1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2011. április 3., vasárnap

SZÉP ERNŐ:SZINDBÁD


Szindbádról, a tengerészről szeretnék evvel a gyenge pennával néhány kéretlen sort írni; nem az Ezeregyéj veszedelmekben forgolódó hajósáról, se nem a Monte Cristo rejtelmesen üzengető és intézkedő Szindbádjáról, aki kincsekkel rakodott indiai gályákon tünedez fel. Az én Szindbádom a napilapok tárcarovataiban utazgat. a Krúdy Gyula Szindbádja az a magános, melankolikus hajós, aki nem viharos tengereken hánykolódik, nem a csodák és borzalmak tartományai felé evez, hanem a múlt holt vizein kalandoz álomszigetek között, bárkája fehér vitorláját nem tépik a szelek, csak a sóhaj rezegteti, az egész messziről, mint egy búcsút lebegtető patyolatzsebkendő... Szindbád, az emlékek vándora, völgyben legelő városka állomásán száll ki a vonatból, hajnalban recsegő féderes kocsira ül, köpenyegébe burkolózva rázatja magát kanyargós utakon, az álmot dörzsölgeti szeméből és az élet fáradtságát homlokáról, jobbra-balra nézeget csendesen a hűvös vidéken, ahol elmúlt ifjúságát látogatja, elfelejtett, elvesztett házakat, arcokat keres s az utazó Szindbád előtt a cserepes és zsindelyes tetők, tornyocskák, fák széjjelebb mennek, s a kis város kirajzolódik, színesedik szemei előtt, mint a gyerek benyálazott mutatóujja alatt előtünedez a halovány levonós kép. Most kurjongat az első kakas, mintha Szindbádot üdvözölné, a szolgálók sóhajtoznak vackukon, a kézmívesek is felserkennek nyugalmukból a firhangos kis ablakok mögött, csak a diákszálláson marad még meg a boldog, meleg csönd, az egészséges, vidám kosztosok alszanak, hortyognak, a takarót lerúgják magukról álmukban...
Ide utazott és itt kalandoz Szindbád, ahol gyermeksége csilingelt, ifjúsága énekelt, első szerelme muzsikált. Szindbád, a múltak méla utazója felkeresi itten pihenő emléke köveit, a hidat, amely alatt a folyócska átbúvik, a gimnáziumot, amelyben egykor búslakodott és hancúrozott, a tánciskolát, amelyben az ünnepélyes próbabálok lefolytak, a hajdani kvártélyt, a fotográfust, akinek kirakatában a halavány néma arcok sorakoznak, a kocsmát, amelynek udvarán dongnak a kugligolyók, a színkört, amelynek nyaranta rajongója volt, a cukrászdát, ahol szerelmes volt a kisasszonyba s a doktornét, akibe ugyancsak szerelmes volt, és más kislányokat keres, akibe szerelmes volt, akik kerekded, nyugodt asszonyok lettek, és kis pajtásokat, siheder cimborákat, akik egészen elvesztek, eltűntek és mindenféle furcsa embereket, akik udvarolni, inni, kártyázni tanították, meg ablakokat, amelyek alatt éjjeli zenét adott, és mindenféle régi furcsa helyeket, dolgokat, kis közöket, fákat, kerítéseket, melyek kézjegyeit őrzik, ahol kalandjai lezajlottak, ahol ifjúsága eloszlott... Halk tünemények, alig élő fátyolképek, inkább képzelt, mint hallható zenedarabok, a Krúdy Gyula Szindbád-tárcái, élet, amely ott finom, mint az életről való képzelet. Az a csodálatos, festhetetlen szín van Szindbád történetein, amely a régi fotográfiákon teszi nemesebbé az arcokat, amely ócska tükrökre lehel, megőrzött selymeket, illatosít, antik ékszerek köveit teszi gyöngédekké és bánatosakká. Ahogy Szindbád mesél, gyengédebb és érzékenyebb a muzsikás cigányok üveghangjainál, az ember régi hangszereket képzel, clavecint vagy viole de Gambe-ot. A Szindbád-tárcák harmadik-negyedik sorában már érezned kell azt a bánatos s mégis könnyű, illatos mélaságot, amely olyan nekem, mint mikor az erdőben halkan elered az eső. Félek, hogy a leheletemmel elfúvom a betűket, mikor Krúdy tárcáit olvasom, nem, a szívembe szívtam a kis betűket, sorokat, hiszen én vagyok ez, énrólam szól, nekem írta. Odaadó elfogultsággal hallgatom Szindbádot, ha mesél, két karomon könyökölök az asztalnál szemben véle, a csöndes vendéglőben éjszaka egy üveg bor mellett. Rokon szívvel figyelek csendes beszédére s bánatos tűnődéssel nézek ifjan őszülő szép fejére, amelyet egy kicsit félrehajt, szemébe, melyből okosság és bánat tekintenek ki, mint két nőtestvér az ablakból.
 Szép Ernő

Krúdy Gyula Szindbád-történetei ITT

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése