Tabán. (...) Valamikor itt házak álltak, Uram, de milyen házak!

EMLÉKEZÉS SZERB ANTALRA

Budapesti kalauz
Marslakók számára (1935)
________________
SZERB ANTAL

Szerb Antal és Radnóti gyakran szokott szerepelni, amikor önismeret nélküli antiszemita közírók meg akarják mutatni filoszemitizmusukat. Ami, lévén megkülönböztetés, az anti-ság egyik potenciális válfaja, és persze érvényes minden bőrszín, nemzet, társadalmi helyzet vagy szexuális irányultság szerinti megkülönböztetésre. A filo-akármi olyan, mint a szerelmes, egyik pillanatról a másikra kijelentheti, hogy csalódott, és ezentúl anti-akármi. Vagy épp egyszerre érzi, hogy "odi et amo"...

Szóval, azt szokták mondani, hogy Szerb Antalért és Radnótiért azért mégiscsak kár volt. És közben két hithű katolikusról beszélnek, akik közül Radnóti Aczél György keresztapja volt (nem vicc!), Szerb Antal meg nemhogy piarista cserkész, akinek még a szülei "katolizáltak", hanem egyenesen Prohászka Ottokár keresztfia(!). Ilyen tréfás dolog ez a 20. századi történelem. Kár, hogy a huszonöt kötetnyit író keresztényszocialista fehérvári püspök nem érte meg sem keresztfia sikereit, sem halálát. Ami nem tanulság nélküli: egyrészt kitűnik belőle, hogy az írói sokoldalúság nem jelent egyben a sáncásásban való tehetséget is, másrészt az, hogy az 1944-es világban nem lehetett megmenteni azt, akinek elege volt az akkori életből. Ha igaz az erről szóló történet (hihetőnek látszik), Szerb talán meg tudott volna menekülni, de úgy vélte, inkább hal meg író és esszéista barátaival együtt "zsidónak minősülő egyénként", mint él rettegő szökevényként.

Szerb Antal, akit Teleki Pál friss "numerus clausus"-ának mámorában nem vettek fel rögtön az egyetemre, ám végül az "olvasható irodalomtörténet" (Kolozsvári Grandpierre Emil) feltalálójának bizonyult, már túl volt Magyar irodalomtörténeté-nek pályadíj-sikerén és megjelenésén, amikor Löbl Dávid és fia nyomdája és kiadója vállalta egy új Szerb-mű megjelentetését. A Löbl-nyomda akkor a Nagymező utcában volt, a mai Thália Színház melletti házban. Kisüzem néhány emberrel, ám azok héberül és görögül is tudtak szedni, latinul meg pláne. A Löbl-família olyan vállalkozás volt, amely kulturált vevőkör számára akart dolgozni, de nem vetette meg az üzletet sem. Faludy Villon-verseit például "bevállalta" Löbl-Lándy 1937 könyvnapján, és "nyert": az a kiadás, amelyet Kolosváry-Borcsa Mihály 1944. június 16-án kétszázötven külföldi és magyar író félmillió kötetével együtt ünnepélyesen bezúzott, már a 11. volt. Aminthogy Dél-Amerikában is elvállalta Lénárd Sándor eszelősnek tűnő vállalkozását, a latinra fordított Micimackó-t. Igaz, csak kétszáz példányt nyomott belőle a Völgy a világ végén orvos- zenész-filozófusa részére, de ezeknek alapján az oxfordi és cambridge-i ítészek beleszerettek a könyvbe, és az angol kiadók százezer példánynál is többet adtak el belőle, lévén a latintanítás alapvető segédeszköze az angolszász iskolákban.

1950-ben Löbl Dávid fia, Lándy Dezső is jobbnak látta elmenni az országból, mint a világháború előtt Faludy. (Aki viszont már útban volt Recsk felé.) Zsebében egy József Attila-kézirattal, amely a nyomdában maradt, mert a szerző késve, az utolsó pillanatban adta le. Lándy Dezső a dél-amerikai magyaroknak és németeknek árult anyanyelvükön könyvet, alighanem menekült izraelita vallású magyaroknak és németeknek, továbbá nyilasoknak és náciknak is. (De hát Faludy Villonját is két, 45 után veszedelmes antiszemitának minősített színésznő népszerűsítette és árulta a 37-es könyvhéten: Muráti Lili és Fedák Sári. Egyiküknek ajánlatos volt emigrálni, a másiknak pedig ott kellett hagynia a színpadot, de még a szabad életet is egy időre. A versszeretet azonban, úgy látszik, egységbe foglalta őket.)

1976 szeptemberében az Irodalmi Újság-ban Lándy Dezső visszaemlékezett három eltávozott barátra: Szerb Antalra, Devecseri Gáborra és Szabolcsi Bencére. Szerb Antalt Lándy még gyerekkorából ismerte. A házban laktak a valamivel idősebb Szedő fiúk, az Utas és holdvilág alakjainak modelljei. Egyikük irodalmár volt, latin himnuszokat fordított, a másik festőnek vagy zenésznek készült; végül mindketten szerzetesi fogadalmat tettek. Asztaluknál több tehetséges fiú is ült: Juhász Vilmos, A megváltás felé című vallásfilozófia és különböző földrajzi-történelmi könyvek szerzője, egyben lexikonszerkesztő Benedek Marcell mellett; aztán a háború áldozatává lett Sárközi György, a korszakalkotó magyar szociográfiai sorozat szerkesztője és szorgalmazója, és a legfiatalabb, a csöndes, nagyon művelt Szerb Antal. Saját bevallása szerint műveltségét főként gyógyíthatatlan álmatlanságának köszönhette.

"Az Irodalomtörténet-nek nagy sikere lett. Divat lett róla beszélni, idézték találó megjegyzéseit - írta Lándy Dezső. - Szerb Antal egyszerre reflektorfénybe került. Illett elolvasni az akkor megjelent új könyvét, a Hétköznapok és csodák-at... Ebben az időben ismét összejártunk. A közben eltelt másfél évtized alatt Szerb Antal alig változott, csak kerek szemüveg nőtt az orrára, ami alól épp olyan érdeklődéssel szemlélte, arcán szerény, de ugyanakkor gúnyos mosollyal, mint fiatal korában, a világot. Egy pesti, harmadrendű kocsmában, melyet a baráti kör Kis Piszkosnak becézett, szoktunk összejönni: a Kerényi-tanítványok, Devecseriék, fiatal régészek, nyelvészek. Ha vita közben megszólalt, öröm volt hallgatni...

Mi anyagot kerestünk akkor terebélyesedő kiadónk, az Officina részére. Ödön bátyám csalhatatlan érzékkel rátalált Szerb egy cikkére, mely a Nyugatban jelent meg, s amiből szép amatőr-könyvet lehetne fabrikálni: Budapesti kalauz Marslakók számára. Valóban az lett belőle. Kolozsváry Sándor csinálta a művészi fedőlap-rajzot, a belső iniciálékat, és a kis mű, mely jóformán visszhang nélkül tűnt el a folyóiratban, most minden sorával értelmet kapott. Érezni lehetett, hogy írója szereti, sőt nagyon szereti - ha néha meg is mosolyogja - szülővárosát. "A pesti parton - írja - zenés kávéházak nyílnak és csuknak, a budai parton gesztenyefák. A Pasarét lakói kicsi autóikon be-beszaladnak kicsi bankjukba; akik egy skatulyában laknak, meglátogatják egymást, tavasszal egymás kicsi kertjét dicsérgetik. Olyanok, mint az emberek. És az Új-Lipótvárosban minden egyszerű és tárgyilagos: Két szoba-hall az egész városnegyed? dacosan, fiatalosan és lendülettel leplezik lakói halvány életük egyetlen őszinte valóságát: hogy nincs pénzük, senkinek."

A könyv illusztrátora, Kolozsváry Sándor, aki 1919-ben született, akkoriban még csupán Haranghy Jenő díszítő festő és plakáttervező tehetséges tanítványa volt az iparművészeti iskolában. Kolozsváry rajzainak igazi nagy erénye a szerény háttérbe húzódás volt a bölcsen mosolygó szöveg mögött, ugyanakkor ki is emelte a szöveg szép, gondos szedését. "A könyvre az év végén megkaptuk a Bibliophil Társulat díját" - mondja Lándy Dezső.

Ettől kezdve Szerb Antal az Officina szerzői, külső munkatársai közé tartozott, mint Rexa Dezső várostörténész, Honti János népmesekutató vagy Kerényi Károly ókori vallásfilozófus. Lefordította és bevezetéssel látta el Kolumbusz naplóját a "csillagos sorozat" néven ismert Officina Kiskönyvtár részére. Itt jelentette meg A királyné nyakláncá-t, ezt a letehetetlen kultúrtörténeti "ponyvaregényt". S 1943 nyarán jelentkezett ötletével: száz vers, eredeti nyelven és magyar fordításban, azoktól a költőktől, akiket a legjobban szeret. Részben ismeretlenek voltak, de a válogatás annyira meggyőző volt, hogy még Szabó Lőrinc sem utasította vissza a felkérést. (Pedig akkoriban politikai okokból kerülte a Löbl-féle nyomdát.) A Száz vers siker lett, de ehhez a kiadó és a válogató már nem tudott egymásnak gratulálni. Mindketten munkaszolgálaton voltak. Lándy Dezső túlélte, Szerbet agyonverték 1945. január 27-én Balfon. "A magyar irodalomtudomány újrateremtőjét a nyilas pártszolgálatosok nem tartották elég jó magyarnak" - írta Lándy Dezső.

Székely András

Budapesti Negyed 45. (2004/3)(részlet)