LÁTOGATÓBAN POLDI BÁCSINÁL

Azt hiszem Poldi bácsit nem kell bemutatnom a Tabán anno olvasóinak. Elég röviden annyi, hogy a régi Tabán , az eltűnt városrész, a háromszáz éves kártyavár legismertebb és legnépszerűbb korcsmárosa volt, részint vendéglője olcsó árai , nagy adag és jóízű ételei által, és a mindig éhes és szomjas művészek pártolójaként. Krúdy egyenesen azt firkantotta alig olvasható zsinórírásával Poldi bácsi vendégkönyvébe, hogy a Fehérsas és Görög utca sarkán töltötte élete szép napjait és éjszakáit . Mert néha ott is aludt a vendégszobában egy-egy hajnalig tartó poharazgatás után. Mikor már halálos betegen feküdt a kórházban, utolsó kívánsága egy pókhálós palack bor volt a „Mélypince” legmélyéről. Az öreg személyesen vitte el, és az író a kórházi ágy szélén koccintva vett búcsút az élettől és barátjától.

De meleg szavakkal emlékezett Poldi bácsiról Tersánszky Józsi Jenő és Márai Sándor is , meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban látható vendégkönyv tanúsága szerint számos, író, festő szobrász. A vendégkönyvet élete főművének tartotta az öreg, az első oldalán gyermekeire hagyva , mint egyéb vagyon híján legfőbb értékét. Ez a könyvecske bizonyítja, miszerint ő és felesége Lina néni egykor „mindenki által szeretve és tisztelve voltak. A nyilas időkben élete kockáztatásával felkereste Márait, hogy rábízza a könyv megőrzését az utókor számára . Nem akarom elismételni a történetet, aki bele akar mélyedni ,ITT megteheti.

.........Borostyánnal fojtogatott fák a temetői úton

A vendégkönyv a világháború után kikerült Amerikába , de az utódok végül is (nagyon bölcsen) úgy döntöttek, magyar földön van a helye és legnagyobb megbecsülést is itt kapná meg, ezért hazaküldték. Poldi bácsi dédunokája 1977-ben hagyományozta a múzeumnak. 

A „ Mélypincéről” fennmaradt írásokból , a gyermekeinek a vendégkönyvbe írt bevezetőből és a vendégek bejegyzéséből egy olyan szorgalmas, becsületes kisember alakja rajzolódik ki előttünk, aki első pillanatra elnyeri rokonszenvünket és bizalmunkat. Dédunokája említette egyszer , hogy a derék korcsmáros valahol a Kozma utcai zsidótemetőben nyugszik, gyerekkora óta maga se volt ott , de a név alapján talán a gondnokság tud információt adni . Izgatottan készültem a sír felkutatására. Mint afféle zsidó vallásban járatlan ember egy szombaton fel is kerekedtem, napfényes idő volt november elején szokatlanul meleg . A temető két kovácsoltvas kapuja zárva volt. Nem értve a dolgot addig kerülgettem a kerítést míg a villamossíneken túl egy kis oldalbejáratot találtam, az is zárva, de belül egy középkorú ember sütkérezett a napfényben egy kis házikó előtt matatva. Kérdésemre csak annyit vetett oda félvállról :-Szombaton? Drága uram, szombaton sohasem vagyunk nyitva-és sütkérezett is tovább.

........Poldi Pácsi és felesége itt alussza örök álmát. 

Persze – gondolhattam volna-esett le a tantusz. A legközelebbi alkalom két hét múlva jött el. Péntek délelőtt. Cseperegni kezdett az eső, mikor elindultam , de nem akartam tovább halasztani a találkozást. A főbejáratnál a temetőőr mosolyogva fogadott, megjegyezve, hogy a parcella, melyben kocsmárosunk nyugszik, a temető leghátsó részében van, innen legalább félóra séta, plusz még a feliratok kisilabizálása, mert az se a legkönnyebb. Végig a temetői úton gyötört a dolog , hogyan fogom a sírt fellelni,

Az első, időben nem is oly távoli parcellák meg a mártírok ápolt sírjai után egyre elvadultabb lett a környezet, a csupasz, korona nélküli fák csonkjait és a sírköveket a földön vastagon benőtte, megfojtotta a mindenfelé kúszó borostyán, az eligazító táblák is egyre rozsdásabbak és olvashatatlanabbak lettek. Ráadásul az eső is nekiveselkedett, szemerkélésből nagy cseppekbe váltott át, a felerősödő szél hátulról szinte fellökött. A zuhogó esőben a sírok között kísértő szellemnek látszottam , ha valaki figyelt volna, de egy lélek se járt a környéken. Ledörzsölve egy sorjelző követ a szám alapján végre nyomra leltem, és a bozóton, kidőlt ágakon át a sírok közt bukdácsolva egy síremlék felirata láttán felerősödött szívdobogásom:

Édesanyánk, Édesapánk 

Krausz Lipótné sz .Fleischmann Lea 

1872-1945 

Krausz Lipót 

1870-1956 

Bizonyára Mariska lányuk, aki nagy lélekjelenléttel és bátorsággal mentette őket a nyilas terror alatt, állíttatta a sírkövet anyja halálakor 1945-ben, és férje is ide kívánt temetkezmi 11 év múlva.
Hát így esett meg szerencsés talákozásom a "Mélypince" korcsmárosával, -szerencsés-, mert a sírt viszonylag könnyen megtaláltam az esőben és a feliratai is meglepően jól elovashatóak. Újabb kavicsot helyeztem a többi mellé a sír mellvédjére és kezemmel végigsimítottam a hideg gránitot. Mától elmondhatom, személyes ismerőse vagyok Poldi bácsinak és Lina néninek. 

Nyugodjatok békében...

..........................A sírfelirat közelről ..