TÜKÖRBE NÉZVE...

Ez az egész blog anyámról és nagyapámról szól, arról a korról , melyben éltek, emlékeimről, megfakult családi fotóalbumainkról. Hadd álljon itt egy alig oldalnyi megemlékezés apámról is, abból az alkalomból, hogy ezt a róla írott kis novellámat  az idei könyvhéten   Szó-kincs  címmel megjelenő novelláskötetbe beválogatták.



Ül a kisöreg rezzenéstelen arccal a fényes tükörfal előtt,egy fémvázas
karosszékben,zöldellő virágok között,nyitott gallérú kockás rövidujjas
ingben,pincérfekete nadrágban, lábait összezárva néz mereven előre
a büfépulton át a semmibe.Őszes bozontú szemöldöke alól néz réveteg
acélszürke pillantással, nem tekintve se jobbra ,s e balra. Pedig a
bisztróban van némi forgalom, Herszonisszos főutcájáról betéved
egy-egy éhes, szomjas túrista.
A főnök, jó ötvenes , lenyalt hajú, kopaszodó férfi kopottszürke
nadrágban, kitaposott fekete cipőben csoszog fel-alá, míg az alkalmazott
kímért lassú mozdulatokkal szolgálja ki a kedves vevőt. Az utcáról
beömlik a fény, behallik a járókelők zsivaja, autók, motorok robognak el
az üzlet előtt, de a kisöreg csak ül mozdulatlanul, mint aki tudomást sem
vesz a külvilágról.Talán ifjúságára gondol, lepereg előtte élete,talán a
haláltól fél, ami még előtte van. Némán eszem a giroszt,kezem megáll a
levegőben, apám jut eszembe.

Apám még fiatalon 1938-ban saját hentesüzlete előtt (középen) két segeddel


           Egy mentőautóban robogtunk a Vas utcai kórház felé, a hordágyon fekve
rám nézett hideg,acélszürke szemével és kinyújtott mutatóujjával rám bökött -
          -Megölsz fiam, meglátod, megölsz !
A kórterem ajtajából visszanéztem, tekintetünk még egyszer-utoljára-találkozott.
            Szemében félelem és szemrehányás volt.
Másnap reggel indultunk volna a kórházba, de hétkor váratlanul megcsörrent a telefon. Apu meghalt -alig tudtam kinyög ni a pár szót, nehéz volt felfogni is,hogy nincs többé.
           Reggel még felébredt, leszidta a nővéreket, káromkodott egy sort,
majd szép csendesen elaludt. Elfogyott a szendvics,sörömet is megittam, felállok a székből. A kisöreg, mint aki álomból ébred, lassan felémfordul, rám néz átható acélszürke szemével szótlanul.
            Nagyon ritkán borotválkozom, az is inkább csak fazonigazítás
őszülő szakállamon, de ha belenézek a tükörbe, egyre többször mered rám apám acélszürke tekintete, mozdulataimban felismerem az ő gesztusait, arcomra kiülnek félelmei az ismeretlen jövőtől, megrettent a közelgő halál, a mentő szirénája.
             Kilépek a bisztró ajtaján, megcsap a beömlő fény, autók, motorok
zaja. Az automata üvegajtó zajtalanul összezárul mögöttem és elnyeli a kisöreg néma, acélszürke tekintetét.
Nagy levegőt veszek, körbenézve, talán van még némi időm.

                       Kisöreg a bisztróból Hersinissosban, Kréta szigetén