Előszó
*
Egy darab ittfelejtett mult...
Agyonnyomott, besüppedt, copfos tetejű házak aprók, tarkák és régiek, amelyek fölött álmokat keltegetve jár a hold. Olyan az egész, mint egy régi fametszet, csak a kép sarkából hiányzanak a naív betűk: BVDA, ANNO 1820.
Lenn, a Három Arany Kacsa-utca végén álmosan himbálódzik a falból kikönyöklő vastartóraakasztott olajlámpás. Egy kis zöldkapus ház előtt, a kerítésen áthajló fáról halk koppanással esik le olykor egy szem fekete szeder. Az ódon török hárem ablaktalan kőfala komoran mered bele a nyári ég mély kékjébe s valahol a harmadik utcában egy kutya ugatja a holdat. Szűk, görbe sikátorok, a legtöbbjére ablak alig nyílik, csak alacsony, kőpárkányos kapu, amelyen még ott rozsdásodik a kopogtató karikája, zeg-zugos utcák, lefelé futó lépcsősorral s a kerekre koptatott kövek közt barátságosan ütöget elő a csalán, a lapátfű és a keserűlapú.
Itt-ott egy bástyafal támasztó oszlopa ugrik ki a félöles utca közepére s mögötte, az alacsony deszkapalánkon túl, fehér holdfényben úszik a kert, a vadpiszkebokor, az ereszhez támasztott létra és a kutyaház.
Itt mindenki alszik most, nyugodtan, láz nélkül, nem félve a holnaptól.
Egy házból kihallatszik az éles, csengő óraütés: egy, kettő, három, négy...
Tizenegy óra.
Egy hálósipkás öreg polgár talán most fordul a másik oldalára, míg valamelyik Májer kisasszony szalagos párnájára könyökölve nézi a holdvilágos ablak négyszögét, mintha várná, hogy odakinn mikor kezdi rá egy érzelmes, szép, meleg bariton:
Álltam ablakid alatt...
A görögök utcáján már nem égnek a lámpák. Apró, öreges léptekkel jön fölfelé valaki a visszhangos macskaköveken. Lassan előrehajolva közeledik, már látszik kezében a gombosvégű sétabot s alacsony, lehajtott gallérja alatt a fehér ingmellre boruló papillon.
- Kudnám, - mondja csendesen, miközben előkeresi zsebéből az ijesztő kapukulcsot s szuszogva lépeget föl az ajtóhoz vezető lépcsőkön. Azután eltűnik és megint csend lesz. Furcsa, szinte érthetetlen világ ez, de szép és álmokat ébresztő. A nagyapáink kora él itt a kovácsolt vaskosaras ablakú házakban, a fiókos almáriumok, halkhangú spinétek és ovális képek között. S a kontraszt úgy kinálkozik, mint egy Rembrandt-képen a komor bitumeből
kicsendülő aranyos fénycsomók, csak egy pillantást kell vetni az utca elejére, a török terrász felé. Alig öt percnyire innen csillog a Duna s benne a pesti oldal szelíd ívben hajló lámpasora:
azon túl a legraffináltabb élet folyik. Ott börzespekulációkkal, esztétikával, dekadens szerelmekkel, a pénz lázával törődnek az emberek, Rabindranath Tagoreról és Ady Endréről beszélnek, Strauss Richardot hallgatják és az albániai táviratokat olvassák; írók, uzsorások, grófok, stréberek, jóllakottak és éhesek, milliomosok és szocialisták, összevegyülve népséggel és katonasággal, zavaros, nyughatatlan káoszban gomolyognak, tülekednek és hullámzanak, itt
pedig a Kék ördögben gitár mellett énekli valaki Csokonai ábrándos dalát Tihanynak riadó leányáról s az üvegbúrás kerti gyertyatartók körül mosolygó kövér polgárok József császárról mondanak csintalan anekdótákat, békésen csendítvén össze poharaikat.
Följebb, a Csend-utca felé langyos szél kerekedik, illatot hozva egy megkésett hársról. A füves domboldalban tücsök szól s a hold lenn jár a fák ágai között, mint egy majálisról ittfelejtett sárga lampion.
Az egyik sarokházból még világosság szűrődik ki.
Schrammel-zene és vidám nevetés.
Ez itt a Fekete remete vagy a Három víg szőlőkapás vagy amit akartok, de mindenesetre olyan hely, ahol félliternél több muskotályt még nem ivott halandó egyszerre. Nem ad többet a kocsmáros még Hornyák miniszteri tanácsos úrnak sem, aki pedig a tulajdon sógora.
- Másnak is kell, - mondja határozottan és csettint egyet a nyelvével.
A másik Májer viszont a vacsora rendelésénél szokott szót emelni:
- Három natúrszelet? Mit, elég lesz kettő is hármuknak, - s nem is várva a választ, már elkocog.
És egy negyedóra múlva a natúrszelettel együtt kisül az is, hogy Herr Májernek csakugyan igaza volt. A szeleteken új királyságot alapíthatna Nikita.
Néhol lyányok is vannak. Nem leányok, még kevésbé lányok, de lyányok, Májer úr lyányai. Szeplősek, szőkék és szentimentálisak. Igénytelenek, de kedvesek. A ruhájuk tele van szalaggal és lehetetlen csipkével, gyűlölik Pestet, „azt az utálatos bűnfészket” és könnyes szemmel, kipirulva tudják citálni Puskint, a Bérczy Károly gyönyörű, antik zengésű nyelvén:
Tavasz, te szerelem idénye.
Jöttöd mi bánatos nekem!
Mi felhullámzó érzeménybe
Szorul el sóvár kebelem...
A férjhezmenésről úgy beszélnek, mint a rántottcsirke készítéséről s ha nagyon szépen megkéred őket, még koccintanak is. De csak egy kortyot, - mondják elpirulva és akkor is aggodalmasan pillantanak át a másik asztalhoz, ahol apa a báróval ostáblát játszik. Mert a báró is
idejár. A báró, aki résztvett a szabadságharcban, - amennyiben azon az éjszakán született, amikor Görgey honvédei lábtókkal kapaszkodtak fel Budavár bástyáira, - de aki még mindig hódító jelenség, kecsegeorrú cipőjében, kockás Podmaniczky-nadrágjában és széles zsinórra kötött monoklijával, mikor rosszalólag csóválja meg a fejét:
- Mavgitka, Mavgitka, maga máv megint kacévkodik velem.
Ez a Margitka különben az, aki legjobban gyűlöli azokat a dámákat, ott, odaát.
- Micsoda puccott visznek és milyen rafinérozottak, - mondja megbotránkozva és valljuk be: egy kicsit irígykedve.
És ilyenkor rendesen egy sóhajtás következik.
Éjfélkor azonban már itt is eloltják a lámpákat.
Kinn az utcán, az összeboruló fák árnyékában alszanak az apró, tarka házak. Itt-ott egy macska fut végig a kerítés tetején.
Mindenki alszik, még az öreg Vendel is, aki télen lámpással szokta lekísérni a vendégeket a Három kádárokból a hídig.
S míg csendesen bandukolok lefelé a Hadnagy-utca kongó kövein, kissé elszomorodva gondolok rá, hogy nemsokára vége lesz itt mindennek, muskotálybornak, romantikának és tücsökmuzsikának. Átjön ide is a budapesti barbár, csákányt fog ezekre az apró, csupa stílus házakra és agyonüti Biedermeyer urat. Amerikai körutakat épít a Tabánból, beülteti kétoldalt gipszből és hózentrágerből összekomponált utálatos bérkaszárnyákkal, házmesterekkel, poloskákkal és egyéb kultúrintézménnyel s tíz év múlva itt, ezen a helyen, ahol most majd kitörtem a lábam, rendőr fog állani egy ragyogó ívlámpa alatt és fölírja gyors menésért a 107. számú autótaxit. És én ekkép a jövőbe gyönyörödvén, mégsem tudok örülni a nagyszerű perspektívának, bár szeretem a kultúrát, leszámítva a mozit és a fonográfot, mert hát minek ide kéremszépen rendőr, bérház és villanylámpa, mikor itt nincs se tolvaj, se olyan öngyilkos, aki emeletről kívánja a halált, ellenben van egy olyan kultúrhistóriai múzeum, amilyennek párját még a fiúmei ó-városban sem találjuk meg. Mert ódon, furcsa ritkaságok gyüjteménye, kedves, szimpátikus emlékek tanyája az egész régi Buda.
Egy darab ittfelejtett mult...
Budapest, 1914. július hó.
K. A.
A könyv Tabánról készült illusztrációi ITT
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése