A címben idézett metaforikus kifejezéseket akár egy Krúdy-monográfia élére is odaírhatnánk, hisz Krúdy Gyula regényeinek, novelláinak, publicisztikai írásainak egyik legsajátosabb írói élményforrására utalnak: sokat emlegetett időtlenségére, "ősiség" és "modernség", múlt és jelen egymást kiegészítő, egymást megtermékenyítő művészi összefonódására. Egyik sokáig kallódó jegyzetében olvashatjuk az időnek erről a különös játékáról: "Amint múlttá válik a jelen - még a mellény gombjait is jobban megolvashatjuk, mint most, amikor szemközt állunk mohó, éhes horpaszaival."[2]
Valóban: az órák nem létező időt mutatnak Krúdy műveiben.Az író feljegyzéseiből, vallomásaiból tudjuk: regénysorozatban szerette volna elmesélni élményeit arról a korról, amelyben postakocsijának boldogulást kereső utasai útra keltek a nagybetűs Élet meghódítására. Regényciklust tervezett az "ifjú Budapest" "fényeiről" és "árnyairól", az életformaváltásról, egy végleg elmúló és egy születő világról. Így kerültek volna egymás mellé az ún. "pesti regényei": A vörös postakocsi, az Őszi utazások a vörös postakocsin, a Nagy kópé, a Velszi herceg, aKékszalag hőse, illetve a tematikában és szemléletben ezekkel rokon Rezeda Kázmér szép élete, amelyet - mint ismeretes - Krúdy Gyula eredetileg Így történt 1914-ben címmel közölt a Pesti Napló-ban, 1933-ban.
Az alábbiakban ezeknek az egymástól távol eső, mégis tematikailag egymással összefüggő művek színtereinek, szereplőinek előbb jelzett "kétarcúságát" szeretném érzékeltetni. Egy olyan író urbánus-élményét, aki (mint annyi regényhőse) nem kevés ambícióval érkezik meg a millenniumot ünneplő fővárosba, és aki - akárcsak egy másik alteregója - úgy néz körül az "áradó" nagyvárosban, mint akire "nagy dolgok várnak".
1A Nyírség emlékeit, hangulatát (mondhatnám: a vidék "lelkületét") magával hozó, alig tizennyolc éves író egy olyan nyüzsgő, alakuló világnak lesz a jó ismerője, amelyik a legkülönbözőbb módon kínálja az érkezőnek az érvényesülés addig nem látott lehetőségeit, de amelyik még őrzi a végleg tovatűnő múltat, a régit is.
Krúdy Gyula prózája jórészt ebből a kor- és életmódváltásból sarjad ki. Ezért van az, hogy regényeiben, elbeszéléseiben, még teljesen fel nem tárt publicisztikai írásaiban egyszerre van jelen a Tegnap nosztalgiája és az új világ igézete, a nagyváros és az akár szimbolikusan is felfogható vidék hangulata.
Egyik korai kisregényét, A bűvös erszény-t idézem: "Jöttek-jöttek sorban a vidéki famíliák, és elárasztották Pestet. Egy darabig hűségesen ápolták a reménységeket, amelyeket poggyászukban hoztak, a férfiak várták a nagy hivatalt, a leányok a milliomos kérőket, az asszonyok a selyemruhát és az ékszert, amíg lassan-lassan lekopott róluk a falusi szín, a falusi színnel együtt elhagyogatták kedves szokásaikat, a mulatságkedvelést, vendégeskedést, úrhatnámságot, és beleszürkültek a pesti flaszterbe."[3] (Mintha a mondatok parttalan áradásával is a "földindulást" kívánná hitelesebbé tenni az író).
Ez az egyik "lehetőség". De másféle sorsokat is kínál az irodalom. Gárdonyi Géza regényének, Az öreg tekintetes-nek vidékről nagyvárosba került atillás öregura nem tudja elviselni a rideg emberi kapcsolatokat, Bródy Sándor karrier-regényének, A nap lovagjá-nak gátlástalanul törtető újságírója kezdettől tisztában van azzal, hogy vagy hal lesz, vagy halász, mindkettő nem lehet. Ambrus Zoltán szegénységbe zuhant, alkalmazkodni nem tudó festőművésze a Midas király-ban megpróbál ragaszkodni emberi-művészi elveihez, elképzeléseihez. ("Nem tudok megalázkodni; nem tudok hízelegni. Nem vagyok ebbe a világba való."[4]), Iványi Ödön regényének, A püspök atyafiságá-nak vagyonát vesztett hősének élete pedig azért jut kátyúba, mert gyenge ahhoz, hogy környezetével szemben megőrizze tisztaságát.
Krúdy (műfaji határokat oldó, szépírói ihletésű publicisztikai írásainak tömkelegében) legtöbbször a jelennel perlekedve kelti életre Pest "aranykorát". Pusztán néhány sort idézek az első világháború végének nyomasztó légkörében, 1917-ben papírra vetett, tényeket és személyes érzelmeket eggyé fonó emlékezéséből, a Pest aranykorá-ból: "Ó, régi Pest, amelyre úgy érkezett meg reggelenként a Keleti pályaudvarra a személyvonat, hogy mindig hozott magával fiatal, dobogó, lelkes szíveket, zöldellő reményeket, hitvallásokat és dologra kész karokat és elméket! A nagyvárosi ködbe, tramway-csengős, robogó bérkocsisos, újságfestékszagú, vasalt pincéres, a város belseje felé kopogón ezer lépésű, álmosan ébredező Budapestre úgy érkezett meg mindenki, mint egy regényhős, akire nagy dolgok várnak a szellőzködő ablakú házak között."[5]
Krúdy Gyula regényhősei egy olyan nagyvárosba éreznek meg, amely a nyolcvanas évektől - miként Sánta Gábor írja a magyar próza Budapest-képét feltérképező tanulmányában - "a társadalmi mobilitás Janus-arcú jelképe lesz; a remények és csalódások városa. Az idevágyó fiatalok számára valóságos Mekka, a már huzamosabban ott élő idősebbeknek pedig - miként a beteg és kiábrándult Arany Jánosnak is - sokszor börtön, mely nem enged, ahonnan elvágyódni lehet, ugyanakkor az egyedüli hely, ahol a szellem embere számára mindezek ellenére létezni érdemes. A korszak irodalma szemléletes kifejezője mindennek".[6]
FRUZSINA, AZAZ KÉSŐ FÁNI ÚRNŐ, REZEDA ÚR SZERELME
Krúdy alig múlt húsz éves, amikor Az aranybánya (1901) címmel regényt ír első budapesti éveiről. Az író társadalmi ismereteire, a művészileg felemás, ritkán emlegetett regény értékeire Bori Imre hívta fel a figyelmet. Valóban, a tényeket olykor nyersen tálaló könyv éles szemű íróra vall. Főleg azokban a részekben, amelyekben a "világváros komolyságával" élő főváros, a "modern" kor hősei (a Paprika Schlézingerek - az új Magyarország Széchenyi Istvánjai; a Bagi-féle "aranyparasztok" - majd Török Gyula Porban című regényében ismét találkozunk ezzel a típussal), elevenednek meg előttünk. Önkéntelenül eszünkbe jutnak Mikszáth pár évvel korábbi regényének, az Új Zrínyiász-nak ilyen szatirikus mondatai: "A Nemzeti Kaszinó határozottan Zrínyiék mellett foglalt állást. Mégiscsak természetesebb, ha a sírokból lépnek ki új főúri alakok, mintsem a Wertheim-szekrényekből."[7]
A nagyváros művészi meghódításának szándékával írott, 1913-ban megjelent Krúdy-regény, A vörös postakocsi utasai ennek a kornak a hősei. Az író mögött ekkor már ott vannak az első Szindbád-történetek, amelyekben nemcsak saját hangjára és a műfaj új lehetőségeire talál rá, hanem első hasonmás hősére, Szindbádra is, A vörös postakocsi-ban feltűnő Krúdy-alteregó - Rezeda Kázmér - elődjére. Az egyes művekben más-más arcot mutató, más-más szerepre vállalkozó újfajta művészi magatartás, szemlélet, hangnem sokféle megvalósulásának lehetőségeit kínáló alakmásra.
A regényt közlő folyóirat, A Hét szerkesztőjének küldött levélből ismerjük Krúdy szándékát. Talán nem is kellene emlékeztetni rá, hisz sokszor idézték. Mégsem érzem feleslegesnek néhány, témánkhoz szorosan kapcsolódó mondatát újraolvasni: "Dolgok, amelyek évtizedek óta élnek bennem [...] gondolatok [...] látomások, amelyek utcán, bálban, színházban történnek [...] emberi arcok, alakok és hangok [...] ismerősök, ismeretlenek [...] pesti vásár, amint valaki az ablakon át nézi a dolgokat. Az urak és hölgyek ruha nélkül közlekednek, a sánta ördög benéz a háztetőkön, a halottak igen jól tették, hogy elszöktek a városból."[8]
Krúdy regénye nem olyan lemeztelenítő, mint amilyent a fenti sorok, illetve a "levél" itt nem idézett részei ígérnek. Adyt annak idején nem alaptalanul bűvölték elA vörös postakocsi álombeli tájai, lírai hangulatai. Sőt, úgy érezte, hogy a nagyváros majdnem lefokozza a vidéki emlékek meghittségét, szépségét, ezért aztán csak annyiban tulajdonít neki szerepet, amennyiben módot ad az emlékezésre azoknak, akik "a tegnapi ifjúságukat akarják megtalálni". Csak méltányolni tudja, hogy az író - úgymond - nem teljesítette mindazt, amit ígért, hogy ehelyett "eldalolta tegnapi ifjúságának boszorkányos muzsikájú dalát". A romantikus idill-hangulat egyik forrása ez alkalommal is az emlékek szubjektív újraélése, illetve a vidékről a nagyvárosba sodródott emberek érzelmi "kétarcúsága". Ezek a kétlaki szereplők ugyanis új életformájukban sem tudnak szabadulni a maguk mögött hagyott múlt nosztalgikusan felsejlő emlékeitől.
Kétségtelen, Krúdy nem szabályos regényt írt, ("pompás kihágás történt a műfajszabályok ellen"), most sem igazodik a műfaj hagyományos igényeihez. Az érvényesülés lehetőségeit keresők körül zajló életnek kezdetben inkább a szereplők megfigyelése, beszélgetései által válunk részeseivé, hogy aztán - ahogy belemerülnek a nagyváros színes forgatagába - egyre inkább a vallomásos formák jussanak nagyobb szerephez.
Horváth Klára és Fátyol Szilvia vidéki, állás nélküli színésznők a nagyváros múltból itt maradt, megkopott negyedébe érkeznek meg. Íme hogyan keltik életre a szociográfusi hűséget az emlékezés bensőségességével átszövő mondatok a közvetlen emberi kapcsolatokat még őrző városi tájat: "Régi pesti polgárházak voltak itt összeszorulva, szűk, mély udvarok, amelyek estalkonyatkor félelmetesen elnyúltak a messziségbe. Láthatatlan vizek folydogáltak a kikoptatott köveken, és az oroszlánfejű esőcsatorna már félszázad előtt beszüntette a szolgálatot. A búbos kövezet a kapu alatt rejtelmesen döngött, mintha tömérdek föld alatti lakó tanyázna odalent, a lépcső kanyarogva merészkedett a magosba, holott úgy ingadozott, mintha legalább leszakadni szeretne. Szóval vén, ócska házak voltak, a keskeny ablakok mögött bizonyosan öreg emberek laknak, zenélőóra játszik, s a nők mellbetegek a falpenésztől. Vízvezeték sincs minden lakásban, és a házmesterre kiáltozni kell, hogy meggyújtsa este a gázt a lépcsőn. Az ajtók, ablakok szeretnek sírdogálni, ha szél van odakünn. Lehetséges, hogy valakit meggyilkoltak a házban, s a holttestét befalazták. A régi Pesten sűrűn előfordult ilyesmi."
A régiből az újba forduló nagyváros sikátoraiban - néz körül egyik tárcacikkében - "a varróműhelyek, kalaposboltok cérna- és leányillata keveredett a kapu előtti sörházak hordó- és virsli illatával".[9] Külvárosi házai pedig - ingujjban üldögélő polgáraival, házikenyér illatú asszonyaival - vidéki eperfás udvarokra emlékeztetik a szemlélődőt. (Későbbi regényének, a Hét Bagoly-nak elképzeléseiben csalódó író-hőse, Józsiás az "ideált rugdosó" emberek elől külvárosi földszintes házba menekül, oda, ahol még petróleumlámpával világítanak, és tavasztól őszig nyitva tartják az ajtót.)
Hivatalba siető polgárok, "finom pesti asszonykák", Pestről Budára szökő szerelmesek, boltoslegények, a korzó könnyelmű gavallérjai, szenzációt kereső hírlapírók, kardjukat csörtető katonatisztek veszik körül Krúdy boldogságra vágyó művésznőit, akikben újra és újra felsejlik az idő, amikor "nyári, de téli időben sem múlott el éjszaka, hogy a társulat hölgytagjai nélkülözték volna a szerenádot". Szilvia - vidéki lány módjára - "taktusra" lépked a nagyvárosban is, és olykor szeret elgondolkozni a Dunában ragyogó csillagokon. Múltja úgy éled fel benne mint egy kép, mint egy dal. Akárcsak egykori szerelme: "Ó, be szerettem, éjjel mindig vártam, szakadt a hó, és a kutyák úgy vonítottak, mintha farkast éreztek volna a nagy alföldi városban." Múltjának nem megtörtént eseményei, valós momentumai kápráztatnák el, hanem az egykori ábrándok, ezért aztán hogy egy olyan vers után vágyódik, amelyből egyetlen sort sem tud.
Krúdy emlékező szereplői nemcsak múltjukat értelmezik - jelenüket is. A regényben nagy szerephez jutó vallomások egyikében Szilvia ilyenképpen meditál sorstársai előtt: "Azt szeretném tudni, hogy miért vagyok itt a Pattantyús utcában, és mi tart vissza attól, hogy elszerződjem vidékre színésznőnek? Mikor Pestre jöttünk, azt hittük, hogy most következik a nagyszerű, mulatságos, nagyvilági élet. Én legalább titkon mindig azt hittem, hogy valami rendkívüli dolog fog történni, ha én, a nem mindennapi, szép, tehetséges, okos és jó teremtés Pesten megtelepedem. Aztán semmi sem történik ."
Úgy tűnik, ezek a szavak két társának - művészbarátnőjének és Rezeda Kázmérnak - a szájából is elhangozhattak volna, hisz nekik sem sikerült meghódítani a nagyvárost, ugyanúgy az élet megfosztottjai maradtak ők is. Az ő vágyaik is nagyobbak, mint lehetőségeik, legfeljebb más-más módon veszik ezt tudomásul, másként próbálják megőrizni a maguk külön belső világát, néha csak maguknak megvallott eszményeiket. Horváth Klára (tekintete "a mezők virágához" hasonló) a lámpásoktól tündöklő Andrássy úton gúnyos ajakbiggyesztéssel figyeli az "esti vásárt". Merész álmokat dédelget ő is magában. Amikor Rezeda Kázmér a sikeres élet fejedelméről, Alvincziről beszél neki, rajongó lelkesedéssel szakítja félbe. ("Nagyszerű - mondá igen komolyan Horváth kisasszony. - Napról napra jobban becsülöm őt. Pedig még egy szót sem váltottam vele.") Azonban különbséget tud tenni vágy és valóság között, végül van ereje visszamenni vidékre. Amikor Szilvia látogatóba érkezett nagynénjét, Urbanovicsnét az új módira figyelmeztetik, az "ocsmány várost" széttaposni kívánó, ide csak flörtölni jövő vidéki asszonyság büszkeséggel veti oda: "Én vidéki asszony vagyok.[...] vidéki parasztasszony. Nem tudom a pesti hivatalnokok divatját." Azon csodálkozik el, hogy a magyar ruha kiment a divatból, és hogy a férfiak nem virágos Zrínyiben foglalnak helyet az asztaloknál, ő maga otthon csizmában és bekecsben jár-kel. Számára a cigányprímás nótái egyszerre "ábrándosak és érzékiek, bolondos amerikaiak és francia dalocskák".
A faluját elhagyó, majd elzüllött Estella sorsa mintegy előre vetítődik a megérkezésekor: "Aztán Pestre utazott, és késő délután, ősszel a város felett egy gyárkémény fekete füstje húzódott, mintha az alant fekvő házakban csupa szomorú emberek laknának." Mint ahogy a messzeségben még egyszer felködlő hegyek is jelképes értelmet kapnak: gyermekkori ártatlanságára emlékeztetik. Hogy aztán bordélybeli tapasztalatai a nagyváros "ezer fájdalma"-ként, az élet hajótörötteinek megrendítő vallomásaként hangzódjanak el. (Estella - egy egész életsorsot sűrítő - panaszáradata az évtized végén írott Asszonyságok díja Natáliájának sodróerejű átkait juttatja eszünkbe: "Verj meg isten mindent...Verd a gonosz kéjelgőket, a kapzsi butákat, a testüket eladókat, a testeket vevőket, az ajkukkal uzsoráskodókat, a keblükkel kereskedőket, a lábukat árusítókat, a csókmámorokat, a szívkufárokat, a hajasokat és kopaszokat, a fiatalokat és az öregeket.")
Az emberi gyötrelmeket jól ismerő Steinné, "a kakasos ház" tulajdonosa is az ábrándok birodalmában él olykor, benne is ott szunnyad egy másik élet óhaja, hogy - mint falusi lány - talán majd egyszer elmegy vidéki gazdasszonynak. "Kismalacokat nevelni, sárga libácskákat és totyogó kiskacsákat költeni, tavasszal rugó nélküli kocsin hajtani zöldülő réteken..."
A nagyváros sikeres meghódítói másként élik meg múltjukat, emlékeiket és még inkább a jelent.
A legendás életű Szemere Miklósról mintázott Alvinczi Eduárd - a sikeres élet jelképe - ritkán tűnik ugyan fel a regényben, valóságos bálványa az érvényesülni vágyóknak. (A másik "győzedelmeskedő" a szintén kalandos életű Madame Louise). Az anekdotázó, adomázó módon megelevenített Alvinczi "ősi" és "modern" egyszerre. Ad arra, hogy a Gúd-Keled nemzetségből származó elődei már akkor várkapitányok, bánok, amikor a Hohenzollerek még csak kecskepásztorok. A napkeleti királyok unokája a városi szállodában az ungi erdőből hozatott fával fűt be, hisz ősei is ezzel tüzeltek. Jellemző az is, hogy szmokingjára szénaillatot permetez, és csak azért bánkódik, hogy városi szálláshelyén, az Arany Sas-ban nem tarthat komondort, amely éjjel ugatna. Ugyanakkor tud alkalmazkodni a megváltozott világhoz, a körülményekhez. Otthon van a "tündöklő szép világban". Szobája falát az a hadi kopja díszíti, amelyet valamelyik Alvinczi vett el a temesvári basától, íróasztalán a világ minden részéről érkezett sürgönyök, levelek hevernek, batárja belsejében szivar- és parfümszag terjed, de somfabotja vassal van kibélelve. A változó világ törvényei szerint cselekszik akkor is, amikor egy fiatal polgárlányt jegyesének vásárol meg, akinek egy előkelő nevet ad. Jártas Óbudán és a "pesti vásáron", a díszes kastélyokban és a lóversenyen, a kaszinóban és az orfeumokban, a pompás grófnők, a táncosnők és a vérbeli lumpolók között.
Madame Louise kis dunántúli faluban született (gyermekkorában parasztgyerekekkel verekedett), mint pesti virágárus regényeket olvas és ír, írókkal levelezik, többször elbukik, hogy aztán szalonjával (amelyben a "tavasznak sok üde kis virágát segítette [...] a télfejű urak karjaiba") tisztes társadalmi rangot vívjon ki magának. A "nagyvilág kapujának" számító fővárosi palotájában néha úgy sétál, mintha Párizs utcáin járna, máskor olyanképpen térül-fordul, mint falujában szokott hajdanán. Ennek megfelelő környezete is. Rozmaring illatú otthonának biedermeier és rokokó díszítésű bútorai közt ott van a falusi úri házak széles diófaasztala, a falról az apák és nagyapák képei néznek le rá. Mint Pest utolsó romantikus nője nosztalgiával gondol vissza az elhagyott falura, azonban romantikus érzelmeit fegyelmezni tudja. Legfeljebb egy-egy helyzetben egy-egy pillanatra éli újra egykori élményeit, hangulatait. Az egyik alkalommal szinte tüntetőleg hangzik kívánsága: "Ma falusi mulatságot tartunk, falusi bort iszunk..."
Az ugyancsak vidékről érkezett "tétlen" hírlapíró - a nevével is a reménykedő falusi lányok virágjára emlékeztető -, Rezeda Kázmér ugyanúgy magányos lélek marad a nagyváros forgatagában, mint a két vidéki színésznő. Eszményeiről nem tud és nem is akar lemondani, sorsán viszont nem képes változtatni. S mert a kor emberi kapcsolatai számára idegenek - szép lelkek módjára - egy maga teremtette belső világba, a múltba menekül. De nemcsak menekül, megpróbál tudatosan kialakítani egyfajta erkölcsi integrációt, mégpedig abban a meggyőződésben, hogy "nagy gyönyörűséges Életnek semmi köze sincs az apró, sűrű betűcskékhez". Ezért lehet -Fábri Anna figyelte meg - személyiségének egyik fő meghatározója az eszményi és profán szembenállása.[10] S mert hiányzik belőle a realitás-érzék, nemcsak az irodalomnak, az életnek is a perifériájára szorul. Így aztán egyszerre van meg benne az eszme-hit és a csalódások okozta rezignáció. Lemondóan és nem kevés öniróniával jellemzi magát egyik alkalommal: "Kis zuglapomban számon tartom a színésznők kedveseit, kitartóit, a hold járását és kereszt- és vezetékneveket adok a gyerekeknek." Őt kísértik meg leginkább a múlt emlékei: Budai környezetének zegzugos utcái még a török hódoltság korában voltak újak, éjszakánként hazafelé menet gyakran találkozott régi királyokkal, amint a kőfalból kiléptek. Mintha azért bérelt volna itt kvártélyt, hogy "éjféli sétái különbözzenek a pesti fiatalemberek sétáitól". A nagyváros tévelygőihez hasonlóan, gyakran nem a regénycselekmény szintjén, hanem egy-egy érzelmi helyzetben, a lélek révedező állapotában - képzeletben - éli meg vágyait. Nem meghódítója, hanem kiszolgáltatottja a nagyvárosnak.
Nem jut révbe az Alvinczi kegyeire áhítozó Horváth kisasszony sem. Pedig céltudatosabban lát hozzá elképzeléseinek megvalósításához: "Nem érti ezt maga, Rezeda úr. [...] A Madame palotája olyan az én életemben, mint egy határszéli állomás. Elmarad vonatom mögött az unalom, a szegénység, a gond és az egyhangúan elmúló napok. Azt hiszem, most már csupa vidámság, fény és pompa következik." Végül mégis otthagyja reménytelen kísérleteinek színhelyét és visszatér vidékre színésznőnek. Nem véletlen, hogy a regény kettőjük érzékeny búcsújával végződik:
A színésznő erősen a Rezeda úr ajkára tapasztotta az ajkát. Forró, könnytől nedves arcát az arcához szorította.
Egyszer, ha valakié leszek az életben, csak a tiéd leszek - mondta halkan. - Esküszöm a halott édesanyámra.
Isten veled! - mondta komoran Rezeda úr.
Ezen az éjszakán temérdek csillag volt az égen, a Tabán felett. Hűvös sem volt, a nyár tért vissza a sötétségben. Rezeda úr a régi ház ablakában állott éjfélig, folyton a csillagokra nézett, és magában számtalanszor elmondta:
sten veled! Reggel papot hivatok.
Az égen, a sötét magasságban vadludak kiáltottak. Valahol messze, egy tabáni rác kocsmában csendesen tamburáztak. A boldogtalan ifjú egy régi gyűrűt keresett elő a holmijai közül, amely gyűrűt a hagyomány szerint egy Anjou-királynő nézegetett finom ujjain. Türkizkő volt a gyűrűben, a hűség köve. Elhatározta, hogy a gyűrűt elküldi a színésznőnek."
A megfosztottság közös élményei lelnek egymásra ebben a párbeszédben, egymás részévé avatva valós tapasztalatokat, lírai emlékezést, lelki és természeti tájat, stilisztikai funkción túlmutató képi formát.
Tudjuk, a regény kivételes sikert aratott, alig egy év alatt három kiadást is megért. A korabeli olvasó különös vonzalommal vette kézbe a hirtelen megújhodó Budapest színtereit, alakjait, új emberi kapcsolatait felfedező művet. Gondoljunk a művészileg kevésbé átlényegített, de a riporteri közvetlenséggel és frissességgel, személyes átéltséggel megteremtett színes tablókra, jól egyénített alakokra. S nem utolsósorban az írói szemlélet újszerűségére, a korhű leírásokra vagy azokra a részletekre, amelyekben régi redakciókba, csillogó úri szalonokba, mulatókba, az eseményszámba menő lóversenyekre kalauzol el az író. A városligeti színkör művészvilágába ilyenképpen:
A régi városligeti színkör fából volt, s Feld Zsigmond szerette színháznak nevezni intézetét akkoriban. Színkör volt a neve a bódénak, nyáron estenden nyitva voltak az ablakok, és a környék népe csoportba verődve hallgatta a nagy fák alatt a csengő színházi muzsikát.
Szép világ volt itt. Bizonyára sokan gondolnak meghatottsággal a ligeti arénára, ifjúságunkra, egy elmerült szép szigetre, amely nyomtalanul eltűnt a tengerben. [...]
A redakciókban az évszakok változása szerint Küry Klárit vagy a lenge nyári esték vidéki csalogányait volt szokás imádni. Az oxfordi diáknak színes szalagot varrnak a sipkájára, midőn az egyetemre beiratkozik, amely származását, rangját jelöli. A pesti hírlapíró akkor tette le a vizsgát, midőn istenítéletet tartott lapjában a gyönyörű Klári mellett vagy ellen."
Az ilyen hangulatos leírásokat ma is többnek érezzük dokumentum-értékű "betéteknél".
Három év múlva, az Aranykéz utcai szép napok líraian romantikus történeteiben újra feltűnnek A vörös postakocsi ábrándkergetőinek lelki rokonai, a sosem teljesült álmok igézetében élők, a nagyváros idillhangulatába menekülők. A "csöndes lelkű" Nagybotos Viola "elfáradtan, fásultan utazott falura a nagyvárosból", az Aranykéz utcai ékszerészné "az orgonaillatot szerette a fodros mellű ingén", a virágárus asszony polgári egyszerűséggel berendezett lakásában "falusi illat áramlott", Szénfi úr "érett szilvafák illatát" fuvolázta az asszonyok fülébe. Városi szalont igazgató hölgye "csaknem azért lakott a fővárosban, hogy meggyógyítsa azokat a férfiakat, akik [...] álom és remény nélkül csavarogtak Pesten." Saját magának azonban egészen más jövőt szeretne. "Házat veszünk falun, nagy kertet és hűvös, mély szobákat, régi cselédeket és egy pár lovat. [...] A háztetőn gólya fészkel és Bundásnak hívják a házőrzőt" - ígéri szerelmesének.[11]
Krúdy utasai ilyen érzelmekkel ülnek be ismét a postakocsiba. De már más tájak felé, más emberek közé viszi őket a kopott batár. Megváltozott világba. "A tar őszi gallyak elsodorták a postakocsis büszke kürtőkalapját, félni lehetett, hogy a kerék felmondja a szolgálatot" - vezet be Krúdy az 1917-ben megjelenő folytatás, az Őszi utazások a vörös postakocsin hangulatába. A regény szereplőinek szomorúan kell tudomásul venniük, hogy "Pesten már nem divat az emlékkönyv" (ez a regény egyik fejezetének címe), s az élet nem érdemes arra, hogy megváltozzon érte az ember. A cselekedeteiben, érzelmeiben kiegyensúlyozottabb - olykor Rezeda Kázmérhoz hasonló - Alvinczi Eduárd már csak azért is a bűvös postakocsit választja (társaságával), mert az új világban a vonatot a kereskedők és a kupecek használják, tiszteletből már senki sem köszön a városban, céltalanul csak a bolond beszélget a kávéházban. "Bálványok dőlnek úgy le, hogy a pesti istenségeknek adjanak helyet. [...] A régi betyárvilágbeli Ráday bőséges fogást csinálna az Andrássy úton" veszi szemügyre az író - nem kis ironikus lehangoltsággal - "idegenszerű" környezetét.[12]
A negyvenedik életéve felé ballagó Rezeda Kázmér óvatos lett. Budán él egy régi házban, biztonságban, "rendes hópénzből", ismeretlenül, észrevétlenül a "nagyváros rikoltásában". Pedig a "kor hőse" valamikor többet volt részeg bortól és szerelemtől, mint egy kisebb német királyság lakossága. Már nem az "észbontó" kaland érdekli, hanem a lefüggönyözött ablakú, biztonságos polgári otthonok "drága csöndje". Már "akkor sem villant föl tekintete, ha olyan házak mellett vitt el útja Pesten vagy a budai részekben, ahol bizonyos boldogság, meglepetés, csalóka öröm kötözgetett hervadt csokrot. [...] Külsejére nézve Rezeda úr nem különbözött azoktól az agglegényektől, akik e nagyvárosban ismeretlenül és észrevétlenül éldegélnek..." Szerelmi reményei is szertefoszlanak. A prostituálódó, "modern" vízivárosi polgárlány, az érzelmileg összetett, sokféleképp egyénített Krónprinc Irma (bár vonzódik Rezedához) Alvinczit boldogítja.
Az élet valamennyi bolondságán túlesett Madame Louise Rezeda úrnak keserű csalódásairól beszél. Fogadott gyermekét parasztként, falusi földjei örököseként szeretné látni, hogy majd "az eke szarvát fogja odakünn a tanyán és boldogan daloljon". Vágyképét azonban elhomályosítják riasztó "jóslásai": "Tudod-e, hogy háború lesz a világon? A kártyáim, babonáim, csillagaim már egy fél esztendeje mutatják a háborút. A Gellérthegy felett hajnalonként a Halley-ről elnevezett üstököst bámulja a pesti nép". Vágyott idilljében nyugtalanság szunnyad: "A falusi fáim nyaranta különösen zúgnak a házam körül [...] A lovak harapnak az istállóban, és javakorabeli meg fiatal falusi parasztok arcára látom felírva a halál különös jelét. Az öregek sietnek meghalni, a tél helyett tavasz lett, a nyár szomorú, mint az ősz, és a vándormadarak, a régi világ pontos órái rendetlenek és megbízhatatlanok. [...] Vége a régi magyar életnek, rózsám."
A medveházi szép napok után régi, dohos házak közé tér meg utasaival az oly sok embert megigéző vörös postakocsi. Az egykori énjénél józanabb Rezeda Kázmér kénytelen elfeledni álmait, lekaparni a falról azokat a női neveket, amelyeket esztendők folyamán oda felírt, hogy aztán beletemetkezzék a szenvedélyek legyőzését ígérő buddhizmusba. Egyfajta menekülés ez, mint ahogy a becsületes szőlőtermelő budai polgár, Krónprinc Ferdinánd is úgy szökött meg züllött feleségétől és lányától a hegyi présházba, hogy "sohasem tette a lábát a Vizivárosba".
A következő évek újabb regényeiben, remekműveiben ismét találkozunk - Fülöp László kifejezései szerint - "az elszakadás és a beilleszkedés" hajótörötteivel.[13] ANapraforgó-ban (1918) egy múló és egy érkező életforma, a patriarkális idill, a több évszázados hagyományokat - de a megrekedtséget is - őrző falu és a "modern" nagyváros birkózik egymással. És nemcsak képzeletben, nemcsak az emlékezés szintjén. Életmódot alakítóan is. Az önmagához leveleket író, társaságot önmagában kereső Krúdy újabb alakmása, az "őszi kép csendességű" Álmos Andor ilyenképpen vigasztalja a magányba menekülő, romantikus Evelint: "A bús nagyvárosban csak szállodai vendég vagy, aki többnyire unatkozva nézi a jövő-menő embereket. [...] Mit akarsz az ismeretlen emberektől?"[14] Ő maga (a régi magyar uraknak abból a fajtájából való, akik még Horatiust és Berzsenyit olvasták) csak egy zugot akar, ahonnan "száműzve vannak a kellemetlen, tornászó új emberek". A regény befejezése jelképes: Álmos Andor és a nagyvárosból "lopva menekülő" romantikus Evelin végül életfelfogásuk alapján találnak egymásra.
Az élet tapasztalatait a szerelmi forgalmat lebonyolító házban szerző Gyöngyvirág szintén vidéki magányba menekül a modern Ninive rémei elől (Bukfenc, 1918), akárcsak az emberi lét rejtelmeiről hírt hozó Asszonyságok díjá-nak (1919) megrendítő sorsú Natáliája. Igaz, nem az üdvösség hona a falu ezekben a regényekben sem, mégis egyfajta lelki, erkölcsi nyugvópont, menedék.
A postakocsi-regényeket folytató, 1921-ben Bécsben megjelenő Nagy kópééletcélt vesztett költő-hőse, Rezeda Kázmér, a "múlt idők barátja" (ekkor már "ezüstlakodalmat ülhetett volna a bánattal") a Tisza mellől indul el, hogy "a múlt század gyönyörű és ábrándos" Pestjének patinás utcáit végigjárja, hogy visszavarázsolja azt az időt, amikor még ismerték "az álmok színes madarait" Azokat az embereket, akikről vidéki bolthajtásos udvarházakban olvasgatott. Huszonöt év után azonban hiába gondolkozik "régies szavakban és képekben", csakhamar rá kell ébrednie, hogy a múlt feltámasztása - végleg lehetetlen. Már csak képzeletben lehetséges. Ahogy teszi ezt egyik sétája alkalmával: "Hova lettek a jómódú polgárcsaládok, megelégedett emberek a félig rommá válott házakból? [...] Hová lett a pianínó, amelynek hangjai mellett a szép aranyművesné aFegyverkovács című opera dallamait énekelgette Rezeda úr fiatal korában? Hova lettek a bojtos házisapkás, gömbölyű arcú polgárok, akik alkonyattal kikönyököltek az ablakba, és szíves szóval hívták fel ismerőseiket egy baráti szóra, baráti pohárra? Hová lett a megelégedett csend a régi házak környékéről...?"[15]
A magát megcsaltnak érző Rezeda Kázmér "szinte behunyt szemmel ment el" a modern paloták mellett. Már nem tud eligazodni abban a világban, amelyben a járókelők "egy másik lelket is tartogatnak valahol eldugva". "Nem tudjuk ám teljes biztonsággal, hogy miféle emberek laknak a háztetők alatt, még ha ismerjük is a lakók névsorát" - vonja kétségbe az Árnyék Rezeda úrnak a városi családok idilljéről szőtt elképzeléseit. A látszatnak és valónak ez az elválása egyik fő motívuma aVelszi herceg-nek (1920) is: az Újvilág utcai házban senkit sem szólítanak az igazi néven. A regény élő modellekről mintázott szereplői másnak mutatkoznak, mint amik. "Álarcban kell aludni is" - mondja a regény egyik szereplője. Alvinczi tisztában van ezzel. Ezért van az, hogy az őt legjobban ismerő szereplő szemében hol ördögnek, hol ezüstderekú nyárfának tűnik.[16]
A Nagy kópé Rezeda Kázméra számára titok marad élete utolsó reménye, a Szerelem is, hisz a "bazáros női szemek alatt más szemek is rejtőzködnek". A májusi derű pillanatai hamar szertefoszlanak. A jelképnél maradva: szomorúan veszi tudomásul Krúdy hőse, hogy "elment a postakocsival a múlt század minden reménysége", felpakoltak rá mindent, ami "szentimentális, gyöngédség, finom érzelmesség, bölcsődal enyheségű álomszerűség, önfeláldozó hűség volt a városban". A regény hősének lelki rokona, a Hét Bagoly Szomjas Gusztija már attól retteg, nehogy a "borotvált patkányok összerágicsálják a régi világot".[17]
Rezeda Kázmér búcsúja a megfáradt Szindbádot juttatja eszünkbe, a szép élet rokkantját, akit már nem az orgonaillatú májusi éjszakák igéznek meg, hanem a kenyér, a bor, a só íze.
Mind több a helyét nem találó alakja Krúdynak ezekben az években. A Szomjas Gusztik, a Józsiások, a Rezeda Kázmérok kilátástalanul járnak-kelnek a számukra idegen világban, mintha semmi közük nem lenne hozzá. Rezeda úrnak nincs mit kezdenie doktor barátja tanácsaival, idejétmúlt intelmeivel. A világgal változott a morál is. ("Világraszóló házassági botrányok töltik meg a pesti újságokat, cigányprímások és főhadnagyok szöktetnek meg hercegnőket, akik újságíróknak nyilatkoznak szerelmi kalandjaikról; pesti bankárok válnak el nejüktől izgalmas tanúvallomások után. [...] A polgárság asszonyai és leányai kilépkedtek jól elzárt házaikból, és megismerkednek a mámorító színházzal, a végképpen női érzékiségre alapított női divattal, a flörttel és az ingerlékenységet előidéző modern zenével, mintha az egész évtizedet az foglalkoztatná, hogy milyen szabású legyen a nők szoknyája Pesten.") Rezeda másik énje, a kíséretéül szegődő Árnyék (sorsot alakító volt az Asszonyságok díjában is) felismerése lehangoló: a postakocsi azokat a nőket is elvitte, akik utoljára szerettek a városban. Antónia a "modern élet" fiatalemberét Engelbertet boldogítja - és épp Rezeda Kázmér lakásában. Rezeda Kázmér mindennek szemtanúja, kiszolgáltatottságában sem lesz rajta úrrá a kiábrándultság. Szerelme, a Szerelem az élet, az emberi lét azon kettősségeinek (szerep és valóság, romantikus érzelmesség és racionális megfontoltság, múlt és jelen) válik itt jelképévé, amelyek az ő életét is alakították. Ezért érezzük úgy, hogy a megőrzött vágyak túlmutatnak a Szerelmen. Fábri Anna szavait kölcsönözve: "Antóniában az élet és költészet találkozását látja Rezeda..."[18]
Lírai emlékezés stilizáltság, rejtőzködő szerepjátszás, hangulatiság, fokozott szubjektivitás és tárgyiasság - ezekkel a kifejezésekkel szoktuk minősíteni Krúdy különös színben csillogó művészetének nyelvi-stiláris sokféleségét.
Noha nehéz a Krúdyt jellemző elbeszélésmódok, epikai formák között pontos határt vonni (mint ahogy nem könnyű valamiféle fejlődésvonalat követni műveiben), a 20-as évektől mind sűrűbbé válnak a "történetet", a szereplők "kalandjait" (a lírai, emlékező, vallomásos stílust) meg-megszakító, inkább megelevenítő, mint kifejező "kitérők", az elbeszélő személyességével átszőtt "leírások". Íme egy ilyen részlet aNagykópé-ból: "Rezeda úr a Duna-partra ért, amelyről a párás folyót, a boldognak tetsző budai házakat, a kiránduláshoz készülődő fehér hajókat lehetett látni. Gyümölcsillata volt a partnak e júniusi reggelen, a kofák sátraikban oly komolyan üldögéltek, mint a város jóságos anyái, a halászok bibliai serénységgel mutogatták izmos karjaikon a farkukkal csapkodó halak hosszát, csikorgott a mérőlánc, és a frissen lépegető szakácsnék között piaci kalapjukban, nyári ruhájukban feltünedeztek az úriasszonyok, akiknek jó gazdasszonyi hírük volt a városban. Arcukon a friss hideg víz, szemükben az éjszakai nyugodalom jótékony üdesége, merő gond és hozzáértés minden szavuk, amíg az ebédhez való eledelekkel megtöltik kosaraikat; a petrezselyem zöldjéből kipiroslik a kakas vérpiros taréja [...] A húsok piroslanak, mint a vágyak, a vajak olvadoznak, mint csókok, a föld drága terményei, a cseresznyék, meggyek, málnák üde nedveiket felkínálják a petyhüdt ízek megédesítéséhez. A Duna-partról a vásárcsarnokig tolonganak a nők, hogy gondoskodjanak családjaik táplálékáról. E szent helyen bizonyára nem gondolt volna Rezeda úr a szorgalmaskodó nők erkölcseire, ha árnyéka erre nem figyelmezteti."
A pontos megfigyelés, egy-egy élethelyzet, jellegzetes részlet nyelvi ékítményektől mentes felidézése, a látványhoz fűzött írói reflexiók - olyan remekműveknek lesz majd sajátja, mint amilyen a különös belvárosi asztaltársaságot és környezetét kivételes közvetlenséggel bemutató Boldogult úrfikoromban (1930), vagy amilyen a városi élet hétköznapjaiból ihletődő, a tárgyias láttatást és a személyességet finoman ötvöző, a szemlélet és a stílus fegyelmezettségével lenyűgöző novellagyűjteménye,Az élet álom (1931).
Krúdy művészetének egyik legszembetűnőbb teljesítményét érhetjük tetten ilyenkor: a részekben megvillan az egész.
Élete végén Krúdy még egyszer életre kelti érzékeny lelkű alteregóját, még egyszer búcsút vesz a "boldog békeidők"-től. A Rezeda Kázmér szép élete ugyanis abba a korba visz el bennünket, amelyben a remények postakocsiját útnak indította: a háború előtti utolsó békeévbe. Abba a már múlttá vált világba, amikor egy nem sikerült ruha még elég volt a boldogtalansághoz.
Krúdy újságíró-hőse nemcsak saját életének momentumait, nemcsak környezetét, szerelmeit értelmezi újra meg újra, hanem a kort is, amelyet megélt. A PurgatóriumSzindbádja a tiszta eszét, Rezeda Kázmér álmait veszítette el. Ekkor már hiába vonul el naponta a fél város erkélye alatt. "Pesten senki se néz a magasba, mindenki az aszfaltot nézi, hogy ott keresse az aranyat..." A "szép, jó, finom élet" elérésének gátakat nem ismerő vágya, "energiája" "vitte", hajtotta az embereket. "Mindenki élt, csak Rezeda Kázmér ábrándozott" - jegyzi meg rezignáltan az író a regény egyik fejezetének végén.
Ebbe a zajos világba, előkelő körúti szálló vendégeinek szilveszteri mulatságába hasít bele hirtelen egy föld alól jövő hang: "Éljen a háború!" Mintha egy egész történelmi korszak "túlfeszítettsége" sűrűsödne egyetlen mondatba. De csak a múltjával lassan leszámoló újságíró, Rezeda Kázmér "rázkódott meg" a baljóslatú pohárköszöntőre, a háborút ugyanis "nem ismerte ez a nemzedék". (A nem sokkal azelőtt megjelent A Kékszalag hősé-ben olvassuk: "Az utolsó »békebeli« Derby, az utolsó kacagás és az utolsó hang, amelyet úgy megszoktunk Ferenc József hosszú uralkodása alatt, hogy eleinte még a háború ágyúdörgését is csak siketen hallgatta minden fül és minden szív.")[19] Jól szituált polgárok, kereskedők, királyi igényű, kalandra vágyó úri asszonyok, kávéházak és redakciók különcei, ismert személyiségek, elvetélt tollforgatók, barátságos házak lovagjai már nem nyújtanak vigaszt Rezeda Kázmér számára.
"Percembereknek a háború árnyékában megélt farsangozásáról szól ez a regény" - állapítja meg Bori Imre a Krúdyról írott monográfiájában.[20]
A Lipótváros, a Terézváros, az Erzsébetváros nagyvilági hölgyei - Johanna (falusi kenyérrel kínálja Rezedát), Késő Fáni - Császár Fruzsina (vidéki földbirtokosnéhoz hasonló ködmönt visel), Szilvia (nyaralója Leányfaluban van), Rézi (szobája levendulaillatú, szekrénye ódivatú) csak pillanatokra boldogítják Rezeda urat. Egyik alkalommal - Fruzsina érzelem nélküli felajánlására - úgy érezte, mintha egy álmát veszítette volna el. A már bizonyossá vált, mindenkit magával ragadó háború eufórikus hangulatában Johanna már úgy csókolja szájon Rezedát, mint egy markotányosnő.
A regénynek ezt a befejezését ugyanúgy jelképesnek tekinthetjük, mint azt, hogy aKékszalag nemzetmentő víziókkal viaskodó Alvinczi Eduárdja a világháború első esztendejében hal meg. Nemcsak az Alvinczi Eduárdok, a Rezeda Kázmérok életmódjának van vége, hanem egy egész történelmi korszaknak. Annak a világnak, amelytől az író is elbúcsúzik.
Márai Krúdy Gyula utolsó napjáról írott - Krúdyhoz stílusában is hű - regényében Szindbád végleg hazatér: "A világ elmaradt a batár mögött, és Szindbád mosolygott, mert tudta, hogy idejében kell elmenni egy világból, melyhez nincs már igazi közünk.
Így mosolygott és utazott a hajós, mert végre hazament.
A gyertya csonkig égett, s utolsó lobbanásával megvilágította Szindbád arcát. Most bölcs volt a csukott szemű arc, közömbös és szigorú. Csak keleten tudnak ilyen közömbösen és méltóságteljesen nézni az urak, mikor vége van valaminek."[21]
Azt is mondhatnám, hogy Szindbádnak ez a búcsúja jelképes: a Krúdy-művek világa válik itt múlttá. Hogy aztán (az utóbbi évtizedekben rangos Krúdy-kiadások, méltatások tanúsítják) lassan-lassan feltámadjon: meghitt lírai emlékezést és mélyen megélt korélményeket, fantáziát és megfigyelést, nemzeti hagyományokat és egyetemes emberi érzelmeket oly sok színben megvillantó, ritka ragyogású művészi alkotásokban.
[1] Márai Sándor: Szindbád hazamegy. Bp., 1999. 61-62. old.
[2] Krúdy Gyula világa. Bp., 1964. 214. old. S. a. r.: Tóbiás Áron.
[3] Krúdy Gyula: A bűvös erszény. In: Krúdy Gyula: Régi szélkakasok között. Bp., 1976. 298. old. S. a. r.: Barta András.
[4] Ambrus Zoltán: Midas király. Bukarest, 1974. 437. old.
[5] Krúdy Gyula: Pest aranykora. In: Krúdy Gyula: Magyar tükör. Bp., 1984. 465. old. S. a. r.: Barta András.
[6] Sánta Gábor: A XIX. századi magyar próza Budapest-képe. In: Irodalomtörténet, 1999/2. 209-210. old.
[7] Mikszáth Kálmán: Új Zrinyiász. In: Mikszáth Kálmán Összes Művei. X. Bp., 1957. 67. old. S. a. r.: Király István.
[8] Krúdy Gyula: A vörös postakocsi. In: Krúdy Gyula: Utazások a vörös postakocsin. I. Bp., 1977. 9. old.
[9] Krúdy Gyula: Pest aranykora. In: Krúdy Gyula: Magyar tükör. Bp., 1984. 463. old. S. a. r.: Barta András.
[10] Fábri Anna: Ciprus és jegenye. Sors, kaland és szerep Krúdy Gyula műveiben. Bp., 1978. 120. old.
[11] Krúdy Gyula: Aranykéz utcai szép napok. In: Krúdy Gyula: Szerenád. Bp., 1979. 490. old. S. a. r.: Barta András.
[12] Krúdy Gyula: Őszi utazások a vörös postakocsin. In: Krúdy Gyula: Utazások a vörös postakocsin. I. Bp., 1977. 231. és 235. old. Czére Béla szerint Krúdy ezzel a regénnyel érkezett el a Szindbád-novellák magaslataira. (Czére Béla: Krúdy Gyula. Bp., 1987. 86. old.)
[13] Fülöp László: Közelítések Krúdyhoz. Bp., 1986. 83. old.
[14] Krúdy Gyula: Napraforgó. In: Krúdy Gyula: Pesti nőrabló. Bp., 1978. 13. old. S. a. r.: Barta András.
[15] Krúdy Gyula: Nagy kópé. In: Krúdy Gyula: Utazások a vörös postakocsin. I. Bp., 1977. 384-385. old.
[16] Krúdy Gyula: Velszi herceg. In: Uo., 412-413. old.
[17] Krúdy Gyula: Hét Bagoly. In: Krúdy Gyula: Aranyidő. Bp., 1978. 463. old. S. a. r.: Barta András.
[18] Fábri Anna, i. m., 174. old.
[19] Krúdy Gyula: Kékszalag hőse. In: Krúdy Gyula: Utazások a vörös postakocsin. I. Bp., 1977. 195. old.
[20] Bori Imre: Krúdy Gyula. Újvidék, 1978. 243. old.
[21] Márai Sándor, i. m., 125. old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése