Az idõsebb nemzedékbõl is egyre kevesebben vannak, akik ha elmennek az Erzsébet híd budai hídfõjének környékére. még fel tudják idézni egy romantikus, de elavult városrész macskaköves utcáit, apró házait, kisvendéglõit. A fiatalabbak már csak nosztalgikus visszaemlékezésekbõl, egy-egy film kurta jeleneteibõl, megsárgult fényképekrõl, vagy képzõmûvészeti alkotásokból ismerik. A Tabán utolsó házait 1933 második felében bontották le.
* * *
A
Gellérthegy északi lejtõje, a Naphegy, a Várhegy és a Duna határolta völgykatlan, melyen (a már befedett) Ördögárok vize olykor megduzzadva és pusztítva rohant át, mindig fontos átkelõhely volt a Dunán. Kõkori, bronzkori, rézkori, vaskori emlékek kerültek napvilágra ezen a tájon. Idõszámításunk elõtt egy évszázaddal az eraviszkuszok, majd négy évszázadon át a római légiók katonái álltak õrt abban a toronyban (romjait sajnos az Erzsébet híd építése eltüntette), ami a vele szemben álló pesti oldalon feltárt Contra Aquincummal együtt védte a dunai révet. A honfoglaló magyarok már használták ezt az átkelõhelyet és a régi krónikák a budai oldalról, mint „Minor Pest ultra Danubius sita”, a Dunánál fekvõ Kis-Pestrõl emlékeznek meg. A Képes Krónika is így nevezi ezt a területet – része volt Kelenföld is –, ahol Gellért püspököt 1047-ben megölték. Itt építették tiszteletére a Boldog Gellért Mártír templomát és talán innen származik az a kisméretû kõfaragvány, a Tabáni Krisztus, melyet 1130 körül készíthettek. A tatárjárás a települést elsöpörte, de lassan újjáéledt, amikor 1247-ben IV. Béla király Budán várat építtetett és a Tabán területe annak a falakon kívüli elõvárosa lett. 1396-ban Zsigmond király keresztes hadjárata Nikápolynál súlyos vereséggel végzõdött, és a török sereg a stájer hegyekig elõretört. A felbomló sereg katonáiból és a délrõl menekülõ szerb lakosságból sokan itt telepedtek le, mert a budai német polgárság nem akarta õket a városba befogadni. A település szorgalmas, de igénytelen lakóinak munkája nyomán a terület virágzásnak indult, ráadásul a nyugatra és délre vezetõ útvonalak erre vezettek, s itt állt a hajóhíd, melyen áthaladtak a keletre tartók. A meleg vizû forrásokra épített fürdõkben felüdülhettek az utasok és a vándorkereskedõk. Az ezzel járó szórakozások, mulatozások és mindenféle ellátások hasznát az élelmes rácok látták. Egy francia lovag erre utaztában már 1438-ban elismeréssel írt az itt lévõ fürdõkrõl, a Rác fürdõ és a Rudas fürdõ õseirõl.
Buda 1541-ben török kézre került, s míg a hegyen lévõ város pusztult, Tabán területe virágzott. A katonaságnak vasból készített fegyverre és bõrbõl készült felszerelésekre, lábbelikre, nyergekre volt szüksége. Az ezeket elõállító kézmûvesek követték a sereget. A meleg vizû források, az Ördögárok bõ vize bõrfeldolgozásra alkalmas körülményeket biztosított, ezért a török tímárok itt telepedtek meg. Ettõl nevezték a területet Debaghane-nak, tímár telepnek, mely szlávos elferdítés után a magyar Tabánná alakult. A településen ebben az idõben hat mecset, tíz imaház, négy elemi iskola, három fogadó, három kolostor, három meleg fürdõ és mintegy száz tímárbolt volt, a házak száma pedig meghaladta az ezret. A település képét a törökök gazdagabb és a szlávok szegényebb házai jellemezték. A Buda visszafoglalásáért folyó harcok aztán úgyszólván teljesen eltüntették a települést a föld színérõl. Az elmenekült lakosság ugyan lassan visszatért, a barlangokban megbúvók elõjöttek, de az egykori pezsgõ élet és a viszonylagos jólét csak részben köszöntött be újra.
A XVIII. század végéig a rácok élet-halál küzdelmet vívtak a Pest-budai kereskedelem hegemóniájáért a német polgárokkal. A jövedelmezõbb foglalkozásokat az erõsbödõ németek foglalták el, a rácok primitívebb körülmények között éltek és alacsonyabb mûveltséget igénylõ munkákat végeztek. A német polgárok csak „Donaujager”-eknek gúnyolták a vízhordással, dunai rakodással, napszámos munkával foglalkozó rácvárosi polgárokat. Még 1700 után is ez a jellemzõ, bár 700 házával és 2780 fõs lakosságával a környék legnépesebb települése volt. A lakosság 95 százaléka szerb, csupán 2%-a magyar, ami 12 családot jelentett. Igaz, ebben az idõben Buda egész lakosságának alig 5%-át tették ki a magyarok. A görögkeleti vallású szerbek külön közigazgatásban éltek, 1697-ben már volt külön másodbírájuk, kiváltságaik másokétól eltértek, de csak 1775-ben kaptak polgárjogot.
Építészetrõl ekkoriban alig beszélhetünk. A 14-16 négyszögöles telkeken kunyhószerû építmények emelkedtek. A Gellérthegy tövében így kialakult egy egészen szegényes városrész, ahol a régi borospincék is részben lakásul szolgáltak, és a Gellérthegy keleti lábánál, a Duna-parton egészen a mai Gellért fürdõig kezdetleges, fõleg fából épült viskók emelkedtek. Nem csoda hát, hogy a rendezetlenül, szegényesen kialakult városrészt számtalan csapás sújtotta. 1689 és 1831 között nyolc alkalommal pusztította járvány a lakosságot. A Budai Várban 1723 húsvétján keletkezett tûz ide is átterjedt és felperzselte a település nagy részét. Az 1732 és 1775 években viszont árvíz pusztított. A háborús rombolásokon kívül a tûz és a víz okozta a legnagyobb tragédiákat. 1810-ben szörnyû tûzvész tombolt. Szeptember 5-én Schuller János kádármester segédje hordódongákat égetett ki, amikor a hirtelen támadt szél a tüzet magával ragadta, hatszáz ház égett le és ötven ember lelte halálát. A tûz kiterjedt egészen a ma Fõ utca és Ponty utca sarkán álló Kapucinus templomig, nem kímélve a Víziváros e részén álló házait sem. Megtépázta a városrészt az 1838. évi nagy árvíz, mert a megáradt Dunából visszatorlódott a víz az Ördögárok medrébe. Hasonlóan rombolt 1875. június 26-án a nagy felhõszakadástól az Ördögárok õrjöngõ folyóvá duzzadt vize, szétrombolva az alsó szakaszán két évvel azelõtt készített boltozatot. A romokból önmagának gátat építve torlódott vissza és öntötte el a völgyben lévõ épületeket.
A városrész a sok pusztítás után lassan két részre szakadt. A vár felé esõ része, a Szarvas tér és a Hajóhíd környéke kulturáltabb, a polgáriasodó Pesthez igazodni kívánó, fejlõdõ kereskedõ és iparváros lett, míg a Gellérthegy oldalában húzódó, szegényebb emberek által lakott terület színvonala egyre süllyedt.
Tabán gazdasági életére kedvezõtlenül hatott a Lánchíd és az Alagút megépítése is. Már nem a hajóhíd volt az összekötõ kapocs kelet és nyugat között. Az északról hozott termékek a Tabán érintése nélkül, a Lánchídon át kerültek a pesti piacokra. A Krisztinavárosi területrõl a terményeket eddig a Várhegy megkerülésével vitték a Lánchídon át, de az Alagút megépítése lerövidítette az utat és a fuvarosok elkerülték a Tabán területét. Pécs és Székesfehérvár irányából érkezõ fuvarosok még erre jöttek és fogyasztásuk hasznát még élvezhették a tabáni vendéglátók, ám az Alagút megnyitásával õk is a rövidebb utat választották. Tabán fejlõdése megállt, miközben a pesti Duna-parton kiépült a díszes korzó, a Gellért-hegyen szaporodtak az elõkelõ villák és nyaralók, bõvült és szépült a Királyi Palota. Az egyesített fõvárosnak ez a része megérett a megújításra.
A Közmunkatanácsot már megalakulása óta foglalkoztatta a Tabán rendezése. Az 1874. évi jelentése szerint szembeötlõk a Gellérthegy oldalát ellepõ fecskefészkek, melyeknek látványa messzirõl nem kedvezõtlen, de borzalmas maga a valóság. Bár szükségesnek tartja, hogy a házak egész csoportját bontsák le, egyelõre a szabályozás csak néhány primitív utca létesítésére szorítkozott. Ehhez is a házak mintegy tíz százalékát kellett lebontani.
A fõváros tanácsa elõször 1878-ban határozta el a Gellérthegy északi oldalára kapaszkodó viskóknak és magának az egész Tabánnak folyamatos kisajátítását és lebontását, és 1890-ig 116 házat le is bontottak. 1894-ben merült fel elõször a Tabán területrendezési tervének szükségessége, 1898-ban elkészítették a tabáni utcák és terek szabályozását tartalmazó tervet. Az 1908. évi XLVIII. sz. törvénycikk Tabán felõl is méltó környezetet kívánt biztosítani a Királyi Palotának s lehetõvé tette az Attila út melletti sáv házainak kisajátítását és lebontását, hogy helyükön díszes palotasor épülhessen. A fõváros szervei részérõl készített rendezési tervrõl sok vita folyt, végül is a Közmunkatanács 1909. február 11-én tartott ülésén nem foglalt állást a tervekrõl, mert „...a polgármester úr ugyanis elsõrendû városépítési feladatnak tartja, hogy az Attila körút, a Naphegy és a Gellérthegy közötti városrészben a hatóság olyan gyökeres intézkedést tegyen, amelyek lehetõvé teszik, hogy itt, ezen a természeti szépségekkel megáldott területen egy modern városrész alakulhasson ki.” Errõl fejtette ki elképzelését Bárczy István polgármester a közgyûlés 1909. július 7-i ülésén: „Ha apródonként történik a rendezés, akkor az a baj, hogy tökéletlen rendezés lesz. A fõvárosnak nem szabad elmulasztani a kínálkozó alkalmat, hogy nagyot alkosson, itt a város legszebb részén, a fõváros kellõs közepén, amely valóban festõi vidék és oly területen van, ahol nincs értékes objektum azon a három házon kívül, amelynek a szabályozásba való bevonása kétséges, a többi részen nincs értékes felépítmény a Tabánban.” Devecis Ferenc fõvárosi középítési igazgató és Pálóczi Antal neves városrendezõ terve alapján a Fõváros átvállalta a Közmunkatanácstól az egységes rendezés lebonyolítását. 1909 és 1914 között 126 ingatlant sajátítottak ki vagy vásároltak meg. Az innen kiszorultak részére Mártonhegyen és a Budaörsi úton vásárolt a Fõváros cseretelkeket.
Egy hónappal az I. világháború kitörése elõtt elfogadott terv szerint elõkelõ lakónegyedet akartak teremteni a Tabánból, s úgy tervezték, hogy az elavult tabáni házak lerombolása után öt éven belül az új negyed felépítése megkezdõdhet. A háború azonban közbeszólt, bár a háborús évek idején is kisajátítottak 105 épületet. Az 1920-as évek lakásínsége miatt megtiltották a kisajátításokat és a bontásokat. A gazdasági helyzet konszolidációjával vált ismét aktuálissá a Tabán rendezése, de csak 1931-ben realizálódott a Fõváros és a Közmunkatanács 1909-ben kötött megállapodása, s nekikezdtek annak végrehajtásához.
Petrovácz Gyula építész javasolta, hogy egy kis jellemzõ részt tartsanak meg és erre a Kõmûves-lépcsõ környékét tartotta alkalmasnak, továbbá a többi részt gipszmodellen és fényképeken örökítsék meg. A Tanács értékelte a javaslatot, és úgy határozott, hogy a Tabán vidékének kisebb festményeken való megörökítése érdekében a Fõvárosi Múzeumnak külön 1000 korona összeget bocsát rendelkezésre. A Fõváros törvényhatósági bizottságának 1933. május 23-i ülése szótöbbséggel jóváhagyta a polgármester „...Tabán újjáépítésének végrehajtása ügyében tett elõterjesztésébõl az elsõ pontot, a székesfõváros tulajdonában lévõ összes tabáni épületek bérletének felmondására és a kiürítendõ épületek haladéktalan lebontására vonatkozó javaslatot”. Meghirdették a bontásra vonatkozó versenytárgyalást és az év folyamán 700 bérleményt felszámoltak. Ezzel – néhány kivétellel – Tabán utolsó házai is eltûntek. Az Apród utca és a Döbrentei utca által határolt terület kívül esett a kisajátítás határán, itt maradt meg az a házcsoport, amit a II. világháború harcai megrongáltak, de nem helyrehozhatatlanul. A terület többi része nagy parkká alakult át. A rendezés során a mai Szarvas tér szintjét több mint két méterrel lesülylyesztették, a Szarvas ház elõtti terasz mutatja az egykori szintet.
Több pályázatot írtak ki a rendezési terv elkészítésére, ami az építészek és városrendezõk nagy érdeklõdését váltotta ki. Az 1933-ban tartott pályázaton 65 pályázó vett részt, a városrész lebontása utáni történések azonban már kívül esnek ennek az írásnak a keretein és idõhorizontján.
Tabán emlékét megõrzi a sok legenda, fénykép, festmény, irodalmi alkotás. A költõ Garai Gábor így búcsúzik tõle: „...ösztövér házikók gyöngéd tabáni dombok hátán – belõletek csak hírmondó maradt...”
**
Néhány értékes épület a Tabánban
– Görögkeleti szerb templom. Ennek elõdjét 1697-ben építették, de mert szûknek bizonyult, az 1700-as évek közepén újat építettek. Ez a nagy tabáni tûzvészben leégett, de újra felépítették. A II. világháború okozta súlyos sérüléseit már nem javították ki, romjait lebontották.
– Szent Katalin-plébániatemplom. Helyén egykor török dzsámi állt. Buda visszafoglalása után ezt kapták meg a hívõk és alakították át elõször kápolnává, majd újabb és újabb bõvítések következtek, s a XVIII. század közepén tornyot is építettek, és ezzel elnyerte mai alakját.
– Apród utca 1–3. Ez az épület is a XVIII. században épült. Ebben volt Semmelweis Ignác apjának üzlete, s itt született az „anyák megmentõje”. 1962-ben Pfannl Egon tervei szerint állították helyre. Ma Orvostörténeti Múzeum. Halálának 100. évfordulóján itt helyezték el az udvari falban a nagy orvos hamvait.
– Imre fürdõ (Rác fürdõ). A Hadnagy utca egyetlen megmaradt háza, amely már a középkorban is üzemelt. 1864–70 között készült Ybl Miklós tervei szerint az eklektikus-romantikus kupola és épületszárny, ám ezeket 1964-ben lebontották. Most az egészet modernizálják és gyógyszállóval bõvítik.
– Várkert. A Várkert Kioszknak ismert épületet szintén Ybl Miklós tervezte. A finom, árkádos eklektikus-reneszánsz stílusú épület 1894–1897 között épült, eredetileg a Királyi Palotát vízzel ellátó berendezés gépháza volt. Ma kaszinó üzemel benne.
– Szarvas-ház. Az 1700-as évek elsõ felében építették. A lekerekített sarkú barokk épület is áldozatul esett az 1810. évi nagy tûzvésznek, ezután copf stílusban építették újjá.
– Arany Szarvas. Az egykori sütõház nagy irodalmi hagyománnyal rendelkezett. Itt élt Virág Benedek az Apród utca elején. A korszak vezetõ irodalmi személyiségei – Vörösmarty Mihály, Kisfaludy Károly, Toldy Ferenc és mások – sokszor megfordultak a házban, melyet az 1810. évi tûzvész – a költõ értékes könyvtárával és kézirataival együtt – elpusztított. Az író barátai helyreállították, de másfél évszázad múlva a II. világháború végleg tönkretette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése