EGY TABÁN-KÉP TÖRTÉNETE

Töprengés a műgyűjtés és műmeghatározás nehézségein - Simon György János Tabán című képe kapcsán

Matits Ferenconline hír, 2007.09.18

A műgyűjtés — függetlenül attól, hogy állami-e, vagy magán — évszázadok óta szembetalálja magát azzal a problémával, hogy — amennyiben nem az alkotóművésztől szerzeményezünk — miként lehet biztonsággal megállapítani egy-egy mű alkotóját. Az azonosítás a művészettörténeti kutatás egyik legérdekesebb feladata, amely a tudományos alaposságon kívül kép- és adattárak anyagai, számos szakkönyv, így többek között monogramlexikonok, kiállítási és aukciós katalógusok, indexek használatát feltételezi, továbbá restaurátori segédlet, optikai, számítástechnikai műszaki eszközök bevonását, valamint stílusjegyeket felismerő műérzéket és ebben szerzett gyakorlatot, némi beleérzőképességet, továbbá sok türelmet és még több szerencsét igényel.

Mivel egy képzőművészeti produktum forgalmi értékét — rendszerint függetlenül az ábrázolás tárgyától és kivitelétől — mértékadóan befolyásolja, hogy kinek a neve alatt szerepel, nem újkeletű dolog, hogy fogyatékos jellemű egyének — mint megrendelők vagy végrehajtók — nyereségvágytól vezérelve évszázadok óta hamisítással zavarják és vezetik tévvágányra a műveket alkotókhoz rendelő kutatók magasztos munkáját.
A tulajdonos azon elvárása, hogy pénzéért növekvő értékkel rendelkező műtárgya legyen — magától értetődő. A gyűjtő vagy a gyűjtemények gondnoka, kurátora arról az alkotásról, amely a tulajdonába került vagy kezelésére bízatott, szeretne minél többet megtudni. Egy képzőművészeti műről összeállított pozitív tartalmú dokumentáció vagy szakvélemény a tulajdonos biztonságérzetén túl egyben értéknövelő funkciót is betölt. A tudományos alapossággal feltárt művek, főleg ha mint lakberendezési tárgyak is megállják helyüket, mindenkor szívesen látottak a műkereskedelemben, ahol a különböző galériák és aukciósházak kiállításaikkal és árveréseikkel értékteremtő tényezőkké válhatnak. A műkincspiac befektetésre szakosodott közönsége, illetve a műgyűjtők és műbarátok, a művészet iránt érdeklődők valamennyien szívesen tájékozódnak az aukciós katalógusokban közölt tanulmányokból, illetve a műkereskedelemmel foglalkozó kiadványokból és cikkekből, hiszen az így nyert információk naprakész, piaci értékrenddel bírnak. Itt jegyzem meg, hogy a rendszerint lassabban kialakuló, tudományos alapozottságú múzeumi szemlélet olykor nincs összhangban a műkereskedelemben kialakult értékviszonyokkal, de a tapasztalat azt mutatja: csupán idő kérdése, hogy e két pólus egymásrahatásának eredményeként mikor teremtődik konszenzus egy-egy mű piaci és muzeális értéket egyaránt tükröző valőrjét illetően.

      

Régebbi korok műalkotásainak vizsgálata esetén a művészettörténeti kutatás az aláírással nem rendelkező művet igen körültekintő módon próbálja szerzőhöz juttatni. Először a kort, az iskolát, a műhelyt határolják be, és ha a korabeli írások, visszaemlékezések, útleírások, hagyatéki, gyűjteményi és kiállítási jegyzékek, illetve a mű származástörténetének vizsgálata nem nyújt biztos támpontot, jobbára az alábbi megjelölések: a mester iskolája, műhelye, tanítványa; kormeghatározással: utánzója, követője, másolója kategóriák közül választanak. 
A 19. századot megelőző időszakban korlátozott mértékben tud a kutató olyan műtermet, műgyűjteményt, illetve műalkotást reprodukáló festményeket, rajzokat segítségül hívni, amelyek a mű és alkotója közötti kapcsolatra bizonyságul szolgálhatnak. Habár amióta könyvek, illetve újságok léteznek, kiadóik csinosításukra, színesítésükre előszeretettel használnak képzőművészeti reprodukciókat, miáltal e kiadványok eladhatósága, művészi és dokumentáló értékükkel együtt, növekszik. A 19. századi művészettörténeti kutatás — a rajz-, illetve a fotóreprodukciók számának megnövekedésével — egyre inkább segítségül hívja az írásos dokumentumok mellett a képi ábrázolásokat. A szöveges archív források feltárására és közreadására természetesen továbbra is szükség van, de a művet készülése közben, illetve beazonosítható kiállításon ábrázoló korabeli felvételnek — a korhangulat érzékeltetésén túlmenően — a hitelesség megállapítása és a datalás szempontjából bizonyító értéke lehet. Ezért jöttek létre a világban sok helyütt a múzeumok, a művészettörténeti intézetek, a könyvtárak segédgyűjteményeiként művészeti alkotások ábrázolásait gyűjtő fotó-, illetve reprodukciótárak. 
E rövid kitérőre azért volt szükség, hogy érzékeltessük, milyen felelősséget, alaposságot és körültekintést feltételező dolog a műmeghatározás. Konkrét példaként vegyük egy kevésbé ismert festőnk közismert képének esetét. Csupán pár éve annak, hogy a ma a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán szereplő Tabán című festmény képcéduláján, nem Galimberti Sándor neve, hanem Simon György Jánosé olvasható.
Történt ugyanis, hogy 1979-ben kiadásra került a Dénes Zsófia által írt Galimberti Sándor és Dénes Valéria című kismonográfia, és a Tabán című festmény színes reprodukciója került a kiadvány címlapjára. Galimberti Sándor műveként utazott 1991—1992-ben e monumentális festmény arra a magyar avantgárd festészetet bemutató amerikai vándorkiállításra, amelyet a Santa Barbara-i Museum of Modern Artban, a Kansas Cityben lévő Nelson Atkins Museumban és az Illinois állambeli Champaign város Krannert Art Museumában is bemutattak. A Standing in the Tempest (Painters of the Hungarian Avant-garde 1908—1930) című kiállítás tanulmányokkal és illusztrációkkal ellátott katalógusában e festmény egész oldalas színes reprodukciója, kiemelt figyelemben részesülve, a belső címoldalon kapott helyet.
Galimberti Sándor monográfusa, dr. Géger Melinda a művésszel foglalkozó, 1993-ban megvédett doktori disszertációjában — stíluskritikai alapon — annak a véleményének adott hangot, miszerint a Tabán című festmény feltehetően Galimberti halála után készült. A kép szerzőségének Simon György János művészetéhez való kapcsolását legelőször az a rendkívül felkészült, tisztességért nem a szomszédba járó művészettörténész javasolta, aki a kép sorsát a Magyar Nemzeti Galériába kerülésétől fogva figyelemmel kísérte. Azért volt rendkívüli tett a részéről, hogy bogarat ültetett úgy tizenöt éve a Simon életművének feltárását maga elé célul tűző pályakezdő művészettörténész fülébe, mert akkoriban úgy tűnt: ez a kép az idők végezetéig Galimberti nevéhez kapcsolódik majd.
Mint elöljáróban utaltunk rá, a művészettörténelem normális körülmények között nem válhat dogmatikus diszciplínává, hanem e tudomány a kutatómunka által állandó fejlődést él meg. Mivel egy művészt az általa létrehozott csúcsművek minősítenek, [J. Gy.] művészetének tudományos értékelését elvégezve, joggal utalható életműve a magyar festészet fajsúlyos mesterei közé. Való igaz, hogy eleddig keveset tudtunk róla — hogy miért, arra is van magyarázat. Nem fogadható el, hogy azokról az alkotókról, akik külföldön keresik a boldogulás útját, hazájuk elfeledkezzen, és a hazai művészet történetéből kimaradjanak. 
Érdemes felfigyelni arra, hogy a Tabán című festménnyel hírbe hozott mindkét művész trieszti származású. A Kaposváron, 1883-ban született Galimberti Sándor szintén festőművészként tevékenykedő édesapja, Luigi Galimberti (magyar nevén Galimberti Alajos) Triesztből települt át Magyarországra. A temesvári és erdélyi gyökerekkel rendelkező Simon György János pedig — kereskedő apjának ottani elfoglaltsága miatt — 1894-ben Triesztben, Ausztria ekkor legjelentősebb kikötővárosában látta meg a napvilágot. Művészetük rokon vonásai onnan eredeztethetők, hogy mindkét művész Réti Istvánt vallja mesterének, mindketten dolgoztak Nagybányán és Párizsban is.
A 90-es évek elején Simon György János munkáiból szervezett kiállítás anyagának összegyűjtése során egy olyan festmény is előkerült, amelynek láttán felmerült annak a lehetősége, hogy megnyugtató módon lezárulhat a Tabán című festmény attribuálása körüli disputa. 1992 februárjában, az Országos Széchényi Könyvtárban megrendezett Simon György János-emlékkiállításra kölcsön adott Városrészlet című, 1922-ben szignált, 65 x 50 cm-es olajképet a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán függő Tabán mellé helyezve, egy művészettörténészekből és restaurátorokból álló bizottság vizsgálta a két kép egymáshoz való viszonyát. A rokonság első látásra kitetszett. Simon magántulajdonban megőrződött, a hátoldalán Gerő Ödön (1863—1937) kritikusnak szóló — „Gerő Ödön bátyámnak őszinte megbecsüléssel és szeretettel” — ajánlással ellátott festmény áll ugyanis — ismereteink szerint — mind a tematikát, mind a festésmódot tekintve legközelebb a Tabán című műhöz. 
E cikk szerzője 1994-ben megvédett Simon György János működését rekonstruáló doktori disszertációjában, a kérdést az alábbi módon tárgyalta: „A festő ezennel egy zsúfoltan beépített domboldalra vezető szűk út indulásánál helyezkedett el és az épületek különböző elemeit geometriai alakzatok formájában szerkesztette harmonikus rendbe. A könnyű és nehéz színek éppen úgy egyensúlyban vannak egymással, mint az épületek tömegei. A zárt, összefogott kompozíció motívumainak, színvilágának és festésmódjának hasonlósága a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán szereplő, Galimberti Sándornak attribuált Tabán című képével szembeszökő. Kétségtelen, hogy a Galimbertinek tulajdonított festmény nagyobb mérettel rendelkezik, oldottabb és bonyolultabb szerkesztésű. A kérdéses festményt Simon szétszóródott pályaművének néhány ismertté vált példájával összevetve a stílus- és motívumazonosság alapján Simon alkotásaként tarthatjuk számon. A reprodukciókból ismert Simon-művek között több kép szerkezete és felépítése mutat közeli rokonságot a Galimbertinek testált festménnyel. Az épületek, a domboldal, a hangsúlyosan magányosan álló és dinamikusan tekergő fa megformálása és képpé komponálása Simon autentikus műveinél és a kérdésessé vált festménynél sajátosan összecseng. A közeli rokonságot mutató két olajfestményt egymás mellé téve módunkban állt az ecsetjárás feltűnő azonossága alapján azt feltételezni, hogy a művek egy kéztől származnak.”
Mint Simon eladási és kiállítási képjegyzékei elárulják, a művész előszeretettel dolgozott a Tabánban. Az eleddig Galimberti nevéhez kapcsolt — jelzésétől durva beavatkozással megfosztott — kép feltételezett készülési időpontját tíz évvel megtoldva, azt Simon életrajzába helyezve megállapíthatjuk, hogy a művész 1922-ben, illetve 1923-ban éppen itthon tartózkodott. Azonban ezt megelőzően is váltakozva a tabánihoz hasonló településszerkezetű és hasonló részletekkel rendelkező svájci városokban — Lausanne, Bern — élt. Az itthon töltött esztendő alkalmat kínált a művésznek arra, hogy nagyszabású első budapesti kiállítását megrendezhesse. 1923. június 3. és 17. között lépett gyűjteményes tárlatával a Helikon Haris közi kiállítótermében a budapesti közönség elé. A bemutatott 11 olajfestmény, 10 pasztell, valamint 157 rajz közül nem tudunk bizonyossággal egyetlen ismert művet sem beazonosítani. Az olajfestmények címei — Régi Lausanne, Tabán, Budai részlet, Külváros és Budai kép — között vélhetően felsorolásra került az általunk ismert két, rokon tematikájú olajfestmény eredeti elnevezése is. 
Feltételezésünket erősíti a korabeli kritika részlete: „Olajképei — csekély kivétellel mind — a házak és az utca viszonyának térproblémáiban oldják fel a mélyen harmónikus hatást, amit kiváltanak.”
Nagy igalmat keltett, hogy 1996. októberében a BÁV 29. árverésén felbukkant a Tabán című olajfestményhez Simon György János által készített előkészítőrajz. Ezt a munkát, élve elővásárlási jogával, a Magyar Nemzeti Galéria Grafikai Osztálya vásárolta meg.
(Méltánytalan lenne pálcát törni azon kollégák szándéka felett, akik gyűjteménygyarapítási buzgalmukban, a 70-es években a kutatás által újrafelfedezett, töredékesen fennmaradt Galimberti Sándor-életműhöz kapcsolták az első látásra is igen kvalitásos Tabán című képet. Nem ők tehetnek arról, hogy a festményen sajnálatos módon csalárd szándékú beavatkozás történt. Ismeretlen haszonlesők lekaparták ugyanis a művész aláírását, hogy így biztosítsák a magasabb forgalmi érték elérésének lehetőségét.) 
A véletlen hozta úgy, hogy Simon György János életművének feldolgozására vállalkoztam. A 70—80-as évek fordulóján nyelvtanárom, Tauszky Etel sokat mesélt nekem az elfeledett festőművészről, akivel a háborút megelőzően testvérével — Tauszky Jolán zongoraművésznővel — együtt bensőséges baráti viszonyban álltak. Tőle kaptam biztatást és támpontokat a kutatások folytatásához. A művész az első világháborút követően Svájcban, Olaszországban, Franciaországban, Belgiumban és Angliában élt és alkotott, de amikor csak tehette, kiállított itthon is. Sohasem foglalkozott politikával, haladó gondolkodását jelzi, hogy Londonban 1943-ban erős kollekcióval szerepelt a — Buday György és Károlyi Mihály által szervezett — Hungarian Club képzőművészeti kiállításán. Mivel 1945 után nem tért haza, működése oly mértékben feledésbe merült, hogy a háború után itthon kiadott művészeti lexikonokból rendre kimaradt.
Simon György János egyébként mint angol állampolgár a negyvenes évektől kezdve — függetlenül attól, hogy milyen rezsim volt uralmon Magyarországon — ellenségnek számított. De annak számított a háborús időkben Angliában is. Szépen induló angliai karrierjének fejlődését a háború akasztotta meg. Se magyarként, se trieszti születésű művészként nem élvezhette ekkor a szigetország hivatalos köreinek szimpátiáját. London bombázásakor pedig, az internálás elől sietve Yorkshire-ba költözött, elveszítve a londoni művészeti életben addig elért pozícióját. A második világháborút követően jobbára ott, majd rövid ideig Londonban élt. 1968-ban Leedsben hunyt el. Halálát követően, 1974—75-ben láthatta Angliából hazaküldött munkáit a magyar közönség a Dorottya utcai kiállítóteremben, valamint a Győrben és Hódmezővásárhelyen megrendezett Simon-emlékkiállításokon. Bár több kritikus is méltatta a budapesti kiállítást, egyedül Dévényi Iván (1929—1977) művészeti író, az alapos kutatásairól ismert esztergomi műgyűjtő jött rá arra, hogy ezek a képek ugyanannak az embernek a kezétől származnak, aki egykor részt vett barátja esztergomi házában a faldekorációk elkészítésében és akinek aláírása máig jól olvasható a Babits-ház falán. 
Dévényi Iván vette a fáradságot, hogy felkutassa a Fränkel Szalonban 1938-ban rendezett Simon-kiállítás katalógusát és a Vigília olvasóinak írt kritikájában művészetéről igen pozitívan nyilatkozott: „A francia nevű Jean-Georges Simon (1894—1968) angol állampolgárként fejezte be életét néhány évvel ezelőtt a szigetországban, — Simon János György azonban valójában nagybányai iskolázottságú magyar művész volt. A Kulturális Kapcsolatok Intézetében 18 festményt, tizenkettő-tizenhárom rajzot, nyolc kisplasztikát láthattunk... élete őszére tartalmas, jelentős művésszé vált... E művek — bár a francia festészettel (Braque, Gromaire, Rouault) való kapcsolatuk kétségtelen — Simont a magyar piktúrta Koszta József, Czóbel és Domanovszky nevével jelezhető vonulatához is hozzákötik.”
Simon György János képei a világban szétszóródtak, így oeuvre-katalógusának elkészülte még várat magára. Agnoszkált műveiből remélhetően hamarosan megjelenhet az a művészeti album, amely elősegítheti több országban kifejtett művészetének bemutatását.

2003/1. 40-44. o.