HÁRY GYULA MINT RAJZOLÓ(részlet)
Buda vára mögött, a dombos-völgyes régi kézműves- és paraszt-város csöndes utcáin az utóbbi napokban egy magas és erőteljes termetű, gömbölyű és kissé piroskás arcú, férfikora teljében lévő embert lehet sétálgatni látni. De talán nem is sétál. Csak úgy kószálgat a szép őszi napok délelőtti fehér, szelíd verőfényében. Lassan lépdel a lejtős utcák keskeny járdáin; meg-megáll, visszatekint és különös figyelemmel nézi az apró pugris-házacskákat, melyek csúcsos, kissé előre nehezedő tetőzetük alatt apró két ablakukkal sunyi módon pislognak az ódon, hepehupás kövezetre. A burger urak egyik-másika kidugja fejét az ablakon, fontolgatólag néz utána a kiváncsi úrnak: ez bizonyosan házat vagy építőtelket akar venni e vidéken.
De im a sétáló "idegen" szürke vászonba kötött hosszúkás kis könyvet vesz elő zsebéből, kivonja a táblája mellé alkalmazott iront, és - - hunyorgó szemmel távolba tekintgetve, gyorsan húzott vonalakkal kezdi a látottakat megrögzíteni könyve fehér lapjain.Nem. Az ily urak nem igen veszik meg a polgárok házait. Rendesen bérben laknak; a házbért megfizetik. De ezt már kevésbé rendesen.
E szabály alól a mi emberünk talán kivételt képez, mert - - elárulom a budai háziuraknak -ez Háry Gvula, a kitűnő festőművész, kinek apró képeit, mint féltett kincseket őrzik gyűjteményeinkben a finom ízlésű amateur-ök.
Ki ne emlékeznék e szűk keretű, de gazdag szépségű tájképek első megjelenésére a képzőművészeti társulat kiállításain! Valóságos feltűnést keltettek. Az Adria piros és sárga vitorlákkal ékített látképei, melyeknek hátterében a távol Velence tündérpalotái merülnek fel a tenger ragyogó, mozdulatlan tükréből, halványan, párázatosan: egy fehér álom; a déli Karinthia smaragd völgyei, ölükben a pirostetejű házikókkal; a magyar hegyalja erdős domboldalain békés magányban szunnyadozó vadászlakok, melyeknek fehér falain az iharfa leveleinek árnya rezeg; megannyi költőien átérzett tájtünemények voltak, melyek kedves ábrándot keltének lelkűnkben, és a nagy Mészöly nevét ébresztgeték ajkunkon.
A tájkép szépségeinek eme lelkes beszélőjét bízta meg a főváros illetékes intézője az érdekes, de nem minden bánatosságtól ment föladattal, hogy Buda városának amaz ősi szerénységben megmaradt részeit, melyek a megújhodó, terjeszkedő főváros térbeli igényeinek, saját megsemmisülésüknek árán is, engedni kénytelenek, jelen képükben megörökítse. Háry eme rajzai a városi múzeumban lesznek letéve. Későbbi nemzedékek meg fogják találni bennük korunk élete külső keretének hiteles képeit, és nem lesznek kénytelenek - - mint mi - - képzeletből formát építeni a történeti események helyszínének, midőn emlékezésük kegyelettel visszaszáll az elődök viselt dolgaihoz.
A mélabú árnyai lebegnek a hegyoldalba fészkelt és egymásra könyöklő eme kis házak fölött, melyek mögött föl van emelve a bontó csákány, hogy ledöntse falaikat és szétszórja avult köveiket. E köveket a házak építői egykoron Budavára büszke palotái és török mecsetei romjaiból hasogatták és úgy építették bele házaik falába. Most szerte fognak szóródni; talán kaviccsá töretni, hogy a gyárak udvarainak talaját tatarozzák velük. A minden emberi dolgok hívságának szomorú tanulsága szólal meg az utcákban. És már ezért is helyesen cselekszi a város hatósága, hogy e régi utcák utolsó képét megörökítteti.
De még helyesebben tévé, hogy az emlékbe iktatás eme gyöngéd munkáját oly érző művész kezeire bízta, mint milyen Háry Gyula. Jó lélekkel mondhatjuk, hogy Háry Gyula rajzolóművészeink egyik legjelesebbike.
Forrás: -Művészet 1909 6. szám
-Vasárnapi Újság 1912 04. 07.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése