VÉDETT HÁZAK AZ I. KERÜLETBEN

Ha valamelyik, hát az első kerület nincs híján műemlékeknek. A maga 3,4 négyzetkilométerével Buda legkisebbjének számító kerület több mint 200 műemlékkel büszkélkedhet. Ott van mindjárt a Vár, ahol találunk Árpád-kori falmaradványt, középkori és reneszánsz részletekkel összeépült lakóházat, barokk palotát, klasszicista nyomdaépületet, historizáló látványosságot. A Várhegy Duna felőli oldala pedig a Víziváros, ahol szintén sűrűn vannak a műemlék-táblák – gondoljunk csak a Batthyány térre, a Fő utca templomaira, a Király fürdőre vagy a rakpart palotáira.

Ám ha azt hinnénk, itt vége a sornak, tévedünk: a Vár másik oldalán, a Naphegy dombján is van mire rácsodálkozni – itt ráadásul kevésbé egyértelmű a helyzet: bájos, de korántsem felülmúlhatatlan villák, romantikus hangulatú utcák rejtik a következő védett épületeket.

A Krisztina körúton, a villamoson döcögve általában csak az veszi észre ezt a házat, aki a Moszkva tér irányába tart. A szóban forgó épületet ugyanis jócskán kitakarja egy másik, a mérsékelten ízléses VÁTI-irodaház, mely tulajdonképpen lezárja a Krisztina körút beépített szakaszát, innentől kezdődik a park, s itt fut fel egészen az MTI székházáig az Orvos lépcső. Ha már kellő távolságra kerül a szemlélő a szóban forgó saroktól, akkor láthatja meg az Orvos lépcső következő – szintén nem apró – épületét.

Az ún. „soklépcsős” ház, mely 2009 óta védett, valójában távolról mutatja igazi lényegét. A környék századfordulós környezetéből nem várt módon kiugrik ez az 1966-ban felépült földszint plusz öt emeletes, lapostetős lakóház, mely tökéletesen követi a meredek domboldal lejtését, s hatosztatú tagolásával harmonikusan simul a hegy oldalához. Schmidt Lajos tervezte a haránt vasbeton falas, lemezfödémes épületet, melyben jól benapozott, szép panorámájú, kellemes életteret adó lakások kaptak helyet. A tervező ötletességét, mellyel a lakásokat fél szinttel eltolva helyezte el, annak idején Ybl-díjjal is jutalmazták. Az indoklás szerint Schmidt olyan épületet alkotott, mely a „budai városképet emeli”, s amely a „tabáni városképet lezáró fontos városkompozíciós szerepű”.

Apropó Tabán…

A huszadik század eleji magyar irodalomból oly jól ismert városrész látszólag teljesen eltűnt 1933-34-ben, amikor az elégtelen csatornázottságra, a közegészségügyileg kifogásolható lakásviszonyokra hivatkozva úgy döntött a főváros közgyűlése, hogy most már tényleg lebontja a javarészt 18. századi vályogházakat, s helyükre modern, egészséges és szép városrészt épít. (Az elhatározás egyébként már 1909-ben megszületett, de közbeszólt – többek közt – az első világháború.)

A lázas bontáskor meghagyott tabáni épületeket aztán a második világháború tette a földdel egyenlővé – kevés kivétellel. E kivételek egyike, s talán kevéssé ismert, amolyan „utolsó tabáni ház” még ma is áll. Ott, ahol a Czakó utca a Tigris utcával találkozik, Budapest egyik festői pontján (ebből autóban ülve többnyire csak a hegyen való átbukkanást érzékeljük) kissé zárkózottan, befelé fordulva, magas kerítés mögött találjuk az egykori vincellérházat. Az L alakú épület rövidebbik szárát lehet a Hegyalja út felől megpillantani, s bár biztosan sokszor toldozták-foldozták, tömegformálása, aprócska ablakai, kontyolt nyeregtetője azonnal visszarepít bennünket a valamikori Tabánba. 

A vegyes terméskőből épült műemlék-ház teljes egészében alápincézett, ahová mind a Czakó utca, mind pedig a Tigris utca felől le lehet menni. Kellett is a pince annak idején, hiszen a vincellér nemcsak őrizte, felügyelte a minden bizonnyal közeli szőlőket, de sokszor tárolta is a mustot, a bort. A vincellérházat, melyből később fekvése folytán állítólag vámház lett, Zórád Ernő, a Rejtő-képregények és a tabáni képek festője is megörökítette. 

