ÁGAI ADOLF: Porzó tárcza-levelei (1877)
Ágai Adolf, 1887, A Borsszem Jankó karikatúrája
Porzó divatos tárcaíró. Csicseri Bors élclapszerkesztő. A jóságos Forgó bácsi egy gyermekújság gazdája. Ezeknek az írói álneveknek viselője, Ágai Adolf a legkevésbé sem volt hasadt személyiség. Három énje jól megfért egymással.
1877-ben elérkezettnek látta az időt, hogy könyv alakban is kiadja Porzó tárcza-levelei-t. A hírlapi cikkek javát tartalmazó gyűjtemény élénk visszhangot váltott ki. Egyik bírálója, Arany László szerint: "Ágai tárcáit már csak azért is sokan élvezhetik, mert igen sokféle dologról ír. Ő nem művel különösen semmi szakot; nem művész, nem zenekritikus, nem politikus, nem utazó, nem sportsman, nem divat-lovag, de sok otthonossága van mindezekben. Ahol a nyilvános élet egy-egy érdekes mozzanatot nyújthat neki, ő eljut oda, s ahol jelen volt, ott éles szemét nemigen kerüli el valami Érdemei között talán legkiválóbb az, hogy megtalálta a tárcaírásban azt a hangot, amelyen a régóta művelt s igen kifejlett francia könnyebb fajta tárcaírás elevenségével, könnyedségével írhat, de mégis magyarul és magyarosan."
Pedig Ágai (akkor még Rosenzweig) Adolf nem is magyarul, hanem horvátul tanult meg először, Eszék környékén, ahol négyéves koráig lakott. Apja vallásos lengyel zsidó családból származott, az üldözések elől menekült Magyarországra, és 1836-ban, amikor Adolf megszületett, a Bács megyei Jankovácon (Jánoshalmán) volt orvos. A család később Pécelre, majd Nagyabonyba költözött, Ágai itt járt elemibe, itt kezdte meg a középiskolát. Tanult a pesti piaristáknál, a nyolcadik osztályt pedig a nagykőrösi gimnáziumban végezte. Első írói szárnypróbálgatásait Arany János tanár úrnak mutatta meg, véleményét kérve, hogy elküldje-e az egyik balladáját valamelyik folyóiratnak. Élete végéig őrizte a vörös tintás választ: "Bátran, jelent már meg rosszabb vers is ennél!"
Rosenzweig József doktor azonban nem írónak, hanem orvosnak szánta a fiát. (Noha maga is írogatott, Vörösmarty- és Petőfi-verseket fordított héberre, sőt egy magyar nyelvű értekezése is megjelent a tetszhalálról.) Nem volt apelláta, Adolf beiratkozott Bécsben az orvosi egyetemre, amit becsülettel el is végzett. Más kérdés, hogy jobban érezte magát a bécsi magyar hírlapírók között, és cikkeket kezdett küldözgetni a Hölgyfutár-nak, a Vasárnapi Ujság-nak, a Hon-nak és más lapoknak. A pályaválasztás kérdése ezzel el is dőlt.
Porzó a Hon-ban és a Pesti Napló-ban lépett fel tárcaleveleivel, Csicseri Bors a Bolond Miská-ban tűnt fel, Forgó bácsi a Kis Lap című gyermekújságot szerkesztette, ráadásul Ágai a saját nevén is kiadott egy képes irodalmi hetilapot Magyarország és Nagy Világ címmel.
Az igazi huszárvágás azonban a nagyvárosi, "polgárosult" humort megtestesítő élclap létrehozása volt. Ágai Adolf (azaz Csicseri Bors) a Deák-párt megbízásából alapította meg aBorsszem Jankó-t, amelynek első száma 1868. január 5-én került az utcára. Támadták is az ellenzéki lapok, legendák keringtek arról, milyen hatalmas összeggel támogatja a kormány. A vádakat egyrészt a siker cáfolta meg (az előfizetők száma két év alatt hatszázról négyezerre ugrott, és ez már bőven hozott nyereséget), másrészt az élclap csöppet sem bánt kíméletesen a kormánnyal. Ágai következetesen vívta "azt a háborút, amelyet, mióta élek, folytatok a nyegleség, a léhaság, a dölyf és a »virtus« ellen - a magyarság, a lelkiismeret szabadsága s a civilizáció mellett". Ezt a szemléletet fejezték ki a Borsszem Jankó - nem túlzás - zseniális figurái: Mokány Berci, a bárdolatlan vidéki nemes; Mihaszna András, fővárosi m. k. rendőr ("mert röndnek muszáj lennyi!"); Lengenádfalvay Kotlik Zirzabella, a csúnyácska dúskeblű honleány (titokban költőnő); Koroghy Bendő, a tandíjmentes filozopter; Spitzig Iczig, a magyar érzelmű zsidó kispolgár (akinek a fiát már Spitzényi Árpádnak hívják); Titán Laci, az ősgenie; Sanyarú Vendel, a kishivatalnok meg a többiek.
Csicseri Bors tollhegyre tűzte a metropolissá növekvő Budapest sok jellegzetes alakját, és nem véletlen, hogy Porzó legjobb, legfrissebb tárcalevelei a Fővárosi képek ciklus darabjai. Mint Arany László rámutatott: "A gőz és villany mai korszaka, könnyű világforgalmával, iparának ezernyi leleményével, a művészetek közhasználatát megkönnyítő intézményeivel, váratlanul gyorsan szakadt a fejünkre s vitt véghez fővárosunkban egy társadalmi átalakulást... Ím ez áradat tetején lebeg Porzó tárcáinak egyik jelentékeny része."
Az 1877-es könyvben éppoly élvezetes olvasmány a "Kerepesi, Soroksári út és a belőle szerteágazó közök nyirkos tanyáiba" elvezető Budapesti rejtelmek, mint a gazdasszonyok tárlatáról szóló írás. Íme egy kis Ágai-stílustanulmány: "Ma a tárlat nem tüzetesen gazdasszonyi. A konyha és éléskamra dicsőségei, párolt és fojtott, savanyított és cukorba főtt, füstölt és aszalt, sült és főtt csodái a szakácsművészetnek, a nyárs és főzőkanál classicismusa hátrább szorult a salon és a tű remekei elől". A kiállító hölgyeknek ki kellett tenniük magukért, hiszen a királyné látogatását várták.
A fővárosi tárcákból egy csúfondáros kis "sci-fi"-t választottunk. Vajon milyennek képzelte Porzó 2872 Budapestjét?
Budapest ezer év múlva
Budapest a jövőben, képes levelezőlap az 1910-es évekből, Magyar Nemzeti Múzeum
- január 6. Azon sok tervtől, melyekkel Budapestet Európa legelső városai közé akarják föltervezni - a sok ismeretlen utczától, palotától, hídtól s tértől megkábultam. Föltettem magamban, sohasem eszem többé kompótot úgy, hogy a kompót és szám közt üvegfal legyen s nem kívánkozom Men- csikoff minister-féle festett fővárosban lakni (Ágai itt alighanem eltéveszti a nevet, és Potemkin herceg falvaira gondol. A szerk.) addig, míg emberséges háziurak kergetnek föl évnegyedenkint forintról forintra, emeletről emeletre. Minek paprikázzam én fel nyugodt kedélyemet eszményekkel, mikor echauffirozhatom magam így is a kézzelfogható prózával? Minek ez a sok előleg, mikor költhetek a magaméból?
Durczásan tértem haza az új hidak szemléjéről. S ha éppen fényes várost óhajtok, felkapok a vasútra s szaladok amerre visz a gőzparipa.
Fáradtan érkezem meg s a rugalmas ágy nagyon jól esik gémberedett tagjaimnak.
Hajnali öt óra.
De miért ébredek én föl hajnali öt órakor?
Hiszen merő álom vagyok még s szememet dörzsölve megyek le a fogadó kapujába, mely szép téren van. Künn még csöndes minden. Ilyenkor alszanak még Budapesten. Egyszerre azonban minden oldalról harsog föl zene és zaj, mintha száz meg száz katonabanda, távol és közel, indulna ki hadigyakorlatra.
Két szökéssel kívül termek.
Kellemes májusi reggel van, arczomat üde szellő érinti, ezeréves platánok ágai ölelkeznek fölöttem. Fölnézek, alánézek - minden üres és a zene, tempo di marcia, tovább riad, döng és pereg.
- Mi ez? kérdém szinte önkénytelenül.
- Ez a városi riadó, feleli egy csengő női hang tiszta magyarsággal. Ön, úgy látszik, idegen uram. Tudja meg tehát, hogy a község, nem akarván haszon nélkül hevertetni nagy pénzösszegeit, Budapest minden templomtornyában gőz orchestrumot, magyarul zenésztömböt alkalmazott, mely zenésztömbök reggeli öt órától kezdve éjfélig, óránkint a legszebb s legújabb darabokat játsszák. Az, amit most hallott ön, a híres fóka-szinfónia, melynek szerzője a lángelméjű Butolof Vazul, kamcsatkai zeneszerző, kinek mellszobrát ott láthatja ön a huszonnegyedik dalszínházban, hol kizárólag csak muszkául énekelnek.
Rábámultam a beszélőre. Gyönyörű, mintegy tizenkilencz éves lányka volt, vörös bársony kaczukában, fehér uszályos ruhában, fejében kaczér frigiai föveggel, mely a dús barna haj tetejében ült. A kis föveg rubin, gyémánt és smaragd-kövekkel volt ékesítve. Ismerem és szeretem e színeket. Ezek a magyar színek.
- Voltaképp kihez van szerencsém, kisasszony? dadogám.
- Városi kalauz vagyok; számom 18,702, válaszolá a hajadon kifejezésteljes kacsintással, melyből, bár tőbül metszett magyarsággal élt, legott ráismertem a pesti nőre.
- Megérkezése rendőrileg van bejelentve s én vagyok kiküldve ön mellé. A város-tanács ugyanis, hogy az idegenre nézve lehetőleg kellemessé tegye a székvárosban való időzést: 30,000 esküdt hajadont fogadott, kiknek tiszte az idegeneket ingyen kalauzolni Budapesten. Ezáltal oly kérdés oldatott meg, mely már ezer év óta foglalkoztatja a város apáit s a főváros minisz- teriumát.
- Ezer év előtt! bámulék magamban s szemem roppant színlapon akadt meg, melyen ez állt: "Ma, május 12-ikén 2872". Valjon mit játszanak ma? S kimondhatatlan megelégedésemre olvasám : "Bánk bán, szomorújáték 5 fölvonásban. Írta Katona József". Tehát még ezer év múlva is! kiálték fel örömmel. Hanem kissé fájt olvasnom, hogy : "az ódon magyarságból a maiba átfordította Bárányfellegi Üvör." (A látnoki képességű Ágai 1916-ban halt meg. Szinte napra hatvan évvel később volt a bemutatója az Illyés Gyula "átigazította" Bánk bánnak. A szerk.) Mit kontárkodol te Katona velős nyelvébe, te süvölvény! szitkozódtam magamban. Nem kevésbé lepett meg a színlapnak azon része is, melyben írva vagyon, hogy minden fölvonás közben ilyen és amolyan hűsítőket, ételeket és italokat szolgáltatnak teríték- vagy adagszámra. Különösen megzavarodtam azonban, midőn olvasám, hogy a karzati bemenet hat tál és három üveg bor betudásával egy Mátyás-arany. A jövőhéti játékrend is hozzá volt kapcsolva. Kerestem ismerős neveket : Szigetit. Szigligetit, Balázst - senki, senki. Még Dobsát sem láttam, de még Bercziket sem. Hja - ezer év után!
- Nem akar ön reggelizni? kérdé szép kalauzom.
- Később; most egyet sétálni van kedvem. Szeretnék szétnézni kissé az én kedves Pestemben.
- Ön tehát ismeri Pestet? kérdé a lány meglepetéssel.
- Ismerem - azaz nem! Sok, sok évvel ezelőtt jártam egyszer itt. Nagyon megváltozott azóta.
Bánatos tekintetet veték az előttem emelkedő gyönyörű palotákra, az aszfalt-burkolatú utczákra s térekre, az óriás fákra, melyeket már ismertem, mikor még arra nógaták a boulevardistákat, hogy hát ültessék be a Rákost. Ezek a vén fák itt unoka-csemetéi a Rákos ültetvényeinek. Eközben föl- pillanték.
- Úristen ! Mily roppant utcza ez ! Ugyan kérem, meddig terjed?
- Ha légnyomással akarja átfutni: öt percz múlva a túlsó végén lehet. Különben délre a gyors-omnibuszon odaérhet. Az útnak egyszer Váczi-út volt a neve. Most Kazinczy-útnak nevezik.
- S ezek itt kiknek a szobrai? kérdém, hogy rézrozsdás, ódon, kettős szobor mellett haladnánk el.
- Ezek a híres Reitter és Tavaszi, kik halhatatlan érdemeket szereztek a vízvezetékek, ló-vasutak s vágóhidak újjá-szervezése körül. Nekik köszönhetjük a nyolczadik lánczhidat, mely a budai oldallal kapcsolja össze Pestet. Amott látja ön Móricz Pál szobrát, ki a juhokkal való szántást, a czékla-papirost, s a libabőrnek, melyet nyers elődeink még megettek, vassá való átdolgozását s a cserebogár-lisztet, mely a tiszta búzát fölöslegessé tette, honosítá meg Magyarországon. Hogy a Rákos hatalmas folyóvá szaporodott föl, azt tisztára országgyűlési szónoklatainak köszönhetjük.
- Szép, szép, tűnődém. Már az én időmben is sokat ígérő férfiak voltak ezek. Most menjünk odább. Hát ott mit építenek? Micsoda állvány az ott?
- Valami Széchenyinek állítanak ott emléket; mint a hagyomány beszéli, ő volt az első, ki lánczhidat építtetett a Dunán. Csakhogy sohasem sikerül fölállítani a szobrát, mivel mintázata, alighogy készen van, mindig összedől.
- S amaz alak ott borostyánkoszorúval fején? Mi is van a talajkőbe vésve? - "A magyar nemzet czímű hősköltemény szerzőjének a hálás haza 1980." Restelltem azon férfiú nevét kérdezni, kinek itt, száztizenhat évvel születése előtt állítottak emléket, mely már nyolcszázévesnél idősb volt
- Hova megyünk most édesem - izé - mi is a neve?
- Nevem 18,702. Mi nem bírunk névvel s csak számmal ellenőriznek minket. Nincs kedve a metropol-parkban megfordulni?
- Hogyne, hogyne? Menjünk! válaszolám s ismeretlen széles utczákon és téreken át követém kalauzomat, míg egyszerre kétes illatú parádi vízszag csapá meg orromat. - Ez nemde a Király utcza? kérdém.
- Hajdan csakugyan ez volt neve. Ma Rudolf utczának hijják, emlékére azon régi magyar királynak, ki a főváros magyarosodásáért még a tizenkilenczedik század végén annyit tett s maga is egyike volt legjobb magyar íróinknak, akár az azon korbeli svéd király jeles svéd író.
Amerre csak néztem, mindenütt fák és ültetvények díszlettek; csak egy ponton láttam sarat és iszapot, melyben nagy békák uszkáltak. Kérdém, micsoda ronda hely ez?
- Ez az úgynevezett Városligeti tó, melyen 1010 év előtt csónakáztak és korcsolyáztak, de azóta elhagyatott állapotban van, azaz, hogy igazat szóljak: az akkori város-tanács iránti kegyeletből van így meghagyva, melynek kormányzata alatt épült a most laktanyává czélszerűsített Redoűte a Duna-parton.
- Micsoda palotasorok azok ott, le a Rudasfürdőig? Remek építmények, meg kell vallani.
- A követségi paloták. Ah, e tekintetben példát vehetne kormányunk az idegen hatalmasságoktól. Ezek mind díszes palotákkal emelék a magyar birodalmi székváros díszét, míg a kormány 1006 éves fönállása óta egyebet sem tesz, mint hogy a nagyobb magán- és bérházakból egymás-után kisteigerolja a lakókat s maga ül belé. Tekintve, hogy a főváros népességének kétharmada köztisztviselő, ezen nincs ugyan mit csodálkozni. De azért nem kevésbé bosszantó. Távolabb amit lát, az a pénzverő s a nemzeti bank.
- Hol is van a lipótvárosi templom?
- Ah, ön az Eötvös-városrészt érti! A templomot kérdi? Bizony az csak rom. Sohase volt kiépítve egészen. Ezt meg azért hagyták meg ősi állapotában, hogy a főpapok áldozatkészségét hirdesse késő századoknak. Akadt ugyan egy zsidó, ki, mert szemét szúrja, ki akarta építtetni saját költségén. De mert ráfogták, hogy granáriumot belőle csinálni - amire már archi- tekturájánál fogva is oly igen alkalmatos - a templom abbamaradt.
Ezalatt a metropol-parkba értünk, mellyé a hajdani Rákost varázsolák át. A park nagyszerű benyomással volt rám. A városi nyaraló - egy terjedelmes palota kisebbik termében, barna czigánybanda szokott zenélni. De aligha a régiek ivadékai, mert mint beszéli az én 18,702-tőm, pápaszem ül orrukon és kótából húzzák. Egyenest Párisból hozaták őket, mert Magyarországon már nincs zenélő czigány; hazánkban részint diplomacziával, részint tégla- és kazán-gyártással foglalkoznak, mint őseik, kik vályogvetők és üstfoltozók valának. A parkot köröskörül ragyogó ékszer-, szövet- és bútor csarnokok szegék, melyeknek nagy portáljai tárva nyitva voltak, noha belől senkit sem vettünk észre, mert gazda és segédek aludtak még.
- Hát a boltőrök hol vannak? kérdém megütközve
- Boltőrök? Minek? E csarnokok mindegyike oly gépezettel van ellátva, mely azt, ki a tulajdonos távollétében lép át a küszöbön, láthatatlan fogókkal ragadja meg úgy, hogy kiabálni kénytelen, mire az egyetlen szolga, ki a 10,000 bolt őrzésére untig elég, gőzcsizmáival két percz alatt ott terem.
- S a világítást mivel eszközlik? Sehol nem látok gázlámpásokat.
- Gázlámpásokat? Az ég szerelmeért, honnan jő kegyed? Az egész várost villany-nap világítja, mely ezer lábnyi magasban áll egy vasoszlopon a város fölött.
- Ú...úgy, dadogám szégyenkedve. A város, amint látszik, igen nagy és népes.
- Vácz, Hatvan, Pilis és Fehérvár külvárosokkal mintegy tízmillió lakost számlál.
Hallgattam. Mit is szólhattam volna erre? A nyert benyomások agyonzúztak. Gyomromnak félremagyarázhatlan zaklatásai azonban ismét a valóba sodortak.
- Hová, melyik kávéházba menjünk reggelizni?
- Kávéházba? ismétlé kecses duzzogással bájos kalauzom. Tán csak nem akar megsérteni bennünket? Az idegen, ha Pestre kerül, családi körben reggeliz, ebédel és vacsorál; minden család szívesen fogadja s meg volnának sértve, ha fizetni akarna.
Ez az egyetlen ami ős Magyarhont juttatja eszembe, mint amilyen a vasutak előtt volt még. Eközben folytonosan kalauzom oldalán haladtam. Fényes házba léptünk, egy kis szobácskába nyitottunk, s a következő perczben láthatatlan gépezet szelíden emelt föl a második emeletbe, mialatt vidám zene szólt, mely kétségkívül jeladás volt arra nézve, hogy idegen érkezik. Én istenem! Ezer év előtt még a Hungaria-hotelben mind csak tervezték az emelőgépet, anélkül, hogy valaha elkészülhetett volna s ma minden házban van ilyen. Hogy kiléptünk, egy csomóban láttam együtt a szeretetreméltó családot: apát, anyát, két fiút s négy leányt, kik a régi, kedves »isten hozta nálunk!« üdvözlettel fogadtak. Azonnal a reggeliző terembe vezettek s oly dolgokat etettek meg velem, miket sohasem láttam, sohasem hallottam. S én ettem, mint eszik az ember, ha ezer év óta nem evett. Azon kérdésemre, hogy a hölgyek miért vannak utazó toiletteben, azon meglepő választ nyertem, hogy ebéd után kéjvonattal Grönlandba utaznak, megcsodálandók az ottani jáczint-virányt s a legidősb lány vőlegényével, egy fiatal szamojéddal találkozandók, ki a malagai és tokaji szőlő művelését honosítá meg Spitzbergában. A papa szivarral kínált meg s lakásán áthaladva, dolgozószobájába nyitottunk, hol művészien faragott ébenfa-állványon ezüstös föliratokkal díszlő harmincz vagy negyven porczellán szelencze volt egymás mellé állítva.
- Gyógyszerész vagy vegyész ön? kérdém házigazdámat.
- Oh nem, felelé; de én az érzés embere vagyok s míg más pinczébe vagy padlásra rakja őseit, én magam köré gyűjtöm.
- Hogy is tetszett mondani? kérdém oly ostoba képpel, hogy csak az ezer évvel később született magyarnak finom modora nem engedé, hogy a szemem közé nevessen.
- Áldom a jeles dr. Haméleget, viszonzá ünnepélyesen, ki hatszáz év előtt végre kivitte, hogy a temetkezések szűnjenek meg. A sírkertek nem fosztják meg többé a földmívelést ezer meg ezer holdtól, az ipart töménytelen sok nemes fától, hogy a földben engedjék elrothadni a testeket, melyek a léget és vizet ártalmas miazmákkal töltik el. Hatszáz év óta a holttestet vegytanilag bontják szét, a megmaradt bonthatatlan elemeket pedig tetszés szerint réz, ezüst, porczellán vagy arany szelenczékbe teszik el; ezeket aztán légmentesen elzárják, az illető nevét, korát s a halál napját kívül fölírjuk s ily módon a legkisebb szekrényt is családi sírbolttá lehet átváltoztatni.
A vér fejembe tolúlt. Azon gondolat, hogy e perczben tán nem vagyok egyéb, mint maroknyi hamu vagy holmi vegytani, bonthatatlan csapadék: megzavará elmémet. Kirohantam, az utczára értem anélkül, hogy tudnám miképp. Az 18,702 a nyomomban s gyöngéd karjaival akart visszatartóztatni. Kivűl kábító jelenet várt rám. Budapest fölébredt. Az emberek futottak, rohantak, lovagoltak, vágtattak, repültek, mint miriádnyi ázalékféreg egy csöpp mocsárvízben. Gőz-omnibuszok, villany-tevék, társas léghajók, sas- paripák lövelltek föl-alá, czikáztak ide s tova a földön s a levegőben. Utczán és levegőben folytonos összekoczódás. A tornászok kaucsuk-zsákokban ugrottak el fejeink fölött és, mert kezükön jártak, csak körül-lábalhatták ismerőseiket. Óriási árboczokon előfizetési fölhívásokat és olcsó kabátokat lobogtatott a szél, szemben egy három-lóerejű kintorna, gőzerővel recsegteté a höher Pétert, ez ős magyar dalt. Hat fehér szarvassal vontatott hintóban hírneves dr. Fabius Mercurius száguldozta be Budapest utczáit s mögötte egy magasztaló gőzgép üvölté dicsőségét a páratlan gyógyásznak s hatezer szerecsen, pirosban és aranyban, dobolá hatalmas voltát a titkos piluláknak.
Márványból épült lelenczházból, melyen a "tiszta emberiség geniusá- nak" szobra egy kis névtelen budapestit duczolgatott : 2000 újonszületett lelenczkét hoztak ki éppen. Mindegyikök már egy vezérczikket írt a "Hon"-ba. Oly nap volt éppen, melyen államköltségen apákat kerestek számukra s a 2000 szopós mind felém nyújtva ki apró karját, irtóztatón sivíták: "papa, papa!" Szorongásomban egy hatéves tengerészbe kapaszkodom, ki a fiumei magyar tengerész-iskolából kerülvén haza a vakácziókra: két varrólányt vezetett éppen karján a "Megyeri-színházba". Nevetett. Megfordultam, hogy az én kedves 18,702-tőm után nézzek. Ott futott az utcza végén éppen felém s én eléje. Egy gőzvízhordó szamárba ütköztem s az elgázolt. Azonnal ott termett a gyaloghintó, hogy az idegenek kórházába vigyen. Oly jól feküdtem a párnák között - - egy puha kéz simítá meg homlokomat - -
- A fiú van itt kéziratért. Tán föl is kelhetnél már?
- Mit? Hát a gőz-szamár, a kalauz, a ... a ...
Igen ám - a sylvesteri puncs!
Forrás:BudapestFővárosLevéltára
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése