Észerevétlenül olvad össze utcával, gyöppel, élettel , mert már nincs se kerítése, se határfája.
Egy kis földpúp vakondtúrásnak rémlik, csak aztán veszi észre a sétáló, ki eltévedt, hogy
gyermeksírba botlott. Senkit sem temettek ide, évek óta. Lezárták mindörökre, mint könyvet, melyet teleírtak az utolsó lapig. Nincs több hely.
Van -e ennél elhagyatottabb, nyugalmasabb táj? A többi temető még zajong, izgalom fut át rajta, irodáiban sürögnek , forognak. Sírjaik előtt zokognak. Itt nem csak a halottak halottak, hanem maga a temető is.
Rekettyeággal kezében sétál a csősz, kívülem az egyetlen eleven ember. Ő is sütkérezik hajadonfőtt, az áprilisi verőfényben. Nem igazít útba. Tudja, hogy nem keresek semmit.
A semmit pedig megtalálom nélküle is .Egy fejfán ez áll:"Meghalt 1827 február 5-én". I. Ferenc császár uralkodott akkor, a Szent Szövetség szabta meg a világ útját és Kazinczy Ferenc még élt.
Ha lenne e halottnak ikertsetvére, az ma a századik év felé járna. Ki is jöjjön ide?
"Gizella, élt 7 évet. Meghalt 1848 március 15-én".Kis , budai lány lehetett, ki semmit sem hallott már a pesti ifjúság zajongásairól., az "esernyő-forradalom"-ról. Hantját eltaposták.. De a természet, figyelmesen , vadgyöngyvirágot dobott a sírja mellé,meg egy csokor ibolyát. Gizella, aludj.
Sok a német fölírás, 1867-től kevesebb.Aztán inkább magyarul búcsúztak el az elhunytaktól. Selypítő , régies szavak, meg magyartalan vonzatok, tele íráshibával, kőbe vésve , megörökítve.. Évről évre haladva sírról sírra lépve tudom meg, hogy tanult meg ez a város magyarul. Itt óriási , sötét kőoszlop. "Emelte "N.N hű barátja". Milyen régies és megható. Ki volt a hű barát ? Szerény polgár, vagy hivatalnok, ki minden elsején félretett egy pengőforintot, s nemsokára állt az emlék a jeltelen sír fölött. Ma csak milliomosok áldozhatnak így. Padot is tétetett a sír mellé, hogy idejövet leüljön és elgondolkozzon a boldog baráti órák mulandóságáról..Most is itt fekszik vizszintesen.
Micsoda néma kétségbeesés,fullatag csönd mindenütt.Nem jajgat senki . Csak cserebogaraak röpködnek.A fejfák és sírkövek pedig ,melyek sokáig hiába vártak valamire, idegesen, türelmetlenül jeleket adnak.
Az egyik félrebillen, oldalt tartja két kinyújtott szárát, a föld felé bukva, mintegy keresve az egyensúlyt ,hogy le ne essen.Ő sem sokáig védekezhet. Leroskad, akárcsak a többi.
Mások hátrafelé dőltek ,az égre néznek,haragosan ,ordítva. Meddig tart ? Lehetséges ez?Ilyen?
Boldogabbak azok a sírkövek, melyek már összetörtek , vagy megsemmisültek, mint az , amelyik a még sejthető gyalogútra hullott, lapjával a földre. Nem látni rajta az aranyírását, csak a hátát. Mintha eltakarná arcát, s a fájdalomtól részegen heverne a porban, szétvetett karokkal, és sírna , csöndesen.
Lenn , a szerb sírok körül mégis van némi zaj. Gyermekek visonganak, tavaszi zsivajjal. Betörtek a gazdátkan temetőbe és elfoglalták. Hiszen nálunk olyan kevés a játszótér , a gyöp. A halottak egészségesebb levegőben, üdébb környezeteben laknak , mint az élők.
Kislányok kört formálnak egy sírnál és forognak, Hallom a régi gyermekverset."Künn a bárány benn a farkas" Benn a farkas , aki elvisz mindnyájunkat.
A fiúk hadműveleti állásokban helyezkednek el. Oszolnak, fölfejlődnek.Csatárok ,földerítők, parancsőrtisztek rohannak szerte a temetőbwn.Egy kripta a tüzérségi megfigyelő. Vajon ki győz?
Egy kisfiú, nyolcéves, valahol kalapácsot szerzett.. Ő nem játszik velük. Végignyúlik egy fehér sírlapon, melyet a nap langyossá melegített és kalapácsával kopogtatja a csengő márványt.
"Halló"-mondja, többször egymás után."Halló". Telefonál le a mélységbe , fülét a kriptára szorítja és várja a választ.
Kosztolányi Dezső
Tolnai Világlapja, 1924
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése