főbírót küldte eléje az állomásra. Amikor a kastélyba megérkeztek ő maga fogadta őket. Megkezdődött az elszállásolás.

Ez hosszabb időt vett igénybe.Krúdy lassan, mindent jól szemügyre véve haladt végig a szobákon, válogatott, mert hát volt miben. Így jutottak el a szobába, ahol a falon, a mennyezetes ággyal szemben, úgy, hogy az ágyban fekvő jól láthassa,, a volt közös külügyminiszter, a cigányképű és a pesti bálakon suszternékat táncoltató Andrássy Gyula olajképe függött a falon.

H. felvilágosította, hogy az az anarchisták által meggyilkolt királyné szobája, K. felkiáltott:

– Ugye mindig mondtam, hogy a szeretője volt. Itt maradok, ide hozzátok a poggyászomat.

A poggyász iránt a főbíró, az italok iránt K. intézkedett.

Egy nagymérettű mosdótálba az ágy alá boros palackokat, szódás üvegeket jegeltek be és miután K. az esetleg szükséges pótlás iránt is tárgyalt, kijelentette:

– Fáradtnak érzem magamat. Pihenésre van szükségem. Hagyjatok magamra, míg nem jelentkezem.

A pihenés hosszú napokig tartott. A figyelmes Hatvany nem zavarta, csak a személyzetnél érdeklődött hogyléte felől. A személyzetnek az alváson és iváson kívül nem volt jelenteni valója.

A harmadik vagy negyedik napon viszont ő maga jelentkezett kora hajnalban H. hálószobájában.

– Sürgősen menjünk, mert csengetett a Jóska.

– Milyen Jóska? – kérdezte az álmélkodó Hatvany.

– I. Ferenc József a császár.

– Álmodban ? – hangzott Hatvany újabb kérdése.

– Nem álmomban, hanem ő maga személyesen.

Hosszas bogozás, kérdezés után derült ki, hogy a Császár szobájából a lakáj szobájába egy az épületfalán kívül vezetett dróton rángatható csengő vezetett. A csengő valószínűleg a szél lengetésétől valami nagyon halvány hangot hallatott.

– Gyengécske már Európa legelső gavallérja, még azt a hitvány csengőt sem tudja becsületesen megrázni. Forradalom után rossz kosztja lehet a kapucinusok kriptájában. Menjünk, nézzünk utána viselt dolgainak.

Felkerekedtek a sötét hajnalon és elindultak a császárnak abba a katonás egyszerűséggel berendezett szobájába, amelyről olyan sokat írtak a lapok.

K. mindent aprólékosan vizsgálat alá vett.

Az osztrák kincstár érintetlenül adta át a kastélyt Hatvanynak és K. hosszú időt töltött azzal, hogy az itatóspapíron a császárnak közismert aláírását felfedezze. Ehhez a művelethez a tükröt is igénybe vette. Tovább folyt a kutatás ágyon, asztalon, minden bútordarabon végig. A végére maradt egy szekrény, amely azonban zárva volt és konokul útját állta a további nézdelődésnek. A zár kinyitásával különféle próbákat tettek, de az sehogyan sem sikerült. K. tanácsára éjjel felvertek álmából egy lakatosmestert, aki kinyitotta a makacs szekrényt.

Krúdy és Hatvany talán még azóta is csodálkoznak.

A szekrény üres volt, mindössze néhány éjjeli edény volt az alján. Meg kell hagyni azonban, hogy finom dolgok voltak, a híres meisseni gyárban égették rá a kétfejű sasos Habsburg címert.

A lainzi kastélyban csendesen teltek a napok. Itt készült egy gyönyörűen cizellált ötvösmunka: az Őszi versenyek.

Ezen felül még az, hogy H. hosszas unszolására K. Gy. megcsináltatta a fogait. A vendégszerető házigazdának még erre is volt gondja.

A történet a későbbi esztendőkben folytatódik, amikor Hatvany is hazatért az emigrációból és itthon bebörtönözték.

Húga útján üzenetet küldött Krúdyhoz, hogy írjon valamit az érdekében, olyasmit, ami hasznára válhatna.

Amikor Hatvany tizenöt esztendővel K. halála után idáig ért visszaemlékezéseiben, mennydörgött.

– Elintézett egy olyan semmitmondó írással, amelyből legfeljebb az tűnik ki, hogy amolyan Krúdy-szótárba illő ködbáró vagyok.

Amikor H. kiszabadult, ismert módján felmondta a barátságot. Hosszabb ideig kerülték egymást és nem beszéltek; helyesebben H. nem fogadta a közeledést.

Itt viszont én szóltam közbe, hogy tévedés van. Emlékeztem rá és később ki is kerestem, el is küldtem H.-nak a Hol vagy Táncsics című cikket, amely a Vázsonyi párt hetilapjában, a Polgárban jelent meg. Arról szól a cikk hosszú hangulatos bevezetés után, hogy a „mai” Táncsics nyugodtan ülhet, üldögélhet börtönében, Magyarországon sötét van, Táncsics ülhet nyugodtan abban a biztos tudatban, hogy a szabadság napja sohasem fog rásütni.

Azután történt, hogy valamilyen irodalmi ünnepélyen a rendezőség mindkettőjükkel nagyot és jót akart cselekedni: egymás mellé ültette őket. Amikor már nem tudták tovább az időt húzni, mégis leültek egymás közé és fagyos arccal feszengtek egymás mellett.

Krúdy dőlt ki hamarabb és odasúgta:

– Komolyan haragszik?

– Miért haragudnék én Önre ? Magamra kellene haragudnom. Én csináltattam meg a fogait, tudnom kellett volna, hogy lesz mivel megharapnia.

*

Szép Ernő történeteiből hagyományos krúdyzmusénál fogva az alábbi kívánkozik papírra:

Amikor Babay József felkerült Pestre, Heltai vezette fel az Otthonba jókora távolságból mutogatván neki az épen jelenlevő óriásokat és hatalmasokat, amikor Krúdy került sorra Babay majdnem összetett kézzel könyörgött neki

– János bácsi, ha istent ismer, csak vele ismertessen össze.

– Nem olyan egyszerű az, látod, hogy kártyázik.

Leültek és továbbra is a jelenlevőkről beszélgettek. Közben látják, hogy K. Gy. mint a nyárfa felegyenesedik asztalától, ami – mindenki tudta – azt jelentette, miszerint az összes pénzt elvesztette.

– No Jóska, neked alighanem szerencséd lesz, gyere velem, kíséreljük meg.

Megtörtént a bemutatkozás és Heltai pár szóval beajánlott Babayt.

K. Gy. kezdte: érdeklődött a teljesen meghatódott Babay és munkái felől. Majd így fordította a szót:

– Ismerem a dolgait, de mégis megkérdezem tőled, azt hiszed te, hogy Pesten az írásból meg lehet élni?

– Ennyire ostoba azért mégsem vagyok. A kenyeremet zongorázással keresem egy óbudai kocsmában.

– Ügyes fiúnak látszol. De látod, már jól esteledik. Nem kellene még indulnod?

– Már régen ott kellene lennem, de egyelőre boldog vagyok, hogy a Mesterrel beszélgethetek. Utóvégre az ismeretségek is fontosak.

– Ebben igazad van, de a pénz, amit esetleg így elmulasztasz, az se kutya.

– Azt jelenti ez, hogy elmenjek?

– Azt rád bízom, azt neked kell tudnod.

Babay elfelé készülődik, nehezen, de mégis indulna már, de a Mester visszainti.

– Mond csak, hogyan jársz Óbudára?

– Spórolás szempontjából villamoson.

– És azt hiszed, hogy ez így rendjén van?

– De drága Mester! Gyalog mégsem mehetek, hosszú az út.

– Gyalog? Az a legnagyobb őrültség volna. Nem sokra viheti ebben a városban az olyan ember, aki gyalog vagy villamoson jár. Utóvégre elismert író vagy már, a rangodnak is tartozol valamivel. A gyalogjárók, meg a villamoson utazó pasasérok között eltűnsz a tömegben, észre sem vesznek. Járj te csak egész nyugodtan fiákkeren, rövid idő múlva meglátod, hogy többre becsülnek az emberek. Drágább az igaz, de a saját személyének is tartozik valamivel az ember, különösen, ha író. Ha otthon tepertőt vacsorázol is, mint boldogult emlékű költőtársunk Vajda János tette, az nem baj, azt nem látja senki, de ebben a flancos városban sokat adnak a látszatra. Szaladj csak, szólj a szolgának, kerítsen egy fiákkert, de gondja legyen rá, hogy mutatós szép lovacskák legyenek. Veled megyek én is. Kíváncsi vagyok rá, hogy csinálod?

Így utaztak.

A kocsmában Babay beosztása szerint odaült a zongorához, a Mester a saját maga szertartásai szerint étkezett, utána pedig eliszogatott szép csendesen és egymagában egészen a záróráig. Akkor odavitette Babayval az asztalához a bejáratnál elhelyezett tányért, amibe a vendégek a pénzeket rakták távozás előtt. Megolvasta a tányéron levő pénzt, majd az egészet a kabátja külső zsebébe öntötte. Az aznapi keresetből Babaynak csak az álmélkodás jutott.

Az utcán kezet fogtak elbúcsúztak

– Elnézek még egy kicsit a Kéhliékhez, ihatósabb ott a bor, mint ebben a helyiségben.

Babay ismét álmélkodott.

(Ennek a történetnek ellenkezőjére is számtalan példa adódik, amikor K. Gy. bőven osztogatta pénzét a szegénysorsú kollégáknak és pénzgazdálkodására nem ez, hanem Imrey Gyula bácsi története a jellemzőbb.

Ady és Révész Béla utáni sorrendben az egyik első háborús évben elnyerte a főváros tekintélyes irodalmi díját. A díjat egy aranytekercsben kapta és abból jócskán elfogyott a barátok részére adott vacsorán is, de még több úgy, hogy hazamenet a lyukas nadrágzsebből kipotyogott az aranyak jó része.)

*

Elmondom még a Kellér Andor által ismertetett utazást, Farkas Mária szobaasszony után való futamodásom történetét.

Egy cédulácskát, egy kötelezvényt találtam, amelyben K. Gy. elismeri, hogy Farkasné szül. Szabó Rozália szobaasszonytól jelentős összeget vett kölcsön. Ez az asszony ugyancsak az Astoriában dolgozott és anyaként viselte gondját. Sokat véltem megtudni tőle, de későn érkeztem nem Tolnába, hanem a sopronmegyei Rábatamásiba. Szabó Rozália már nem élt. Csak a pap és az anyakönyvek alapján tudtuk nagynehezen, nem őt, hanem a rokonait megtalálni.

*

Bizony megtettem néhány utat.

Jártam Várpalotán is, ahol csak a falu (vagy város) idős regélő asszonya emlékezett csak az öreg „ezredesné”-re, az apai nagyanyára, Radics Máriára. Ő mutatta meg a szelíd dombhajlaton kőből épült, vakolatlan házat, ahol R. M. született és lakott.

Az anyakönyv is szolgált egy kis meglepetéssel atyai délszülei Radics Ferenc és Volein Mária.

*

A régi Nyíregyházát – úgy vélem – jobban ismerem, mint az ottaniak. Beszéltem iskolatársaival, egy tanárával, dr. Vietórisz Józseffel, akinek Giuseppe költeményei című verseskötetéről 17 éves korában komoly kritikát írt a diák Krúdy a debreceni és pesti lapokban. A legfiatalabb nőtestvére Ilona mondta el, hogy leánykorában Szamuelly Tibor udvarolt neki és az ő kérésére Krúdy helyezte el őt Pesten valamelyik szerkesztőségben. A forradalommal való rokonság tehát folytatólagos. Nyárády Miklós múzeumigazgatóval közösen derítettük fel, hogy az emléktáblát nem jó helyre, nem a szülői házra helyezték el és az anyakönyvi bejegyzés nyomán elindulva a tényleges szülőhelyét Katona Béla derítette fel.

Néhány szót még arról, hogy bármerre jártam bárkihez fordultam, mindenki szívesen emlékezett és mindenki szívesen beszélt. Másik dolog, amiről meggyőződtem, hogy az élményanyag és az írás mindig párhuzamosak.

Utaimon egy ideig együtt jártam-keltem Krúdy Zsuzsával, akit ölbenvaló gyermekkora óta nagyon szeretek és akit ismeretlenül Kárpáti Aurél egy róla szóló írásából szerettem meg.

Egyetlen hely akadt, ahol az ajkak szigorúan bezárultak előttem, ott, ahol a legkevésbé vártam és ez: Kézzelfogható Evelin. Evelin lánya – eleven Szindbád illusztráció – annál szívesebben beszélt Krúdyról és Adyról, mintha csak arról akart volna bizonyságot tenni, hogy a Szindbád hölgyek népes családjából való.

Párszáz lépésnyire lakik csak tőlem, gyakran látom az utcán, puszta megjelenésével is figyelmeztet még le nem törlesztett adósságaimra.

Különös meglepetés ért a Magyar utcai öreg színészek otthonában, ahol a Vörös Postakocsi egyik színésznőjét látogattam meg. Én közöltem vele és mikor elolvasta, igazolta előttem, hogy a regény róla szól.

Addig azonban nem tudott róla.

Egy üzleti könyvbe kovásszal beragasztva őrizte meg pályája emlékeit. Végigböngésztem a könyvet. Ady és Tömörkény ugyanolyan véleménnyel vannak róla, mint Krúdy.

Ezt a színésznőt Feledy Boriskának hívták.

*

Hosszas nyomozás után meg tudtam annyit, hogy a másik Debrecenből Pestre került színésznőnek Paula a neve.

Kikerestem az akkori debreceni színlapokat abban a reménységben, hogy a keresztnév után majd megtalálom a vezetéknevet is. Így gondoltam, de nem így sikerült. Két Paula volt ugyanis az akkori debreceni társulatnál: Sárosy Paula és Gallyasi Paula. A nyom tehát majdnem elveszett.

Szerencsémre azonban a társulat névsorából nyilvánvaló lett az is, hogy ugyanabban az időben ennél a társulatnál játszott a kedves emlékű Rózsahegyi Kálmán.

Ujabb reménysugár!

Kálmán bácsit budai lakásában kerestem fel.

Délibábok hőse

Beszélgettünk sokat az akkori időkről, míg végre feltehettem a nagy kérdést:

– Kálmán bátyám a két Paula közül melyik tartozhatott Krúdyhoz?

– Hát édes öcsém – felelte Kálmán bácsi vékonykás hangján – erre könnyen felelhetek: a Galyasi az enyém volt!

*

Abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy éppen az Evelinnel és Krúdy Zsuzsával együtt töltött napjaim alkalmával öltöztethettem új ruhába a róluk szóló két legkrúdysabb regényt: Az asszonyságok díját és a Napraforgó-t.

Nem mánia ez nálam, ha itt-ott annak tűnik is, – ebben az írásban is lehiggadtam kissé, de megkérdezek valamit.

Az asszonyságok díjában egy pesti polgár találkozik saját magával néhány lépéssel Marinovich Jolán házától – önmagával. Egy végtelenül reálisnak született és reálisnak rajzolt ember két énje vitatkozik egymással. Jellemző erre az emberre, hogy amikor Cholnoky László az Asszonyságok díjáról ismertetést adott, ellenséges viszonyban állott Krúdyval (a regény rovására írta azt, hogy Cziffra Jánost, a temetésrendezőt, az önmagával beszélgető pesti polgárt nagyon jól megismerte és felismerte a pesti utcán.)

Vagy: Hol van a párja a Napraforgónak, amelyben Pistoly és Végsőhelyi Kálmán figuráját önmagáról mintázta az író. Szindbád egy regényben két bőrben.

Megkérdezzem-e, megkérdezgetem-e, van-e valami köze az itt elmondottaknak a freudizmushoz? Feleletet természetesen nem adok, a kérdés feltevésének jogossága azonban bizonyos. Ennek dacára én tudom, hogy minden Krúdy-figura hús és vérből álló modell után készült. Tudom, mert itt-ott kezet fogtam velük. Akit az író Kézzelfoghatónak nyilvánított, kicsúszott a kezeim közül...

*

Ezek a kérdések is izgattak. Nagy lélekzetet vettem és megfelelő bátorságot hozzá és beszélgettem ezekről a kérdésekről néhány neves irodalomtudósunkkal.

Elsősorban is az ismert irodalom-történész dinasztia tagjával, Kardos Pál tanárral. Hosszú és ismételt beszélgetésünknek csak egy mondatát idézem, amely valószínűleg (a rá nagyon jellemző szellemeskedésnek rögtönződött), de mélyen elgondolkoztató:

– Egész életműve azt bizonyítja, hogy realista beállítottságú író, mert hiszen férfikora alkonyatáig az ágy, azon túl az asztal örömeit zengette.

A Földessy Gyulával történt beszélgetés a vártnál azért volt több, mert kamaszkoráig Nyíregyházán élt és nagyon hasznos meg érdekes felvilágosításokat adott a családról is.

Elvi kérdésekben sokat beszélt az Adyval való rokonságról és igazolta azt a feltevésemet, hogy a Krúdy probléma megoldására az az egyetlen járható út van, ami az első időkben „érthetetlen” Ady esetében volt. A zsigerelésig menő vizsgálat, az élményanyag és a mű összehasonlítása „miből, milyen szándékkal, mi lett” alapon, szükségesek. Figyelembe veendő hogy a Nyugat nemzedék, Ady irodalmi forradalma sok húron vagy hangszeren ugyanazt az indulót fújta. A meglevő különbségek csak árnyalatiak.

A Kárpáti Auréllal történt beszélgetés azért látszott sokat ígérőnek, mert hiszen ő írta az utolsó kötetben megjelent regénynek, a Boldogult úrikoromban-nak ismertetését a Nyugatban. Ismertettem vele az „Ökrök asztaltársaságának tagjait”, a regény modelljeit, akiket részben személyesen, részben hírból ismert, vagy ismerni vélt. Régi véleménye ezeknek a tudatában megváltozott és még aznap megbeszélte mindezeket Kellér Andorral, a Krúdy világ jó ismerőjével. Akkor készült Kellér Andor gyűjteménye, az Asszony a nagybőgőben és így kerültem én is a Krúdy-irodalomba.

*

A Krúdy-probléma megoldása az eddig szerzett ismereteim alapján könnyű lesz, ha összegyűjtjük Krúdy erre vonatkozó nyilatkozatait.

Eddig csak egyet kérdeztem: Freudizmus?

Felelek is rá.

Mondhatom, helyesebben feltételezhetem azt is, hogy a jó megfigyelő képességű író, akkor a levegőből szívta fel azt, ami akkor a levegőben volt a freudizmust. Hogy azonban mi volt arról a véleménye, arra megbízhatóbbnak tartom legalacsonyabbrangú könyvének, az Álmoskönyvnek f ellobogtatását.

Száz esztendőt megért nagymamája messze környéken hires álomfejtő volt. Az álmoskönyv kútforrásai között Radics Márián kívül helyet foglal: dr. F. S., egy híres pesti idegorvos.

Úgy vélem, hogy amit ebben az ügyben eddig tettem, nem volt teljesen hiábavaló. Nekem bizonyára azzal a haszonnal járt, hogy kultúremberhez méltó szórakozással töltöttem el az életemet.

Népes család ez, amely Krúdyt rajongja, ezt misem bizonyítja jobban, mint az, hogy amikor Mikszáth annak idején virágja teljében 3000 példányban készült, Krúdynak Francia Kastélya egy olcsó filléres kiadásban 100 000 példányban nyomatott ki, de nem kevésbé feltűnő a Vörös Postakocsi diadalmas pályafutása sem. Az asszonyságok díjára még kiadása előtt – most néhány évvel ezelőtt – jelentkezett 20 000 vásárló. Megjelenése alkalmával azonnal elfogyott.

Közben ötven esztendő telt el változatlan közönségsikerben.

A tudomány még nem hallatta szavát Krúdy kérdésében. Nehéz dió is ez. Krúdy szertelenkedő író volt. Erre vonatkozó példaként itt freudista vonásairól szóltam egy-két szót.

Sokszor és sokat emlegettem legismertebb művét a Vörös postakocsit és az Őszi utazásokat. Ha jogom volna, mint egyszerű olvasónak ilyen nagy dolgokba beleszólni, akkor volna kedvem a saját szavaimmal is egyet-mást arról mondani, hogy ez a két furcsa könyv kritikai szándékú. Olyan ember írta, aki a második kötet előszavában azt írja, penge helyett jegyzőkönyvecskével járt-kelt a világban. Azt is elmondhatom róla, amit Ady mondott és ami többé-kevésbbé bizonyít, bár Ady lealacsonyítólag mondta, hogy pasquillszerű, az akkori szó jelentősége, jelentése ellenkezőre változott. Ma Krúdy érdemére válik és könyvelődik, ha annak aminek mestere volt, a gúny fegyverével szólt a könyv szereplőiről, akik – e fölött vita nem lehet – jellegzetes alakjai az akkori fonák társadalmi berendezkedésnek.

Akadt egy újsütetű kritikusunk, aki Krúdyt az irodalmi műveltség próbakövének nevezte. Igaza volt.

Krúdy könyvének elolvasása más eredménnyel járt a Három Holló vendégei között és ismét mást jelentett azoknak a nagyságáknak, akik a lélekelemző orvosok dívánján fetrengtek abban az időben.

Tessék a világirodalomból még egy példát felmutatni arra vonatkozólag, hogy ugyanazzal a szöveggel ilyen két egymással ellentétes érdeklődésű réteg ugyanolyan erősségű érdeklődését megnyerje, az író úgy, hogy mindenki megkapja a magáét, a Három Holló a kritikát, a tömeg pedig a szirupot.

Mégis kimondtam, hát, amit nem akartam és aminek kimondására semmiféle diploma nem jogosít fel.

Idevonatkozólag még két olyan adatom van, amelyek nem mindennapiak az irodalom történetében.

A regény, helyesebben a líra pókhálószárain zsonglőr módjára a hajó kötél erősségével összefont sóhajtássorozat két főszereplője Róza és Szemere a legilletékesebbek nyilatkozni arról, miként érintette őket az írás, hiszen az ő érzékeny, jól ápolt bőrükre ment a dolog.

Az első kötet megjelenése után rövid idővel az író és Szemere a bécsi lóversenypályán találkoztak. Furcsán villant Szemere álmos szeme és csak ennyit mondott:

– Mérséklet, író urám!

Róza bővérűbb és bőbeszédűbb. Az Őszi utazások megjelenése után levelet írt az írónak a magyar irodalom ügyében. Ebből a levélből látszik – utóvégre jelent meg néhány regénye és még több elbeszélése, – hogy irodalmi műveltsége korszerű.

Amint Szemere, úgy ő is a saját nyelvén beszélt:

– Madame Louise és Alvinczy ismét a szügyedben vannak – szól az idevonatkozó mondat.

Így nyilatkoztak a hősök a regényről.

Legyen és van is igaza Adynak: pasquill. Ehhez még csak annyit, hogy a könyvek megjelenése idejében a Pesti Futár, ez a tömegek ízlése szerint szerkesztett különös riportlap állandóan napirenden tartotta Róza pezsgős vacsoráit. Aki csak felületesen ismerte is az akkori pesti világot, megtalálhatta az összefüggést, annál is inkább, mert a szereplők nevei vagy ugyanazok a regényben, mint a polgári anyakönyvben, vagy ha azok álnevek, hát jellemzésükból könnyen felismerhetők.

Mindezzel csak azt akartam mondani, hogy Krúdy – aki esztétikai – kritikai szempontból borotvaélen sétál a völgyből a hegyre vagy megfordítva, nehéz eset és a megoldáshoz ilyenszerű aprólékos, mélyre való bányászás szükséges. A mű egymagában, vonatkozásai nélkül semmit sem mond, hanem félrevezet bennünket, különösen ha hozzászámítjuk az elbűvölő lírát, amely alól kevesen tudják kivonni magukat és akik tudják, azok „száraz” emberek.

Innen van, hogy olvasni inkább rajongók, mint olvasók. Prózájának van bizonyos zeneisége. (Magamban úgy hívom: szózene.)

Olyan ellentmondások, mint az, hogy a maga korában a legmodernebb irodalmi állásponton helyezkednek a művei, hogyan egyeztethetők össze azzal a ténnyel, hogy témájának fő jellemvonásai a babona és az álom és itt kimondom végre, nem a Freud szerinti, hanem a szó elsődleges jelentése szerinti álom, úgy ahogy azt pl. a várpalotai mesélő asszony értené.

*

Éppen ezért legsilányabb művéből, az Álmoskönyvből idézek.

Láttam az irkalapon készült kéziratot. Az álmoskönyv alfabetikus szokásos részét függőleges, szálkás betűivel Gyöngyvirág írta, a könyvhöz fűzött „magyarázó” jegyzeteket Krúdy. (Nem kell szégyenkeznie érte, amint az az itt következő példából is kitűnik.)

„Két kéz írta... a Babonák könyvét.

Az egyik kéz dolgozott fényes napvilágnál, amikor a kőművesek az ő sokablakú, téglából és malterből való házaikat építik, amikor a pincék bolthajtásait falazzák és a tetőt ráhúzzák arra az ürességre, amelyet padlásnak neveznek. Napvilágnál írta e sorokat a fénylő toll és fénylő tinta, amikor a nádasoknak nincs hangjuk a szélben, a baglyok alusznak a romfalakban, lidércet nem látni az ingoványon...”

Annak betudásával, hogy Krúdy írta, kijózanító, hétköznapiak, reálisak.

„A másik kéz éjszaka dolgozott az íróasztalnál. Éjjel, mikor különös hangon szólal meg a Sziget alatt elkanyaruló Duna, tótul, németül, csehül beszélgetnek egyes hullámok, melyek rombadőlt várak, boszorkánymesék világából hoznak postát, a vízen futó szél éjféltájban hirtelen megszólal, emberi hangon jajgat és kiáltozik, röppen a bagoly és huhogásával riaszt, mintha végzetes közleni valója volna. A padláson láncot csörgetnek a futkározó egerek. A pincében helyét változtatja a korhadó gerenda. Az ablakok mögött árnyak leskelődnek. Kívülről próbálgatja valaki a kilincset. A tűz aluszékonyan pislog, mintha a kéményből fújdogálna valami jeges lehellet. Óbudán éjfélt ütnek az órák és az ember lehunyja szemét, midőn a téli fák között tomboló vihart hallgatja. Mily sötétek lehetnek most az országutak, amelyek mellett feszületek állnak és amerre a hontalan utonjárók elhaladnak...” és így tovább.

Ez az itt közölt szöveg mintaadag. Vizsgálati célokat szolgál, mert hiszen a vízcseppnek is az a kémiai összetétele, ami a tengernek, a Krúdy betűtengere is ilyen cseppeknek az összetétele.

Mi ennek a szövegnek a jellemzője, a legfőbb jellemzője?

A primitív (népi, mesemondó és egyéb) elemek felhasználása. Ezeknek az elemeknek felhasználásával olyan ötvözetet készített, amelynek (az életművének) alapján azt szokták mondani (helyesen-e vagy nem?) hogy megelőzte ilyen viszonylatban legkiemelkedőbb kortársát: Proustot.

Ez a sokat emlegetett Krúdy – titok.

Aki reagál az ilyesmikre, hazatalál, ha Krúdy bármelyik könyvét, bárhol kinyitja.

Az eredete Radics Mária (erős és romlatlan ilyenszerű) egyénisége és egy versszakával talán Puskin:

Tatjána hitt a babonákban,
mit a nép mesékbe szőtt

és minden egyéb, ami e versszakba van száz egynéhány kötetes terjedelemben található meg.

Tatjánában a franciás műveltség keveredik a népből a magasabb műveltebb társadalmi rétegre is ható népi irodalmi elemekkel.

Az élet álom................

Krúdy közvetítésével az ősi, a primitív népi művészet győzedelmeskedik a mindenkori modernség, és mindenfajta izmusok fölött.

Halála alkalmával az őt fejlődésében és emberi alakjában is jól ismerő Schöpflin mondta, hogy a kritika bajban volt vele, nem illettek rá a szokott mértékek.

Tudjuk, hogy még ma is bajban vagyunk vele.

Ezzel az írással – ha már alkalom adódott rá – példákat akartam felmutatni arra vonatkozólag, mennyire bonyolult ez a kérdés és arra is néhány hevenyészett mondattal, hogy merre kellene indulnunk a megoldás érdekében.

Eredeti célomat és feladatomtól eltértem és már régen tiltott területen járok. Ezért egyelőre befejezem.

(Krúdy világa. Gyűjtötte és írta Tóbiás Áron.
Bp., 64, FSZEK. 707-720. p.)