NEM a föld hatalmasainak, hanem a népnek udvari
zenészeiről szól az ének; a cselédség kedvelt muzsikusáról,
akit körülrajong, s udvarról-udvarra kísér el a gyermekhad.
A félkezű és falábú, vagy egyéb testi fogyatkozásokkal
sújtott kintornásról zeng az én dalom.
Mily öröm, mikor a kapuszínbe tompa dübörgéssel
gurul be az a kereken járó, titokzatos szekrény, mely annyi
kedves marsot, csárdást, keringőt, nótát, kuplét rejteget a
méhében. A kis fiúk s lányok azonban kivétel nélkül megtánczolnak
minden darabján, legyen az a «Norma»-béli
cavatina, vagy az «Utolsó rózsa» bánatos dallama. Akár a
falusi menyegzők deli vőfélyei, akik a menet élén ékesen
kirakják a Rákóczi-indulót, melyet mögöttük nagy tűzzel
rángat a banda, de amelynek. rhythmusába sehogy se tud
beletalálni tánczolhatnám lábuk.
A kintorna a nagyvárosi gyermeknek első és fő-zeneforrása;
s mert voltaképen «verklinek» hívja, nem zavarja
meg lelkét a tudós ortho- és neológus urak vitája: régi jó,
vagy új hitvány szó-e az a «kintorna». Csak szépen muzsikáljon.
És ezt meg is cselekszi.
Hajdanában, az én fiúcska-koromban, nem volt még
ilyen jó dolga sem a verklinek, sem a gazdájának. Mint a
szegény ember gyermekét, a kintornát se kocsin tolták,
hanem háton czepelték házról-házra s gazdája bizony mélyen
hajolt meg a terhe alatt. Mikor az udvarba tért, kife325
szítette a kecskelábat s annak a négy szögletébe óvatosan
illesztette bele a sípládának négy, zömök sarkát. Aztán a
feszülten várakozó gyermeksereg nagy boldogságára fölemelte
a zengő ládának hátulját leborító, pettyes viaszvászonból
szabott függönyt, s ugyan-abban a pillanatban,
midőn a lefejtett burok alól felragyogtak a kék falon
repkedő réz angyalkák: tompított hangon, mély bugással
megszólalt az első darab, valamely operának részlete,
míg egyszerre diadalmas
brióval a dallam kivált
a szordinált homályból.
Mindig olyanformát éreztem,
mint mikor a felhőtül
elborított nap egyszerre
kivillan s szertenyilaló sugarai
derűt hintenek a tájra.
Még akkoriban virágzott
a művészpártolás és
nem volt tilalmas a «sípládáni
játszás». Az emeletek
ablakaiból csak úgy
kopogott le az udvarba
a papirosba göngyölített
krajczár, hogy szerte ne
guruljon, vagy a «macskafejű
» kövezetről messze el
ne pattogjon. Áldásos jégeső
művész nem győzte a szerszámja oldalán levő hengergombot
ki-betolni — minden tolás egy-egy új darabot jelentett —
és szabadon maradt balkezével megcsöndíteni egy kis aczélrudacskát,
vagy a fenék szitája alá rejtett csöngetyűt, amely
élesen accentuálta az éppen leforgatott áriát.
A verkli körül megeredt a mi zagyva ugrándozásunk
s a lépcsőházból kihallatszó víg csoszogás is azt jelentette,
hogy ott a papucsos leánycselédek ugyancsak rakják a
326
polkát; s kút mellől, konyhából versenyt szólt a kintornával
egy-egy fiatal torok, ha a művész a «Szökött katona»
kapós nótáit hajtotta. Míg a hangszernek nyomorék tulajdonosa
vagy bérlője a forgattyút kezelte, addig az ő felese
és teherhordozója, egy ép-kézláb naplopó, a szolgálókkal
dévajkodott a grádics mögött, s ugyancsak elmés
dolgokat mondhatott nekik, mert a Zsuzsák
és Lizik nagyokat nevettek neki s egy-egy
szemérmetesebb oldalba is ütötte az öklével.
327
Egyszer aztán, valamely tavaszi nap volt, egy szenzácziós
verkli jelent meg az udvaron. Barna fürtös, fekete
szemű, rongyaiban is festői legény, aki egy szokatlan
szerkezetű kintornát lódított le a válláról egy lábtóra, s
fölcsapva a szekrény ajtaját, soha nem látott csodák világát
tárta föl előttünk. Aranyos, tükrös teremben egy babszemkirály
járta az ő babszem-királynéjával, s a barétás udvari
hölgy-babák, a fényes hadvezérkék, csöpp ministerek, vitézek
és apróka apródok karján, utána keltek a felségeknek
s szintén forogtak a bűvös zene hangjain. Különös táncz
volt az. Nem mozgott e piczi uraságoknak se keze, se
lába, hanem apró testök egész merevségével kerengtek az
egymás nyomába. Nyilván így parancsolja ezt a merev
udvari szertartás, gondoltuk mi gyerek-ésszel, s bámulatunkban,
vagy a tartozó tisztelet súlya alatt, nem mertünk
tánczolni. Egész lelkünk a szemünkbe veszett s szívünk
mámorban fogódott el. Hát még mikor a terem balsó
szélén módosan elénk hajlongott egy kis gavallér: nyilván
a finánczminister úr, mert felénk nyújtotta a perselyt,
dobjunk bele krajczárt. A persely nagysága nem volt arányiban
ő excellentiája csöpp voltával. De ilyesmi már akkor
sem nyűgözte a finánczminister urakat. Bámulatunk babonás
rémületre vált, midőn láttuk, hogy a kegyelmes uracska
a krajczárt, melyet a réztányérkára tettünk, befelé lódítja,
a kavicsot pedig, melyet valami adótagadó vásott gyerek
dobott a perselyébe, messze kilöki a káprázó szemünk
közé, mialatt a talián legény nevetve vicsorította ránk
fehér fogait.
Messze a hatodik utczába, egy távol városrészbe s
még tovább is kísértük a bűvös szekrényt, s mindsűrűbb
lett körötte a gyermeksereg, mint a hamelni patkányfogó
körül. Utána eredtünk a hajóhídon — mint aféle kis diákok
nem fizettünk vámot — s fölmásztunk utána a Gellért oldalába,
ahol egy sikátorban egyszerre eltűnt a szemünk elől.
Mi akár a hegynek gyomrába is követtük volna. De ő nem
volt az a német varázsló, kiről a mese beszél, hanem egy
328
víg olasz fiú, lelkében sok aranyos napfénnyel, zsebében
sok vörös rézkrajczárral.
Fejlődésében a kintorna is tökéletesedett, valamint a
czimbalom, mert most pedálra jár s tökéletesedése óta szakasztott
úgy hangzik, mint egy tökéletlen zongora. Van
már zongora-verkli is. Az automata alakokban elrejtett sakkozó
és beszélő emberkék óta gyermeki körökben egy
darabig azt hitték, hogy a zongorás kintornában is valami
élő legényke rejtőzik s onnan muzsikál kifelé. Az abonyi
vásáron a felnőttek is azt tudták, de csakhamar rátértek,
hogy nincs hamisság a dologban. Bangó Pista, egy jómódú
parasztgazda fia volt az, aki, midőn javában zengett a láda,
a fokosával úgy ráütött a födelére, hogy menten kettéhasadt.
«Ki azzal a prücsökkel!» parancsolá. Az ijedt német
ember. Fizesse meg a nagy kárt. Bangó Pista nem volt az
a legény, aki rongyos húsz forint miatt vesztegette volna
a szót. Oda legyintette a sípládásnak, aztán kezdte feszegetni
a szekrényt a bunkós botjának szöges végével s hónaljig
nyúlva bele a zengő szerszám bendőjébe, kotort benne,
hogy fülinél fogva húzza ki onnad aztat a prücsköt. Hanem
bizony azt nem talált benne. A tüskés hengerről azt vélte,
hogy sün; a fújtatójáról meg, hogy puczor. De csak meggyőződött
róla aztán, hogy nem eleven az egy se. Nagyon
erősen meg találta vizsgálni a komédiás muzsikát. Az odavaló
órással összerovatta volna; de mert ez nem győzte
tudománnyal, hát maga mellé kérte segítségül a Menyus lakatost.
Ez meg, mivel inkább bízott benne, maga mellé szólította
a Kukacz Ábris cziganyprímást, hogy — hiszen a verkli
is muzsika — majd csak összeszerkesztik megest, hárman
mennek talán valamire. Az alkatrészek szorosabb megvizsgálása
végett mindegyik szakférfiú hazavitte a maga
porczióját, de azokat összeróni többé nem tudták.
Dante, mikor a pokol kínjait rajzolta égő színekkel,
még nem ismerte azt az őrjítő gyötrelmet, mely beleüt az
329
ember agyvelejébe, midőn két szomszédos udvarban egyszerre
gyújt rá két sípláda. Az egyik a «Séni jágert», a másik a
«Buzi Zsófi nótáját» recsegteti. Ha ismeri, a legszörnyebb
kínszenvedések tetejébe elsőnek írja vala a híres talján poéta.
-*
A kintornásnál egy fokkal följebb áll a harmonikás,
aki rendesen vak. Az, aki a mi udvarunkon jelent meg hetenként,
jobban jár, ha süket. Legalább nem hallja, mint hallottam
folytonos rázkódások között én, a megcsonkított indulókat,
nyekkenő keringőket, vagy a «Schöne Minkát», melyet a térdére
csatolt fújtatóból ránczigált ki nagy állhatatossággal.
Hasonlíthatatlanul különb nála
az a világtalan, sápadt férfiú, kinek
puha csengésű tenorja egykor mélyen
megindítá szívemet. Gitáron
kíséri énekét; s ez, valamint játéka,
szabatosan zenei. Legyen szabad
őt művésznek mondanom. Régóta
ismerem s mindig bánatos gyönyörködéssel
hallgatom. Ezelőtt húsz
évvel barna volt még a szakálla.
Most fehér, s szép hangjának élei
már kezdenek tompulni; hajdani
fényére rálehelte homályát az ínség
és szenvedés. Hóvízben, sárban;
hőben, fagyban; szélben, ködben
botorkál vezetője mögött. Némelykor
hangja egészen rekedt; a torok,
ez a legkényesebb instrumentum,
megsínyli a változó időjárást, kapuszínek
léghuzamát s a fáradtságot.
De még ilyenkor is egy-egy édes
hang fakad fel horpadt melléből,
s éneke fogyatkozásait pótolja az
érzelem és jó ízlés.
330
Rendes látogatóink a kis trubadorok is: két csepűhajú,
pufók hárfás gyerek, akik a legkapósabb új nótákat
sikítják fel az emeletekbe. Évek jártával kinőhettek a
«Körősi lány»-ból meg a «Csicsóné galambom»-ból, mert
az újak, akik a nyomukban keltek, az operettek népszerű
kupléit zörgetik és sivítják. Hárfájoknak egy húrszála sincs
jó barátságban a másikkal. A birkabélből sodorított «ideg»
váltakozik a czérnaszállal; s ha repedés nyiladozik is a
hárfájukon: azért teremtette a jó isten az esti lapokat, hogy
legyen mivel betömködni a hasadékot.
Járt-kelt itt valamikor egy fura kis ember. A «huhogász
». Kagylóba hajlítva a két tenyerét, csak lehelt beléjök.
A művész a lehelet nyers anyagát — melyet hol kicsucsorított,
hol tátongó száján bocsátott ki — a kezei homorú
felének egymáshoz való csapkodásával feldolgozva, kitapsikolta
a dalt. A dorombon kipöngetett nóta, melyet paraszti
ifjúságunk művelt egykoron, szintén csak ezen az akusztikai
törvényen alapul. De még olyanabbat is tudott az a huhogász.
Egy tilinkóba lehelt bele az orrával, s az a tilinkó
valósággal megszólalt. Természetes, hogy művészetének ezt
az ágát csak úgy folytathatta, amikor nem bántotta a nátha.
Egy élelmes impresario fölismerte benne a géniust, s ötöd éve
a müncheni Orfeumban ismertem rá, ahol mint «Hauch- und
részesült.
Egy-azon időben tűnt el vele a «fogművész» vagy «öndorombász
». Ez sem volt utolsó legény. Azt hiszem, az
orgona-sípok szisztémája szerint skálába volt meghangolva
minden egyes foga. Gyengén szólt az adott hang s jóformán
szemmel hallgatta az ember. Inkább kamarai, mint
udvari zenésznek vált be. De a hatás ellenállhatatlan volt,
mikor ránk vicsorgott, aztán megfricskázva a fogait, kiverte
azokon akár a próféta-indulót is. Művészete örökébe egy
jeles magyar író lépett, aki — meghitt körben persze —
szintén gyakorolta a fogzendítést, de hála az égnek, nem
kénytelenségből.
331
Nyaranta, az est beálltával, udvaron is utczán is, de
legfőképen a korzón harmadmagával ődöng a czigányfiúcska
s az Olympus minden isteneitől messze rugaszkodva
s álla alatt mélyre sülyesztve alá a hegedűje nyakát, reszelgeti
a «Víg özvegy» keringőjét, míg művésztársa, nemes
függetlenségben a primariustól, aki d-ből húzza — f-ből löki
a syncopakat a discant alá. De csak addig, míg a lámpás
oszlopának árnyékából ki nem lép a rendőr, amire aztán
a rajkók prestissimóban karikáznak le a villamos bástyájának
tövébe, melynek sűrű árnyán elmenekednek.
Megvan még az én öreg hegedűsöm is, az udvari
énekesnek kenyeres pajtása. Ez se látja szegény, mit
muzsikál. Tüled-hozzád sikálja foszlott húrjait a szurtos
332
vagy egres szőlőt. Körültánczolják ők ezt az agg embert
is, mint vén sziklát a bárányfelhők. A jó öreg nagyon
óvatosan kalauzoltatja magát az utczán, mert ő az a bizonyos
«vak kódis», akit András úr, a postakisztlis tolvaj
s az elugrott szocziálista helyett, azon az ürügyön szeret a
dutyiba nyomni, hogy «röndnek muszáj lönnyi!»
Forrás :Ágay Adolf :Utazás Pestről Budapertre
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése