A két háború között Magyarországon nappal a lakásán, majd este tizenegy után az igényeknek megfelelően rendelt Silbiger Boriska a jósnő egy kávéházban. Hírét-nevét annak köszönhette, hogy megjósolta az olasz abesszin háborút. 1934 decemberében nyilatkozott megannyi újságnak Silbiger Boriska. Azt jövendölte, hogy Itália egy Európát érintő konfliktusba sodródik.
Igaza lett.
Az olasz diktátor, Mussolini már a hatalom átvételekor a húszas években a régi római birodalom helyreállításáról ábrándozott, s ez a legkönnyebbnek az afrikai kontinensen rémlett. 1936 januárjában a már korábban mozgósított itáliai csapatok megtámadták az etióp hadsereget, gáztámadással semmisítették meg a bennszülöttek egy csoportját, akiknek egy része fadárdával védekezett. A Népszövetség többször is elítélte a vérengzést, de a franciák vétóztak. A Négust, ahogyan az abesszin uralkodót akkor nevezték, egy angol páncélos mentette ki.
Az afrikai kontinens katasztrófái iránt sokan érdeklődtek. A kalandos életű Reich Jenő, későbbi nevén Rejtő, álnevén (melyből több is akadt) P. Howard többször megjárta Itáliát, Német- és Franciaországot. Különböző minőségben, foglalkozásban és vállalkozásban.
Rejtő eredetileg színésznek készült Rákosi Szidi színiiskolájában. Osztálytársai között számlálhatta a két Latabárt, Feleki Kamillt, aki megtanította szteppelni. A Csengeri utcai színészképzőből sokan indultak el külföldön a világhír felé. A Latabárok is kirepültek Németországba, cirkuszban is felléptek. Hazajövetelük után Rejtő írt nekik kabarészámot.
A későbbi filmrendezők, Keleti Márton és Gertler Viktor is odajártak, majd az akadémia végeztével Németországba húznak. Ott már az amerikai Foxnak is nagy irodája volt, vezetője egy undok magyar, aki a berlini kalandra éhes Rejtőnek csak statiszta-szerepeket adott. Alabárdosoknak keveset fizettek, estélyi ruha viselete duplán számított.
Rejtő egy ajánló levéllel a nagy Reinhardt rendezőhöz került fizetetlen ösztöndíjasnak. Egyik haza írott levelében panaszkodott, hogy a Mester álló nap rendez, sohasem éhes, hogy őt legalább parizerért kiküldje, amellett a német parizer radírgumi ízű.
Párhuzamos életeiben Rejtő Jenő sportkarriert is befutott. Hivatásos ökölvívónak készült, reményei is lehettek a ringben a hatalmasra nőtt, nehézsúlyú fiúnak, de egy edzésen eltörték az orrnyergét, s így eltanácsolták a profi boksztól. A történetnek ez a szála éppoly zavaros, mint a többi. A Spárta klubban vívott, vagy titok leple alatt a Fradiban, ezt nehéz eldönteni. A tanúk kihaltak, vagy maguk is osztoztak a mitomániában, mely annál színesebb történetet görget, minél kevesebb a valóság-magva.
Valamennyi Rejtő kutató megemlíti, hogy turulistákat és más fél-katonai antiszemitákat Rejtő ripityára vert az utcán. Ez feltehetően igaz, miként az is, hogy társainak a futást tanácsolta. A két világháború közötti Budapesten mégis nagyobb valószínűsége volt annak, hogy zsidót vernek, mint annak, hogy a provokátorokat teríti le az áldozat. A bivalyerős Rejtő bizonnyal szétlapította azt a félőrültet, aki a Japán kávéház előtt egy vasbottal gáncsolta el a kiszemelt vendéget, majd ezt a vasbotot egyesek kávéjába mártotta. Ez az ember politikailag motiválatlan pofont kapott Rejtőtől.
Rejtő színészi karrierjének ugyanakkor az vetett véget, hogy betegápolót játszva a Király Színház nyílt színpadán elejtette a főszereplő Törzs Jenőt.
A kudarc után Rejtő a kor nagy rendezői, Jessner és Piscator körül lebzselt Berlinben, miután Reinhardt nemigen állt szóba vele, Heltai Jenő ajánlólevele ellenére sem.
A színházi rendezőnek készülő fiatalember nyakkendőkkel és harisnyákkal ügynökölt, egy elhagyatott Zeppelin hangárban berendezett filmstúdió körül kóválygott, az „Augnahmeleitereket”, azaz felvételvezetőket környékezte meg egy-egy statisztaszerepért. Valójában megélhetésének forrása lócsutakolás volt egy zsoké közvetítésével az egyik versenypályán. Egy alkalommal, ahogyan úti feljegyzéseiben írta, a ló is kirúgott a hámból, egy vödörbe akadt el az értékes paripa lába. Rejtőt kirúgták.
Mondhatnánk, Hamburgig repült. Ott parkett-táncosnak szerződött a Rakéta mulatóba, azokkal a sztepp-mozdulatokkal és sasszékkal, amelyeket osztálytársától, a géppuskalábú Feleki Kamilltól lesett el.
Későbbi regényében, a Piszkos Fredben valaki keresi a kését. Hol van? A hátamban. Hazafelé menet egyszer, Hamburg külvárosában megkéselték Rejtőt: egy bicskával ejtettek rajta jókora sebet. Táncos karrierjének ezzel vége lett.
Svájcba indult, illatszer- és csipkebizományosnak. Letartóztatják. Számára az európai városok, mintha egymás szomszédjában lennének. Rejtő Jenő a svájci börtönből Ausztriába érkezett, kábelfektető munkásként a Naschmarkton görgette a hatalmas tekercseket. Mikor ért el Konstantinápolyba, Bécs előtt, vagy Bécs után? Néhány hét múltán a Rue Soleil munkásszállásán tűnt fel, egy éjjeli menedékhelyen. Megannyi munkával próbálkozott itt, volt cementgyári munkás és plongeur, azaz mosogató.
Végül Lyonban csatlakozott a Hagenbeck cirkuszhoz. Milyen minőségben, ez homályos. Miként az is, hogyan jutott el végül Korzikára, ahol a parti sziklákra emelt erődítményen dolgozott nehéz fizikai munkán.
Aztán: a hirhedett, a bűnözök megtisztulására, az afrikai hódításra keményen kiképzett idegen légiót választja. „Mi marad a légió idegen között? Az Idegenlégió” – jegyezte meg keserűen.
Port Saint-Jeanból indultak Dakar felé, napi hat-nyolc órát gyalogoltak a tűző napon teljes menetfelszereléssel. Elértek-e Casablancába, Dzsebelbe? Dolgozott ott egy foszfátbányában? Hogyan került aztán egy olajszállító tankhajó mélyére? Azelőtt volt ez, hogy az ezredorvost megvesztegette, akinek a tanácsára egy fél szappant megevett, hogy az gyomortüneteket jelezzen?
Nem tudjuk, sohasem fogjuk megtudni. A Szegeden, a kilencvenes évek végén kiadott önéletrajzi kötet, „Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam” komoly csalódás. Az utazásairól beszámoló napló-cikkek zavarosan humorosak, később előkerült önéletrajzában azzal akart Pesten újságírói álláshoz jutni, hogy áloméletet rajzolt magának, például azzal, hogy orvosi tanulmányokat is folytatott három és fél évig. Hirdette magáról, hogy nincs rajta kívül Budapesten senki, aki megértené Max Planck kvantumelméletét, csak a barátja, Karinthy Frigyes, majd azt mesélte, hogy Bécsben előadást tartott Sophoklészről egy munkás-egyletben.
Ez még igaz is lehetett. Vagy belefért a mitológiájába. A Hidasbonyhádról, vagy Ártándról származó nagyszülők, és a papa, Reich Lipót bácsi (ellentétben az interneten kerengő hamis családfával, rossz lakáscímekkel) különös képességeket örökítettek Jenőre. Memória-bűvész volt. Ötszáz szót jegyzett meg úgy, hogy azok nem képeztek logikai láncot. A kávéházi bűvészmutatványban akkor sem pirították rá, ha ugyanezt fordított sorrendben kérdik: akkor is felmondta, hibátlanul.
Kifogyhatatlan volt úti kalandjainak történeteiből. Karinthy Frigyes ritkán járt át Budáról, a Hadik kávéházból a Japánba. De ahányszor kedves Rejtője társaságába ült, azt mondogatta – Boross Elemér emlékezése szerint, – hogy „Rejtő, maga eleszi előlünk az időt!”
Nem lehetett tőle szóhoz jutni, holott környezetében olyan jellegzetes túlbeszélők voltak, mint sakkpartnere, József Attila.
A Japán kávéházban írta füzetes elbeszéléseit és regényeit, olyan alakok köré szőtt mesékkel, mint Buzgó Mócsing, a Boldogság szigetek uralkodója Fülig Jimmy, Tuskó Hopkins, vagy a Nagy Levin, akiről senki sem sejti miről híres és Troppauer Hümér, aki kártyán nyeri el a Nobel-díjat. Ott született Gorcsev Iván és helyettese, Vanek úr.
Rejtő Jenő a Japán kávéházban rótta a regényeit és kabarétréfáit, operettjeit osztálytársával, Buttola Edével, a zeneszerzővel írta. Buttola Ede adta kölcsön az indulótőkét ahhoz a folyóirathoz, amelyiknek egyetlen száma jelent meg Nagykörút címmel, s amelyik persze megbukott annak ellenére, hogy sikerült nyilatkozatra bírni a híres pesti jósnőt, Silbiger Boriskát, aki azt jövendölte a lapszerkesztőknek, hogy ha megérik az esztendő végét, sikeresek és gazdagok lesznek.
A túléléssel azonban bajok voltak. Rejtőt a kor szokása szerint a kiadója keresztelte át P. Howardnak, ez hajdanán senkit se zavart. A kiadónak egyik sorozatszerkesztője volt Tábori Kornél, a Detektív Szemle egykori szerkesztője, az író-újságíró, aki a bécsi levéltárból a Petőfiről jelentő császári kémek iratait kutatta fel. Tábori regényújság-folyamokat szerkesztett a Nova könyvkiadónak, mely éppen a Japánnal szemben székelt. A tulajdonos, Müller Dávid, többszörös bajnok volt szertornában. A kiadót úgy rendezte be, hogy a fűtőcsöveket bordásfalnak is használták. Müller Dávid nem egyszer függeszkedve, vagy fejen állva fogadta íróit.
Rejtő tucatszám ontotta a regényeit. Amint előleget kapott a Novától, azonnal elkártyázta. Kellér Andor története szerint egyszer méretre készült cipőt rendelt. A pénzköltés mámora azonban elég volt: sohasem ment el az új cipőért, de tudta, hogy van új cipője.
Rejtő alkalmanként kézirattal fizetett. Letépett egy bekezdést, pontosan emlékezett rá, honnan. E zálogcédulákat Müllernél lehetett beváltani, s a kiadó illesztette be a hiányzó részleteket akkor is, amikor a szöveg éppen egy papírmandzsettára került.
1942. október 9-én az Egyedül vagyunk című nyilas lap (IV. évf. 21. szám) éppen Rejtőt szúrta ki. Hogyan lehetséges, hogy ez még köztünk jár, P.Howard név mögé bújik ez a Reich, mikor minden zsidó munkaszolgálaton?
Rejtő idegösszeomlást kapott, a Siesta szanatóriumban kezelték. Aztán megérkezett a behívója Nagykátára. A „szerelését” (viharkabát, bakancs, némi konzerv) az édesapja viszi utána a szecsői majorba 1942. november 27-én Rejtő a 101-19 munkásszázaddalt indult Ukrajnába.
Hasonló feljelentés nyomán került munkás-századba a többszörös olimpiai vívóbajnok és újságíró, Petschauer Attila. A mentességét nem vették figyelembe, negyvenkettő hideg decemberében Davovkán és Jevdokóban szolgált.
Rejtő mellett ő volt az az ügyes újságíró, aki riportot készített Silbiger Boriska jósnővel a jövőről.
„Nagy ég, Boriska, mi lesz Európánkkal?” – kérdezte a snájdig Petschauer. „Franciaországban forradalmat látok… Magyarországnak is lesz valami kellemetlensége” – felelte Boriska. „No, no… szóval lesz világháború?” – így a bajnok. „Csak azt mondhatom, amit látok” – hűtötte le Boriska. „Pardon! – szólt közbe a kardvívó – kegyed szerint mikorra várhatjuk a békét?” A meghökkentő választ Petschauer híven jegyezte le. „Azt mondtam, – jelentette ki a jósnő, Silbiger Boriska –, hogy 1937. márciustól ötven évig, egészen a nyolcvanas évekig béke lesz.”
Petschauert az ukrajnai hómezőkön felismerte a munkásszázad táborparancsnoka, az amszterdami olimpián lovas számokban indult Cseh Kálmán. És ráuszította a keretet. A szemtanú, Kárpáti Károly birkózóbajnok mesélte el a történetet a háború után.
A keret tagjai, magyar bakák, a hidegben felhajtották a bajnokot a fára. Lelocsolták vízzel, kukorékolásra kényszerítették s megvárták, amíg a fagyott test holtan pottyan le a földre. Ezen sokat nevettek a népiskola neveltjei.
Rejtő utolsó napjairól Rajna János artista számolt be. Davidovkán tífuszjárvány ütött ki. Rajna a hullákat cipelte a meszesgödörhöz, a merev testek alkalmanként nagyokat ütöttek rajta, mintha a holtak rajta töltötték volna ki a bosszújukat. Rejtő egy szalmapriccsen feküdt, a tífusztól legyengülten. Állítólag a jövendőben megírandó nagy műről beszélt lázálmában. Még azt is megjegyezte, hogy jó nehéz lesz a teste Rajnának, amikor őt kell kicipelnie. Még egy verset írt a Temetésem címmel.
Ott látom menni rogyva jó Anyám
Sötét fátyla a szélben integet.
Az arca vékony, beteg, halovány
Pirult szeme már nem ad könnyeket.
Szegény Apám, ő is ott áll a sírnál
Suttog vagy sír a többi résztvevő
A koporsó, két korhadt lécen vár már
S enyhén borul reám a szemfedő.
A kapa csendül. Pereg a homok.
Ne még…! Sikít fel szegény jó Anyám
A pap egy halk imádságot morog
Sírnak mind… a hantok hullnak rám.
A sírástól messzi még hull a homok
Távolról… úgy, hogy más ne lássa meg
Egy fának dőlve valaki zokog
Egy lány sirat ott két holt életet.
A regényújságok szerkesztőjét, A Nova lektorát,Tábori Kornélt Budapesten gyűjtötték be. A Rökk Szilárd utcai Rabbi-szeminárium épületében nem volt hajlandó lefeküdni, egyenes derékkal, törökülésből kuporgott egy tanári asztalon. Auschwitzig nem hajtotta le a fejét. Feleségének csodálatos megmeneküléséről a fia, Tábori György, magyar-angol-német szerző és rendező írt sikeres darabot.
Történelem, amelynek kristálygömbjéből még a vajákos Silbiger Boriska sem jósolhatta meg a jövőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése