A MÚLT........................
Talán Tabán – Kati elment, a hely pedig elindult a lejtõn (Nagy Moszkító, 2006 július 9)
Tabán Teázó, vagy ahogy Kati, az egykori pincérnõ a telefonba mondta kedves hangján: Tabán Tea. Merthogy a Tabán Teázó egykoron valóban teázó volt, majd’ félszáz teakészítmény közül lehetett választani, a teát igazi tealevelekbõl és nem filterrel készítették, és a kávé is rendben volt.
Na persze sokan már akkor is sörözni, vagy borozni jártak, mint ahogy ma is leginkább ebbõl a célból keresik fel az Attila úti vendéglátóipari egységet. Gimnazista koromban nem volt kérdés, hová menjünk délután, a Tabán Teázó egyeduralkodóvá lett a programjainkban, aminek persze több oka is volt.
Az elsõ a már említett Zsuzsi, a pincérnõ, akibe valamilyen módon szerelmes is voltam. Egy negyvenes asszony fekete pincérruhában, hófehér elõkével persze nem átlagos szerelmet generál, hanem olyan plátói vonzalmat, amelybe egy jó nagy adag anyai érzés is belevegyül. Hogy is ne vegyült volna, amikor gyakran ajándék üveg pezsgõkkel, vagy doboz cigarettával lepett meg bennünket, amikor néha kedvesen megsimogatta enyhén ittas buksinkat, csípõje jobbra-balra rengett az asztalok között, de még a teázó legtávolabbi pontjáról sem mulasztott el felénk küldeni egy kedves mosolyt, amelytõl mi persze elolvadtunk ott azon nyomban.
A teázó másik nagy titka az, hogy hatalmas, földig érõ ablakai vannak. Ha ismerõsünk netán fél- vagy akár egy órát késik, és még újság sincs nálunk, nos akkor is igen kellemesen eltelik az idõ a járókelõk mustrálásával, az elsuhanó autók szemlélésével. A halovány és kissé sárgás fátyolfüggönyökön rézsútosan sütött be a Nap, kirajzolva az asztallábak árnyékát, illetve a levegõben hancúrozó porszemeket.
Egy alkalommal, amikor esõs volt az idõ, több órán keresztül suhantak mellettünk az elsõ EBESZ- vagy talán már NATO-konferencia fekete limuzinjai bennük a világ vezetõ hatalmasságaival. És akkor rendeltünk egy korsó sört, rágyújtottunk egy cigarettára, hátradõltünk – ott voltunk a Tabánban, minden más csak ottlétünk díszletéül szolgált.
Innen lehetett indítani a bulit, de tulajdonképpen a buli önmagában is megvolt ott, ahová azért jelentõs számú ismerõs is járt, így folyamatosan lehetett kokettálni az asztalok között, a WC-ben misztikus vak- vagy rendes ablakok nyíltak különbözõ lichthofokba, ahonnan a dohos levegõ értelmezhetetlen szófoszlányokat hozott, miközben nehéz fejünket döngve a csempéhez vágtuk a piszoár elõtt és mély barátságot kötöttünk a mellettünk vizelõvel.
És ha bezárt, az sem volt tragédia, el lehetett kóborolni egy kicsit a Tabánban, felfokozott filozófiai vitákat folytatni a haverokkal egy üveg bor mellett, vagy behúzódni valamelyik bokorba egy arra kapható lánnyal – (és ott aztán persze mély filozófiai beszélgetéseket folytatni).
Így telt el jó néhány gondtalan év, szinte minden délutánunkat, esténket a Tabánban töltöttük, és amikor telefonon egyeztettük az esti programot, a hely szóba sem jött, csak az idõpontot rögzítettük.
Aztán egy autóbaleset miatt akkori kompániánk néhány hónapra kimaradt a helyrõl. Amikor legközelebb - még a mûtét nyomait magamon viselve - bebicegtem a helyre, csodálkozva tapasztaltam, hogy levették a fátyolfüggönyöket, egy cicanadrágba öltözött, flegma szõke nõ kérdezte: mi tetszik.
Mondtam, hogy egy ásványvizet kérek (akkoriban éppen nem ihattam alkoholt), meg egy puncstortát.
-Puncstorta nincs, kivágtam ezeket a kommunista süteményeket.
Kommunista sütemény? Talán mert olyan rózsaszínes? Meglepõdtem, de ami a puncstortánál is lényegesebb volt: belém nyilallt a tudat, hogy ha ez a formátlan cicababa itt csak úgy rendelkezik, akkor valószínûleg tulajdonosváltás történt. Balsejtelmem sajnos beigazolódott, kiderült, hogy Katit és a nõvérét – õ is ott dolgozott, csak általában a pult mögött – kidobták, nyomtalanul eltûntek, csak annyit lehetett róluk tudni, hogy talán Kaposváron vannak.
És innentõl kezdve a hely elindult lefelé a lejtõn. A halvány rózsaszín lampionokat (nem voltak ízléstelenek) rikító kékre festették, mindenhová elhelyezték az ugyanolyan kék színekben pompázó cigaretta plakátjait, az itallapról eltünedeztek a régi finom teák, de megcsappant a sör-és borválaszték is, a felszolgálók pedig minõsíthetetlen stílusban vették fel és hordták ki a rendelést.
A Tabánt ekkor egyértelmûen nem szerették gazdái: elhanyagolták, lezüllesztették, minden bizonnyal pénzmosásra használták, rosszarcú félmaffiózók jelentek meg a helyen. Mi viszont kikoptunk onnan, csak néha-néha, a régi reflexnek engedelmeskedve szerveztünk születésnapot, vagy bármilyen más összejövetelt a Tabánba.
A Tabán züllése azonban másfél évvel ezelõtt megállt, és azóta lassan evickél fölfelé a minõségi vendéglátás irányába. Fiatal srácok, lányok szolgálnak ki, akik a szakmához persze mit sem értenek, de legalább kedvesek. Gyakran elõfordul ugyan, hogy fogmosópoharakban hozzák ki a bort, de a helyre újra visszatértek a gimnazista, egyetemista arcok, a szemlélõdõ, és a huncut porszemeket bámuló figurák. Némely napokon élõ zene is van, ez általában elviselhetetlen, de a helynek mégsem tesz rosszat.
Van ezenkívül egy nagy elõnye: itt kapható Szalon sör, ami a helyet Budapesten unikálissá teszi, arról nem is beszélve, hogy az általam rendkívül kedvelt nedû még hihetetlenül olcsó is!
Ajánlható tehát a Tabán, igaz, ma már csak egy a többi opció közül, ma már csak talán Tabán.
Szunyi
Az Attila út rövid, kanyonszerű szakaszán - ahol mindkét oldalon méretes bérház fogja közre - áll időtlen idők óta a Tabán teázó, mely már a kelták korában is a dekadens budai aranyifjúság kedvelt törzshelye volt. Egy egész évfolyamot töltöttem ebben az egyszerű alaprajzú helyiségben, melyben szellőztetés nem lévén, téli estékre olyan füst lett, hogy sövényvágóval sem lehetett elbánni vele. Folytonos viaskodás ment azért, hogy mennyire tartsuk nyitva az ajtót, annak függvényében, hogy éppen ki került a fulladásos halál határára.
Megdöbbentően hosszú ideig, egész tavalyelőttig ez a kurzus ment a Tabán teázóban – ha váltott is tulajdonost, az lényegében nem változtatott a helyen - amíg két évvel ezelőtt az I. kerületi önkormányzat tetemre hívta a környékbeli kocsmákat, azaz újra megpályáztatta velük a helyiségeiket, magasabbra srófolva a bérleti díjat, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a helyi érdekű ivókat leváltsa jobban tejelő – és csinosabb – turistaivókra.
A Tabán Teázó esetében ez nem sikerült azonnal, mert első körben a gazdasági bizottság egy ismerősének a csemetéje kapta meg a helyet, aki amatőr hangvételű biciklis kocsmát rittyentett belőle – talán Pedál lehetett a neve, vagy valami hasonló.
Tegnap délután jártam arra, és már a járdára kihelyezett fagyis pultból gyanítottam, hogy a bicikliskocsma bezárt, és új szellemben vezetik a helyet. Valóban. A legjelentősebb változás, hogy az eddigi semmilyen székeket lecserélték keskeny, magas támlájú, vajszínű bőrrel borított székekre, melyeket a trendi Balaton parti ivókban lehet látni. Ez a design valami mély és megmagyarázhatatlan kapcsolatban áll a Bacardi rum márkával, és ideális esetben egy csokira szolizott sms-ező menyecske pihenteti benne vékony, hosszúkás testét.
Az új design igencsak kirí a környék hangulatából, eltér mindenféle elvárástól, pláne, hogy ebből a tolakodó vajszínű garnitúrából pont ugyanannyi asztalt és széket telepítettek a kis terembe, mint a régi, jellegtelen és kicsi garnitúrából, ezért aztán úgy fes az egész, mint egy költözés alatt álló Domus-lerakat – egy kicsit zsúfolt tehát.
A falon plazmatévé és finomkodó modern művészet, a kiszolgálás korrekt, kedves, és az árszabás is meglepően intelligens: 4 dl-es Tuborg korsót rendelek 390 Ft-ért, de nem kerüli el a figyelmemet, hogy a borok már kicsit drágábbak.
A sör teljesen rendben van. Szagra kicsit kénes, a malátás alapvetést mustáros savanykásság jellemzi, a végén könnyű kézzel felfirkantott, gyengén komlós végződéssel – frissítő, könnyed és testetlen, utóíze határozatlanul kesernyés. Finom, na.
A sör jó, a sokkoló vajszínű árnyaltot még szokni kell.
Tabán Teázó
1013, Bp. Attila út 27.
