Tabán. (...) Valamikor itt házak álltak, Uram, de milyen házak!

EMLÉKEZÉS SZERB ANTALRA

Budapesti kalauz
Marslakók számára (1935)
________________
SZERB ANTAL

Szerb Antal és Radnóti gyakran szokott szerepelni, amikor önismeret nélküli antiszemita közírók meg akarják mutatni filoszemitizmusukat. Ami, lévén megkülönböztetés, az anti-ság egyik potenciális válfaja, és persze érvényes minden bőrszín, nemzet, társadalmi helyzet vagy szexuális irányultság szerinti megkülönböztetésre. A filo-akármi olyan, mint a szerelmes, egyik pillanatról a másikra kijelentheti, hogy csalódott, és ezentúl anti-akármi. Vagy épp egyszerre érzi, hogy "odi et amo"...

Szóval, azt szokták mondani, hogy Szerb Antalért és Radnótiért azért mégiscsak kár volt. És közben két hithű katolikusról beszélnek, akik közül Radnóti Aczél György keresztapja volt (nem vicc!), Szerb Antal meg nemhogy piarista cserkész, akinek még a szülei "katolizáltak", hanem egyenesen Prohászka Ottokár keresztfia(!). Ilyen tréfás dolog ez a 20. századi történelem. Kár, hogy a huszonöt kötetnyit író keresztényszocialista fehérvári püspök nem érte meg sem keresztfia sikereit, sem halálát. Ami nem tanulság nélküli: egyrészt kitűnik belőle, hogy az írói sokoldalúság nem jelent egyben a sáncásásban való tehetséget is, másrészt az, hogy az 1944-es világban nem lehetett megmenteni azt, akinek elege volt az akkori életből. Ha igaz az erről szóló történet (hihetőnek látszik), Szerb talán meg tudott volna menekülni, de úgy vélte, inkább hal meg író és esszéista barátaival együtt "zsidónak minősülő egyénként", mint él rettegő szökevényként.

Szerb Antal, akit Teleki Pál friss "numerus clausus"-ának mámorában nem vettek fel rögtön az egyetemre, ám végül az "olvasható irodalomtörténet" (Kolozsvári Grandpierre Emil) feltalálójának bizonyult, már túl volt Magyar irodalomtörténeté-nek pályadíj-sikerén és megjelenésén, amikor Löbl Dávid és fia nyomdája és kiadója vállalta egy új Szerb-mű megjelentetését. A Löbl-nyomda akkor a Nagymező utcában volt, a mai Thália Színház melletti házban. Kisüzem néhány emberrel, ám azok héberül és görögül is tudtak szedni, latinul meg pláne. A Löbl-família olyan vállalkozás volt, amely kulturált vevőkör számára akart dolgozni, de nem vetette meg az üzletet sem. Faludy Villon-verseit például "bevállalta" Löbl-Lándy 1937 könyvnapján, és "nyert": az a kiadás, amelyet Kolosváry-Borcsa Mihály 1944. június 16-án kétszázötven külföldi és magyar író félmillió kötetével együtt ünnepélyesen bezúzott, már a 11. volt. Aminthogy Dél-Amerikában is elvállalta Lénárd Sándor eszelősnek tűnő vállalkozását, a latinra fordított Micimackó-t. Igaz, csak kétszáz példányt nyomott belőle a Völgy a világ végén orvos- zenész-filozófusa részére, de ezeknek alapján az oxfordi és cambridge-i ítészek beleszerettek a könyvbe, és az angol kiadók százezer példánynál is többet adtak el belőle, lévén a latintanítás alapvető segédeszköze az angolszász iskolákban.

1950-ben Löbl Dávid fia, Lándy Dezső is jobbnak látta elmenni az országból, mint a világháború előtt Faludy. (Aki viszont már útban volt Recsk felé.) Zsebében egy József Attila-kézirattal, amely a nyomdában maradt, mert a szerző késve, az utolsó pillanatban adta le. Lándy Dezső a dél-amerikai magyaroknak és németeknek árult anyanyelvükön könyvet, alighanem menekült izraelita vallású magyaroknak és németeknek, továbbá nyilasoknak és náciknak is. (De hát Faludy Villonját is két, 45 után veszedelmes antiszemitának minősített színésznő népszerűsítette és árulta a 37-es könyvhéten: Muráti Lili és Fedák Sári. Egyiküknek ajánlatos volt emigrálni, a másiknak pedig ott kellett hagynia a színpadot, de még a szabad életet is egy időre. A versszeretet azonban, úgy látszik, egységbe foglalta őket.)

1976 szeptemberében az Irodalmi Újság-ban Lándy Dezső visszaemlékezett három eltávozott barátra: Szerb Antalra, Devecseri Gáborra és Szabolcsi Bencére. Szerb Antalt Lándy még gyerekkorából ismerte. A házban laktak a valamivel idősebb Szedő fiúk, az Utas és holdvilág alakjainak modelljei. Egyikük irodalmár volt, latin himnuszokat fordított, a másik festőnek vagy zenésznek készült; végül mindketten szerzetesi fogadalmat tettek. Asztaluknál több tehetséges fiú is ült: Juhász Vilmos, A megváltás felé című vallásfilozófia és különböző földrajzi-történelmi könyvek szerzője, egyben lexikonszerkesztő Benedek Marcell mellett; aztán a háború áldozatává lett Sárközi György, a korszakalkotó magyar szociográfiai sorozat szerkesztője és szorgalmazója, és a legfiatalabb, a csöndes, nagyon művelt Szerb Antal. Saját bevallása szerint műveltségét főként gyógyíthatatlan álmatlanságának köszönhette.

"Az Irodalomtörténet-nek nagy sikere lett. Divat lett róla beszélni, idézték találó megjegyzéseit - írta Lándy Dezső. - Szerb Antal egyszerre reflektorfénybe került. Illett elolvasni az akkor megjelent új könyvét, a Hétköznapok és csodák-at... Ebben az időben ismét összejártunk. A közben eltelt másfél évtized alatt Szerb Antal alig változott, csak kerek szemüveg nőtt az orrára, ami alól épp olyan érdeklődéssel szemlélte, arcán szerény, de ugyanakkor gúnyos mosollyal, mint fiatal korában, a világot. Egy pesti, harmadrendű kocsmában, melyet a baráti kör Kis Piszkosnak becézett, szoktunk összejönni: a Kerényi-tanítványok, Devecseriék, fiatal régészek, nyelvészek. Ha vita közben megszólalt, öröm volt hallgatni...

Mi anyagot kerestünk akkor terebélyesedő kiadónk, az Officina részére. Ödön bátyám csalhatatlan érzékkel rátalált Szerb egy cikkére, mely a Nyugatban jelent meg, s amiből szép amatőr-könyvet lehetne fabrikálni: Budapesti kalauz Marslakók számára. Valóban az lett belőle. Kolozsváry Sándor csinálta a művészi fedőlap-rajzot, a belső iniciálékat, és a kis mű, mely jóformán visszhang nélkül tűnt el a folyóiratban, most minden sorával értelmet kapott. Érezni lehetett, hogy írója szereti, sőt nagyon szereti - ha néha meg is mosolyogja - szülővárosát. "A pesti parton - írja - zenés kávéházak nyílnak és csuknak, a budai parton gesztenyefák. A Pasarét lakói kicsi autóikon be-beszaladnak kicsi bankjukba; akik egy skatulyában laknak, meglátogatják egymást, tavasszal egymás kicsi kertjét dicsérgetik. Olyanok, mint az emberek. És az Új-Lipótvárosban minden egyszerű és tárgyilagos: Két szoba-hall az egész városnegyed? dacosan, fiatalosan és lendülettel leplezik lakói halvány életük egyetlen őszinte valóságát: hogy nincs pénzük, senkinek."

A könyv illusztrátora, Kolozsváry Sándor, aki 1919-ben született, akkoriban még csupán Haranghy Jenő díszítő festő és plakáttervező tehetséges tanítványa volt az iparművészeti iskolában. Kolozsváry rajzainak igazi nagy erénye a szerény háttérbe húzódás volt a bölcsen mosolygó szöveg mögött, ugyanakkor ki is emelte a szöveg szép, gondos szedését. "A könyvre az év végén megkaptuk a Bibliophil Társulat díját" - mondja Lándy Dezső.

Ettől kezdve Szerb Antal az Officina szerzői, külső munkatársai közé tartozott, mint Rexa Dezső várostörténész, Honti János népmesekutató vagy Kerényi Károly ókori vallásfilozófus. Lefordította és bevezetéssel látta el Kolumbusz naplóját a "csillagos sorozat" néven ismert Officina Kiskönyvtár részére. Itt jelentette meg A királyné nyakláncá-t, ezt a letehetetlen kultúrtörténeti "ponyvaregényt". S 1943 nyarán jelentkezett ötletével: száz vers, eredeti nyelven és magyar fordításban, azoktól a költőktől, akiket a legjobban szeret. Részben ismeretlenek voltak, de a válogatás annyira meggyőző volt, hogy még Szabó Lőrinc sem utasította vissza a felkérést. (Pedig akkoriban politikai okokból kerülte a Löbl-féle nyomdát.) A Száz vers siker lett, de ehhez a kiadó és a válogató már nem tudott egymásnak gratulálni. Mindketten munkaszolgálaton voltak. Lándy Dezső túlélte, Szerbet agyonverték 1945. január 27-én Balfon. "A magyar irodalomtudomány újrateremtőjét a nyilas pártszolgálatosok nem tartották elég jó magyarnak" - írta Lándy Dezső.

Székely András

Budapesti Negyed 45. (2004/3)(részlet)

MÁR 1936-BAN IS EMLÉK VOLT....!!

Mit szóljunk akkor mi,most 2009-ben?

MEGHIÚSULT TERVEK A TABÁNRÓL 1912-BEN

A TABÁN RENDEZÉSE

Bízonyos, hogy sokan vagyunk Budapesten, főleg a piktorokkal együtt, akik szeretjük a Tabánt úgy, amint van, görbe utcáival, kis házaival és oleánderfás udvaraival. Hiszen talán nem is a legrosszabbul lakott az a pár száz szegény család ott a Gellérthegy tövében, mindenesetre sokkal szebben és egészségesebben, mint pl. a "rendezett" Erzsébetvagy Terézváros lakói. Hiányzik ebből a városrészből a csatornázás és a modern berendezések; de különben a házak, a kertek, úgy ahogy maguktól odanőttek, igen kedves, szép otthont adtak egyszerű igényű lakóiknak. Tény az, hogy ez a városrész, melyet a házak ódonsága miatt teljesen át akarunk alakítani, nemcsak gyönyörű fekvésű, de beépítésben is igen közel áll a modern városépítés ideáljához: a

kiskertes, egycsaládos lakóházak városához. Ebből mindjárt meg is állapítható, hogy mi az első dolgunk: vigyázni arra, hogy az új Tabánban is csak kertes, egycsaládos házak épüljenek és hogy a telkeket ne szabjuk sokkal nagyobbra, mint aminők mostan, nehogy sokkal kevesebb családnak jusson ház, mint ahánynak jutott a régi Tabánban. Hiszen lassan bár, de kezd már elterjedni a köztudatban az a gondolat, hogy minden épülő emeletes bérház kultúrhanyatlást jelent és hogy egészségtelen és csúnya lakásainkat a bérházrendszernek és a tíz év előtti hírhedt városrendezésnek köszönhetjük. Ha a dolog e sorok írójától függne, akkor előbb segítenénk a pesti bérkaszárnyasivatagokon áttörésekkel, parkokkal és csak nagysokára azután a Tabánon, melynek fő-baja az, hogy túlrégi az amerikai jellegű Budapestnek.

A rendezésnél a forgalmi út kérdése aránylag kisebb jelentőségű, mert a Tabán mindig tisztán lakónegyed lesz és a nagy forgalom sohasem fog a hegyen át menni. Az új tervek szerint szerpentinút fog felvezetni és ezen úton fog felmenni az új villamos vasút is. Mert a mostan ott lakó szegényebb embereknek alig volt távoli dolguk, de a polgári középosztály, mely oda a rendezés után fel fog vonulni, rá van arra tényleg szorulva, hogy jó összeköttetése legyen Pesttel.

Az új telep beépítésére nézve az a programm, hogy legalul emeletes házak fognak épülni zárt sorban, középső övben kettesével összeépített emeletes házak, legfel ül pedig szabadon álló villák lesznek kis kertekben (a kertek területe a villák területét alig fogja felülmúlni). A tervnek ez a része szorul nézetem szerint leginkább kritikára. Pedig a Tabánrendezésnél igen fontos a beépítésimód lehető körültekintő és szeretettel való megállapítása.

Mert beépíteni egy telket és pláne több telket együtt, ahogy az itt szerencsére mindenütt lehetséges lesz, igen sokféleképen lehet, a kertet és a házat igen sokféleképen lehet elosztani a telkeken és ez a munka döntő a városrész jövendő szépsége és praktikussága szempontjából. Hivatalos városrendezésünk háromféle beépítő móddal szokott volt dolgozni; első a zárt sor, melynél az udvar a telek belsejében szokott elhelyeződni, másik a zártsorú élő-kertes építkezés, szintén belső udvarral mindegyik házban külön, harmadik a kertes villaépítkezés, melynél a villát lehetőleg a kert közepére állítják. Már ezek a beépítési módok is, kis körültekintéssel igen különbözőképen kezelhetők. A zártsori építkezés sokat veszíthet ridegségéből, udvarai barátságosakká válhatnak, ha nagyobb telekkomplexumra közös nagy udvart állapítunk meg és azt fasi tjük, gyöpösítjük. Ez a rendszer ajánlható a Tabán legalsó részein, ott, ahol a családi ház rendszerre való áttérés túlsók pénzébe kerülne a városnak, de alkalmazni kellene a pesti bérkaszárnyanegyedekben is, mindenütt, ahol még lehetséges. Azt az anyagi veszteséget, amit az udvari szárnyak elhagyása okoz, bőven lehetne pótolni valamivel nagyobb emeletszám engedélyezésével, ami mindenesetre nem volna oly egészségtelen, mint a mostani kisudvaros bérházelrendezés, mely többek közt valósággal melegágya a tuberkulózisnak. Segíthet a zártsorú építkezésen az előudvaros elrendezés is, ha az udvarokat elég nagyra méretezzük. Ezeket a beépítéseket a körülményekhez képest sokféleképen variálhatjuk és bár higiéné szempontjából nem érik el a családi ház előnyeit, mégis nagy megjavítását jelentenék a mostani bérházrendszernek.

A Tabán felső részére ajánlották a villarendszert. Azt hiszem, hogy az ottani kis telkekre ez a beépítési mód igen inpraktikus és hogy sokkal jobb módokra inspirálhatnak bennünket a meglévő tabáni házak. Mit akarunk mi csinálni ? A villát a nála alig nagyobb kert közepére állítjuk. Ezáltal a kert minden irányban igen kicsi lesz, seholse lesz egy összefüggő darabban. Ezenkívül a konyha közlekedése az utcával mindig a kerten át fog lebonyolódni. Milyen evvel szemben sok tabáni ház kertelrendezése ? A kertet lehetőleg egy tagban tartják, miáltal az szebb, használhatóbb. A ház körülveszi a kertet, egyik vagy kétoldali vége kinyúlik az utcára és ott célszerűen elhelyezhető a gazdasági bejáró, amit családi házaknál igen okos dolog elkülöníteni a főbejárótól.

A tabáni kertelrendezés kis "courd'honneur"-ökből áll, a fordulós utcákhoz képest sokféle kiadásban. E beépítési mód mellett a lakó- és hálószobák a lehető legmesszebb lehetnek az utcától és csak egy-két helyiség pl. konyha, vagy fogadó könyökölnek ki az utcára. Emellett két szomszédház össze van építve, anélkül, hogy a kertek területe megcsonkult volna, ami több egységet hozna az egész telepbe, mintha mindegyik villa külön állna.

Nem azt mondom, hogy ne lehessenek itt-ott különálló villák, de ne tegyük ezt, az adott kis telkek mellett inpraktikus és nem szép beépítési módot. kötelezővé. A körül-építéses elrendezés a speciális tabáni elrendezés és az való oda leginkább.

Nagyobb utak mellett zárt sorban lehetne alkalmazni egyemeletes családi házakat előkerttel és nagy közös hátsó kertudvarral, amint azt Angliában teszik. Az angol (német és francia különben szintén) házrendszer a hálószobákat szintén az emeletre teszi és általában szereti őket távoltartani a lakószobáktól. Bármint vélekedjünk is e rendszerről, annyiban előnyös volna gyakori alkalmazása a Tabánban, hogy megengedné nagyobb kertek létesítését, amennyiben a házak területét felényire szorítaná.

A beépítési mód megállapítása az architektonikus megoldás nagyobbik részét, a tér ilyen vagy olyan kihasználását már magában foglalja. Hogy hogyan fogják a házakat építeni, az a magánépítkezéstől, a különböző tervezők kisebb-nagyobb érzékétől függ. Csak néhány megjegyzésem van erre nézve. A Tabán legtetején most épült egy új villakolónia. Ha valaki felmegy a Tabánba és útba ejtvén a sok bájos tabáni házat, megpillantja végül ezt a telepet, szinte megijed, oly nagy a kontraszt a maguktól nőtt házak egyszerű, közvetlen poézise, gyönyörű kertelrendezése és az új tetővicces, rárakott architekturás, sablon kertelrendezésű "Vorstadtvilla "-k közt. És ez természetes is, a tabáni házak pallérok, mesteremberek munkái, akik mindent, az elrendezést, a kertet, a kerítést ott a helyszínén gondoltak e! és csináltak meg; míg az új házak irodamunkák, vagyis beépítésük sablonos, a külsejüket pedig az szabta meg, hogy a tervező egynézetü, geometriai rajzán ez vagy az a tető, az ilyen vagy olyan ornamens hatott "sikkesen". A pallértervezés azt eredményezte, hogy a házak jól odaillenek a hegyre, míg az új villák elrontják azt a gyönyörű vidéket. Az egészben nem annyira az építészek maguk hibásak, mint a rossz irodai tervezőmódszer, amely csak papirt lát és sohase eget, földet, fát, amihez kellene tervezni a házat, a tetőt, falakat csakúgy, ahogy egy festő beleképzel és belekomponál egy alakot a képébe. Szóba került, nem lehetne-e egységes karaktert adni az új városrésznek ? Elvileg nem helyes túlságosan befolyásolni hatóságilag az építkezés külsejét, de aki ismeri a pesti viszonyokat, az tudja, hogy ami ötlet Berlin, München és főleg Bécs építész-atelieriben csak megfogamzott, az visszhangra fog találni a házak külsején, ahogy visszhangra talált egész bérházépítkezésünkön. Hát ennél a kultúrátlanságnál mégis csak jobb volna, ha építészeinket elődjeik egyszerű lakóházkultúrája, közvetlen poézise befolyásolná, igazán kisebb baj lesz, ha egy-egy budai széles kapuformát, egy-egy kertelrendezést, vagy a régi, tartós vakolattechnikát keltjük új életre, mintha a müncheni piros manzardtetők, a bécsi sakktábladekorációk jelennének meg Budán. A régi budai építkezés abban is tanulságos, hogy színben mit lehet csinálni vakolt fallal, tetővel és hogy nem szükséges azért mindig piros tetőket fehér fallal tervezni.

Fontos dolog még, hogy a sok meglévő öreg fát ne vágassa ki a város, ahogy azt eddigi lebontásoknál tette. Tanuljon az angol városrendezőktől, akik képesek egy fa kedvéért megváltoztatni egy utca irányát.

Kezünkben van egy új, gyönyörű fekvésű lakónegyed jövője. Mentői több a helyszínen való szeretetteljes rendezgetés és mentől kevesebb irodából, hivatalból való munka fog érvényesülni, annál inkább remélhetünk egy a régi szép Tabánhoz méltó újat.

RÓZSAVÖLGYI GYULA

Volt egyszer egy "AVAR"vendéglő(Tabán,Kereszt u 19)

fotoarchív kaszás

Tabán ma is él!!....válasz egy olvasói bejegyzésre(katt a képre)

Anikó és Balázs felfedezte magát az alanti videó képei között blogunkban Panka kutyájukkal.A most született Zsófinak hosszú életet és sok tabáni sétát kívánunk,mellékelve a fotó egy kinagyított részletét(kassius)

TABÁN ANNO 2009 MÁRCIUS

katt a videóra...............A zongoránál Zórád Ernő (040*)

TABÁNI ÉLETKÉPEK(fotókből kinagyított részletek)

.......................A néptelen Görög utca

..................Tejesló ebédszünetet tart az Aranykakas utca 35 előtt

.................Cselédlány csomagokkal telten az Aranykakas utca 5 előtt

........................Az Árok-köz 4 lakói élvezik a déli nap melegét

........................Lópatkolás az Árok utcában a Tabán bontásakor

TABÁN, SZŐLŐ, BOR,AVAGY A BARNALÁBUAK EMLÉKE

Hegyei bé vannak szőlőkkel terítve,
Alattok bor házak sorba felépítve,
Egyik a másnál tzifrábban szépítve,
Prés, sajtók; és kádak szürethez készítve".
(Gvadányi József: Egy falusi nótáriusnak budai utazása)

A római kortól a XX. század elejéig Buda és a Budai-hegyvidék életében jelentős szerepet játszott a szőlőművelés és a borkészítés. A letelepedett római légiók, valamint a velük és utánuk érkezett római polgárok szívesen foglalkoztak a szőlő termesztésével. A római limes, a birodalom megerősített határvonala, majdnem pontosan megfelel a szőlő határának, úgy is fogalmazhatunk: a légionárius addig ment, míg a szőlő kísérte. A magyarországi művelés két gyökérből táplálkozik: a dunántúli római eredetű, míg a Mátra vidéki- hegyaljai a kaukázusival mutat rokon vonásokat. A magyar nyelv bolgár-török eredetű szőlő, seprő, szűr és bor szavai is innen erednek.
Szőlőt tehát már a rómaiak is neveltek Pannóniában, de nagyobb szőlőtelepítés és -művelés csak a XII. században kezdődött. "A budai és Buda környéki szőlőművesek nemcsak sokan voltak, de társadalmi súlyuk is volt. Így 1457 tragikus budai tavaszán Hunyadi Lászlót azért a vár udvarán (és nem Buda piacán) végezték ki, mert a magyar szőlőmunkások lázadásától tartottak" - írja Zolnay László. A budai szőlőművelés a török időkben érte el fénykorát. Evlia Cselebi 1660-1664-es magyarországi utazásaiból idézve: "A budai vámfelügyelő elbeszélése szerint Gül-baba dombjától, a Közép-hegyektől és Muhabad dombjaitól egész a Gürz-Eliász hegyig és Kile ovaszi dombjaiig menve, onnan pedig egész Ó-Budáig széltében és hosszában három órányi helyen 7000 szőllőkert van." (Muhabad dombjaiként a mai Szabadság-hegyet, Kile ovasziként Kelenföldet írja le az egykori utazó, Gürz-Eliász hegye pedig a Gellért-hegy). A felszabadító háborúk és ostromok tönkretették a város szőlőkultúráját, amelyet aztán a szerb és a német lakosság telepítései élesztenek újjá. Az idő múlásával az egyre-másra szaporodó présházak a szüreti mulatságok kedvelt színhelyei lesznek, különösen a XVIII. században. Gvadányi József versrészlete is ezeket az időket idézi. A XIX. század elején már egyre gyakoribbá válik, hogy nem a szőlőben, hanem nagyobb vendéglőkben tartják a szüreti mulatságokat. Juhhúsos kását, báránytokányt, káposztás bélest és más szüreti ételeket kaptak a vendégek. az átmenő forgalom miatt sokan megfordultak a Tabánban, ezért nyílt számos kocsma, no meg azért is,hogy el tudják adni a nagy mennyiségben érlelt hegy levét.

Főként bort mértek a budai kocsmákban,amíg a filoxéra ki nem pusztította a szőlőket (1870-es évek végén).Addig Buda legnagyobb bevételi forrása a bor volt; a mai Nap-hegyen, Sas-hegyen, a Gellért-hegy lankáin szőlőtőkék ezrei sorjáztak.Bármely budai polgárnak lehetett szőlője, aki polgárjoggal bírt, ezzel együtt borkimérési joga is volt.Krisztinaváros lakosságát kezdetben szűk polgári réteg és nagy létszámú mezőgazdasági bérmunkából élő svábság adta. Az utóbbiak voltak a szőlőműves kapások, akiket „barnalábúak” -nak neveztek. Tabán és Óbuda lakossága ugyanígy oszlott meg. Onnan lehetett tudni, hogy egy adott napon melyik háznál lehet hozzájutni jóféle nedűhöz, hogy reggel kiakasztottak az utcára nyíló ajtó fölé egy köteg gyaluforgácsot, vagy fenyőgallyat. A budai vár környéki házak gyö-nyörű, gótikus ülőfülkéi is erre utalnak; igazi funkciójuk máig találgatásra ad okot. Ésszerűnek tűnik sokak feltételezése, amely szerint ezek az ülőfülkék a valamiféle kerthelyiségek elődei: a bort kimérő gazda nem akarta beengedni a kuncsaftot a házába, ezért épített neki ülőfülkét odakinn…

Ahány kocsma, annyiféle. Bárki nyithatott ivót, aki szerzett magának „kocsmálási” jogot. Az italmé-rők működését is szigorúan szabá-lyozták, például adott volt az időhatár (egész Európában), hogy hány órától lehet alkoholt mérni, és meddig. Rendszerint a „reggeli mise végétől napnyugtáig”, de némely kocsmában csak délelőtt hörpinthettek, megint másutt vasárnap egyáltalán nem kortyolhattak jóféle söröket, pálinkákat, borokat. Valamennyi családi vállalkozásként üzemelt. A tulaj tehetősségén is múlt, hogy mennyire bővítette üzletét. Nem is egyben kínáltak ételt, másutt meleg konyhával csalogatták a vendéget. A tabáni kiskocs--mákként emlegetett ivók sem voltak egyformák. Nagy hírnek örvendett a Mélypince, amelynek kocsmája a földszinten fogadta a vendéget, csakis a bort tartották a pincében ahová nyolcvan lépcsőn, lehetett lejutni! Ott volt a bejárata, ahol most leereszkednek az autók az Erzsébet hídról az Attila út irányába… Fenn, a hegyen több kisebb ivó volt, amelyekben jobbnál jobb ételeket készítettek. Mindegyiknek volt specialitása: a Libás Hubernél senki nem kért pörköltet. Romléner néni sült libájának sem volt párja, ráadásul az ő kocsmájának udvarában a gyümölcsfák gazdagon termettek , és érés idején a vendégnek joga, sőt kedves kötelessége volt néhány szem gyümölcs leszedése és elfogyasztása.



Január 22. Szent Vince napja
ˇ Ha megenyhül, napos az idő, jó lesz a bortermés

ˇ Vince vessző: az e napon metszett vesszőt vízbe állították és a kihajtásából a következő év termésére következtettek.
ˇ "Szépen fénylik Vince, megtelik borral a pince"







Emlékhelyet avattak a Gellérthegyen 2008 november 8-án, ünnepélyesen felavatták a Budapest XI. kerület Újbuda Önkormányzata és az Újbuda Német Kisebbségi Önkormányzat által állíttatott Szent Vince emlékművet, Czinder Antal szobrászművész alkotását. Az ötlet gazdája, Dr. Csapody Miklós, a Gellérthegy parlamenti képviselője volt. Mint ünnepi beszédében elmondta, a Gellért hegy lejtőin évszázadokon át virágzó szőlőtermelés folyt, a bort aranyárban mérték az itt letelepült és dolgozó sváb, magyar és szerb szőlősgazdák. A virágzó kultúrának a filoxéria járvány vetett véget. A Gellért hegyi szőlősgazdáknak állít emléket a most felavatott Szent Vince emlékmű a Kemes és Kelenhegyi út sarkán

Boldog születésnapot kívánunk!

egyben javasoljuk új könyve borítójának.......

SALY NOÉMI:A Horváth kerttől a szerb ABC-ig

Az Ördögárok hídfőjére a Krisztinaváros déli határát jelző Horváth-kert végében már csak a vízen járók védőszentje, Nepomuki Szent János szobra emlékeztet: a játszótérnek, a sétálóknak hátat fordítva mosolyog a semmibe. A kis hídnak nyoma sincs, a patak szennycsatornaként hallgatja, hogy morajlik fölötte naphoszszat a "tabáni sztráda" járműfolyama. Itt állt a budai körút krisztinavárosi szakaszának utolsó kávéháza, a rövid életű Palota. 1909-ben bukkan fel a címtárban, Mayer János neve alatt. 1914-ben már hiába keressük. Az egyetlen ismert fénykép tanúsága szerint elegáns, szép hely volt, talán túl szép is ehhez a kisvárosias környezethez.
Haladjunk tovább a Tabán központja, a Szarvas tér felé. Névadója, az Arany Szarvas-ház ma is áll: néhány társával együtt tanúsítja, mit pusztított el hetven esztendővel ezelőtt a fürdőnegyedről, pénzes beruházókról álmodozó városvezetés. A pár éve elvégzett műemléki helyreállítás során kiderült: a háromszög alaprajzú, copf stílusú lakóház valójában három épületből állt össze eggyé. Mai formáját az 1810-es nagy tűzvész után egy évvel nyerte el: ekkor Sághy Ferenc volt a tulajdonosa.
A tabáni hajóhídfő körzetében állt a budai Hét Választó Fejedelem fogadó, amelynek szintén már régóta működött kávéháza. A Rudas és a Rácfürdőnek a török kor óta ugyancsak. Ezért nem mondhatjuk teljes bizonyossággal, hogy Gaál György épp a Szarvasról beszél, amikor hőse, a sógorához mulatságos leveleket intéző "tudós palótz" 1803-ban erről panaszkodik: "Tsak igaz az, hogy a kabak addig úszkál a vizen, még elnem merül: én-is a kedves Halbel tzvölfli Bankánál (a Rátzvárosi Kávéházban) mind addig megjelentem, még az erszényemet a játék kórsága megnem lapitotta, és így nem ott híztam, a hól bíztam."

A XVIII-XIX. századi Tabán arculatát három népcsoport határozta meg: a szerbek, akikről a negyedet sokáig Rácvárosnak nevezték, a németek és - legkisebb számban - a magyarok. A Szarvas-ház a szerb kultúra fellegvára volt. Míg hazájuk török uralom alatt állt, a szerb értelmiségiek Pesten és Budán alakították ki irodalmi nyelvüket, itt nyomtatták könyveiket, lapjaikat.
Urosevics Danilo tavaly megjelent könyve, a Tabán - Szerbek a budai Tabánban, képekben külön fejezetet szentel a régi századelő nyelvújítási mozgalmának. E mozgalom egyik vezéralakja a Goethe által is igen nagyra tartott Vuk Karadzsics, aki 1810-ben és 1814-ben is vendégeskedik itteni barátainál, a fürdőkben gyógyulást keresve. Kik a barátai? Vitkovics Mihály, két nép irodalmának közös büszkesége és fivére, Jovan, a Tabán pópája. Luka Milovanov, aki segít összeállítani Karadzsicsnak az első modern szerb nyelvtankönyvet. Szava Mrkalj, aki Milovanovval együtt korszerűsíti a szerb ábécét.A Szarvas-ház irodalmár lakói közül hármat is említhetünk, akik ugyanabban az időben élnek és dolgoznak itt:
Sima Sarajlija, Jovan Pacsics és Jakov Ignjatovics budai városatya, "a szerbek Jókaija".
E jeles férfiak sűrűn látogatják a szemközt lakó pálos szerzetest, Virág Benedeket is, s az ő révén ismerkednek a kor magyar, német, román, szlovák íróival, nyelvújítóival.
1838-ban, a nagy árvíz idején a Szarvas menedékházzá válik. A budai dombokra menekülők idecsónakáznak a jégtáblák között, dideregve szimatolnak forró kávé után. Barabás Miklós szörnyű mérgesen emlékszik a kávés feleségének eljárására:
"…a Szarvas kávéházba mentem reggelizni, ahol olyan ügyes tulajdonosné volt, hogy mikor meghallotta, hogy Pesten mindent a fele porcióra szállítottak le, ő is rögtön elég apró poharat tudott előteremteni a fele adagok számára. Én annyira fölingerültem a kapzsiság láttára, hogy fönnhangon így kiáltottam a vendégekhez: »Pesten a szükség kényszerítette a kávésokat arra, hogy árvíz idején csak fél porciókat adjanak, de tegnap már a vidékiek is bejöhettek a városba, s így a kávésok is a rendes adag kávét adják…« Ezzel otthagytam a kávéházat, s azt hiszem, a pestiek mind otthagyták."
Hogy valóban a kapzsiság vagy inkább a józan asszonyi takarékosság, a készletek szűkössége vitte-e a kávésnét a Barabást felháborító elhatározásra, nem tudjuk. Mindeközben viszont Christen kávéssal az árvíz idején bátor és önfeláldozó magatartásukkal kitűnt polgárok névsorában találkozunk…
1845, lecsillapodtak a budai kedélyek. Lakner Sándor színes riportban mutatja be a Hölgyfutár hasábjain a Szarvas kávéház vasárnap reggel szentmise helyett játékba merült vendégeit:
"Egy pár filiszterileg gépszerűes dominóhős üldögélt a gyér asztalok egyikénél, phlegmatico-mathematicus képekkel számítgatva ujjaikon filléres nyereség- vagy veszteségeiket. Kiváló példányai ma csupán fővárosunkban lelhető mintapolgároknak, kik... fejvakarva borzadoznak ama rettentő csapás ellenében, miszerint a magyar szó Buda városában is széltében lábacskára kapogatni kezdeget."
Ezután már csak a kávésok nevét sorolhatjuk, akik hosszabb-rövidebb ideig szolgálják a magyar szóra kapogató tabáni polgárokat: az 1860-as években Martinovics Elek, 1877-ben Raitz Ferenc, 1880-tól 1888-ig Schieszl György, 1890-ben Fill Mihály (Ferenc fia később a Döbrentei utca 4.-ben folytatja apja mesterségét), 1891-től tíz esztendőn át Pertl István, 1902-től 1910-ig a gyönyörű nevű Czrnagoracz Szilárd, majd további két évig szegény özvegye, 1912-ben Hoyer Rezső, 1913-tól 1916-ig pedig Jiraskó Vilmos, az utolsó évben egy Kestler nevű kollégával vagy rokonnal társulva. A két háború között a helyiségekben már patika működött.
Akinek tavaszodván kedve kerekedik végigsétálni pár lépésnyi igazi tabáni macskakövön, az lépdeljen föl a Szarvas teraszára. 1894-ben az Erzsébet híd építése kapcsán a tér szintjét két teljes méterrel lesüllyesztették, ezért néz velünk farkasszemet a régi pincefal, magasodik fejünk fölött a járda.

Népszabadság 2004 július 17

HELBING FERENC:TABÁNI KÉPEK

Aláfestő zen:Szívemben bomba van.......(Budapest bár)

HELBING FERENC,A TABÁN FESTŐJE(1870-1958)

....................................... Helbing Ferenc grafikája:KIRKÉ

Művészeti tanulmányait az Iparrajziskolában és az Iparművészeti Iskolában végezte, majd nyomdavezetőként helyezkedett el. 1906-ban az Iparrajzisk., 1910-től az Iparművészeti Isk. grafika tanárává nevezik ki, majd rektora volt 1927 és 1936 között. A Wodiáner-féle könyvtábla pályázaton tűnt fel, majd a Révai-féle pályázaton is sikerrel szerepelt. Címlaptervei szorosan a könyv tartalmához igazodnak. 1898-ban a Költők albumára hirdetett pályázaton első díjat nyert. Karierrje szorosan kötődik a litográf technikához, kezdetben. Magyar bankjegyek tervezésével is hírnevet szerzett. A Magyar Nemzeti Galériában megtekinthetőek az alkotásai. 1920 és 1935 között számos bélyeg tervét készítette el, az 1920-as évek meghatározó bélyegtervezője volt Magyarországon. A Koronás Madonna sorozat 5000 koronás értékének tévnyomata, a Fordított Madonna az egyik legértékesebb magyar bélyegritkaság.

Helbing Ferenc grafikája: Az 1920-as 1000 koronás bankjegy

Művészeti munkássága jobbára az alkalmazott grafikához kapcsolódott. Szecessziós stílusú könyvillusztrációkat (Keleti mesék, Magyar-hun mondák képekben), kötés-, címlap- és fedélterveket, ex libriseket, bélyeg-, bankjegy- és éremterveket (Corvin-koszorú), egyedi grafikai lapokat, díszokleveleket és plakátokat készített. Jelentős érdemei vannak a modern sokszorosítógrafikai eljárások hazai meghonosításában. Kiváló réz-, fametsző és litográfus volt, s a magyar reklámgrafika úttörői közé tartozott. Munkáival sikeresen szerepelt a hazai és a nemzetközi kiállításokon és pályázatokon. Tagja volt a századelő és a két világháború közti korszak művészeti egyesületeinek (Magyar Aquarell- és Pasztelfestők Egyesülete, Magyar Grafikusok Egyesülete, Magyar Rézkarcolóművészek Egyesülete stb.), valamint egyik vezetője a művészetirányító kormányzati szerveknek (Magyar Országos Képzőművészeti Tanács, Műemlékek Országos Bizottsága, Egyházművészeti Tanács, Országos Ösztöndíj Tanács). A 40-es években még részt vett kiállításokon, s mivel művésztanári működése során festő- és grafikusnemzedékek egész sorát nevelte fel, hatása kitapintható a XX. sz. második felének magyar művészetében is (tanítványai közé tartozott - többek között - Zórád Ernő, Kaesz Gyula, Szántó Piroska, Bálint Endre, Amerigo Tot, Sigismund Kolos-Vary).

- Annak idején, közvetlenül a lebontás előtt rengetegen fotózták, festették a Tabánt. Kiket ismert, kiket becsült közülük?-kérdezték egy interjúban Zórád Ernőt 2002-ben.

"Talán a Göböly Jóskát, aki ma is él. Valamivel fiatalabb nálam. Ő is a Fehér sas téri polgáriba járt, onnan ismertem. Találkoztunk akkor is, amikor ott, kint festettünk. Említhetném még egykori igazgatómat az iparművészeti iskolán, Helbing Ferencet vagy Haranghy Jenőt. Helbing arról volt nevezetes, hogy ő rajzolta a pengőbankjegyeket."

TABÁN, FESTMÉNY, HANGULAT

A zongoránál Zórád Ernő...(*027)

TABÁN, FIÁKER, KONFLIS

Az 1870-es évekig Buda és Pest közlekedése nem függött úgy össze, mint napjainkban. Az első állandó Duna-hidunk, a Lánchíd felavatásáig (1849) ugyanis rendkívül körülményes volt a két város közötti átkelés. Az 1767 óta működő egyetlen hajóhíd annyira nem volt megbízható, hogy olykor előfordult, hogy valaki átkelt az egyik partról a másikra, és több napig nem tudott visszatérni, pl. egy hirtelen jött jégzajlás következtében (maga Széchenyi is járt így egyszer). De önmagában még a Lánchíd is kevés volt ahhoz, hogy rendszeres forgalom alakulhasson ki Buda és Pest között - erre igazából csak 1876-tól, a Margit híd átadásától nyílt lehetőség a fiatal (1873) fővárosban. Éppen ezért az első bérkocsik, majd később az omnibuszok vagy Pesten, vagy Budán közlekedtek, és az őket működtető társaságok is függetlenek voltak egymástól.


................................. BÉCSI FIÁKER (kétlovas bérkocsi)

A 18. század végén jelentek meg az első pest-budai bérkocsisok, akik „pénzért kitsinn hordanak ide s tova akárkit”. Egy 1827-es császári rendelet már szabályozta a bérkocsizást (a „rutinvizsgára” a mai Vérmezőn került sor), számuk ugyanis rohamosan nőtt: 1810-ben Budán már 100 fiákerest számoltak össze. A bérkocsiknak két változata volt: az egyfogatú konflis (angolosan konfortábli), valamint a kétfogatú fiáker – természetesen ez utóbbi volt az elegánsabb. A kocsisok elsősorban svábok voltak, akik nem mindig voltak figyelmesek utasaikkal, de más járókelőkkel sem: „Mult csütörtökön, este tized fél órakor, midőn éppen a magyar színházból a nép jőne, az Úri-útzában, éppen a posta hivatal előtt, egy esze nélkül nyargaló bérkocsis egy embert tiportatott le, ki, mint hallom, kevés perecz után kiadá lelkét, mert a kocsikerék fején ment keresztül…” – írta egy újság 1842-ben. A 19. század közepére már erős céhük és lapjuk (Bérkocsiipar) is volt – az előbbit egy 1872-es rendelet szüntette meg. 1929-ben már nem számíthatott sikkesnek fiákeren utazni, ugyanis már csak egyetlen egy szállított utasokat, konflisból ekkor még 200-nál is több futott a városban.

............................KONFLISOK KORFUN(egylovas bérkocsik)

A bérkocsisok rendszeres zugligeti célpontja volt a 18. század végétől egészen az omnibusz megjelenéséig (1832) a Laszlovszky-major, ahová Laszlovszky József rendszeresen hívott előkelő vendégeket, majd fia az 1820-as években kocsmát is nyitott, illetve a nem messze lévő, az 1790-es évek végétől működő Szarvas vendégfogadó, mely szintén óriási népszerűségnek örvendett ebben az időben.
Zugligetbe elég kellemes, lankás (kővel borított) út vezetett, a fogadók könnyen megközelíthetőek voltak még kedvezőtlen időjárás esetén is. Nem így a Szép Juhászné felé vagy a mai Istenhegyi út vonalában, mely utak meghódítására általában csak fiákeresek vállalkoztak, és azok is gyakran megálltak pihenni (ilyen pihenő és itató egykori helyét jelzi egy emlék-vályú az Istenhegyi út mellett).

.......................................TABÁNI KONFLIS

Krúdy Gyuláról mondja a fáma: Este gyalogosan átsétált a Tabánba, ahol barátai és hívei várták. A pesti polgármesterek éjjel - nappalra konflist rendeltek mellé, amely mindenhová követte őt, s ha elfáradt felült rá. Egy tabáni kocsma volt a törzshelye, amely a „Mély pincéhez” volt címezve. Hajnali 3-4 óráig evett-ivott a pincében, amikor is a hívei fölkísérték, ekkor már fölült a konflisra. A kocsis, mint harminc éve minden hajnalban, megkérdezte: - Hova megyünk Gyula úr? S a válasz mindig ez volt: - Haza, a kis kitérővel. Amely alatt azt kellett érteni, hogy a mostani Erzsébet tér környékén mindig talált magának egy-egy bolyongó szépséget, akit felültetett a bakra, mondván, hogy „rossz nő”, úriember mellé nem ülhet a kocsiba. Hazavitte… Később írni kezdett délelőtt tíz óráig, aminek végeztével az örömlány ruháit kirakta a folyosóra, mert hogy, ne öltözzön fel úriember lakásában, aztán ő maga is lefeküdt.Történt egyszer, mikor hajnali négykor barátai felkísérték a pincéből, a konflisos feltette a szokásos kérdést. - Hova megyünk Gyula úr? Ám a válasz meglepő volt: - Székesfehérvárra! Az öreg kocsis zokszó nélkül megfordítatta a lovakat, és elindult a Gellért szálló irányába a Fehérvárra vezető úton. Krúdy két napig nem volt Budapesten. Harmadnapra ismét megjelent törzshelyén. Rajongói kérdésekkel ostromolták, hogy hol volt két napig. Nagyot szívott cigarettájába, s messze-messze nézve annak füstjébe, elmélázva így szólt: - Most 25 éve 1901-ben a Fehérvár melletti Mór kiskocsmájában a vendéglős remekbe sikerült birkagulyásából ettem és ihattam a borából is. Tegnap előtt hajnalban-annyi év után- a szél felém fújta a hajdan volt gulyásnak az illatát, így hát lementem és megnéztem, hogy van-e még belőle. Volt.

(forrás:hegyvidék.com)

MÁLY GERŐ ÉS GÓZON GYULA ÉNEKEL

ESTI SZÉL RINGATJA CSÓNAKOM.....

A TABÁNI HAJÓHÍDTÓL A LÁNCHÍDIG

A budapesti Duna-hidak építését megelőző időkben a partok közötti kapcsolatot a ter-mészet nyújtotta átkelési lehetőségek mellett komppal, repülő-híddal, vagy hajóhíd-dal bonyolították le.
A természet-adta sovány lehetőséget nyáron a kis vízhozam mellett kialakuló gázlók,
kemény teleken a befagyott folyó jege adta, melyet -a feljegyzések szerint - „hizlaltak", azaz locsoltak és ráhintett szénával tettek még vastagabbá. A repülőhíd a kompközlekedés egyik módja. Általában ott alkalmazzák, ahol rendszeres és nagy a forgalom, az áthidalandó víz pedig széles. Előnye a komppal szemben, hogy kikötése a parthoz egyszerű és némi időmegtakarítással jár.Az átkelőhelytől a folyásiránnyal szemben , a folyó szélességének két-háromszorosára tehető távolságban erős és biztos horgonyt vetnek, s ezen függ - hosszú kötélen — a hidas (lapos fenekű dereglye, később kettős, katamarán testtel, lovak, kocsik, emberek szállítására). A hosszú kötél lehet a víz alatt, amint az kisebb folyókon lenni szokott, de lehet a vízszint fölött is, amely eset-ben csónakok támasztják alá. Ebben az esetben hordalék, uszadék nem akadályozza szabad mozgását. A hidast a víz sodra - a kormány-lapátra, illetve a hajótestre gyakorolt erő - hajtja egyik partról a másikra. A hajóhíd a járművek számára az előbbieknél fejlettebb és nagyobb teljesítőképességű eszköz. Üzembentartása, nem csekély munkával jár, tehát alkalmazása csak ott kerülhet szóba, ahol a szükséges munkaerő rendelkezésre áll és a nagy forgalom feltételei is biztosítottak. Buda térsé-gében ezek a feltételek már az ókorban fennállottak és az óta is megmaradtak. Csupán a közép-korban, amikor Magyarország szinte állandó hadszíntér volt, kellett időszakonként nélkülözni a dunai átkelésnek ezt az eszközét. (Csak időszakonként, hiszen a mindenkori megszálló csapatok-nak, hatóságoknak is szükségük volt átkelési lehetőségre.)


Trajánus oszlopáról:Hajóhídon átkelő légió

A római átkelő eszközök mindegyike ismeretes volt Buda térségében.Kompok működtek, melyeket a római hadsereg tartott fenn, hogy ily módon biztosítsa a limes (ebben az esetben a Duna) ellenoldalán levő őrtornyokkal és ellenerődökkel a kapcsolatot és azok ellátását
A középkori hidakkal kapcsolatban a királyi rendeletek sora szabályozta a kötelező áthaladást (vámhely!), a vámfizetés mértékét, a kötelező karbantartást. Jelentős településeink, így Óbuda, Pest és Buda (illetve előd-településeik) is éppen az átke-lőhelyek jelenlétének, biztonságos és rendszeres üzemelésének köszönhették virágzásukat.
Szent István és utódai a kialakított egyházszervezet számára különböző jövedelmező adományokat tettek. Így a pesti rév és vásár jövedelméből a tihanyi Szent Mária és Szent Ányos apátság részesült (1055 körül és 1093); a pesti rév és Kere-pes vámjából a budai Egyház (1148); a pesti vámból a Szent Endre szigetén működő monostor (1196-1204).
A tatárjárás után kialakul a budai Várhegy település struktúrája is. A déli, Kreinfeld-i kapu a Tabánra, az Ördögárok völgyére nyílt, a pesti révhez vezetett.



Tabáni hajóhíd az 1760-as években


Zsigmond király (1387-1437) így rendelkezett: „...Ezenfelül a vámbirtokosok, akik a hidak,
vagy hajók használatáért vámot szednek, mindenkor azon legyenek, hogy ... kellően kiigazítva tartsák fenn, akképpen, hogy az utasok és vámfizetők ... akadály nélkül, szabadon kelhessenek át,..."
Feljegyzések arról tudósítanak, hogy Zsigmond kőhidat is akart „veretni" a két part közé. Ennek dokumentuma azonban nem ismert.Az irodalom tud arról is, hogy Mátyás király udvari építésze, az olasz Averalinus is tervezett hidat Budára. Terveit a XIX. század végén fedezték fel a velencei Szt. Márk Könyvtárban. Részletei felkutatásra várnak.
Bármiként is, a két középkori városnak igen nagy volt a forgalma, ez pedig a kor műszaki színvonalán álló átkelőeszköz nélkül nem lett volna lehetséges. Oláh Miklós így tudósít 1536-ban: „Buda városa híres az olasz, német, lengyel és korszak-unkban a török kereskedőkről is, akik ide, mint egész Magyarország emporiumára (kereskedelmi gócpont) jönnek össze." Pest „borairól... és ezen kívül minden más áruiról is híres. Nagy a kereskedők ideözönlése. Lengyelek, sziléziaiak és több, más nemzetbeliek vásárolnak itt bort."





Tabáni hajóhíd a XIX.század elején

A XVI. századi hajóhíd létezéséről biztos tudomásunk van. Ez a török basák egymás közti levelezéséből, s ezen kívül korabeli ábrázolásokból megnyugtató bizonyos-sággal állítható. A legkorábbi írásos emlékeink szerint a híd már 1556-ban készen állt. Erre a tényre utal egyik defterünk, amely szerint a hajóhíd felszerelé-séhez hajóköteleket vásároltak 110 akcse értékben. A budai pasa,Szokoli Muszta-fa 1571-ben az időközben újraépítteti lerombolt hidat , amelyet ezután még több alkalommal ért károsodás. Így 1578-ban földrengés, 1598-ban a „ravasz ellenség" és 1602-ben, Pest bevételekor a császári sereg tűzcsóvája pusztított el. Végül is a török kori hajóhíd 140 évig állott fenn. Fenntartásához elsősorban a két parti város lakossága, de rajtuk kívül a távolabbi országrészeké is hozzájárult. A kecskeméti és a nagykőrösi kovácsok szeget, pántot küldtek a karbantartáshoz.
Amikor Budát a császári seregek 1686-ban visszafoglalták, a hajóhidat nem állították helyre. Ettől kezdve, közel egy évszázadon át, ismét csak repülőhíd bo-nyolította le az egyre erősödő forgalmat. A repülőhidat Moller Vilmos bécsi ács-mester készítette. Repülőhidat ábrá-zol az a Mikoviny Sámuel mérnök rajza után készített rézmetszet, amely Bél Mátyás „Notitia Hungariae Novae" c. krónikájában jelent meg 1737-ben. Ezen a rézkarcon a Gellérthegy és a Várhegy látszik, utóbbin a királyi palotával, a Gellérthegyen a Kálvária három hatalmas ke-resztjével, a két hegy között a sűrűn beépített Tabánnal, amelynek északi végénél hat hajóra szerelt kikötőhíd nyúlik be a Dunába. Ehhez közelít a két úszótestre szerelt és emberekkel sűrűn megrakott hidas, amely a meder közepén, egymástól másfél-két csónakhossznyira levő ladikok által hordott és a meder tengelyében lehorgonyzott tartókötélhez van erősítve.
I. Lipót király 1703-ban kelt adománylevelében vámszedési jogot biztosít a két várost összekötő repülőhídra, amely minden ősszel partra kerül, hogy helyet adjon egy esetleges jéghídnak. A repülőhíd vámszedési jogát Buda és Pest városok eleinte maguk gyakorolták, de később haszonbérlet útján értékesítették, arra három-évenként árlejtést (pályázatot) hirdettek.
Az 1764-ben tartott árlejtésen Sponsi Ferenc és Krammerlauf Ignác kapták meg a híd bérletét 10 000 forintért. A döntés megfellebbezése után, - a végleges döntés szerint - Tausch Mihály Lehner Tóbiás, Koppauer Gottfried és Mayerhofer János lettek a híd bérlői s a bérösszeg 10 640 forintra változott. A XVIII. század közepén bekövetkezett gazdasági fellendülés hatására, Buda és Pest városok között a ke-reskedelmi forgalom ugrásszerűen növekedett. Egyre sürgősebbé vált a török-világból emlékként fenn-maradt hajóhíd mielőbbi visszaállítása. A repülőhíd híd-főinél gyakoriak voltak ugyanis a hosszú várakozások, késlekedések.

Lendületet adott a hajóhíd ügyének, hogy Albert főherceg 1767-ben Pestre készült utazni.

Ebből az alkalomból a Helytartótanács 1766. július 21-én leiratot küldött a Hajózási Hivatalnak, hogy gondoskodjék a hajóhíd felállításáról úgy, ahogy a pozsonyi ország-gyűlés alkalmával az lenni szokott. Ez a híd maradjon meg mindaddig, amíg a herceg ott tartózkodik és utána a hajók és egyéb kellékek tétessenek vissza a Hajózási Hivatal raktárába. Ebből az alkalmi hídból lett az állandó Pest-budai hajóhíd, amelyet végül is 1767-ben a mai Rudas fürdő közelében állítottak fel, de csakhamar felvon-tattak az Ó-híd utca vonalába, amely abban az időben Pest városának Észak felé a legszélső utcája volt. Később ezt az utcát Kishíd utcának nevezték el (ma Türr István utca). Két évtizeddel később, 1788-ban a hidat áthelyezték korábbi helyétől kevéssel Északabbra, a Nagyhíd utcához (ma Deák Ferenc utca).
Új helyén a híd egyes hajóit - a glédákat - nem egyenes vonalban helyezték el, hanem oly módon, hogy a Duna vizének sodrásával szemben boltozatszerű ívet alkottak. A hajóhíd 45 - 47 hajóból állt a vízállástól függően és a partokhoz köze-lebb eső glédákat lehetett kinyitni, hogy a partról vontatott hajóknak helyet adja-nak. A hajóhidat tartó 47 nagyobb hajót passaui ácsok készítették, darabját 130 forintért. Maga a híd faszerkezete, a hajók oldalaiba való gyámoló-fákkal s az őrök faházikóival együtt további 5000 forintot, a mázolómunka 225 forint 44 és fél kraj-cárt emésztett fel. Nagyobb összegbe került a kovácsmunka: a hatvanhat vas-macska (egyenként 225 font súlylyal) 2367 forint, hat, egyenként 40 öl hosszú lánc 714 forint, további hatvanhat vasmacskalánc (egyenként 4 mázsa), 4488 forint, valamint több tétel együttes összege 1204 forint és 48 krajcár volt. A kötelek be-szerzésére 251 forint 92 krajcárt költöttek. A felsorolt tételek együttes összege 20 422 forint és 41/2 krajcár volt.

A hajóhíd létesítésének időpontja összhangban állt azzal a ténnyel, hogy a híd vámtarifára vonatkozó szabályrendeletet 1767-ben adták ki. A hajóhíd a létesítését követő első időben a két város, Pest és Buda kezelésében állott.Később – megfele-lően az akkori idők gyakorlatának - a hídon a vámszedés jogát haszonbérlet útján értékesítették. Az első haszonbérlők Pest város részéről Király, Buda város részéről Kaszics nevű egyének voltak. Később, 1777-ben, Tóth Ferenc és társai vették haszonbérbe a hídvámszedés jogát. A haszonbér összege 1777-től évi 16150, 1821-től évi 21 000, 1831-től évi 22900, 1845-től évi 40 240 forint volt. A számadatok a forgalom erős emelkedésére utalnak, úgyhogy a XVIII. század végén felmerült még egy hajóhíd létesítésének a gondolata. A nagy beruházási költség miatt azonban ez az elgondolás nem valósult meg.
A Budára, 1790-ben összehívott országgyűlésre érkező követek átkelése a forgalom által túlterhelt hajóhídon nem látszott megoldhatónak. Ezért a hajóhídtól északra 300 öl távolságban kitűzött átkelőhelyen repülőhidat helyeztek üzembe, mely az országgyűlés tartama alatt működött. Az úszótag (hidas) terveit az Orszá-gos Levéltár őrzi. A terven olvasható német nyelvű leírás szerint a tartókötél 400 öl hosszú volt a horgonyig. A horgonyok a (vízivárosi) Plébánia templommal szem-ben voltak, a kötelet 15 ladik tartotta. Pesten 11 járom és 10 mező, Budán 5 járom és 4 mező alkotta a kikötőhidat. A repülőhíd építése 6255 forint 14 krajcárba került.
A XVIII. század végén létesült hajóhíd külső megjelenése, szerkezete és üzeme - török-kori elődjéhez hasonlóan - magára vonta a korabeli utazók és szakemberek figyelmét. Erről számos leírás és ábrázolás tanúskodik. Az osztrák útügyi igazgató 1807-ben kiadott tankönyvében közli a hajóhíd definícióját és általános ismerteté-sét, majd részletesen emlékezik meg a Pestet Budá-val összekötő hajóhídról, azt a legszebbnek és a leglátványosabbnak nevezi.

A XIX. század első felében a híd 43 hajón állt és egyenes vonalú volt. A korabeli ábrázolásokból ítélve a pest-budai hajóhíd valóban szép és impozáns létesítmény lehetett. A hidat a legegy-szerűbb formák jellemezték, mellőzve mindenféle cicomát és áldíszítést. A híd mentén, négy helyen elhelyezett szoborfülkék kellemes ritmust vittek az egyébként egyhangúnak tűnő szer-kezetbe. A hídnak különösen a régebbi, íves alakja nyújthatott rendkívül érdekes, megkapó látványt.
A hajóhíd szélessége 4 öl 4 láb, azaz 8,9 m (más források szerint 6 öl) volt,azon tehát két szénásszekér is ki tudott egymás elöl térni. Mindkét méret helytálló lehet, hiszen a hajóhidat minden tavasszal újra fel kellett állítani és közben - télen – végezhettek karbantartási, felújítási és egyéb munkát is a hídon, ami a főméretek változásával járhatott.

Joseph és Peter Schaffer: Buda és Pest városképe, 1787-ben.

A kép előterében a Víziváros fölötti szőlőskertek láthatók. A hajóhíd budai hídfője láthatóan a Tabánban ér partot
Korabeli festményeket jobban tanulmányozva feltűnik, hogy a hídpályát középen kerékhárító gerenda választotta ketté, nyilvánvalóan az egymással szem-ben közlekedő szekerek elkülönítésére. Ez is mutatja, hogy a hajóhídnak jelentős forgalma volt. Sajnos számszerű adatok nem maradtak fenn a forgalom nagyságáról, sem. a hídvám bevételekről, csupán a bérleti díjakról.
Az egyre szaporodó kocsiforgalmat akadályozta a hajóforgalom emelkedése. A hajóhíd szétnyitása és újbóli zárása miatt mind többször kellett az átkelő forgalmat átmenetileg szüneteltetni. A kényszerű várakozás időveszteséget okozott. További nehézséget jelentett, hogy a folyópartok meredek és iszapossáros felhajtóin a meg-rakott szekerek gyakorta elakadtak, vagy megcsúsztak, ami károkat és veszteségeket, nemegyszer szerencsétlenségeket okozott. Baleseteket idéztek elő ezen kívül a viharok, továbbá a hajóhídnak nekisodort nagyobb úszó tárgyak, elszabadult hajók. (Az ilyen alkalmakkor keletkezett károk gyakran vezettek peres-kedésre a károkozó és a hídfenntartó között.)
A hajóhíd legnagyobb hátránya azonban mindenekelőtt az volt, hogy azt a jegesedés veszélye miatt, az Őszi idő előrehaladtával szét kellett szedni, és bizton-ságba kellett helyezni. Ez a közlekedés majdnem teljes beszüntetését jelentette.
A hajóhíd kora tavasztól késő Őszig minden évben a helyére került és hordozta az egyre növekvő forgalmat. Csupán az első pest-budai állandó Duna-híd megépítése és forgalomba helyezése után bontották el véglegesen, 1850-ben. Az a Kristóf-szobor, amelyik a hajóhídon, az egyik szobor-fülkében állt, ekkor az Eötvös tér 2. sz. ház udvarába került, ahol a második világháború végéig látható volt.

A hajóhidak azért sem voltak kényelmesek, mert a tél beálltával mindig el kellett bontani, s csak tavasszal állították vissza őket. A téli hónapokban a lakosok a két parton rekedtek, s várták, hogy befagyjon a Duna; a jeget azután egyes szakaszokon szalmával szórták le, vízzel hizlalták, s az átkelésért fizetni kellett.

Buda térképén a működő hajóhíd és a tervezett Lánchíd együtt látható

És természetesen az árvizek voltak a legveszélyesebbek. Például az 1838-as nagy árvíz, melynek emlékei – az egykori vízszintet mutató kis márványtáblák – még ma is mindenfelé láthatóak a budapesti házfalakon. Ezt követően merült fel a Duna szabályozásának gondolata, s elkezdték kiépíteni a kőből rakott rakpartokat. Ezeket követték a pompás szállodák, köztük az Európa Szálló, Magyarország leg-nagyobb szállodája, a Rakpiac hatalmas klasszicista épületsora, valamint a kor-zók, amiknek köszönhetően néhány évtized alatt a várost Európa-szerte a „Duna királynőjeként” kezdték emlegetni.


A Clark Ádám által tervezett híd építése

Széchenyi István gróf már a folyó szabályozásának terve előtt, 1825-ben megalapította a hídegyesületet. 1835-ben tizenhét terv közül Széchenyi javaslatára az angol William Thierney Clark tervét fogadták el,s 1839-ben az ugyancsak angol Adam Clark (nem rokona az előbbinek) felügyeletével megkezdődött Európa legszebb hídjának, a Lánchídnak az építése. A Lánchíd sok szempontból a magyar-országi modernizáció jelképének tekinthető. Ezúttal is külföldieké – angoloké – volt a döntő szerep, s még a hatalmas láncokat is Angliában készíttették. Ez a híd a szó szoros értelmében demokratikus híd volt: az arisztokrata Széchenyi terve szerint a társadalmi helyzettől függetlenül minden gyalogosnak egy, minden lovasnak pedig négy krajcár hídpénzt kellett fizetnie. Nem csoda, hogy a nemesek tiltakoztak, és kiváltságaikat féltették. A híd építésének törvénybe iktatását egy nemes „az ősi magyar alkotmány temetése napjának” nevezte. A Lánchíd sorsa ugyanakkor legalább olyan bonyolult, mint a magyar történelem. 1848. július 18-án, a forradalom kellős közepén az épülőfélben lévő híd egyik láncszeme elpattant, a 800 tonnás teher a vízbe zuhant, vízbe sodorva az ott tartóz-kodó Széchenyit és Adam Clarkot is. Az 1848-as forradalom alatt fölmerült a még nem kész híd föl-robbantásának a terve: először a magyar honvédek akarták lerombolni, majd az osztrákok aknásították el – de a híd mindkét esetben megmenekült. 1849 januárjában sor került a még mindig nem kész híd teherpróbájára: az osztrák Windischgraetz herceg itt vezette át hadseregét, amivel le akarta verni a magyar forradalmat. És mire a hidat átadták, 1849. november 20-án, a magyar forradalom már elbukott, Széchenyi gróf néhány hete már a döblingi elmegyógyintézet lakója volt, ahol 1860. április 7-ről 8-ra virradó éjszaka öngyilkos lett.

1849 november 20-án átadják az elkészült Lánchidat

TABÁNI TÖRÖK FÜRDŐK

A törökök sokat és szívesen fürdenek, s adnak is erre” – összegezte budai ta-pasztalatait Melchior Besolt a 16. század végén.1 Valóban, a hódítók az új tartomány-ban fürdõk tucatjait használták, s ezek jelentõs részét – erre a pénzt nem kímélve – újonnan építették. Talán maguk sem gondolták, hogy éppen ezek a fürdõk lesznek a török kor leg­idõtállóbb emlékei: a mecseteknek, karavánszerájoknak nyoma is alig maradt, a fürdõk közül jó néhány máig is áll.

Török fürdő a középkori Budán
A törököket nemcsak a kedvtelés sarkallta fürdõépítésre, hanem például a jó cseleke-detek iránti igény is. A magyar szakirodalomban ugyan elterjedt, hogy a fürdés a val-lásgyakorlat része, ám ez nem egészen helyes megfogalmazás. Az iszlám csak az imádkozás elõtti tisztálkodást írja elõ, ezt azonban a dzsámik és a mecsetek udvarában elhelyezett csorgókutaknál oldották meg (sivatagban akár a homok is megtette), ez tehát nem indokolja az építkezéseket. Fontos volt viszont a muszlim hívõk közösségének szolgálata, amely vallási szempontból kegyes cselekedetnek (szeváb) számított. Aki e téren jeleskedett, méltán remélhette, hogy az utolsó ítéletkor majd a javára írják tettét. Másfelõl a jótékonykodás azonnali és gyakorlati haszonnal szolgált: öregbítette az alapító hírnevét. S minden bizonnyal közrejátszott egy harmadik szempont is. Bár a fürdõhasználat sokszor szinte ingyenes, vagy legalábbis nagyon olcsó volt, mégis bevételhez juttatta az alapítót, amelyet azután más kegyes alapítványok (vakuf) ellátására fordíthatott, például dzsámijának alkalmazottait fizethette belõle. A hódoltsági fürdõk többsége ilyen alapítványi intézmény, többszörösen is nyereséges vállalkozás lehetett. A fürdõalapítás annyira komoly ügynek számított, hogy a szultán beleegyezésére is szükség volt hozzá.
A törökök kétféle fürdõt ismertek, a gõz- és a termálfürdõt. Gõzfürdõ természetes úton nem jön létre, mindenképpen komoly építõmunkával kell kialakítani, hiszen egy silány épület nem fûthetõ ki kellõképpen. Ahol tehát róluk olvasunk, ott egészen biztosan jelentõs beruházással számolhatunk. A török forrásokban kizárólag hammám24 néven fordulnak elõ. A teljesen kiépített fürdõ öltözõterembõl (dzsámekán), átmeneti helyiségbõl (szogukluk) és forró fürdõterembõl (harara) állt. Ez utóbbinak a közepét azonban nem medence, hanem egy nagy márványlap, a „köldökkõ” (göbektasi) foglalta el, amely masszírozásra szolgált. A fal mentén kis mosdómedencék (kurna) sorakoztak, ezekbõl locsolgatták felhevült tagjaikat a vendégek. Nagyobb épületek esetében a fürdõterem mellett kisebb kamrák (halvet) is nyíltak. A fürdõtértõl elválasztva állt a víztartály és a fûtõkemence (külhán), ahonnan a forró levegõ a padló alatt elhelyezkedõ fûtõrendszerbe áramlott.




Maszírozás egy török közfürdőben

A hammámnak volt egy sajátos, házi változata is, amelyet „kályhás” gõzfürdõnek (szoba hammámi) neveztek. Ezeket a középkori kõházakban alakították ki, minden bizonnyal egy kisebb szobában elhelyezett kályha és egy dézsa segítségével. A hódoltságban Evlia Cselebi szerint százszámra készültek ilyenek, s nagy konkurenciát jelentettek a közfürdõkkel szemben.
A fürdõk másik nagy csoportját a termálfürdõk képezik, amelyek kaplidzsa, ilidzsa, germáb vagy szidzsak szu néven bukkannak fel a forrásokban. (A kifejezések – a kaplidzsa kivételével – a víz hõfokára utalnak.) E szavakat azonban egyaránt használják a természetesen feltörõ, foglalatlan hõforrásokra, a csak kerített, nyitott fürdõhelyekre (strandokra) és a komoly munkával kiépített, „klasszikus” török fürdõkre is.
Amennyiben egy termálforrás fölé fürdõt emeltek, az szerkezeti szempontból nagyon hasonlított a hammámokhoz, azzal a különbséggel, hogy nem volt szükség fûtõrendszerre, a fürdõterem közepét pedig medence foglalta el.
A hódoltság viszonylag sok termálfürdõvel dicsekedhetett. Budán négy kiépített , s jó néhány kiépítetlen hévíz várta a fürdõzõket.
A fürdõket a két nem természetesen csak külön látogathatta. Ezt vagy úgy oldották meg, hogy a látogatási idõket osztották be, vagy pedig rögtön két egymáshoz tapadó intézményt, ún. ikerfürdõt (csiftehammám) építettek. Ebbõl a típusból akadt néhány a hódoltságban is (Pesten, Fehérváron, Pécsen).
A fürdõ életét a fürdõs (hammámdzsi, hammámí) irányította, aki tulajdonképpen egy vállalkozó volt. Õ tartozott elszámolni a kiadásokkal és a bevételekkel az intézmény tulajdonosa felé. A budai állami fürdõt például három évig a budai dzsebedzsik kethüdája, azaz a vértkészítõk parancsnokhelyettese üzemeltette. Õt egy budai polgár, majd egy gránátos követte. A vendégek masszírozása, szõrtelenítése (mely az iszlám szabályai szerint kötelezõ) a dellákok feladata volt. Rajtuk múlott, hogy a vendégek mennyire érezték magukat kellemesen, nem csoda, hogy a leírásokban õket dicsérik leginkább.
1663-ban írja Evlia Cselebi,a jeles utazó: „A fürdõzõk lelkét megnyugtató gõzfürdõk dicsérete. A középsõ várban [Orta hiszár] egy kicsiny gõzfürdõn kívül másik nincs. Vizét a Dunából hordják fel vízhordó lovakkal. Ám ennek az említett gõzfürdõnek vize és levegõje kellemetes, a masszõrök és a fürdõszolgák pedig elbûvölõek.”

Eunuch maszíroz a hárem fürdőjében

„A Tabánban van a Termálfürdõ negyed, [...] és összesen három forró vizes termálfürdõ van itt. Az egyik a Tabán hévize, a másik a Zöldoszlopos termálfürdõ, a harmadik pedig ennek a város[rész]nek a délkeleti oldalán, a Duna partján, a Gürz Iliász hegy lábánál található nyitott tetejû [üsztü acsik] hévíz.”
„A tabáni városrész elõtt, Gürz Iliász sziklájának tövében, szinte a Duna partján levõ Nyitott fürdõ [Acsik ilidzsa] leírása: A bosnyákok feletti nyitott fürdõnek is mondják. Minden király épített e hévíz fölé kupolát és számos boltívet emeltek, de amikor készen lettek, mindegyik a földre roskadt. Ebbõl az okból jelenleg nyitott hévíz”.
„Méltóságos Baba Muhtár sejh: Ez a próféta családjának szegényei közül való szent a Zöldoszlopos termálfürdõ elõtt, egy fénnyel teli kupola alatt van elföldelve, [sírja] a budai harcosok zarándokhelye.”
„Buda alsó nagy városa: [...] összesen egyetlen gõzfürdõje van, Tojgun pasáé, de ez szép. Ám ennek a városnak gõzfürdõre nincs szüksége, mivel sok a termálfürdõ.”
„A pasa palotája [...] gõzfürdõvel ellátott, kertes palota.”

Rudas fürdő a reformkorban

„A Zöldoszlopos [jesil direkli] hévíz leírása: A Tabán [kül]városában, a Duna folyó partján, nyolc magas boltív felett, melyek a Kiszrá [palotájának] boltozatát idézik fel, tökéletesen kerek, hatalmas kupola van, amelyet aljától a csúcsáig rubintszínû vörös cserép borít. Alatta egy kör alakú tóhoz hasonlatos kerek medence van, akkora, hogy a hánefíta vallási iskola [követõi] bõven [elférnek alatta], nemcsak tízesével, hanem tizennégyesével is. Teljes kerülete éppen kétszáz láb [ajak], tiszta és piszoktól mentes kerek medence. Körben a medencébe levezetõ, széles, ötfokú lépcsõzet van, mindenki a termetének megfelelõ fokon mosakszik. A bölcsesség óceánjának búvárai a medence közepére vetik magukat, úsznak, minden szerelmes szeretõjével és tiszta kedvesével összeölelkezik, teljesen megtisztulván nevetnek, táncolnak, kedvüket töltik.
E nagy medence körül, a nyolc boltív alatt, nyolc darab hánefí84 mosdómedence van. Elbûvölõ, tiszta és szennytelen masszõrök is vannak ott, akik indigókék törölközõbe csavarják fehér testüket. A fülkékben [halvet] a fürdõzõk szolgálatára állnak, s kívánságuk szerint letisztítják õket. Ám ennek a hévíznek a vize mérsékelten meleg. Sõt, ha ezt a tiszta vizet lehûtöd és megiszod, sohasem lesz kénszagú. Ha egy olyan ember iszik belõle, akinek szemöldöke és szempillája kihullott, Isten parancsolatjából megtisztul, haja, szakálla és bajsza serkedni kezd. Lágy természetû, közepes hõfokú víz ez. Az öltözõterem fala kívülrõl négyszögletes, rajta egy zsindellyel fedett, nagyon széles és hatalmas kupola van, amely alá ezer muszlim harcos is befér. Mivel van egy zöld oszlopa, Zöldoszlopos fürdõnek nevezik.

A Tabán termálfürdõjének leírása: az említett Zöldoszlopos hévíz mellett, a tabáni városrész utcái között van egy ólommal fedett, nagy és jól mûködõ termálfürdõ [ilidzsa]. Vize közepesen meleg és nagyon kénes illatú. Az ékszerészek e forró vizet kancsószám viszik, tûz fölött felforralják, s aranyból készült tárgyakra öntik. Ettõl csillogó-villogó tiszta arany színük lesz, s tökéletes fényüket egy éven keresztül nem veszítik el. Kétszer felforralva a kések és a handzsárok aranyozott hüvelyére öntik, s ezek arany színe két éven át nem károsodik. Nekem, szegénynek volt az ujjamon egy ezüst gyûrû, amelynek smaragdjára Feríd cselebi stílusában vésték fel: A világutazó Evlia. A Tabán hévizébe ezzel a gyûrûvel [az ujjamon] léptem be, majd léptem ki. Színezüst gyûrûm tiszta arany színûre változott. Mielõtt Újvár ellen indultunk, Belgrádban teleltünk, gyûrûm arany színe [ez alatt az] egy év alatt semmit sem változott.
A Tabán hévizének ilyen jeles tulajdonságai vannak. Ebbe a hasznos forró vízbe reggel a férfiak, délelõttõl éjfélig pedig a nõk járnak, minthogy a városrész közepén van, medencéje nagy, számos fülkéje és nyolc mosdómedencéje van, s a gõzfürdõkhöz hasonló [építésû] termálfürdõ ez. Mindenki, aki törölközõjével és dörzsölõkendõjével belép, tisztán és szenny nélkül távozik, s egy fillért sem fizet. Ha nagy törölközõre, fürdõkesztyûre [kisze] vagy szappanra volna szüksége, egy akcsét fizet. A többi fürdõben is ez a szokás.
A tabáni fürdõ a nõknek különösen hasznos. Ha Isten rendelésébõl egy asszony nem esik teherbe és görcsei, fájdalmai vannak, azonnal ebbe a medencébe kell mennie, vizébõl innia kell, s Isten parancsa szerint azon nyomban könnyedén teherbe esik, s egy aranyos szíve-csücske [gyermeket] szül méhébõl. Számtalanszor kipróbált dolog ez.
Egy másik hasznos tanulság. Ha egy asszony náthás lesz, de nem tud tüsszenteni, s ebbõl a vízbõl cseppentenek az orrába, azonnal tüsszenteni fog.
Egy másik hasznos dolog. Ha valakinek az orrvérzése nem akar megszûnni, ebbõl a vízbõl az orrába cseppentenek úgy, hogy egészen az agyáig menjen, s a fenséges Isten parancsából orrvérzése eláll. De háromnál többször ne cseppentsenek, mert [e víz] teljesen megszárítja a vért az agyban.
Másik csodálatos tulajdonság. Ha e hévízbõl tesznek a búzalevesbe, olyan íze lesz, mintha ecetet tettek volna bele.
Egy másik különös tulajdonság. Ha egy fiatal leány állapotát nem ismerik, hogy szûz-e, vagy a szüzesség állapota eltávozván már megesett-e, ebbõl a hévízbõl cseppentsenek kétszer-háromszor az orrába. Ha valóban szûz volna, kétszer-háromszor jókedvûen tüsszent. Ha azonban már megesett, sohasem tüsszent, talán illedelmesen szellent. Különös megfigyelés.

A Rudas fürdő ma.................

Más tulajdonságok. Eme hévíz forráshelye alatt egy bizonyos fajta iszap gyûlik össze. Ha abból az iszapból anyáink és nõvéreink nõiességük helyére és ezüst testükre kennek, mindenféle szõrtelenítõszernél jobban tisztává teszi méhük kijáratának kapuját, s azon a helyen egyetlen szõrszálat sem hagy, így az alsó kapuk olyanok lesznek, mint a csillogó kristály. S mint a fülzsír, meleg és nedves lévén, képes arra, hogy örömet szerezzen a család urának és feleségének. Ilyen hasznos a Tabán hévize. Ebben a negyedben számos házban van hévíz. Ezek miatt a tabáni külváros lakossága boldog és elégedett.

TABÁNI PECSÉT(katt a képre)