HAEFFNER JENŐ :HOLDVILÁG UTCA

TABÁNI LÉPCSŐ(ISMERETLEN FESTŐ -ZICH SZIGNÓVAL)

TISZTELGÉS ŐZE LAJOSNAK

                           Emlékkő tiszteleg Őze Lajosnak

Őze Lajos, ahogy magát névkártyáján is titulálta, színjátékos volt. Posztumuszként kapott Kossuth-díjat, 25 éve, 1984. október 21-én, 49 éves korában távozott. Emlékére a civilszféra adományaiból és segítségével avattak most emlékkövet, a művész özvegye, Őze Lajosné Thoma Ildikó és fia, Őze Áron jelenlétében, akik az összefogás élére álltak. Az Első Magyar Versszínház, a Magyar Versmondók Egyesülete és a Magyar Szín-Játékos Szövetség képviseletében Rékai Nándor köszöntötte az emlékezőket. Rövid beszédében egy anekdotát mesélt arról, amikor Őze és Latinovits együtt sétáltak a Margit-szigeten, és Latinovits kérte, hogy barátja mondjon neki egy verset. Őze Ady Endre Az ős Kajánját mondta el, amit a színészkirály egy forinttal jutalmazott. Később az érmét kettévágták és életük végéig maguknál tartották, barátságuk és egymás iránti tiszteletük jeléül. Rékai Nándor Ady Endre Imádság háború után című versével tisztelgett a színjátékos előtt. Az emlékezők fát ültettek a kő mellé, oda, ahol Őze Lajos annak idején a szerepeit tanulta.

Az Őze-kő története - Őze Lajosné Thoma Ildikó tollából:

Történt, hogy az évek óta a Tabánban együtt kutyáinkat sétáltató, immár bátran mondhatom barátaimmal - vagyunk vagy harmincan - 2009 nyár közepe táján megörültünk annak, hogy legalább a fenti játszótérre a Főkert a régi kút helyén újabb, működő vízcsapot állított. És mint általában, magunkénak érezvén az egész Tabánt, ez alkalommal is „besegítettünk" az új kút környezetének rendbetételébe. Egy ilyen alkalommal kiböktem: „különben is, nekem azért kedves ez a hely, mert Lali a régi kút melletti padok egyikére jött ki a szerepeit tanulni, ha nagy volt otthon a zsivaj körülötte." 

Csak ennyit mondtam. 

Eltelt egy kis idő, és „kézen közön" tudomásomra jutott, hogy közülünk egy, (Pogi, majd Tinta kutya gazdája) Bedécs Kristóf iparművész, Őze- és főleg Ötödik pecsét-mániás, fejébe vette, hogy ide, egy nagy követ kéne állítani ennek emlékére. És talált is egy szentendrei kőfaragót, Papp Lajost, akinél kiválasztott egyet. Beszélgetvén vele kiderült, mire kéne a kő. 

Láss csodát: Papp Lajos erre rögtön leszállította a kő árát, ingyen szállítással (Szentendréről!) 

És a további csoda: a tabáni kutyások, és aztán mások, akik csak hallottak erről, ma, a gazdasági válság idején, legkülönbözőbb szintű anyagi és kulturális állapotuktól függetlenül, és anélkül, hogy akár az adójukból levonhassák, gondolkodás nélkül rábólintottak, és a név nélkül kiosztott borítékokból kivétel nélkül mindenki kért, hogy beletegye hozzájárulását. 

És úgy látszik, a szép gondolatok is terjedhetnek ugyanúgy, mint holmi fertőző betegség: szemérmesen, vagy csak úgy, juttatott, nem is kicsi összeget, hogy hozzájárulhasson. Pedig nincs is kutyája, nem is itt lakik, nem is érzi a Tabánt saját szűkebb pátriájának... ez nem csoda?

Bedécs Kristóf vállalta az adminisztratív intézni valókat is (helyfoglalási engedély) a hatóságoknál, akikhez csupán ezért szándékoznak fordulni, semmi másért. 

Mindez tőlem függetlenül történik. 

Amibe végül is bevontak, csupán annyi, hogy megismerhettem azt az embert, aki a követ (majd' egy tonna!) adja, rábólintottam a kőre, és véleményemet kérték, mi legyen ráírva. 

Tőlem nem hajlandók anyagi támogatást sem elfogadni.

De éppen ezért, az ú.n. kőavatás sem lesz hivatalos közeggel körülvett, hivatalos esemény. 

Azt sem tudni, lesz-e beszéd, és ha lesz, ki fogja tartani. Ha lesz is, „tartani" nem fogja senki. 

Már hogyan is lehetne másképp, olyan emberre gondolva, aki szakmájában profi volt, emberségében esendő. De tiszta. Akinek a „hivatalos közeg"-ről, még ha az állami-díj is, csak annyi jutott eszébe: „felülről dobja, és vagy hülyét, vagy ártatlant talál..."

KOSZTOLÁNYI KANN GYULA

HUMOR ANNO 1930( A PESTI HIRLAP VASÁRNAPI MELLÉKLETE 1930

A HALDOKLÓ TABÁN(Cikk a Pesti Hírlap Képes Vasárnapja c folyóiratból9

(

Nem tudom, kit takar a (g.i.) szigno, mindenesetre sok zagyvaságot összehordott a fenti cikkben .A Fehérkereszt  a Batthyány téren  a Vörös Sün  a várban voltak, csakúgy ,mint a Szentháromság -tér. A cikk legfőbb kisugárzása , hogy 1930-ban már igencsak napirenden volt a Tabán lebontása , az érintettek is meg a közvélemény is várta a végleges  bontási döntést, hiszen ekkorra már az önkormányzat szinte valamennyi épületet  megvette ,kisajátította .  A legtöbbet még a század elején 1902-1909 között , majd 1915-18 között, összesen 634 ingatlant.  A székesfőváros közgyűlése 1879-1932 között 614 esetben tárgyalta a Tabán részleges ill.teljes bontását, míg végül ténylegesen sor került rá.

(Forrás:Dr Schuler Dezső: Adatok a Tabán történetéhez és rendezéséhez 1934)

KŐMŰVES UTCA

Történt mindez 1933 nyarán ,mikor a Tabán  még állt düledező falaival , roskatag házaival, még élt nagyapám is ,be -betérve egy kisfröccsre Havas kocsmába a Hadnagy utcában, vagy a Mélypincébe Poldi bácsihoz a Görog utca sarkán , anyám 21 éves volt , csak egy év múlva találkozott apámmal és élt még Krúdy Gyula is , hogy megalkossa utolsó remekeit.

   A cikk írójának tévedése: a volt Fehérkereszt Fogadó épülete a Batthyány téren, a Vizivárosban
kassius

HAVAS JÓZSEF KOCSMÁJA

Több mint  érdekes a  "fortepan.hu" oldal a neten, rengeteg amatőr fotó van rajta, érdemes böngészni benne.
Így találtam rá egy gyanúsan Tabánra hajazó fotóra, rögtön a Hadnagy utca jutott eszembe . Persze semmi aláírás , csak egy info , hogy a kép kb 1933-ban készült, eredetije Kurutz Mártoné, aki az MTV filmarchívumában is tevékenykedik és állítólag mindent tud a múlt század elejei filmekről . A Tabán Műzeum fotóit átfutva kaphatunk támpontokat. No nézzük:

A Tabán archívum képe aHadnagy utca 25-ről megegyezik a felső kép baloldali házával , agázlámpa a falikarral is stimmel , meg a tetőablakok is.

                                  Ez is a Hadnagy utca 25 , más szögből , jól látszik a gázlámpa

A képen középen a Hadnagy utca 25  a falikarral, előtte a világos ház a 23-as szám a végén jól látszik a kiugrás , ami az első fotón a vendéglő bejárat mellett van.

Végső bizonyíték a Lenkei féle Tabán térkép kinagyított részlete:a Hadnagy utca 23-nál jól látszik a házsík kiugrása. Havas József vendéglője immár bizonyosan a Tabánban  a Hadnagy utca 23-ban volt

A kocsmát eredetileg a "Vén szederfához" néven ismerték és szerették a tabániak. Akkori tulajdonosa Marada József

Zórád Ernő: A VÉN SZEDERFÁHOZ(Marada József vendéglője a Hadnagy utcában)

kassius

DÉNES ZSÓFIA RIPORTJA KRÚDY GYULÁVAL 1927

Négyszemközt - Krúdy Gyula Az ötvenéves Krúdy az ötvenéves Bródy Sándorról Margitszigeti nagy hársfa alatt találkozom Krúdy Gyulával - ahogy ő mondaná, K. Gy. úrral. A gyérült lombon keresztül megsokasodott a napjáték, aranypászták között ülünk és őrizzük a szeptemberi délelőttöt. Semmi sem illik jobban e világon K. Gy. úrhoz, mint ez az ünnepi Margitsziget, amely itt és most tüntet a csendjével, rnintha valóban lakatlan és járatlan volna, s amely a költő tiszteletére mintha felöltözött volna a múlt és a jelen letagadhatatlan romantikájába, de annyi intelligenciával, bájjal, művésziességgel és esprit-vet, mint egy Krúdy Gyula-regény...

Ha jól látom és hallom, még a kis csúfondáros kacajok, a felhődző vitriolpermetezések s a vérig sercentő, tűhegynyi kavicsok sem hiányoznak a bokrok mögül, a rózsák feje körül s a bársonyos fövennyel behintett sétaútról... Ezen a szimbolikus padon nagy valósággal ül Krúdy Gyula úr és negyven esztendő óta mindig egy kicsit fáradt fejét most is oldalt horgasztja, s egy képzelt sarokból néz reám; nem egészen csigaházból, de mindenesetre, a szenzitív ember bástyája mögül. Tavasszal nagybeteg beteg volt, de mióta orvosa, a »vörös Lévy«, keményen rászólt, hogy ez nem járja, azóta nagyon iparkodott az eredménnyel, és íme most kitűnő eredménnyel sütkérezik az őszi napon. Arca barnapiros, szeme friss, változatlanul az az okos és különös dióbarna szem, amelynek éberségét még a ki nem mondott szó és a meg nem tett mozdulat sem- játszhatja ki... - Gyula bátyám - mondom - ha jól tudom, ezidén, október 21-én lesz félszázadik születésnapja. Tán szabad azt mondanom, hogy ez jubiláris év. Van olyan munkája, amin különösebb kedvvel, a maga örömére dolgozik ebben az ünnepi évben? - Van - feleli Krúdy - Bródy Sándor életrajza. De nem volna teljes, ha csak így mondanám: a magam örömére írom; hanem így kell mondanom: a magam biztatására is. Mert engem manapság éppen az a Bródy vonz, akit ötvenéves korában legjobb honinak láttam és legünnepeltebb írónak ísmertem. Olyan a pillanatnyi elhallgatása, mint a megkezdett melódiába tartozó ütem. A balkéz moll akkordja. S azután: - Érdekes írójelenség volt Bródy Sándor. Lisznyai Kálmán óta, aki az ötvenes és hatvanas években cifraszűrben bomladírozta végig az országot, sarkantyús csízmában és fokossal táncolt s ezenkívül palóc dalokat írt és énekelt: semmiféle költő vagy író nem volt olyan népszerű, mint Bródy Sándor. Holott ő nem táncolt, hanem népszerűsége fénykorában szép szavakkal és könyvekkel hódította az országot. Mindig megvolt a maga speciális közönsége: Elsősorban a pesti asszonykák, az úgynevezett meg nem értett asszonyok, akik tulajdonképpen kalandnak nézték az életet; de vidéken is ugyanezek a nők, Bovaryné-fajták, akik nem találják meg lelkük egyensúlyát a vidéki atmoszférában és új élet után vágyódnak. Az új élet útjait, lehetőségeit nyitogatta előttük Bródy Sándor, meglibbentette előttük a boldog asszonyi karrier hét fátyolát... Cigarettára gyújt Krúdy Gyula. Kihúzza magát, hátradől a padon, és mozdulatlanul néz fel a lombkoronába, honnét a sárga napsugár-húrok lefelé feszülnek. Nem mondja ki, amit gondol, de arcát rózsásítja a gondolat: - Az ő húsból és vérből való asszonyai, vagy azok húgai, voltak az én fiatalságomban az asszonyaim... S íme, a gondolat hídján át szavak partjára érünk: - Húszéves voltam, amikor - megismerkedtem vele. Pesten volt, jobban mondva Budán, sőt Budafokon, a Kutyavillában. Nagyon elhagyatott csárda volt akkoriban még a Kutyavilla s én valószínűleg szerelmi bánatomban vetődtem egy nyári délután egyedül oda. Akkoriban örököltem apámtól, gavallérjelölt voltam (ahogyan más ügyvédjelölt) és írni is akkortájt kezdtem komolyabban. A csárdában Bródy Sándor mulatott Fenyő Sándor, a »Magyar Hírlap« akkori felelős szerkesztője társaságában, két szép és fiatal színinövendékkel. Ezt a két szemrevaló leányt Sándor »úszni« tanította. Estefelé volt, bementek a vízbe... Én is. Nagyon összebarátkoztunk és hajnalban már együtt jöttünk Pestre fiákeron. Négyen a hátsó ülésen és Fenyő Sándor a bakon... Egy-két szippantás, eldobja a cigarettát. - Még ma sem ismerik Bródy Sándor alakját, pedig már nem ismerhetik. Nemcsak háború előtti, hanem századvégi gavallér volt, aki tulajdonképpen sohasem tudott korában elhelyezkedni. Rettentően és meglepően intelligens volt, bár műveletlennek szerette magát feltűntetni. Elzsidósodott intellektuelek között élt bohémes, cigányos, nyugtalan életet, ezt ő utána nem csinálta többet senki végig, mert az emberek elsavanyodtak ahhoz, hogy íróik bohém életet élhessenek. A háború előtti intelligencia (amely későbbi éveiben Adyt is hozta a század elején kezdett érdeklődni Bródy Sándor iránt, akit némelyek tehetségtelen írónak mondottak, holott nem volt az, s akit a maga korában újszerűnek kellett tekinteni. Valóban, a békésgyulai ügyvédi írnok határozottan új színeket és meglátásokat hozott, úgy az elbeszéléseiben, regényeiben és színdarabjaiban, mint eredeti életmódjában. Életmódja igen tehetséges volt, bár mindig szerencsétlen embernek tartotta magát sorsában, szerelmeiben - s egy alkalommal (ahogy az ismeretes egy Bécs melletti fürdőhelyen romantikusan szíven lőtte magát. Ő maga úgy tartotta, hogy sohasem volt jóformán egyetlen boldog perce s ezért látta groteszk szempontból az emberek életet s ugyanezért mondott annyi rosszat barátaira és ellenségeire, hogy megjegyzései valósággal hírhedté váltak... - Legjobban szerettem - folytatja Krúdy - »Don Quijote kisasszony« című regényét. Ezt tartom olyan írásnak, amelyben - egy nő alakján keresztül - legjobban kifejezte azt, amit ő magáról gondolt. Ilyen Don Quijote volt ő akkor is, amikor a régi »Magyar Hírlap«-tól megbízást kapott, hogy utazzék le az Emke-bálra Kolozsvárra s arról tudósítást írjon lapjának. A tudósítás meg is jelent, de Bródy egy szál frakkban két esztendeig maradt Kolozsvárott... Utolsó éveiről és haláláról ne beszéljünk - az szomorú volt. Nekem azt mondta, nem hiszi el, hogy szívbajos, mert egyszer már keresztüllőtte a szívét, hát, ha a golyó nem ölte meg, csak nem öli meg a szívbillentyű-tágulás... Neki is, mint nekem, a »vörös Lévy« (ismeri, ugyebár: Lévy Lajos doktor) volt a legjobb embere - az egyetlen, aki előtt komolyan nyilatkozott. Csak őt tartotta az egész világon okosabbnak önmagánál... - Respektálom - mondom - hogy nem akar Bródy Sándor utolsó éveiről beszélni - az ember ne idézgesse az amúgy is jelentkező melankóliát - de mégis engedje meg, hogy megmutassam Sándor bácsi egyik kiadatlan versét, amelyet már betegen, három évvel a halála előtt irt. Fiatal leány emlékkönyvébe írta ezeket a sorokat: Csillag Olgának, kedves kis vérségemnek, azaz hitsorsosomnak, aki velem együtt Jeruzsálemből jött. (csakhogy én sokkal régebben. És én már elmenőben is vagyok a nevezetes makkeba barlangba, Ábrahám kebelére. Jó öreg hely, de mégis csak jobb volna egy fiatalon nyugtatni ősz fejemet. De sajna, ezt már nem lehet.) Ó gyönyörű lehetetlenségek, ó csak tegnap feljött jeruzsálemi csillag! Mert hogy elmúlt rólam a fiatalság, szeretném a szegény, öreg, beteg fejemet Salamon templomának megmaradt sziklafalába verni és ordítani: sehotónu! Bródy Sándor, volt magyar költő. Szanatóriumban, Badenban 1921. A papírlap ott marad Krúdy Gyula kezében. Nem szeret megindulni, de azért túl sebesen mondja: - Ez szép, nagyon szép. És őszinte. És megint csak nézi a papírlapot. - Ezt ne csak nekem mutassa meg - mondja azután - ezt írja ki az interjúba. Lassan, elgondolkodva még hozzáteszi: - Én a Bródy Sándor-életrajzon csak olyan napokon dolgozom, amikor kedvem van a munkához. Már több mint a fele kész. Az igazi dolgok nem fognak újságban megjelenni. Bizonyos emberi megvilágításokat nem bír el a rotációspapír. És nekem róla ilyen mondanivalóim is vannak. Dénes Zsófia                                                                forrás: Literatura, 1927. október

Újabb Tibai-Takács képek Tabánról

Tibai -Takács János jellegzetes stílusjegyeivel ....

Tibai. Takácsnak tulajdonított kép első ránézésre nem az ő ecsetkezelésére vall

Olvasóink küldték

Szabó Zsolt olvasónk küldte ezt a hangulatos képet a Holdvilág utcáról 1928-ból. A festőt sajnos nem ismerem,adatot sem találtam róla.Kérem , írjon a kassius@citromail.hu címemre, hogy a 2011 évi virtuális
Tabán -naptárt köszönetképpen elküldhessem.Kedvességét ezúton is köszönöm


A Holdviág utcáról összegyüjtött festmények ,grafikák száma így ismét gyarapodott eggyel, most már  negyvenhatot tekinthetnek meg a TABÁN GALÉRIA tárlatán. Ugyanott látható a Tabánról összegyüjtött
valamennyi kép is


                                                                                                                           kassius

EGY TABÁN-KÉP TÖRTÉNETE

Töprengés a műgyűjtés és műmeghatározás nehézségein - Simon György János Tabán című képe kapcsán

Matits Ferenconline hír, 2007.09.18

A műgyűjtés — függetlenül attól, hogy állami-e, vagy magán — évszázadok óta szembetalálja magát azzal a problémával, hogy — amennyiben nem az alkotóművésztől szerzeményezünk — miként lehet biztonsággal megállapítani egy-egy mű alkotóját. Az azonosítás a művészettörténeti kutatás egyik legérdekesebb feladata, amely a tudományos alaposságon kívül kép- és adattárak anyagai, számos szakkönyv, így többek között monogramlexikonok, kiállítási és aukciós katalógusok, indexek használatát feltételezi, továbbá restaurátori segédlet, optikai, számítástechnikai műszaki eszközök bevonását, valamint stílusjegyeket felismerő műérzéket és ebben szerzett gyakorlatot, némi beleérzőképességet, továbbá sok türelmet és még több szerencsét igényel.

Mivel egy képzőművészeti produktum forgalmi értékét — rendszerint függetlenül az ábrázolás tárgyától és kivitelétől — mértékadóan befolyásolja, hogy kinek a neve alatt szerepel, nem újkeletű dolog, hogy fogyatékos jellemű egyének — mint megrendelők vagy végrehajtók — nyereségvágytól vezérelve évszázadok óta hamisítással zavarják és vezetik tévvágányra a műveket alkotókhoz rendelő kutatók magasztos munkáját.
A tulajdonos azon elvárása, hogy pénzéért növekvő értékkel rendelkező műtárgya legyen — magától értetődő. A gyűjtő vagy a gyűjtemények gondnoka, kurátora arról az alkotásról, amely a tulajdonába került vagy kezelésére bízatott, szeretne minél többet megtudni. Egy képzőművészeti műről összeállított pozitív tartalmú dokumentáció vagy szakvélemény a tulajdonos biztonságérzetén túl egyben értéknövelő funkciót is betölt. A tudományos alapossággal feltárt művek, főleg ha mint lakberendezési tárgyak is megállják helyüket, mindenkor szívesen látottak a műkereskedelemben, ahol a különböző galériák és aukciósházak kiállításaikkal és árveréseikkel értékteremtő tényezőkké válhatnak. A műkincspiac befektetésre szakosodott közönsége, illetve a műgyűjtők és műbarátok, a művészet iránt érdeklődők valamennyien szívesen tájékozódnak az aukciós katalógusokban közölt tanulmányokból, illetve a műkereskedelemmel foglalkozó kiadványokból és cikkekből, hiszen az így nyert információk naprakész, piaci értékrenddel bírnak. Itt jegyzem meg, hogy a rendszerint lassabban kialakuló, tudományos alapozottságú múzeumi szemlélet olykor nincs összhangban a műkereskedelemben kialakult értékviszonyokkal, de a tapasztalat azt mutatja: csupán idő kérdése, hogy e két pólus egymásrahatásának eredményeként mikor teremtődik konszenzus egy-egy mű piaci és muzeális értéket egyaránt tükröző valőrjét illetően.

      

Régebbi korok műalkotásainak vizsgálata esetén a művészettörténeti kutatás az aláírással nem rendelkező művet igen körültekintő módon próbálja szerzőhöz juttatni. Először a kort, az iskolát, a műhelyt határolják be, és ha a korabeli írások, visszaemlékezések, útleírások, hagyatéki, gyűjteményi és kiállítási jegyzékek, illetve a mű származástörténetének vizsgálata nem nyújt biztos támpontot, jobbára az alábbi megjelölések: a mester iskolája, műhelye, tanítványa; kormeghatározással: utánzója, követője, másolója kategóriák közül választanak. 
A 19. századot megelőző időszakban korlátozott mértékben tud a kutató olyan műtermet, műgyűjteményt, illetve műalkotást reprodukáló festményeket, rajzokat segítségül hívni, amelyek a mű és alkotója közötti kapcsolatra bizonyságul szolgálhatnak. Habár amióta könyvek, illetve újságok léteznek, kiadóik csinosításukra, színesítésükre előszeretettel használnak képzőművészeti reprodukciókat, miáltal e kiadványok eladhatósága, művészi és dokumentáló értékükkel együtt, növekszik. A 19. századi művészettörténeti kutatás — a rajz-, illetve a fotóreprodukciók számának megnövekedésével — egyre inkább segítségül hívja az írásos dokumentumok mellett a képi ábrázolásokat. A szöveges archív források feltárására és közreadására természetesen továbbra is szükség van, de a művet készülése közben, illetve beazonosítható kiállításon ábrázoló korabeli felvételnek — a korhangulat érzékeltetésén túlmenően — a hitelesség megállapítása és a datalás szempontjából bizonyító értéke lehet. Ezért jöttek létre a világban sok helyütt a múzeumok, a művészettörténeti intézetek, a könyvtárak segédgyűjteményeiként művészeti alkotások ábrázolásait gyűjtő fotó-, illetve reprodukciótárak. 
E rövid kitérőre azért volt szükség, hogy érzékeltessük, milyen felelősséget, alaposságot és körültekintést feltételező dolog a műmeghatározás. Konkrét példaként vegyük egy kevésbé ismert festőnk közismert képének esetét. Csupán pár éve annak, hogy a ma a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán szereplő Tabán című festmény képcéduláján, nem Galimberti Sándor neve, hanem Simon György Jánosé olvasható.
Történt ugyanis, hogy 1979-ben kiadásra került a Dénes Zsófia által írt Galimberti Sándor és Dénes Valéria című kismonográfia, és a Tabán című festmény színes reprodukciója került a kiadvány címlapjára. Galimberti Sándor műveként utazott 1991—1992-ben e monumentális festmény arra a magyar avantgárd festészetet bemutató amerikai vándorkiállításra, amelyet a Santa Barbara-i Museum of Modern Artban, a Kansas Cityben lévő Nelson Atkins Museumban és az Illinois állambeli Champaign város Krannert Art Museumában is bemutattak. A Standing in the Tempest (Painters of the Hungarian Avant-garde 1908—1930) című kiállítás tanulmányokkal és illusztrációkkal ellátott katalógusában e festmény egész oldalas színes reprodukciója, kiemelt figyelemben részesülve, a belső címoldalon kapott helyet.
Galimberti Sándor monográfusa, dr. Géger Melinda a művésszel foglalkozó, 1993-ban megvédett doktori disszertációjában — stíluskritikai alapon — annak a véleményének adott hangot, miszerint a Tabán című festmény feltehetően Galimberti halála után készült. A kép szerzőségének Simon György János művészetéhez való kapcsolását legelőször az a rendkívül felkészült, tisztességért nem a szomszédba járó művészettörténész javasolta, aki a kép sorsát a Magyar Nemzeti Galériába kerülésétől fogva figyelemmel kísérte. Azért volt rendkívüli tett a részéről, hogy bogarat ültetett úgy tizenöt éve a Simon életművének feltárását maga elé célul tűző pályakezdő művészettörténész fülébe, mert akkoriban úgy tűnt: ez a kép az idők végezetéig Galimberti nevéhez kapcsolódik majd.
Mint elöljáróban utaltunk rá, a művészettörténelem normális körülmények között nem válhat dogmatikus diszciplínává, hanem e tudomány a kutatómunka által állandó fejlődést él meg. Mivel egy művészt az általa létrehozott csúcsművek minősítenek, [J. Gy.] művészetének tudományos értékelését elvégezve, joggal utalható életműve a magyar festészet fajsúlyos mesterei közé. Való igaz, hogy eleddig keveset tudtunk róla — hogy miért, arra is van magyarázat. Nem fogadható el, hogy azokról az alkotókról, akik külföldön keresik a boldogulás útját, hazájuk elfeledkezzen, és a hazai művészet történetéből kimaradjanak. 
Érdemes felfigyelni arra, hogy a Tabán című festménnyel hírbe hozott mindkét művész trieszti származású. A Kaposváron, 1883-ban született Galimberti Sándor szintén festőművészként tevékenykedő édesapja, Luigi Galimberti (magyar nevén Galimberti Alajos) Triesztből települt át Magyarországra. A temesvári és erdélyi gyökerekkel rendelkező Simon György János pedig — kereskedő apjának ottani elfoglaltsága miatt — 1894-ben Triesztben, Ausztria ekkor legjelentősebb kikötővárosában látta meg a napvilágot. Művészetük rokon vonásai onnan eredeztethetők, hogy mindkét művész Réti Istvánt vallja mesterének, mindketten dolgoztak Nagybányán és Párizsban is.
A 90-es évek elején Simon György János munkáiból szervezett kiállítás anyagának összegyűjtése során egy olyan festmény is előkerült, amelynek láttán felmerült annak a lehetősége, hogy megnyugtató módon lezárulhat a Tabán című festmény attribuálása körüli disputa. 1992 februárjában, az Országos Széchényi Könyvtárban megrendezett Simon György János-emlékkiállításra kölcsön adott Városrészlet című, 1922-ben szignált, 65 x 50 cm-es olajképet a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán függő Tabán mellé helyezve, egy művészettörténészekből és restaurátorokból álló bizottság vizsgálta a két kép egymáshoz való viszonyát. A rokonság első látásra kitetszett. Simon magántulajdonban megőrződött, a hátoldalán Gerő Ödön (1863—1937) kritikusnak szóló — „Gerő Ödön bátyámnak őszinte megbecsüléssel és szeretettel” — ajánlással ellátott festmény áll ugyanis — ismereteink szerint — mind a tematikát, mind a festésmódot tekintve legközelebb a Tabán című műhöz. 
E cikk szerzője 1994-ben megvédett Simon György János működését rekonstruáló doktori disszertációjában, a kérdést az alábbi módon tárgyalta: „A festő ezennel egy zsúfoltan beépített domboldalra vezető szűk út indulásánál helyezkedett el és az épületek különböző elemeit geometriai alakzatok formájában szerkesztette harmonikus rendbe. A könnyű és nehéz színek éppen úgy egyensúlyban vannak egymással, mint az épületek tömegei. A zárt, összefogott kompozíció motívumainak, színvilágának és festésmódjának hasonlósága a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán szereplő, Galimberti Sándornak attribuált Tabán című képével szembeszökő. Kétségtelen, hogy a Galimbertinek tulajdonított festmény nagyobb mérettel rendelkezik, oldottabb és bonyolultabb szerkesztésű. A kérdéses festményt Simon szétszóródott pályaművének néhány ismertté vált példájával összevetve a stílus- és motívumazonosság alapján Simon alkotásaként tarthatjuk számon. A reprodukciókból ismert Simon-művek között több kép szerkezete és felépítése mutat közeli rokonságot a Galimbertinek testált festménnyel. Az épületek, a domboldal, a hangsúlyosan magányosan álló és dinamikusan tekergő fa megformálása és képpé komponálása Simon autentikus műveinél és a kérdésessé vált festménynél sajátosan összecseng. A közeli rokonságot mutató két olajfestményt egymás mellé téve módunkban állt az ecsetjárás feltűnő azonossága alapján azt feltételezni, hogy a művek egy kéztől származnak.”
Mint Simon eladási és kiállítási képjegyzékei elárulják, a művész előszeretettel dolgozott a Tabánban. Az eleddig Galimberti nevéhez kapcsolt — jelzésétől durva beavatkozással megfosztott — kép feltételezett készülési időpontját tíz évvel megtoldva, azt Simon életrajzába helyezve megállapíthatjuk, hogy a művész 1922-ben, illetve 1923-ban éppen itthon tartózkodott. Azonban ezt megelőzően is váltakozva a tabánihoz hasonló településszerkezetű és hasonló részletekkel rendelkező svájci városokban — Lausanne, Bern — élt. Az itthon töltött esztendő alkalmat kínált a művésznek arra, hogy nagyszabású első budapesti kiállítását megrendezhesse. 1923. június 3. és 17. között lépett gyűjteményes tárlatával a Helikon Haris közi kiállítótermében a budapesti közönség elé. A bemutatott 11 olajfestmény, 10 pasztell, valamint 157 rajz közül nem tudunk bizonyossággal egyetlen ismert művet sem beazonosítani. Az olajfestmények címei — Régi Lausanne, Tabán, Budai részlet, Külváros és Budai kép — között vélhetően felsorolásra került az általunk ismert két, rokon tematikájú olajfestmény eredeti elnevezése is. 
Feltételezésünket erősíti a korabeli kritika részlete: „Olajképei — csekély kivétellel mind — a házak és az utca viszonyának térproblémáiban oldják fel a mélyen harmónikus hatást, amit kiváltanak.”
Nagy igalmat keltett, hogy 1996. októberében a BÁV 29. árverésén felbukkant a Tabán című olajfestményhez Simon György János által készített előkészítőrajz. Ezt a munkát, élve elővásárlási jogával, a Magyar Nemzeti Galéria Grafikai Osztálya vásárolta meg.
(Méltánytalan lenne pálcát törni azon kollégák szándéka felett, akik gyűjteménygyarapítási buzgalmukban, a 70-es években a kutatás által újrafelfedezett, töredékesen fennmaradt Galimberti Sándor-életműhöz kapcsolták az első látásra is igen kvalitásos Tabán című képet. Nem ők tehetnek arról, hogy a festményen sajnálatos módon csalárd szándékú beavatkozás történt. Ismeretlen haszonlesők lekaparták ugyanis a művész aláírását, hogy így biztosítsák a magasabb forgalmi érték elérésének lehetőségét.) 
A véletlen hozta úgy, hogy Simon György János életművének feldolgozására vállalkoztam. A 70—80-as évek fordulóján nyelvtanárom, Tauszky Etel sokat mesélt nekem az elfeledett festőművészről, akivel a háborút megelőzően testvérével — Tauszky Jolán zongoraművésznővel — együtt bensőséges baráti viszonyban álltak. Tőle kaptam biztatást és támpontokat a kutatások folytatásához. A művész az első világháborút követően Svájcban, Olaszországban, Franciaországban, Belgiumban és Angliában élt és alkotott, de amikor csak tehette, kiállított itthon is. Sohasem foglalkozott politikával, haladó gondolkodását jelzi, hogy Londonban 1943-ban erős kollekcióval szerepelt a — Buday György és Károlyi Mihály által szervezett — Hungarian Club képzőművészeti kiállításán. Mivel 1945 után nem tért haza, működése oly mértékben feledésbe merült, hogy a háború után itthon kiadott művészeti lexikonokból rendre kimaradt.
Simon György János egyébként mint angol állampolgár a negyvenes évektől kezdve — függetlenül attól, hogy milyen rezsim volt uralmon Magyarországon — ellenségnek számított. De annak számított a háborús időkben Angliában is. Szépen induló angliai karrierjének fejlődését a háború akasztotta meg. Se magyarként, se trieszti születésű művészként nem élvezhette ekkor a szigetország hivatalos köreinek szimpátiáját. London bombázásakor pedig, az internálás elől sietve Yorkshire-ba költözött, elveszítve a londoni művészeti életben addig elért pozícióját. A második világháborút követően jobbára ott, majd rövid ideig Londonban élt. 1968-ban Leedsben hunyt el. Halálát követően, 1974—75-ben láthatta Angliából hazaküldött munkáit a magyar közönség a Dorottya utcai kiállítóteremben, valamint a Győrben és Hódmezővásárhelyen megrendezett Simon-emlékkiállításokon. Bár több kritikus is méltatta a budapesti kiállítást, egyedül Dévényi Iván (1929—1977) művészeti író, az alapos kutatásairól ismert esztergomi műgyűjtő jött rá arra, hogy ezek a képek ugyanannak az embernek a kezétől származnak, aki egykor részt vett barátja esztergomi házában a faldekorációk elkészítésében és akinek aláírása máig jól olvasható a Babits-ház falán. 
Dévényi Iván vette a fáradságot, hogy felkutassa a Fränkel Szalonban 1938-ban rendezett Simon-kiállítás katalógusát és a Vigília olvasóinak írt kritikájában művészetéről igen pozitívan nyilatkozott: „A francia nevű Jean-Georges Simon (1894—1968) angol állampolgárként fejezte be életét néhány évvel ezelőtt a szigetországban, — Simon János György azonban valójában nagybányai iskolázottságú magyar művész volt. A Kulturális Kapcsolatok Intézetében 18 festményt, tizenkettő-tizenhárom rajzot, nyolc kisplasztikát láthattunk... élete őszére tartalmas, jelentős művésszé vált... E művek — bár a francia festészettel (Braque, Gromaire, Rouault) való kapcsolatuk kétségtelen — Simont a magyar piktúrta Koszta József, Czóbel és Domanovszky nevével jelezhető vonulatához is hozzákötik.”
Simon György János képei a világban szétszóródtak, így oeuvre-katalógusának elkészülte még várat magára. Agnoszkált műveiből remélhetően hamarosan megjelenhet az a művészeti album, amely elősegítheti több országban kifejtett művészetének bemutatását.

2003/1. 40-44. o.

TABÁNI HANGULATOK -ÓBUDÁN

  A Kéhli

Ahogy Krúdy írta kedvenc vendéglőjéről: „Ahol lassítani szoktak a leggyorsabb fiákerek, állott egy kocsma, mint egy piros virág. Itt volt a leghangosabb a dal, itt előzködtek a verklisek és itt járta bolondját a tánc.” Ez a híres hely a hazai vendéglátás egyik ikonja, a Kéhli vendéglő, amely a történelmi Óbuda maradék kis szögletében található. Valamikor a XIX. század első negyedében költözött ide a német származású Kéhli família. Az ablakokból kikönyöklő vagy a kapuk előtt pletykálkodó asszony ságok rövidesen hírül adták, hogy a szorgalmas betelepülőknél kiváló borok kaphatók. Szőlészettel foglalkoztak ugyanis Kéhliék, és ősi fészkük is borpincének épült 1828-ban. Jó hírük volt az óbudai boroknak, mígnem a filoxéravész el nem pusztította a patinás tőkéket. Krúdy így búslakodott efölött A borász című karcolatában: „A filoxéra pusztítását, amely gyermekkoromban olyan szomorúvá tette Magyarországot, mint a tatárjárás, nem tudták pótolni az amerikai vesszők...” Az üzleti érzékkel megáldott óbudai bormérők azonban a talpra álláshoz segítségül hívták Bacchus mellé a másik fél- (vagy egész?) istenséget: Gasztronómiát. A kultusztárggyá nemesedett szódásüvegek nedűjével hígított borok (vesd össze: fröccs) alá „borkorcsolyának” mind gyakrabban feltálaltak fokhagymás tokaszalonnát, töpörtyűt, hurkát, kolbászt – természetesen lilahagymával. Aztán a kemencék meg a „sparherdek” szintén beálltak vendégcsalogatónak, és ontották a finomabbnál finomabb ételeket. A terjengő illatok meg a halk citeraszó egyre több helybéli polgárt, hivatalnokot, iparost, no meg könnyűléptű kisasszonyokat ültetett a kiskocsmák kockás abroszos asztalaihoz. Itt még azt a kispénzű betérőt is szívesen látták, aki a hentesnél vásárolt füstölt csülköt papírból kibontva, saját halnyelű bicskájával falatozta el, s csak a sert – mert Krúdytól tudjuk, hogy a sör az igazából ser – vagy a két deci vöröset kérte a pincnököktől. A Kéhli család a XIX. század utolsó esztendejében határozta el, hogy a kisipari vendéglátást „innoválják”, és a „zónapörköltes” kisvendéglőt továbbfejlesztik. Szerencsére „zöldmezős” beruházásba nem fogtak, hanem a régi borospincének épült házat rendezték be étteremnek. Reklám nélkül is hírük ment hamarosan a jó magyaros ételeknek, a szíves vendéglátásnak, a fülbemászó zeneszónak, így azután az asztalokon állandó attribútum lett a „foglalt” táblácska. Kéhli mama varázslatos egyénisége és szaktudása az emberi örömök, a szeretet és a barátság menedékévé tette a Mókus utcai házat, melyet Krúdy nemes egyszerűséggel „kegyhelynek” nevezett. Ami azt illeti, a Kéhli tényleg állandó zarándokhelye volt az írónak, nem csak azért, mert közelében lakott, hanem a hely és az étkek szelleme is megigézte. Ő pedig szellemével a mai napig „kísérti” a Kéhlit és vonzza az „író urakat” meg a gyomrukat szerető egyéb kasza-kapakerülőket. A Kéhli és Krúdy összefonódott, egymást teremtő szimbiózisban él a város, sőt az ország tudatában. Huszárik Szindbádjának varázslatos aranyfényben rezgő főtt velőjét csak itt lehet kapni, fonott kosárban tálalt fokhagymagerezdes pirítóssal. De kizárólag csak ezen az étlapon találhatunk olyan legendás remekeket, mint a „Forró fazék”, vagyis a saját ízesítésű marhahúsleves, a tejfölös tarkabableves, meleg előételnek lecsó, a sashegyi ökörháta vesepecsenyéből, amely a hajdani Tabán egyik kultikus étele volt. Az étlapnál maradva: az elnevezések is őrzik a múlt atmoszféráját, az irodalmat, ezekből néhányat ízelítőül ideidézünk. A Krúdy Gyula Irodalmi Kör nem csupán az író emlékét őrzi, hanem az irodalmon kívül egyéb művészeti ágakat is patronál. Színészek, zenészek, képzőművészek állandó vendégei a Krúdy Szalonnak. Legutóbb fotókiállítást rendeztek Krúdy és Óbuda korabeli fényképeiből. Az író fi atalkori képe még a XIX. századi stúdiókban, az úgynevezett fényirdákban készült. Az egyik művészi portré úgy megtetszett Simon M. Veronika festőművésznek, hogy megfestette; az öregkori Krúdyt pedig Koncz Eta vitte vászonra. Érdekes és szokatlan találkozása ez a képzőművészetnek és a fotográfiának. Szindbád margitszigeti étke „Krúdy úr bolyongó lelkületű, ábrándos figurája és hőse e nevezetes étel elfogyasztásával merített bátorságot, ha szelet csapni készült a vidéki kisvárosok polgárasszonyai körül. Csibemájjal megtöltött és császárszalonnába göngyölt sertésfilét készítettek neki kedves vendéglője konyháján. Tálaláskor tejszínespaprikás gombamártással öntözve, rántott vereshagyma-karikákkal díszítették és zöldmetélttel körítették meg. Ezek után már olyan ékesen tudott udvarolni Szindbád, hogy alig-alig akadt, aki ellenállt ostromainak.” Hasonló stílusban íródott az étlapra a piros kisfazékban főtt velős csontot kínáló fogás meg a fogasszeletek Pista bá’ módra, vagy Fidó apó magyar kúti medvetalpa. Újkori legendát örökít meg „Nádas Gyuri pulykamellcsodája gombaábrándokkal”. A bohém és mindig vidám György urat törzsvendégként fogadják kedvenc helyén: a Kéhli gyertyafényes Lakomapincéjében. Egyszer, egy átmulatott holdas éjjel utáni pirkadatkor fogalmazódott meg a fenti címen aposztrofált pulyka (régiesen: „póka”) „mejje húsának” ilyetén elkészítése. Nádas Gyuri a jó falatok és a felejthetetlen szeánszok viszonzásául megszerezte egy régiségárverésen Kéhli mama eredeti naptárát a harmincas évekből, amelyen saját kézírásával vannak felróva a titkos „recipék” és a bevásárlandó hozzávalók. A „tulaj” féltve őrzi az étterem vitrinjében, és csak a kedves-kedvenc vendégek lapozhatnak bele olykor. Kihagyhatatlan az étlapról – és a rendelésből is – „Lévai Esztike töltött káposztája”. „Lévai Esztike jól belakmározott a disznótorból megmaradt és már sokadszor melegített töltött káposztából. Volt abban csülök is, meg füle-farka. Jó csöves pirospaprikával, csipetnyi majorannával és magyarborssal ízesítve. Olyan jól esett a lakoma, hogy Cecei uramnak ötkilósra sikeredett születni.” Lévai Esztike oly sokáig főzte még a „töltött káposztáját”, hogy a Kéhli mesterszakácsának, Gaál B. Eduárdnak sikerült eltanulnia az ötkilós babák születését serkentő finomságot, amely állandó (fő)szereplője a ház étkezési liturgiáinak. Hogy ki volt az az ötkilós jövevény? Nem más, mint a Kéhli jelenlegi tulajdonosa: Cecei-Horváth Tibor. Aki ismeri, úgy emlegeti, mint „reneszánsz embert”. Valóban, Cecei uram – aki ma már a hússzor öt kilót is megnyomja a mázsán – kalandos utat járt be az ősi izsáki udvarháztól a Híd-vendéglőig, amiből azután életre keltette az egykori, illetve a mai Kéhlit. Cecei-Horváth Tibor „viselt dolgait” még érintőlegesen is hosszú lenne számba venni: dolgozott konyhában, raktárban, jéggyárban, volt feketeöves karatebajnok; Pest-Budán és a Balatonon, de még Írországban is szolgálta a vendégek seregét, hol szakácsként, hol pedig tulajdonosként. De a legmeghatározóbb „reneszánsz” tulajdonsága a szépnem meg az irodalom szeretete. Minden szerelmét megverselte, amit ma már egy külön kötetben olvashatunk. Tehát nem csupán Krúdy miatt lett irodalmi szentély a Kéhli, hanem Cecei író úr jóvoltából is. Általában a vendéglátó „műintézetekben” (lásd: kocsmákban) az irodalmat legfeljebb Schiller szokta képviselni, könnyű vörösbor képében. Itt azonban olyan literátorok ültek Krúdy idejében meg utána is, mint Tersánszky Józsi Jenő, Márai Sándor, Babay József, de megfordult itt Berda Józseftől kezdve a kortárs irodalom legjava. A Kéhliben van ugyanis a Krúdy Gyula Irodalmi Kör székhelye, ahol vendégeskedett már Jókai Anna, Nagy Gáspár, Fodor András, Csukás István, hogy csak a Kossuth-díjasok egy részét említsük. Élénk művészeti élet folyik e falak között, amelyről a tulajdonos kijelentette, hogy addig lesz a Krúdy-kör otthona, míg le nem omlanak. A patinás hely jövője is biztosított, hiszen a két fiú – Gergő és Tibor – apját követve elkötelezte magát a hivatásos vendéglátás mellett, és korszerű ismeretekkel, de a régmúlt iránti tisztelettel őrzik a Kéhli hírét. A hírről jut eszembe: a legjobb száz hazai vendéglő toplistáján természetesen ott található a Kéhli. De sikerének híre eljutott már külhonba is: legutóbb a Neue Züricher Zeitungban találkoztam a „mit traditioneller ungarischer Cuisine” ismertetőjével, amelynek pontos címét is megadták: „Das Kéhli Vendéglő an der Mókus Strasse.” Nos, aki még nem tette, zarándokoljon el ide egyszer... FORRÁS: www.fototech-nika.hu/hu/.../kehli.html Takács Ferenc Fotók: Szentiváni János

ZÓRÁD ERNŐ: CZAKÓ és TIGRIS UTCA SAROK

VÉDETT HÁZAK AZ I. KERÜLETBEN

Ha valamelyik, hát az első kerület nincs híján műemlékeknek. A maga 3,4 négyzetkilométerével Buda legkisebbjének számító kerület több mint 200 műemlékkel büszkélkedhet. Ott van mindjárt a Vár, ahol találunk Árpád-kori falmaradványt, középkori és reneszánsz részletekkel összeépült lakóházat, barokk palotát, klasszicista nyomdaépületet, historizáló látványosságot. A Várhegy Duna felőli oldala pedig a Víziváros, ahol szintén sűrűn vannak a műemlék-táblák – gondoljunk csak a Batthyány térre, a Fő utca templomaira, a Király fürdőre vagy a rakpart palotáira.

Ám ha azt hinnénk, itt vége a sornak, tévedünk: a Vár másik oldalán, a Naphegy dombján is van mire rácsodálkozni – itt ráadásul kevésbé egyértelmű a helyzet: bájos, de korántsem felülmúlhatatlan villák, romantikus hangulatú utcák rejtik a következő védett épületeket.

A Krisztina körúton, a villamoson döcögve általában csak az veszi észre ezt a házat, aki a Moszkva tér irányába tart. A szóban forgó épületet ugyanis jócskán kitakarja egy másik, a mérsékelten ízléses VÁTI-irodaház, mely tulajdonképpen lezárja a Krisztina körút beépített szakaszát, innentől kezdődik a park, s itt fut fel egészen az MTI székházáig az Orvos lépcső. Ha már kellő távolságra kerül a szemlélő a szóban forgó saroktól, akkor láthatja meg az Orvos lépcső következő – szintén nem apró – épületét.

Az ún. „soklépcsős” ház, mely 2009 óta védett, valójában távolról mutatja igazi lényegét. A környék századfordulós környezetéből nem várt módon kiugrik ez az 1966-ban felépült földszint plusz öt emeletes, lapostetős lakóház, mely tökéletesen követi a meredek domboldal lejtését, s hatosztatú tagolásával harmonikusan simul a hegy oldalához. Schmidt Lajos tervezte a haránt vasbeton falas, lemezfödémes épületet, melyben jól benapozott, szép panorámájú, kellemes életteret adó lakások kaptak helyet. A tervező ötletességét, mellyel a lakásokat fél szinttel eltolva helyezte el, annak idején Ybl-díjjal is jutalmazták. Az indoklás szerint Schmidt olyan épületet alkotott, mely a „budai városképet emeli”, s amely a „tabáni városképet lezáró fontos városkompozíciós szerepű”.

Apropó Tabán…

A huszadik század eleji magyar irodalomból oly jól ismert városrész látszólag teljesen eltűnt 1933-34-ben, amikor az elégtelen csatornázottságra, a közegészségügyileg kifogásolható lakásviszonyokra hivatkozva úgy döntött a főváros közgyűlése, hogy most már tényleg lebontja a javarészt 18. századi vályogházakat, s helyükre modern, egészséges és szép városrészt épít. (Az elhatározás egyébként már 1909-ben megszületett, de közbeszólt – többek közt – az első világháború.)

A lázas bontáskor meghagyott tabáni épületeket aztán a második világháború tette a földdel egyenlővé – kevés kivétellel. E kivételek egyike, s talán kevéssé ismert, amolyan „utolsó tabáni ház” még ma is áll. Ott, ahol a Czakó utca a Tigris utcával találkozik, Budapest egyik festői pontján (ebből autóban ülve többnyire csak a hegyen való átbukkanást érzékeljük) kissé zárkózottan, befelé fordulva, magas kerítés mögött találjuk az egykori vincellérházat. Az L alakú épület rövidebbik szárát lehet a Hegyalja út felől megpillantani, s bár biztosan sokszor toldozták-foldozták, tömegformálása, aprócska ablakai, kontyolt nyeregtetője azonnal visszarepít bennünket a valamikori Tabánba. 

A vegyes terméskőből épült műemlék-ház teljes egészében alápincézett, ahová mind a Czakó utca, mind pedig a Tigris utca felől le lehet menni. Kellett is a pince annak idején, hiszen a vincellér nemcsak őrizte, felügyelte a minden bizonnyal közeli szőlőket, de sokszor tárolta is a mustot, a bort. A vincellérházat, melyből később fekvése folytán állítólag vámház lett, Zórád Ernő, a Rejtő-képregények és a tabáni képek festője is megörökítette. 

A ház keveset, a környék annál többet változott. A valamikori Kör és Hadnagy utca torkolatánál most az I. kerület sportpályája működik, s nemrég nyílt meg a város legszebb fekvésű wellnessközpontja is a közelben. Pedig annak idején nem éppen a testedzésről volt ismert a Tabán – hacsak a lépcsőkön, girbegurba utcácskákon való felkapaszkodást nem tekintjük annak. Szóban forgó vincellérházunk közvetlen környékén is számlálatlanul működtek a borkimérések, kiskocsmák, vendéglők. 

A Sánc utcán kicsit feljebb például a Vendéglő a nagy szederfához fogadta a kitikkadt sétálót, aztán rögtön a Hadnagy utcában állt a Vén Eperfához címzett fogadó. A következő sarkon, a Kereszt téren egy régi vendéglőbe, az Albeckerbe térhettünk be, de ahhoz sem kellett sokat kutyagolni, hogy a Fehér Sas utcában a híres Mélypincébe, Krúdy törzshelyére nézhessünk be. Megannyi vidám éjszakának, jókedvű szórakozásnak volt hát szemtanúja és díszlete a Tabán, nem csoda hát, ha még az örökké vidám Karinthy is így ír a bontási munkákat dokumentáló cikkében: „Mint klasszikus kollégám, Scipio, ma délután kimentem "leülni Tabán romjai fölött", hogy holnapra a nyájas előfizető friss állapotban kapja meg, egyenesen levelezésébe csöpögtetve, az e célból közvetlenül a szedőgépbe ejtett könnyeimet.”

Néhány évvel a tabáni házsorok eltűnése után, alig pár perc sétára innen azonban már egy igazán modern épület alapozása folyt. A Bauhaus hatását tisztán magán viselő, 1936-ban felépült Szilágyi Erzsébet Gimnázium és Óvoda a Mészáros utca és az egykori Koronaőr (ma Kosciuszko Tádé) saroktelkét kapta meg a fővárostól, hogy oda – várbeli, kinőtt iskolaépületük helyett – modern, könnyen megközelíthető és persze nagyobb intézményt építsenek. A tervpályázaton az a Hübner Tibor és Weichinger Károly nyert, akik már egy ideje a modern építészeti iskola követői voltak. A Napraforgó utcai kísérleti mintatelep egy háza vagy a Gellért hegy sziklái közé tervezett pálos kolostor is az ő nevükhöz (elsősorban Weichingerhez) köthető. 

Nem csoda hát, ha a gimnázium épületét is – egyben költségcsökkentő módon – a lehető legegyszerűbbre, ám mégis időtállóra és funkcionálisan kiválóan használhatóra tervezték az építészek. Ferkai András szerint tulajdonképpen ez volt az első valóban modern iskolaépület a fővárosban, mely egyelőre nem műemlék, de helyi védelem alatt áll. Az alaprajz Z alakú, a kis saroklecsippentés egy meghitt, zöld kertecske kialakítására adott lehetőséget, ahol az óvodai szárnyból lehetett kijutni. A Mészáros utca frontjára helyezett főhomlokzat első ránézésre nem különösebben izgalmas, de ha egy kicsit járatjuk a tekintetünket a vöröstégla burkolatú iskolán, szembeszökő lesz az ablakok egyszerű, ám mégis izgalmas, és a belső tereket nagy mennyiségű fénnyel elárasztani tudó rendje. (Ez még akkor is érzékelhető, ha a korabeli ablakok helyett most más osztatú, műanyag nyílászárók kerültek az épületre.) Egyébként is, a vöröstégla egységessé, kellően komollyá és nem utolsósorban könnyen karbantarthatóvá teszi a gimnáziumot, ahol eredetileg hétszáz főre tervezett ruhatárat, a két szárnyat összekötő, íves és nagyon bevilágított részben zsibongót, a harmadik emeleten pedig 300 négyzetméteres tetőteraszt alakítottak ki. A tetőteraszt még ma is – igaz, csak kivételes alkalmakkor – nagy örömmel használják a tanárok és a diákok, rálátni onnan a Várra, a Citadellára, a Vérmezőre. Kell ennél több ahhoz, hogy egy iskolaépületet ne csak használni, de szeretni is lehessen?

címkék: hübner tibor, weichinger károly, schmidt lajos, építészet, modern építészet, történelmi építészet, budapest, 1. kerület, műemlék, örökségvédelem, káldi emese, magazin, lakóház

Forrás:  hg.hu/építészet 2011 01. 14