A ház keveset, a környék annál többet változott. A valamikori Kör és Hadnagy utca torkolatánál most az I. kerület sportpályája működik, s nemrég nyílt meg a város legszebb fekvésű wellnessközpontja is a közelben. Pedig annak idején nem éppen a testedzésről volt ismert a Tabán – hacsak a lépcsőkön, girbegurba utcácskákon való felkapaszkodást nem tekintjük annak. Szóban forgó vincellérházunk közvetlen környékén is számlálatlanul működtek a borkimérések, kiskocsmák, vendéglők. 

A Sánc utcán kicsit feljebb például a Vendéglő a nagy szederfához fogadta a kitikkadt sétálót, aztán rögtön a Hadnagy utcában állt a Vén Eperfához címzett fogadó. A következő sarkon, a Kereszt téren egy régi vendéglőbe, az Albeckerbe térhettünk be, de ahhoz sem kellett sokat kutyagolni, hogy a Fehér Sas utcában a híres Mélypincébe, Krúdy törzshelyére nézhessünk be. Megannyi vidám éjszakának, jókedvű szórakozásnak volt hát szemtanúja és díszlete a Tabán, nem csoda hát, ha még az örökké vidám Karinthy is így ír a bontási munkákat dokumentáló cikkében: „Mint klasszikus kollégám, Scipio, ma délután kimentem "leülni Tabán romjai fölött", hogy holnapra a nyájas előfizető friss állapotban kapja meg, egyenesen levelezésébe csöpögtetve, az e célból közvetlenül a szedőgépbe ejtett könnyeimet.”

Néhány évvel a tabáni házsorok eltűnése után, alig pár perc sétára innen azonban már egy igazán modern épület alapozása folyt. A Bauhaus hatását tisztán magán viselő, 1936-ban felépült Szilágyi Erzsébet Gimnázium és Óvoda a Mészáros utca és az egykori Koronaőr (ma Kosciuszko Tádé) saroktelkét kapta meg a fővárostól, hogy oda – várbeli, kinőtt iskolaépületük helyett – modern, könnyen megközelíthető és persze nagyobb intézményt építsenek. A tervpályázaton az a Hübner Tibor és Weichinger Károly nyert, akik már egy ideje a modern építészeti iskola követői voltak. A Napraforgó utcai kísérleti mintatelep egy háza vagy a Gellért hegy sziklái közé tervezett pálos kolostor is az ő nevükhöz (elsősorban Weichingerhez) köthető. 

Nem csoda hát, ha a gimnázium épületét is – egyben költségcsökkentő módon – a lehető legegyszerűbbre, ám mégis időtállóra és funkcionálisan kiválóan használhatóra tervezték az építészek. Ferkai András szerint tulajdonképpen ez volt az első valóban modern iskolaépület a fővárosban, mely egyelőre nem műemlék, de helyi védelem alatt áll. Az alaprajz Z alakú, a kis saroklecsippentés egy meghitt, zöld kertecske kialakítására adott lehetőséget, ahol az óvodai szárnyból lehetett kijutni. A Mészáros utca frontjára helyezett főhomlokzat első ránézésre nem különösebben izgalmas, de ha egy kicsit járatjuk a tekintetünket a vöröstégla burkolatú iskolán, szembeszökő lesz az ablakok egyszerű, ám mégis izgalmas, és a belső tereket nagy mennyiségű fénnyel elárasztani tudó rendje. (Ez még akkor is érzékelhető, ha a korabeli ablakok helyett most más osztatú, műanyag nyílászárók kerültek az épületre.) Egyébként is, a vöröstégla egységessé, kellően komollyá és nem utolsósorban könnyen karbantarthatóvá teszi a gimnáziumot, ahol eredetileg hétszáz főre tervezett ruhatárat, a két szárnyat összekötő, íves és nagyon bevilágított részben zsibongót, a harmadik emeleten pedig 300 négyzetméteres tetőteraszt alakítottak ki. A tetőteraszt még ma is – igaz, csak kivételes alkalmakkor – nagy örömmel használják a tanárok és a diákok, rálátni onnan a Várra, a Citadellára, a Vérmezőre. Kell ennél több ahhoz, hogy egy iskolaépületet ne csak használni, de szeretni is lehessen?

címkék: hübner tibor, weichinger károly, schmidt lajos, építészet, modern építészet, történelmi építészet, budapest, 1. kerület, műemlék, örökségvédelem, káldi emese, magazin, lakóház

Forrás:  hg.hu/építészet 2011 01. 14