Anyám 9 évesen a kép jobb oldalán anyja és nagyanyja között...
(katt a dal indításhoz.. )
Régi nótát hoz Budáról át a szél˛*01
2009. február 23., hétfő
CSALÁDI ÜNNEP A CSEND UCCÁBAN(Margit nagynéném esküvője 1918-ban
Anyám 9 évesen a kép jobb oldalán anyja és nagyanyja között...
TABÁNI MULATSÁGOK
Nagyapám 1910 körül egy tabáni szüreti mulatságon;egyik kezében cigaretta,másikbanegy pohár bor,vagy nagyfröccs
Az eredeti fotó 7x9 cm-es eléggé fakó és karcos;alul ahogy megleltük egy régi
családi albumban,felül a valamennyire javított változat
Időpont :az 1905-1910-között
Időpont :az 1905-1910-között
2009. február 19., csütörtök
A TABÁNI TEMPLOM.........
A Gellérthegy lábánál a XII. század elején templomot építettek Boldogságos Szűz Mária tiszteletére, amely később a Szent Gellért nevet kapta, ugyanis a hagyomány szerint ezen a területen volt a vértanú püspök sírja. E templom feltételezett helye a mai Rudas Fürdő környékén volt. Valószínűleg innen származik az a románkori timpanontöredék, amely Tabáni Krisztus néven ismert, amit a jóval később épült Szent Katalinról elnevezett templom építésekor befalaztak a keleti falpillérébe. A dombormű másolata templom előcsarnokában ma is megtekinthető, az eredeti a Budapesti Történeti Múzeum tulajdona.
A török időkben a Tabán területén élénk építkezés folyt, melynek köszönhetően nem csak fürdők épültek, hanem dzsámik is, amelyek közül számunkra a legfontosabb Szokollu Musztafa (1566-tól kezdve tizenkét éven keresztül nagy építkező kedvvel rendelkező budai pasa volt) dzsámija.
Ez az épület szolgált ugyanis később a Szent Katalin templom alapjául. 1686-ban a törököket hosszú harcok után sikerül elűzni. Az ostrom alatt a Tabán szinte minden épülete elpusztult, de a dzsámi megmaradt. 1686-ban katolikus hívők vették birtokba, és kápolnává alakították. 1697-ben a ferencesek egy iskolát építettek mellette. 1702-ben plébániát alapítottak, a kápolna köré pedig temető került.
A többszöri átalakítás után a templom komolyabb építési fázisa 1728-ban kezdődött meg. A munkálatokat Obergruber Keresztély kőművesmester irányította. Ekkor került az addig négyzetalaprajzú szentélyhez a templomhajó. Az építkezés túlnyomó része 1736-ban befejeződött. Stadinger János 1725-ben épült orgonáját – átalakítás után – 1738-ban helyezték el, majd megjelent a szószék és a főoltár is. A berendezés és a felszerelések összegyűjtése csak 1748-ban ért véget. 1749-ben kripta épült a templom alá.
Ez az épület szolgált ugyanis később a Szent Katalin templom alapjául. 1686-ban a törököket hosszú harcok után sikerül elűzni. Az ostrom alatt a Tabán szinte minden épülete elpusztult, de a dzsámi megmaradt. 1686-ban katolikus hívők vették birtokba, és kápolnává alakították. 1697-ben a ferencesek egy iskolát építettek mellette. 1702-ben plébániát alapítottak, a kápolna köré pedig temető került.
A többszöri átalakítás után a templom komolyabb építési fázisa 1728-ban kezdődött meg. A munkálatokat Obergruber Keresztély kőművesmester irányította. Ekkor került az addig négyzetalaprajzú szentélyhez a templomhajó. Az építkezés túlnyomó része 1736-ban befejeződött. Stadinger János 1725-ben épült orgonáját – átalakítás után – 1738-ban helyezték el, majd megjelent a szószék és a főoltár is. A berendezés és a felszerelések összegyűjtése csak 1748-ban ért véget. 1749-ben kripta épült a templom alá.
2009. február 16., hétfő
MÁRAI SÁNDOR:TABÁN DOLGA.....
Ujság (Műsoron kívül), 1933. március 29.
Tabán dolgában sűrűn és hosszan tanácskoztam az illetékesekkel, t. i. a tabániakkal. Szerencsés vagyok ismerni ott egy kőfaragót, egy nyugalombavonult szobafestőt és több kocsmárost. Ismerek továbbá még egy tabáni urat, aki a rác templom mellett lakik, állandóan biciklin jár és nem lehet megtudni foglalkozását. Ezekkel a kiváló tabániakkal alaposan megvitattam Tabán problémáját, s mondhatom, az élet kevés gyakorlati kérdését ismerem olyan megbízhatóan, mint a tabáni kérdést. A tabániak, mintegy háromezerötszázan, megkapták már a főváros felmondását, s bizonyos tartózkodó pesszimizmussal néznek Tabán sorsa elébe. Nagyon kevesen jártak csak közülök új lakás után s elítéléssel beszélnek egy cipőfelsőrész- készítőről, aki már májusra lakást keresett a Vízivárosban. A szobafestő szerint, aki a legöregebb emberek egyike a Hadnagy-utca és a Szent János-tér között, a Tabánt valószínűleg lebontják egyszer, de semmiesetre sem most, mert a fővárosnak és az államnak együttesen nincsen annyi pénze, hogy megfizesse a kubikusokat. Ebben lesz valami, ha a szobafestő mondja, mert az öreg állítólag kezet fogott még Kossuth Lajossal és sok mindent tud, amit általában az emberek nem tudnak. Nagyjából megoszlanak a vélemények.
A tabániak meglehetősen gőgös emberek. A Szarvas-téren, abban a házban, ahol most a patika működik, hetven évet élt egy Tóni keresztnévre hallgató nagybátyám, bizonyos dohányjövedéki igazgató, aki arról volt híres Tabánban, hogy életében soha, egyetlenegyszer sem járt odaát Pesten. Gyanús volt neki… Ilyen gőgös emberek ezek. A tabániak, akik lelkük mélyén meglehetősen megvetik az olcsó romantikát kereső pesti kirándulókat, s lenézik a szerelmes férfiakat, akik ilyen filléres hatással akarnak nőt hódítani, mint séta Tabánban, meglehetősen beletörődtek már a gondolatba, hogy a rendkívül piszkos és úgy a műemlékek becsét, mint az üzleti tehetőségeket nélkülöző utcák sorát lebontják. Tabán már évek óta jórészt abból él, hogy lebontják; mint az üzlet, amely állandóan és visszavonhatatlanul végkiárusítást hirdet. Tabánt sem azért keresik fel a pesti látogatók, mert van, hanem, mert évek óta az a híre, hogy megszűnik.
Tabán törzsi életet él, s nem törődik a romantikával, melyet állítólag kisugároz. Ez a törzs egyszerre, egy napon vándorol majd el innen, mint a zsidók Egyiptomból, s szerteszóródnak a Vízivárosban és Óbudán. Pest ne reméljen sokat a tabániaktól. Ezek már itt maradnak a környéken. Mintha ők maguk is megunták volna Tabánt, a tabániak… A legbölcsebb ember megunja egy napon, hogy pesti kupléírók slágerszövege legyen. Az utcákért nem kár; de az embereket fájlalhatjuk, hogy nem maradnak együtt, mert kiváló emberek éltek itt, akiknek szélszóródását csak sajnálni lehet. Egyébként fogalmam sincsen, műemlék-e Tabán, vagy sem, mert gyakran láttam ugyan, de nappal soha. A szobafestő, aki minden szobát belülről látott itt nyolcvan év alatt, azt állítja, hogy építészeti szempontból nem kár érette. Csak a tabániakért kár, – mondja ő is. S ha valaki, ő tudja, aki kezet fogott Kossuth Lajossal. És a biciklis is ezt mondja, akinek egyszer éjjel, sajnálatos körülmények között, homlokára léptek a Fehérsas-téren. Kedves törzs volt, inkább bölcs, mint józan, de mindenképpen filozófikus hajlamú törzs élt Tabánban. Ahogy ismerem őket, ezek inkább Óbudán keresnek majd lakást, mert a svábok keze alatt tisztábban forr ki az újbor.
Tabán dolgában sűrűn és hosszan tanácskoztam az illetékesekkel, t. i. a tabániakkal. Szerencsés vagyok ismerni ott egy kőfaragót, egy nyugalombavonult szobafestőt és több kocsmárost. Ismerek továbbá még egy tabáni urat, aki a rác templom mellett lakik, állandóan biciklin jár és nem lehet megtudni foglalkozását. Ezekkel a kiváló tabániakkal alaposan megvitattam Tabán problémáját, s mondhatom, az élet kevés gyakorlati kérdését ismerem olyan megbízhatóan, mint a tabáni kérdést. A tabániak, mintegy háromezerötszázan, megkapták már a főváros felmondását, s bizonyos tartózkodó pesszimizmussal néznek Tabán sorsa elébe. Nagyon kevesen jártak csak közülök új lakás után s elítéléssel beszélnek egy cipőfelsőrész- készítőről, aki már májusra lakást keresett a Vízivárosban. A szobafestő szerint, aki a legöregebb emberek egyike a Hadnagy-utca és a Szent János-tér között, a Tabánt valószínűleg lebontják egyszer, de semmiesetre sem most, mert a fővárosnak és az államnak együttesen nincsen annyi pénze, hogy megfizesse a kubikusokat. Ebben lesz valami, ha a szobafestő mondja, mert az öreg állítólag kezet fogott még Kossuth Lajossal és sok mindent tud, amit általában az emberek nem tudnak. Nagyjából megoszlanak a vélemények.
A biciklis úr, aki éjjel is tologatja biciklijét a meredek Kereszt-utcán, mikor az Avar, vagy Albekker felé igyekszik, s mint huszár a lovát, a kocsmában is ott őrzi a kerékpárt az asztal mellett, minap azt a hírt hozta, hogy valóban felbontják a Tabánt, még pedig fenn kezdik, a Hadnagy-utca meredek végében, de felépíteni már nem tudják, sőt az is kétes, hogy a közműveket megcsinálják-e, mert a fővárosnak és az államnak újólag nincsen pénze. Általában ez a refrén. A tabániak, amilyen komoly emberek, megbízható értesülésekre támaszkodva makacson ismétlik, hogy az állam és a főváros anyagi viszonyai nem a legjobbak. Ez az utolsó reménysugár. Már a Rácfürdőben is beszélik. Ami Tabán hangulatát illeti e kritikus hetekben, az kétségtelenül levert, de túlzás lenne kétségbeesésről vagy forradalmi elkeseredésről beszélni. A tabániak, mind a háromezerötszázan, külön törzs, komoly és megfontolt emberek, s mint a zsidók között a szamaritánusok Nablusban, ők is a budai nép legelőkelőbb és legrégibb törzsének tartják magukat, s bizonyos keleti bölcsességgel szemlélik a világ eseményeit. Tabánból, így tetszik, inkább a fogalom fontos nekik, mint a pár koszos utca, s jobban izgatja a kedélyüket, milyen lesz az új Tabán, mint az, hogy köveiben elpusztul a régi.
A tabániak meglehetősen gőgös emberek. A Szarvas-téren, abban a házban, ahol most a patika működik, hetven évet élt egy Tóni keresztnévre hallgató nagybátyám, bizonyos dohányjövedéki igazgató, aki arról volt híres Tabánban, hogy életében soha, egyetlenegyszer sem járt odaát Pesten. Gyanús volt neki… Ilyen gőgös emberek ezek. A tabániak, akik lelkük mélyén meglehetősen megvetik az olcsó romantikát kereső pesti kirándulókat, s lenézik a szerelmes férfiakat, akik ilyen filléres hatással akarnak nőt hódítani, mint séta Tabánban, meglehetősen beletörődtek már a gondolatba, hogy a rendkívül piszkos és úgy a műemlékek becsét, mint az üzleti tehetőségeket nélkülöző utcák sorát lebontják. Tabán már évek óta jórészt abból él, hogy lebontják; mint az üzlet, amely állandóan és visszavonhatatlanul végkiárusítást hirdet. Tabánt sem azért keresik fel a pesti látogatók, mert van, hanem, mert évek óta az a híre, hogy megszűnik.
Tabán törzsi életet él, s nem törődik a romantikával, melyet állítólag kisugároz. Ez a törzs egyszerre, egy napon vándorol majd el innen, mint a zsidók Egyiptomból, s szerteszóródnak a Vízivárosban és Óbudán. Pest ne reméljen sokat a tabániaktól. Ezek már itt maradnak a környéken. Mintha ők maguk is megunták volna Tabánt, a tabániak… A legbölcsebb ember megunja egy napon, hogy pesti kupléírók slágerszövege legyen. Az utcákért nem kár; de az embereket fájlalhatjuk, hogy nem maradnak együtt, mert kiváló emberek éltek itt, akiknek szélszóródását csak sajnálni lehet. Egyébként fogalmam sincsen, műemlék-e Tabán, vagy sem, mert gyakran láttam ugyan, de nappal soha. A szobafestő, aki minden szobát belülről látott itt nyolcvan év alatt, azt állítja, hogy építészeti szempontból nem kár érette. Csak a tabániakért kár, – mondja ő is. S ha valaki, ő tudja, aki kezet fogott Kossuth Lajossal. És a biciklis is ezt mondja, akinek egyszer éjjel, sajnálatos körülmények között, homlokára léptek a Fehérsas-téren. Kedves törzs volt, inkább bölcs, mint józan, de mindenképpen filozófikus hajlamú törzs élt Tabánban. Ahogy ismerem őket, ezek inkább Óbudán keresnek majd lakást, mert a svábok keze alatt tisztábban forr ki az újbor.
EGY FESTŐ ÉLETRAJZA..(ZÓRÁD ERNŐ)
Zórád Ernő 1911-ben született Balassagyarmaton, és Dacsókeszin nevelkedett,a palócok lakta Hont megyében, nagybirtokos nemesi családban. Élete első pár évében igen sokoldalú és igényes nevelést tudtak biztosítani neki. Az első világháború után azonban a család elvesztette birtokait, s így 1921-ben Budapestre költöztek, ahol folytatódott az elszegényedésük.A Szent László Gimnáziumban kezdte el alsó középiskolai éveit. Az első kortársi közegben való megmérettetése bizonyította az átlagon felüli rajztudását. Rajztanára, Grabuvjetszky Leon felfedezte tehetségét. Aztán átíratták a Fehér sas téri polgáriba. Ez az épület volt a lebontott Tabán egyik nagy vesztesége. Gyönyörű épület volt. Előtte középkori szégyenoszlop állott, körülötte a romantikus utcák omlatag házai. Itt Reitter Ágost lett Zórád rajztanára. A rajz- és mértanórákon külön ültette, hogy egyénileg foglalkozzon vele. Ernő egy tehetségkutató rajzpályázaton első díjat nyert Huszárroham című képével, amit le is közöltek egy újságban.
Reitter nemcsak rajztanára lett, hanem mentori szerepkörben akvarell-készletet vásárolt neki, s népszerűsítette rajzait.Tizenhat évesen az Iparművészeti Iskola három napos felvételijén kitűnően teljesített: felvették a díszítőfestő szakra. Rövidesen kérte áthelyezését a grafikai szakra, amit meg is kapott. Az elődök közül itt tanult Berény Róbert, Bernáth Aurél, Szőnyi István és Pátzay Pál, továbbá Háy Károly László, Schubert Ernő, Kádár György, Pór Bertalan és később a Moszkvából hazatért Ék Sándor.Ernő a társművészetek befogadásának is hódolt: Zeneakadémiára járt.
Saját főiskoláján osztálytársa volt Tót Imre, azaz a későbbi Amerigo Tot és a Párizsba került Gyarmathy Miklós, alias Michel Gyarmathy.Zórád Ernőt 1935-ben besorozták, amit követően 14 hónapon keresztül lovastüzérként szolgált. Az alapos lovaskiképzés javára vált, de a katonai létet nehezen viselte.1938. október 5-én – a magyar Felvidék visszacsatolásakor – édesapját, az ezt követő 11. napon fiát is behívták. Édesapja hősi halált halt, mint magyar királyi tartalékos főhadnagy.A ’40-es évek első felében népszerűsége egyre nőtt, Amerikában minden mennyiséget átvettek belőle. Festési tanulmányait azonban egyre sűrűbben szakították félbe a katonai behívások. Leszerelése után folytatta a festést. Ez idő tájt – amikor pénze is volt – öltözékére nagy gondot fordított; válogatott ruhadarabokat csináltatott, mindig összhangban tartva az ing, a nyakkendő,a díszzsebkendő és a harisnya színét. „Meggondolt bohém” vált belőle. Összeszedte nagy kínlódás árán elkészült olajképeit, és beadta felvételi kérelmét a Képzőművészeti Szövetségbe. A sikeres elbírálás után végre hivatalosan működhetett saját neve alatt.Miközben a frontokon a véres háború, a közvéleményt félretájékoztatták, a híradó filmjelentései győztes csaták képeit pergette, itthon az emberek színházba, moziba, táncos teákra jártak, a bárok, éttermek tömve voltak vendégekkel. Ezekben az években kezdte el a művész a Fészek Klubot látogatni.A háború után az emberek élelemre költötték összes pénzüket, nem tudtak már képeket vásárolni. Zórád Ernő is más munka után nézett, így került 1947-ben a Magyar Vasánaphoz, mint grafikus. Hamarosan telerajzolta a lapot. 1946-ban nyílt első önálló kiállítása a Bibliotheca Officinában (Andrássy u. 47.). A korabeli sajtó, a Szabad Nép és a Népszava elismerte művészetét. „Zórád Ernő érdekes, kiforrott művész” – írták.Zórád Ernő a sajtóban talált menedéket. A felszabadulás után az emberek már nem vásároltak képeket, legfeljebb képkeretet ablaknak. Mivel nem értett máshoz – csak a rajzoláshoz – újságrajzoló lett. Örült, hogy biztos egzisztenciára talált feleségével és négy gyermekével a háta mögött.
Nyugdíjasként sem tudta abbahagyni a rajzolást, így az országosan közkedvelt Zórád képregények újabb szériája jelent meg a Fülesben, a Magyar Ifjúságban és sok más lapban. Kucka Péter szerint háromszáznál több képregényt rajzolt a Fülesnek, a napi- és hetilapoknak, a gyermekújságoknak, a magazinoknak. A szakirodalom szerint Zórád Ernő készítette Magyarországon 1957-ben May Károly Winettou című regényéből az első valódi, műfajilag tiszta képregényt. 1975-ben aztán saját maga kezdte írni a történeteket. 23 képregényt készített el önállóan, melyeknek különlegessége a vizualitás előtérbe helyezése.Sajátos kollázstechnikával teremette meg a képregényen belül az ábrázolt kor hangulatát. Háttértanulmányaihoz gondosan összegyűjtött és rendszerezett korabeli sajtókivágások, képeslapok, reklámok, és egyéb helyről származó eredeti képanyagok szolgáltak segítségül.A képregény rajzolásból szakmailag a következő területeken profitált: pszicho-fiziognomiai tanulmányai elősegítették a jellem-ábrázolás, a különböző gondolatokat és érzelmeket sugalló arckifejezések árnyalt ábrázolását, és a több száz féle karakterű ember arculatának kitalálását és megrajzolását. Ugyanis a már egyszer megrajzolt regényhős, vagy akár mellékszereplő figurája nem jelenhetett meg többször egy teljesen más történet alakjaként.Amikor 1983-ban a Tabán lebontásának ötvenedik évfordulóján újra rajzolja emlékei és vázlatai alapján a Tabánt, a legnagyobb festékkészletet vásárolta meg, és szinte nyakon öntötte a papírt színekkel.Leszögezhetjük, hogy a képregény műfajnak ő lett az egyik legkiválóbb mestere Magyarországon. Ráadásul nemzetközi hírnevet is szerzett a magyar grafikának magas színvonalú kiállításokon Angliában, Ausztriában, Belgiumban, Dániában és a volt NSZK-ban.Arany János Toldi című kötetének illusztrálása kulcsfontosságú szerepet töltött be a művész karrierjében. Ezzel az 1961-es munkával kiteljesedik pályaképe. A Toldi első díszkötésben kiadott változata Zórád Ernő grafikáival nagy sikert ért el, s azonnal el is fogyott. Ezt követte Krúdy Gyula: Emlékek szakácskönyve című könyvének illusztrálása, melyet követ a Tabán, a háromszáz éves kártyavár című album, Krúdy, Kosztolányi, Márai, Karinthy, Bálint György írásaival, és Szép Ernő: Mátyás király tréfái című könyv immár nyolcadik kiadása, illetve a Krúdy világa című bársonykötésű, szecessziós aranyozott keretű szép kiadvány.
1933-ban az akkor 22 éves Zórád Ernő átélte, dokumentálta és megfestette a Tabán lebontását. „Most vagy soha” hangulat uralkodott el az ifjú művészen. Rajztömbbel a hóna alatt járta be a girbe-gurba utcácskákat, a meredek sikátorokat, a tereket, és vázlatokat készített a helyszínen egy-egy középkori lakóépületről, romantikus, roskatag házikókról, a családias kertvendéglőkről, hűvös borospincékről. Felkereste ifjúsága helyszíneit. Alig száradt meg képein a festék, azonnal lecsaptak rá a képügynökök. De nemcsak akkor, 1933-ban, hanem 50 évvel később szintén magával ragadta a mester alkotói erejét a tabáni nosztalgiahullám, és három kiállításnak (1981, 1985, 2000) és a Tabán albumának hatására az emberek lelke újra megtelt nosztalgiával. A grafikákon, képregényeken kívül számos diafilmet őriznek, mely az ő keze munkáját dicséri.Zórád Ernő 2004-ben hunyt el.
(Juhász's site)
EGY ELTŰNT VÁROSRÉSZ KRÓNIKÁSA.......beszélgetés Zórád Ernővel
Csordás Lajos,Népszabadság 2001.október 20
(A képek részletek Zórád Ernő akvarelljeiből)
(A képek részletek Zórád Ernő akvarelljeiből)
Három műfajban örökítette meg a múlt századot a kilencvenéves Zórád Ernő
Kilencvenéves a Tabán krónikása, Zórád Ernő. Hosszú életében volt vagabund vándorfestő, katona, kitűnő képregény-rajzoló. Végigszenvedte és mulatta a huszadik századot. Ma József körúti nyugdíjasként is az, ami mindig volt: művész és életművész.
- Miről beszéljek?
-Mint mindig, a Tabánról.
-Akkor hadd javasoljak egy vadonatúj szempontot. A Tabán zenéjét. Abból az alkalomból, hogy meg fog jelenni egy CD-m és egy kazettám, amelyen én zongorázom és énekelek. A címe: Tabáni séták tánclépésben. Hatvan szám lesz rajta, ami teljesen szokatlan a maga nemében.
- És mind kapcsolódnak a Tabánhoz?
-Tulajdonképpen az 1920-tól 1940-ig tartó korszak könnyűzenéit, slágereit gyűjtöttem össze. De nagyon sok tabáni szám van köztük. Például: Kis tabáni cukrászdában…, vagy: Este hétkor kis babám, vár a csendes, vén Tabán… Ilyeneket játszottak akkoriban. A Tabánban mindenféle zenekar és hangszer feltalálható volt.
- Például a guzlicárok.
-Az egy mandolinszerű, pengetős hangszer. Szerb. Ez csak kisebb helyeken volt jellemző, ahol szerbek gyűltek össze. De a Tabán jellege sváb volt mindenképp. A zenék közül leginkább a sramli dominált. Cigány is nagyon kevés helyen volt.
- Tabáni hattyúdal.
- Ezzel valóra válik az álmom, hogy három műfajban, tehát zenében is megörökítsem a múlt század első felét, amit irodalomban már megtettem a könyvemmel, az Egy vándorfestő ifjúságával, festészetben pedig a képeimmel. Az életem úgy kezdődött, hogy a szülőföldemről, a Felvidékről családostul kiüldözött az új csehszlovák hadsereg, és amikor megérkeztünk Budapestre, akkor a románok még itt voltak, de már éppen kimenőben. És jött Horthy fehér lovon… Az ország lassan kezdett új lendületet venni. Ekkor, a háború után élte utolsó fénykorát a Tabán is. A pestiek hozták divatba. Minden író, aki a Tabánról írt, pesti volt, Szerb Antaltól Mikszáth Kálmánig. Krúdy azért kivétel, mert ő óbudai volt. Legalábbis akkor, amikor én őt láttam a Mélypincében. Persze nem szólítottam meg. Elképzelhetetlen lett volna ez akkor.
- Mit szól hozzá, hogy Tabán-múzeum lesz az első kerületben?
- Keressenek meg. Tele vagyok képekkel.
-Tárgyakat is keresnek.
-Az nincs. Áh! Alighogy 1933-ban lebontották a Tabánt, bevonultam tényleges katonai szolgálatra a lovas tüzérekhez. Aztán alighogy leszereltem, behívtak 1938-ban, a Felvidék visszatérése alkalmából, ahol az a felejthetetlen élmény jutott nekem, hogy lóháton bevonulhattam szűkebb pátriámba. Ahogy ott leszereltem, jött Erdély. Majd a Délvidék. Végül a front Ukrajnában, Sztrijben. Itt lóg a képe a falon. Amint hazajöttem, elfogtak az oroszok. Háromszor szöktem meg. Harmadszorra sikeresen. És akkor végre elővettem azokat a tabáni vázlatokat, amelyek rakásra hevertek otthon. Elkezdtem kidolgozni őket. De akkor még nem nagyon lehetett eladni. Hiába vittem belőlük különböző magazinokhoz. Végül a Tabán lerombolásának ötvenedik évfordulóján az istenben boldogult Krúdy Zsuzsa keresett meg: hogyan lehet az, hogy nem akarják közölni a maga visszaemlékezéseit? - kérdezte. Majd én írok egy cikket a Tabánról, és a maga képei fogják illusztrálni, mondta. Az Ádám című hetilap volt az egyetlen, amelyik szóba állt velünk, és ahol végül megjelent az írás az én képeimmel. Akkoriban rendeztem egy Tabán-kiállítást is a Derkovits-teremben. A kiállítás második napján már minden elkelt. Többek közt az utcáról bejött egy francia úr már a megnyitó előtt, beleszeretett az egyik képbe, és meg is vette. Hiába próbálta lebeszélni a kísérője, hogy ez egy elavult stílusú, naturalista giccs. Legnagyobb megrökönyödésünkre fiatalok is voltak a vevők között. Na, azt hiszem, ekkor kezdődött a Tabán-megjelenítések nosztalgiája.
- Annak idején, közvetlenül a lebontás előtt rengetegen fotózták, festették a Tabánt. Kiket ismert, kiket becsült közülük?
- Talán a Göböly Jóskát, aki ma is él. Valamivel fiatalabb nálam. Ő is a Fehér sas téri polgáriba járt, onnan ismertem. Találkoztunk akkor is, amikor ott, kint festettünk. Említhetném még egykori igazgatómat az iparművészeti iskolán, Helbing Ferencet vagy Haranghy Jenőt. Helbing arról volt nevezetes, hogy ő rajzolta a pengőbankjegyeket. A Tabánról festett képeit pedig szériában adta ki levelezőlapon. Sok festő és rajzoló volt még, de akkor nem nagyon foglalkozott senki a többiekkel, mert kapkodva, gyorsan kellett dolgozni. Sokszor már csákánnyal bontottak mellettem. Az orrom előtt bontották le a Tabánt, a szó szoros értelmében. Egy év leforgása alatt eltüntették az egész városrészt.
- Más városrészhez kötődött-e valaha annyira, mint a Tabánhoz?
- A Fradihoz. De ezt most hagyjuk.
Csordás Lajos
Éjjeli harmonikaszó az "Albekker-bőlˇ
EGY HAZAJÁRÓ LÉLEK A TABÁNBAN........
Zórád Ernő, egy eltűnt városrész festőkrónikása mesél
Mi volt a Tabán? Operett. Hiteles díszletek között felvonuló, hiteles figurákkal játszódó operett, méghozzá erősen nőnemű töltetű.
Minden sarkon tudtam egy kocsmát, és mindenhová benéztem, hogy van-e ismerős. Ha nem találtam senkit, mentem tovább.
Láttam egyszer Krúdyt kedvenc tabáni kocsmájában, a Fehérsas utcai Mélypincében. Maga elé hajtott fejjel ült, és körülötte beszélgettek az emberek. Nagy slepp vette körül. Nem mertem odamenni hozzá. Húszéves voltam. Abban az időben egy húszéves embernek ilyen mesterhez odamenni? Milyen címen? Kezet akarok fogni? Nem hiszem, hogy elkergetett volna, ha képekkel lépek oda, de nem, én tisztelettudó ember voltam.
Találkoztam Máraival is a Mélypincében. Újságírókkal ült egy asztalnál. Baróti Gézával, Mátrai Betegh Bélával, egy-két színésznő is volt ott, akiket ismertem. Leültem hát hozzájuk, épp nálam volt a mappám is. Márai mindjárt kérte, hogy mutassam meg, és amikor végignézte a rajzokat, lehullott arcáról a jól ismert patrícius gőg. Tetszettek neki a képek. Akkor dedikálta nekem a Csutorát, azt a híres kutyaregényét. A könyvtől sajnos később megszabadítottak az oroszok.
Szerettem a tabániakat. Micsoda figurák éltek ott! Például Virgala Pepi bácsi. Szakállas öregúr volt, hatalmas termetű, diplomataszerű jelenség. Csodálatos dolgokat tudott mondani. Töviről hegyire elmesélte például a tabáni tűzvészt, amely valamikor 1810-ben volt, tehát nem is láthatta. És végül kibukott belőle, hogy azért nem tudták a tüzet "okalalikválni", mert akkor még nem voltak tűzoltókocsik. Okalalikválni! Ilyen szavakat talált ki. Vagy azt, hogy a Szepi rettenetesen fukar, mert még a "mandrézót" is kiadja. Ez volt nála a manzárd.
Volt egy másik öreg, akit korvettkapitánynak hívtunk, mert mindig tengerészsapkában járt. Valamikor egy Pest és Buda között közlekedő ladikon volt kapitány. Azt hangoztatta, hogy a dohányzásról le lehet, és le kell szokni. Ezzel szemben mindenkitől cigarettát kért, arra hivatkozva, hogy leszokóban van. Mindenkihez az volt az első szava, hogy "van egy staubod?", vagy "adj egy flőrt!". Ezeket a figurákat mind lerajzoltam, s beraktam őket egy-egy miliőbe. Vajon hol lehet most az a kép, amelyen Virgala Pepi bácsi sétál a Holdvilág utcában az utálatos bulldogjával?
Mi volt a Tabán? Operett. Hiteles díszletek között felvonuló, hiteles figurákkal játszódó operett, méghozzá erősen nőnemű töltetű.
Minden sarkon tudtam egy kocsmát, és mindenhová benéztem, hogy van-e ismerős. Ha nem találtam senkit, mentem tovább.
Láttam egyszer Krúdyt kedvenc tabáni kocsmájában, a Fehérsas utcai Mélypincében. Maga elé hajtott fejjel ült, és körülötte beszélgettek az emberek. Nagy slepp vette körül. Nem mertem odamenni hozzá. Húszéves voltam. Abban az időben egy húszéves embernek ilyen mesterhez odamenni? Milyen címen? Kezet akarok fogni? Nem hiszem, hogy elkergetett volna, ha képekkel lépek oda, de nem, én tisztelettudó ember voltam.
Találkoztam Máraival is a Mélypincében. Újságírókkal ült egy asztalnál. Baróti Gézával, Mátrai Betegh Bélával, egy-két színésznő is volt ott, akiket ismertem. Leültem hát hozzájuk, épp nálam volt a mappám is. Márai mindjárt kérte, hogy mutassam meg, és amikor végignézte a rajzokat, lehullott arcáról a jól ismert patrícius gőg. Tetszettek neki a képek. Akkor dedikálta nekem a Csutorát, azt a híres kutyaregényét. A könyvtől sajnos később megszabadítottak az oroszok.
Szerettem a tabániakat. Micsoda figurák éltek ott! Például Virgala Pepi bácsi. Szakállas öregúr volt, hatalmas termetű, diplomataszerű jelenség. Csodálatos dolgokat tudott mondani. Töviről hegyire elmesélte például a tabáni tűzvészt, amely valamikor 1810-ben volt, tehát nem is láthatta. És végül kibukott belőle, hogy azért nem tudták a tüzet "okalalikválni", mert akkor még nem voltak tűzoltókocsik. Okalalikválni! Ilyen szavakat talált ki. Vagy azt, hogy a Szepi rettenetesen fukar, mert még a "mandrézót" is kiadja. Ez volt nála a manzárd.
Volt egy másik öreg, akit korvettkapitánynak hívtunk, mert mindig tengerészsapkában járt. Valamikor egy Pest és Buda között közlekedő ladikon volt kapitány. Azt hangoztatta, hogy a dohányzásról le lehet, és le kell szokni. Ezzel szemben mindenkitől cigarettát kért, arra hivatkozva, hogy leszokóban van. Mindenkihez az volt az első szava, hogy "van egy staubod?", vagy "adj egy flőrt!". Ezeket a figurákat mind lerajzoltam, s beraktam őket egy-egy miliőbe. Vajon hol lehet most az a kép, amelyen Virgala Pepi bácsi sétál a Holdvilág utcában az utálatos bulldogjával?
Nagyon kedves helyem volt a Kereszt tér, mert ott működött egy régi vendéglő, az Albecker. Remek bort mértek. Egyébként minden vendéglőnek megvolt a saját maga bora. Hol vannak már azok? A sashegyi... Hát már azok sincsenek, amelyek a háború után divatban voltak: Szikrai Kadar például... Hol van Szikrai Kadar?
A Tabán tele volt zenével, de nemcsak sramli, mint Óbudán. Itt volt cigányzenekar, szóló cigány, citerazenekar, rác tambura, zongora. Poldi bácsinál például a Mélypincében egy szál cigány muzsikált, a Jocó. És játszott valamelyik vendéglőben egy szép, szőke hárfás lány, aki vak volt. Sajnos már nem emlékszem pontosan, hol is, annyi kocsma volt a Tabánban. Avar-vendéglőből volt három, hisz az öreg Avar a sajátján kívül mindkét fiának is nyitott egyet-egyet, aztán ott volt Marada József Vén eperfához címzett fogadója a Hadnagy utcában, Farkas Béla vendéglője a Kereszt utca, a Kör utca és a Hadnagy utca sarkán, a Bagyik a Vár alatt, ahol megfordult Jericza Mária és Saljapin is, a Turul madárhoz címzett kocsma cigányzenével és kuglipályával, az Arany liba és a többi.
A Tabán tele volt zenével, de nemcsak sramli, mint Óbudán. Itt volt cigányzenekar, szóló cigány, citerazenekar, rác tambura, zongora. Poldi bácsinál például a Mélypincében egy szál cigány muzsikált, a Jocó. És játszott valamelyik vendéglőben egy szép, szőke hárfás lány, aki vak volt. Sajnos már nem emlékszem pontosan, hol is, annyi kocsma volt a Tabánban. Avar-vendéglőből volt három, hisz az öreg Avar a sajátján kívül mindkét fiának is nyitott egyet-egyet, aztán ott volt Marada József Vén eperfához címzett fogadója a Hadnagy utcában, Farkas Béla vendéglője a Kereszt utca, a Kör utca és a Hadnagy utca sarkán, a Bagyik a Vár alatt, ahol megfordult Jericza Mária és Saljapin is, a Turul madárhoz címzett kocsma cigányzenével és kuglipályával, az Arany liba és a többi.
A Tabánnak kétféle vendéglátóipara volt. A bohém Tabán fenn a hegyekben; ott aztán előfordultak olyan kiskocsmák, ahol zsíros kenyeret is lehetett rendelni például. Kértél egy zsíros kenyeret hagymával meg egy fröccsöt, és passz. Megvolt a vacsora. De lent, ahol most az Aranyszarvas vendéglő van, az már az előkelő Tabánnak számított.
A harmincas évek elején, amikor megtudtuk, hogy le fogják bontani az egészet, festők, fotósok hada szállta meg ezeket az utcákat, hogy még utoljára megörökítsék a régi világot. Nem valami felhívásra mentünk, ezt a mozgalmat maga a Tabán szervezte.
Most, hogy vészesen közeledik az új század, mint egy hazajáró lélek, elindultam, és végigjártam azokat a helyeket, ahonnan valaha vázlatot vettem fel vagy képet festettem. Elballagtam a Holdvilág utcát megkeresni, de nem találtam, gyönyörű őspark van a helyén. Az Arany kacsa utcát és az Arany kakas utcát, melyek a Vár tövében voltak, szintén nem tudtam már megtalálni, de ugyanabból a nézőpontból, amelyből egykor lerajzoltam őket, csináltam néhány fényképet. Az egykori rajzokból és a mai felvételekből összeállítottam egy naptárt a 2000. évre. Legalább így megmaradjon a Tabán, ha már nem jöhet velünk a jövő századba.
Maradt még a régi időből egy korabeli slágergyűjteményem is, kétszáz dal, amelyet magam zongoráztam és énekeltem magnóra. Egy kazettám például csak tabáni dalokkal van tele. Ezt még megmutatom.
"Este hétkor, kis babám, vár a csendes, vén Tabán..."
Mondom, a Tabán operett volt.
1999. január 25.
Lejegyezte: Csordás Lajos
TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ:LEBONTJÁK A .....
......................................Kereszt tér 1905-ben
Kedves, Jó Méltóságos Uram! Bocsásson meg nekem először is, ha netán nem is méltóságos, de kegyelmes cím és rang jár Önnek, ejtettem megszólításomban. Nem tiszteletlenség ez, hiszen én csak tippelek az Ön kilétére magamban, pontosan nem is ismerem azt, kivéve persze magát a tényt, hogy Ön van és működik és én a lapok nyilvánossága útján kénytelen vagyok tudomást szerezni az Ön munkálkodásáról. Csak éppen harangozik a fülemben, hogy póriasan fejezzem ki magamat, hogy van valami olyan szerve az állami, vagy fővárosi adminisztrációnak, amit «Szépészeti osztály» néven jelölnek és hát ennek az intézménynek a fejét kívánom Önben mély tisztelettel és illő szerénységgel, de teljes őszinteséggel aposztrofálni ezekben a sorokban.
Szóval kedves, jó Uram! Úgy szeretnék itt szólni Önhöz, mint fiú az apjához, vagy apa a fiához. Akár a mai közmondásokat, aranyigazságokat tótágasra állító idők szellemében, akár a multak módján, de mindenképen valami olyan hangot szeretnék találni itten Önhöz, ami megengedi a bizalmasságot, bizalmaskodás nélkül és őszintén föltár dolgokat, azon a hipokrizisen túl is, ami szükségtelenül, vagy szükségesen, de nagyon is megállapíthatóan hínározza be általában fehér emberi kultúránk közlési módjait.
A Hárem. A tabáni ház török eredetű épület. Valamikor csak azok az utácra néző, felső kisablakok voltak rajta, amit sokan padlásablaknak gondolnak, pedig ezek voltak elbeszélések alapján a Hárem ablakaiDe hogy egyetlen sorban se vagdalkozzam Ön ellen a levegőben, mindjárt veszem az Ön munkásságának egy legutóbbi, nagyszabású példáját.
Ön lebonttatta a főváros szívében éktelenkedő Tabánt. Vagy hát hagyta, hogy lebontsák illetéktelen kezek. De egyetlen szavát sem hallatta ezek ellen. Tehát én Önt ugyebár, egészen jogosan azonosíthatom a Tabánt elpusztító hatalmassággal.
Nyílt vagyok egészen, Uram! Tegyük föl Önről a legrosszabbat. Működésében Önt befolyásolta valamely hatalmas tőkecsoportnak a nyomása, amelynek temérdek profitot jelent a régi rongy Tabán helyére épülő tündérnegyed.
Még akkor is, Édes Jó Uram! Merőben ésszerűtlen, hogy minek nem hagyta meg Ön és minek nem konzerváltatta Ön a Tabánnak azokat a részeit, amelyek vitán kívül történelmi értékűek, vagy egyszerűen régészeti érdekességűek?... Hiszen ezer példa, minden példa a világon, az Ön munkája ellen szól... Legalább tiz olyan helye volt Tabánnak, amelyet azon módon, ahogy volt, legföljebb megtatarozva, egy kis parkba kellett volna beállítani vagy beágyazni az épületcsodákba, amiket Ön megígért a Tabán helyére, vagy akármilyen megoldásban, de meg kellett volna tartani, éppen a legfőbb cél érdekében, hogy mint magyar sajátosságokat megmentse az utókornak őket... Hiszen ez a szépészeti működés ábécéje! Ezt nem Olaszország, a régi szépségek konzerválásának utólérhetetlen művésze csinálja így, hanem a Szovjet is így csinálja, a mult minden emlékének halálos ellensége... Hát Ön, Édes Uram, a bolsevikieket is le akarja főzni a hajdannak teljes elpusztításában?
Dehát, megengedve, hogy Ön vitatkozik velem: «a Tabán műemlékei nem műemlékek, bizottság határozta meg ezt»...: higyjen nekem, hogy ennek a bizottságnak vaskalapját és tripla tudákos pápaszemét csak sajnálni lehet. Mert nézze, Uram! A műemléket nemcsak régisége méri, nemcsak az esemény magasztossága méri, amelynek esetleg dokumentuma, hanem még ezer más dolog. Még a becstelenség, nevetségesség is tehet valamit műemlékké.
A Hadnagy utca 14. sz alatt állt Casanova háza. A legenda szerint itt lakott a híres Casanova, a világszerte ismert nőcsábász kalandor. Ahogy emlékirataiból kiderül itt is elcsábította a házigazda leányát - de meg is járta, mert a derék budaiak nem éppen lovagias módon intézték el a kérdést. Éjszaka, amikor hazafelé tartott megtámadták őt, és az elbeszélesek szerint Casanova komoly sérülésekkel hagyta el Budát
Hogyan magyarázzam ezt meg Önnek és műemlék-bizottságának, hosszú értekezés nélkül?... Vegyük Aquincumot. Ez egy ezer változatban dokumentálódott kultúrának az egyik maradványa ezen a földdarabon. A jellegzetességei unalomig érdektelen, máshonnan ismert jellegzetességek. Ha elveszne innen, hát ezer más hely gazdagabban konzerválta őket... Ennek a helynek, a magyar multnak, ha nem is közömbös, de idegen egy ilyen római város maradványai... Ennek a helynek, a magyar múltnak sokkal érdekesebbek, értékesebbek a korábbi, pár száz éves monumentumok is, ha jellemzőek rá. A Tabán egy háremépülete, egy korcsmája, egy pincéje, egy mittudommi zúga, nekünk műemlék, ha érdekes és jellegzetes... Mert nekünk nem latin centuriók fogpiszkálói és kolnái a műemlékek, hanem a mi multunknak, kultúránknak a maradványai, ha silányabbak is... Ez nem nemzetiszínű vadmagyarkodás... Ez egy olyan általános műemlékmegállapítási elv, hogy vitázni is butaság fölötte. Csak egyetlen gyakorlatias érv mellette. Hát kíváncsi talán idegen egy helyen olyan dolgokra, amit másutt ezerszer épebb és szebb változatban lát? Hát valamely helyen az idegen nem annak a helynek a sajátosságaira kíváncsi legfőként?... Tegyek ehhez még valamit?...
Ez a szempont Ön előtt döntő szempont okvetlen! Hiszen Ön, nem lehet valami tudományos kozmopolita elvekkel bélelt könyvmoly, hanem a való élet, a nemzeti ideálok, sőt az egészséges üzleti érzék embere lehet csak poziciójában. Mindez pedig csak az általam hangoztatott fönti felfogást tarthatja szem előtt, vagyis azt, hogy amit ennek a földnek a kultúr, sőt nem-kultúr produktumaiból meg kell őrizni, az főként ennek a földnek jellegzetessége kell legyen!
Még aztán szeretnék pár szót mondani erről a dologról. Most térjünk vissza arra, hogy én, mint az ügyvédek mondják, téve-tagadva meggyanúsítottam Önt, hogy üzleti vállalatok nyomására cselekszik, ezzel a vad rombolhatnékkal.
Dehát Uram! Tabánból meghagyni részeket, ügyesen, beleillesztve őket az építendő, remek villacsodákba, ez szintén nagyszerű építőművészeti ténykedés, sőt talán költségesnek is van akkora, mint az egészen új építkezés, ha már arra menne ki a pakli, mint a kártyások mondják.
Kevés külföldi művészeti emlékem közül eszembejut az aquileai templom. Ez alatt egy csodaszép, antik mozaik padlót fedeztek fel. Mit tettek? Azonnal leástak eddig a régi kőpadlóig, ahol rongálódott volt, ott kiegészítették, restaurálták az egészet és ma úgyhiszem, a keresztény istenháza padlata egy pogány mozaik padló. Az is lehet, hogy valami lupanárnak volt ez a kőpadlata. De mert kultúr- és idegenforgalmi és minden szempontból értékesebb és érdekesebb volt a régi mozaik, hát feláldozták miatta az új épület összhangját és hangulati tendenciát is.
Higyjen nekem, édes Uram, hogy valahogy így kellett volna eljárni ezzel a Tabánnal is. Sőt nekünk sokkal inkább így kellene tenni minden régi csárda és itatókút és pince és egyéb silány multbeli emlékünkkel. Mert a magyarságnak igazán olyan koldusszegény a multjáról tanúskodó emléktára, éppen monumentumokban, hogy beteges aggódással kellene vigyázni minden vicik-vacakjára, nemhogy pusztítani őket.
Vessem közbe mindjárt, Édes Uram, hogy bármennyire is előlegezem a bizalmat új építészetünk remekléseibe, a már meglévő ténykedései éppenséggel nem támogatnak ebben a jóakaratomban.
Konkrétumot és nyíltságot? Pont ebbe a Tabán fürdővillásítási-ügybe kapcsolódhatok mindjárt bele.
Úgy tudom, Ön a Rácfürdőt le akarja bonttatni szintén, török stílt majmoló kupoláival és mecsetkéményével. De Édes Jó Uram! Én ránézek például a Gellért-fürdőnek az épületére, erre a modern remekre. És akárhogyan is bíztatom magam azzal, hogy a belseje tökéletes a higiénia, a gyógykezelés és minden szempontból, az épület külsejére csak szánalommal tekinthetek.
Kacagnivalóan ízléstelen malterbütykök és értelmetlen cikornyák halmaza. Csak egyet gondolhatok magamban: ha ilyen szörnyűségnek készülnek az Ön fürdővilla-remekei is, mint ez a Gellért-épület, akkor inkább maradjon meg százezerszer az álrégies Rác és Rudas és minden más ilyen épületünk, mint ezek a Gellértek szaporodjanak... 
Dehát még azt is megengedve, hogy ezentúl a lebontott régi és általam műemléknek minősített épületek helyébe az Ön rezsimje alatt csupa neomodern, üveg és ércremek szökken magasba, amely végtelenül egyszerű mai építészeti modort valóban én magam is különbnek tartok szépségben is, nemcsak gyakorlatiasságban minden réginél... még akkor is, Édes Uram, fönttartom állításomat, hogy olyan érdekes, sajátos budapesti negyedből, mint amilyen a Tabán volt, meg nem hagyni részeket, egyszerű szimmetrománia.
Hiszen Ön, Uram, csak nem ül föl annak a már-már komikus hirlapi kardalnak, amely Budapestet minden vonatkozásban a világ legszebb és legkülönb városának harsogja és Magyarországot csonkán is a jó Isten kalapja bokrétájának zengi? Miután a tény Budapest felől majdnem az, hogy valóban sokkalta szebb a természeti fekvése, semhogy szépítészeti munka tönkretehesse ezt. Erről van szó, Uram! Legalább fele annak az ékítésnek, amit Budapestünk természeti adottságainak emelésére szánt a legutóbbi évtizedek magyar művészete, siratnivaló kontármunka, épületekben, szobrokban.
Nagyságok nyilatkoznak egyre, hogy rettentő jól érezték magukat Pesten és minden csodaszép és minden kitűnő!... No igen, igen! Lehetséges!... De édes Uram! Én esküszöm Önnek, hogy sokkal több idegen és éppen a hangadó, a művelt, világjáró népnek nagyobb része erőseket mosolyog magában büszkén mutogatott monumentumainkon, amik vagy silány, vagy jó utánzatai más kultúrák remekeinek, vagy modernkedő és magyarkodó értelmetlen rémségek. Hány idegen, művelt világjáró hagyja itten Budapestet azzal a belső, vagy ki is fejezett kacaghatnékkal, hogy: na ilyen egy összevissza stilusú helyet és ilyen tömeges ízléstelenséget, keveset hoztak össze még világvárosban, mint ezek a magyarok az övékben.
*
Requiem a Tabánért(Mommo site-ról Arnika jóvoltából)
2009. február 15., vasárnap
A TABÁNI TEMETŐ
A Tabáni temető közvetlen előzménye a tabáni plébániatemplom kertje, valamint a Gellérthegy mellett, a mai szálloda helyén fekvő régi temető volt (utóbbi 1775-től 1796-ig működött).
A Tabáni temető — néhol „rác temetőként” is szerepel — 1796-ban létesült, a főváros mai térképére vetítve az Alkotás és a Hegyalja út, valamint az Avar és a Csörsz utca által közrezárt területen (a Hegyalja útnak ezt a szakaszát régebben Csend utcának hívták, éppen a Tabáni és a Németvölgyi temető miatt). A sírkertet a krisztina- és rácvárosi polgárság alakíttatta ki; a német és magyar lakosok mellett ide temetkeztek a budai ortodox keresztények — szerbek és fanarióta görögök — is. Utóbbiak kezdettől fogva egy szegregált temetőrészt használtak, a majdani „szerb parcellát”, amelyet árok választott el a temető többi részétől (a valláshatár-jelzésnek ez az archaikus módja szerte az országban elterjedt a több felekezet által is használt sírkertekben). A Vízivárosihoz hasonlóan a Tabáni temetőt is 1885-ben, a Németvölgyi temető megnyitásakor zárták le, engedélyhez kötve az itteni temetkezést. Az utolsó temetésre 1916-ban került sor, a sírkert végleges lezárása és a felszámolása pedig a Vízivárosi temetőével párhuzamosan zajlott le.
A TABÁNI TEMETŐ SÍRKÖVEI FARKASRÉTEN
A fővárosi közegészségügyi osztályon a Tabáni temetőről is készült egy, a vízivárosival megegyező kivitelű jegyzék, jóval rövidebb, csupán 196 tételes.A Tabáni temető a nevezetes sírok számát tekintve valóban elmaradt a két Vízivárosi sírkert mögött, de megjegyzendő, hogy a szerb temetőrészt 1930 folyamán kiürítették, így már nem szerepel a jegyzékben.A Tabáni temető két nagyobb építménye az 1858-ban épült Szent Benedek-temetőkápolna — a Szépvölgyi úti Mária-kápolna mása —, valamint a Szent Borbála- kápolnának is nevezett Dubasievits-ma- uzóleum (1836) volt, amelyek a temető felszámolása után is a helyükön maradtak, míg az ostrom romot nem varázsolt belőlük. Ma is megvan viszont az egykori közös kegyeleti helyen álló temetőkereszt (halottak keresztje), mégpedig a Bécsi úton, az újlaki plébániatemplom mögötti kis kertben. A keresztet Swirak Pál állíttatta, létesítésének évét (1833) kronogramma adja meg.A temetőt bemutató jegyzékben szereplő legrégebbi sírokon Elisabetha Marich (1788) és Haraszti Borbála (1797) neve olvasható. Eredetileg itt nyugodott két, a koalíciós háborúkban 1810-ben, illetve 1811-ben elesett fiatal tiszt, Mayerffy Alajos és Ferenc: a korabeli, közel egyforma barokk katonasírok ma a Kerepesi úti temetőben állnak, a 48-as honvédsírok közé sorolva. A Tabáni sírkertben eltemetett első igazán neves személy az 1819-ben elhunyt Joannes Fuss, azaz Fusz János volt, a jeles zeneszerző és karnagy, külföldön is megbecsült zenei író. Síremlékét barátja és majdani életrajzírója, Krüchten József budai ügyvéd állíttatta — egykor maga is a Tabánban nyugodott —, és a 19. századi pest-budai városleírások közül több is megemlékezik róla mint Buda egyik nevezetességéről.A Tabáni temető legfontosabb emlékei azonban a Buda 1849-es ostromához kötődő honvédsírok voltak. Budavár bevételét követően, május 22-én egész nap szállították a szekerek az elesett honvédeket a temetőbe. Sok névtelen és néhány azonosított sír is létesült ezen a napon: utóbbiak közé tartozott Burdina Alajos őrnagyé, Ghyczy István századosé és Jezertsek Lukács honvédé (ma mindhárman a Kerepesi úti temetőben nyugszanak). Az önkényuralom korában a nagyrészt jelöletlen vagy csak egyszerű sírjellel azonosított 1849-es honvédsírok köré további volt honvédek temetkeztek. Ebből az időszakból maradt fenn Psota Mór ezredes sírja: Görgei kiváló főtüzére 1863-ban kilátástalan anyagi helyzete miatt lett öngyilkos, a hír nyomán pedig egy nagyobb összeg gyűlt össze közadakozásból — síremlékre. Görgei Artúr gunyoros javaslata szerint a sírra csupán három szót kellett volna vésni: „Kenyér helyett követ”.
1867 után közös díszsírhelyre temették át a névtelen vagy azzá vált, de azonosítható honvédsírokat, összesen 168 személy maradványait. A közös sír fölé 1877 májusában reprezentatív, a Gerenday-műhelyben készült obeliszk került, amelyet az ország honvédegyletei állíttattak, a következő felirattal: „Itt nyugszanak az 1849-ik évi május 21-én a Budavár bevételénél elesett vitéz honvédek porai, áldás emlékükre.” A közös síremléket 1899-ben körülkerítették, s kívül egy újabb felirat kapott helyet: „A főváros hatósága e sírok örök fenntartását e helyen, 1887-ben közgyűlési határozattal magára vállalta.”A Honvédemlék minden temetőlátogatás elsődleges célpontjává, fontos nemzeti zarándokhellyé vált, maga a Tabáni sírkert pedig egyre inkább „honvédtemetővé”, szemben a „császári” katonatemetővel. A fővárosban elhunyt volt honvédtisztek közül többen meghagyták, hogy a közös sír közelében temessék el őket, mint például Polák Vilmos alezredes, a Szélaknánál fél karját elveszítő Sréter Lajos ezredes vagy Móry Ferdinánd százados, a komáromi sáncrendszer védelmének egyik vezetője. Később az ő sírjuk is a Kerepesi úti temetőbe került.A Tabáni temető másik kitüntetett pontja, valóságos szimbóluma Virág Benedek egyszerű köve volt a sírkert közepén, négy vadgesztenyefa között. Eredetileg a Tabánban állt Döbrentei Gábor síremléke is, rajta az örökkévalóságot jelképező, saját farkába harapó kígyóval. Itt temették el Lenhossék Mihály Ignác orvosprofesszort és Bauhofer János Györgyöt, az 1844-ben megszervezett budai evangélikus egyházközség első lelkészét, Mária Dorottya hercegnő udvari papját. Talán az is több a budai legendák egyikénél, hogy egykor, tört oszlop alatt, itt nyugodott Robespierre menyasz- szonya, Helene Gautier párizsi színésznő
A Tabáni temető — néhol „rác temetőként” is szerepel — 1796-ban létesült, a főváros mai térképére vetítve az Alkotás és a Hegyalja út, valamint az Avar és a Csörsz utca által közrezárt területen (a Hegyalja útnak ezt a szakaszát régebben Csend utcának hívták, éppen a Tabáni és a Németvölgyi temető miatt). A sírkertet a krisztina- és rácvárosi polgárság alakíttatta ki; a német és magyar lakosok mellett ide temetkeztek a budai ortodox keresztények — szerbek és fanarióta görögök — is. Utóbbiak kezdettől fogva egy szegregált temetőrészt használtak, a majdani „szerb parcellát”, amelyet árok választott el a temető többi részétől (a valláshatár-jelzésnek ez az archaikus módja szerte az országban elterjedt a több felekezet által is használt sírkertekben). A Vízivárosihoz hasonlóan a Tabáni temetőt is 1885-ben, a Németvölgyi temető megnyitásakor zárták le, engedélyhez kötve az itteni temetkezést. Az utolsó temetésre 1916-ban került sor, a sírkert végleges lezárása és a felszámolása pedig a Vízivárosi temetőével párhuzamosan zajlott le.
A TABÁNI TEMETŐ SÍRKÖVEI FARKASRÉTEN
A fővárosi közegészségügyi osztályon a Tabáni temetőről is készült egy, a vízivárosival megegyező kivitelű jegyzék, jóval rövidebb, csupán 196 tételes.A Tabáni temető a nevezetes sírok számát tekintve valóban elmaradt a két Vízivárosi sírkert mögött, de megjegyzendő, hogy a szerb temetőrészt 1930 folyamán kiürítették, így már nem szerepel a jegyzékben.A Tabáni temető két nagyobb építménye az 1858-ban épült Szent Benedek-temetőkápolna — a Szépvölgyi úti Mária-kápolna mása —, valamint a Szent Borbála- kápolnának is nevezett Dubasievits-ma- uzóleum (1836) volt, amelyek a temető felszámolása után is a helyükön maradtak, míg az ostrom romot nem varázsolt belőlük. Ma is megvan viszont az egykori közös kegyeleti helyen álló temetőkereszt (halottak keresztje), mégpedig a Bécsi úton, az újlaki plébániatemplom mögötti kis kertben. A keresztet Swirak Pál állíttatta, létesítésének évét (1833) kronogramma adja meg.A temetőt bemutató jegyzékben szereplő legrégebbi sírokon Elisabetha Marich (1788) és Haraszti Borbála (1797) neve olvasható. Eredetileg itt nyugodott két, a koalíciós háborúkban 1810-ben, illetve 1811-ben elesett fiatal tiszt, Mayerffy Alajos és Ferenc: a korabeli, közel egyforma barokk katonasírok ma a Kerepesi úti temetőben állnak, a 48-as honvédsírok közé sorolva. A Tabáni sírkertben eltemetett első igazán neves személy az 1819-ben elhunyt Joannes Fuss, azaz Fusz János volt, a jeles zeneszerző és karnagy, külföldön is megbecsült zenei író. Síremlékét barátja és majdani életrajzírója, Krüchten József budai ügyvéd állíttatta — egykor maga is a Tabánban nyugodott —, és a 19. századi pest-budai városleírások közül több is megemlékezik róla mint Buda egyik nevezetességéről.A Tabáni temető legfontosabb emlékei azonban a Buda 1849-es ostromához kötődő honvédsírok voltak. Budavár bevételét követően, május 22-én egész nap szállították a szekerek az elesett honvédeket a temetőbe. Sok névtelen és néhány azonosított sír is létesült ezen a napon: utóbbiak közé tartozott Burdina Alajos őrnagyé, Ghyczy István századosé és Jezertsek Lukács honvédé (ma mindhárman a Kerepesi úti temetőben nyugszanak). Az önkényuralom korában a nagyrészt jelöletlen vagy csak egyszerű sírjellel azonosított 1849-es honvédsírok köré további volt honvédek temetkeztek. Ebből az időszakból maradt fenn Psota Mór ezredes sírja: Görgei kiváló főtüzére 1863-ban kilátástalan anyagi helyzete miatt lett öngyilkos, a hír nyomán pedig egy nagyobb összeg gyűlt össze közadakozásból — síremlékre. Görgei Artúr gunyoros javaslata szerint a sírra csupán három szót kellett volna vésni: „Kenyér helyett követ”.
1867 után közös díszsírhelyre temették át a névtelen vagy azzá vált, de azonosítható honvédsírokat, összesen 168 személy maradványait. A közös sír fölé 1877 májusában reprezentatív, a Gerenday-műhelyben készült obeliszk került, amelyet az ország honvédegyletei állíttattak, a következő felirattal: „Itt nyugszanak az 1849-ik évi május 21-én a Budavár bevételénél elesett vitéz honvédek porai, áldás emlékükre.” A közös síremléket 1899-ben körülkerítették, s kívül egy újabb felirat kapott helyet: „A főváros hatósága e sírok örök fenntartását e helyen, 1887-ben közgyűlési határozattal magára vállalta.”A Honvédemlék minden temetőlátogatás elsődleges célpontjává, fontos nemzeti zarándokhellyé vált, maga a Tabáni sírkert pedig egyre inkább „honvédtemetővé”, szemben a „császári” katonatemetővel. A fővárosban elhunyt volt honvédtisztek közül többen meghagyták, hogy a közös sír közelében temessék el őket, mint például Polák Vilmos alezredes, a Szélaknánál fél karját elveszítő Sréter Lajos ezredes vagy Móry Ferdinánd százados, a komáromi sáncrendszer védelmének egyik vezetője. Később az ő sírjuk is a Kerepesi úti temetőbe került.A Tabáni temető másik kitüntetett pontja, valóságos szimbóluma Virág Benedek egyszerű köve volt a sírkert közepén, négy vadgesztenyefa között. Eredetileg a Tabánban állt Döbrentei Gábor síremléke is, rajta az örökkévalóságot jelképező, saját farkába harapó kígyóval. Itt temették el Lenhossék Mihály Ignác orvosprofesszort és Bauhofer János Györgyöt, az 1844-ben megszervezett budai evangélikus egyházközség első lelkészét, Mária Dorottya hercegnő udvari papját. Talán az is több a budai legendák egyikénél, hogy egykor, tört oszlop alatt, itt nyugodott Robespierre menyasz- szonya, Helene Gautier párizsi színésznő
FODOR LÁSZLÓ:TABÁNI TEMETŐK
Régi temetők, roskadó sírok, halottak útjának jegenyéi már régen kísér- tenek életemben. Valamikor, hihetetlenül messze derengő gyermekkoromban, vidáman szaladt velem a homokfutó; zöld sövény mögül kihajló ákáclevelek csapták meg arcomat, napfény és árnyék villanó játéka kápráztatta szemem, amikor az egyik kanyarodónál, rozzant falusi feszület mögött megpillantottam az első temetőt. Nem féltem tőle. A halál gondolata idegen volt tudatlan lelkemnek, sőt inkább tetszettek a katonásan sorakozó törpe keresztek: a szürke terméskő, a fehér, a rózsaszínű márvány és főleg a csillogó aranybetűk. Azóta láttam már szomorú temetőket is: szitáló esőben, lélekharang sírása mellett ballagtam az őszi halmok mentén, álltam kripták gránitlapján, s néztem a rozsdamarta vaskarikákat, amelyek könnyebbé teszik majd munkáját az arkangyalnak, ki felnyitandó lészen a sírokat.
Nyár éjszakán, a teljes hold sárga derengésében hallgattam a tücsköt, temetői füvek láthatatlan muzsikusát. Surranó dalt énekelt életről, örökkévalóságról, Boldogasszony haváról a hantok alatt felneszelő halottaknak s csak akkor hallgatott el, mikor a sírkert melletti szántáson felrebbent a pacsirta, s az elmúlt nap utolsó barázdája mellett feltűntek a bólogató fejű, közömbös ökrök. Láttam temetőt Galíciában is, frissen ácsolt fejfákkal, drótkerítéssel, hevenyészett halmokkal, mintha útrakészen táboroznának ott lent a néma katonák. Jártam a halál pompás udvaraiban, bronztriposzok, ötvözött kapuk, gyászbrokátok, nászillatú katafalkok között, s láttam temetőt, melyben nem volt kereszt, egyszerű kövek ültek a sírokon, az élet mértföldkövei, s az égen délutáni félhold lebegett Allah gyermekeinek nyugalma felett.
Mindig más arccal fordult felém az öreg Kaszás. Néha borzalmas volt, hideg és kegyetlen, máskor szomorú és szelíd, néha megnyugtató, álomra hívó, de volt úgy is, hogy mélységesen gyönyörű, s lidércek szédítő tüzében égő. De most vasárnap, augusztusi napban a vidám és mosolygó halállal találkoztam. A régi tabáni temető kertjében, ünnepnap délutánján a halál nem titokzatos vándor, hanem jó szomszéd, aki békésen húzódik meg az élet apró házai között.
A Krisztina tértől egy ugrásnyira, túl a Vöröskeresztes nénék kórházán húzódik meg szelíden ez a temető. Néhány lépésre tőle a Déli vasút, pöfög vidáman nyár, tavasz és azúr tengerek felé. Szomszédságában, kiskocsmák zöld asztalán sárga sör habzik, egy kis réten, gyér füvek fölött lepihenő emberek, szélben lebegő zsíros papírok, a vasárnapi uzsonna maradványa. A nyüzsgő vidám élet közepén ül ez a kis temető. Szinte hozzája szorítva állanak a házak, félrecsapott kedves fedelükkel, minden ablakban virág, valahol a zsalugáter mögött zongora, s egy érzelmes kisasszony, aki gyakorol. Gyerekek futnak át a sírok között. Óh, jól ismerjük ezt a játékot: rablópandúr! Nincs itt semmi komorság, még a megindultság is valami jóleső mosolygás a szív rejtett zugaiban. A halottak itt Tabánban nem távoznak el, odaköltöznek az élők mellé, velük maradnak, s talán titokban figyelik is őket. Hiszen idevalósik mindannyian. A régi Rácváros küldte ide elhúnyt- jait; a naphegyi szőlősgazdák, kocsmárosok, jóságosképű pékmesterek, rác kézművesek, öreg dunai kormányosok, mosolygó plébánosok ide sétáltak át egy szép napon; követték egymást a régi kártyapartnerek és a sashegyi szőlő levének vidám cimborái...
Mosolyog a halál a tabáni temetőben. Érezzék, hogy régi, nyugalmas életek szűntek meg itt a hegyoldalban, sok napsugaras, beteljesedett emberi sors jutott el ide az otthoni hantok alá. A sovány és szorgos élet után olyan jóságos lehetett itt az elmúlás, mint a délutáni álom. Mélyen alhatnak az öregek, mert a gyerekek nem járnak lábujjhegyen és kiáltásuk felveri az egész környéket. Ott kint pedig jókedvű vasárnapi kirándulók sétálnak. Egy fiú és egy lány egészen közel egymáshoz, valami örökkévaló emberi mozdulattal hajolnak össze. Nem beszélnek, hanem nézik a füvet, s cipőik orrát, mely óvatosan elkerüli a kopár gyep szerény virágait. Egy kis énekszó is jön valahonnan; az omnibuszkocsis a kórház előtt megcsettenti az ostort. Indul vissza a város felé. Mennek a lovak, hátrakonyult füllel, béketűrően, mert így van az rendjén.
A tabáni temető felett pedig kigyullad az aive csillag. Az ablakokban is megjelenik a fény, vasárnap esték derűs világa. Megható és szép az élet, ha ilyen egyszerű és tiszta, halkan folydogáló, s ha észre sem vesszük, hogy elmúlik, mert jön utána egy másik, mely olyan, mint a többi. Nem is tudjuk, hogyan történik a dolog. Lent a plébánián keresztelnek... Fent, valamelyik öreg karosszékben kialszik egy pipa...
Fodor László: Tabáni temető.Világ, 1923. július 31.
Nyár éjszakán, a teljes hold sárga derengésében hallgattam a tücsköt, temetői füvek láthatatlan muzsikusát. Surranó dalt énekelt életről, örökkévalóságról, Boldogasszony haváról a hantok alatt felneszelő halottaknak s csak akkor hallgatott el, mikor a sírkert melletti szántáson felrebbent a pacsirta, s az elmúlt nap utolsó barázdája mellett feltűntek a bólogató fejű, közömbös ökrök. Láttam temetőt Galíciában is, frissen ácsolt fejfákkal, drótkerítéssel, hevenyészett halmokkal, mintha útrakészen táboroznának ott lent a néma katonák. Jártam a halál pompás udvaraiban, bronztriposzok, ötvözött kapuk, gyászbrokátok, nászillatú katafalkok között, s láttam temetőt, melyben nem volt kereszt, egyszerű kövek ültek a sírokon, az élet mértföldkövei, s az égen délutáni félhold lebegett Allah gyermekeinek nyugalma felett.
Mindig más arccal fordult felém az öreg Kaszás. Néha borzalmas volt, hideg és kegyetlen, máskor szomorú és szelíd, néha megnyugtató, álomra hívó, de volt úgy is, hogy mélységesen gyönyörű, s lidércek szédítő tüzében égő. De most vasárnap, augusztusi napban a vidám és mosolygó halállal találkoztam. A régi tabáni temető kertjében, ünnepnap délutánján a halál nem titokzatos vándor, hanem jó szomszéd, aki békésen húzódik meg az élet apró házai között.
A Krisztina tértől egy ugrásnyira, túl a Vöröskeresztes nénék kórházán húzódik meg szelíden ez a temető. Néhány lépésre tőle a Déli vasút, pöfög vidáman nyár, tavasz és azúr tengerek felé. Szomszédságában, kiskocsmák zöld asztalán sárga sör habzik, egy kis réten, gyér füvek fölött lepihenő emberek, szélben lebegő zsíros papírok, a vasárnapi uzsonna maradványa. A nyüzsgő vidám élet közepén ül ez a kis temető. Szinte hozzája szorítva állanak a házak, félrecsapott kedves fedelükkel, minden ablakban virág, valahol a zsalugáter mögött zongora, s egy érzelmes kisasszony, aki gyakorol. Gyerekek futnak át a sírok között. Óh, jól ismerjük ezt a játékot: rablópandúr! Nincs itt semmi komorság, még a megindultság is valami jóleső mosolygás a szív rejtett zugaiban. A halottak itt Tabánban nem távoznak el, odaköltöznek az élők mellé, velük maradnak, s talán titokban figyelik is őket. Hiszen idevalósik mindannyian. A régi Rácváros küldte ide elhúnyt- jait; a naphegyi szőlősgazdák, kocsmárosok, jóságosképű pékmesterek, rác kézművesek, öreg dunai kormányosok, mosolygó plébánosok ide sétáltak át egy szép napon; követték egymást a régi kártyapartnerek és a sashegyi szőlő levének vidám cimborái...
Mosolyog a halál a tabáni temetőben. Érezzék, hogy régi, nyugalmas életek szűntek meg itt a hegyoldalban, sok napsugaras, beteljesedett emberi sors jutott el ide az otthoni hantok alá. A sovány és szorgos élet után olyan jóságos lehetett itt az elmúlás, mint a délutáni álom. Mélyen alhatnak az öregek, mert a gyerekek nem járnak lábujjhegyen és kiáltásuk felveri az egész környéket. Ott kint pedig jókedvű vasárnapi kirándulók sétálnak. Egy fiú és egy lány egészen közel egymáshoz, valami örökkévaló emberi mozdulattal hajolnak össze. Nem beszélnek, hanem nézik a füvet, s cipőik orrát, mely óvatosan elkerüli a kopár gyep szerény virágait. Egy kis énekszó is jön valahonnan; az omnibuszkocsis a kórház előtt megcsettenti az ostort. Indul vissza a város felé. Mennek a lovak, hátrakonyult füllel, béketűrően, mert így van az rendjén.
A tabáni temető felett pedig kigyullad az aive csillag. Az ablakokban is megjelenik a fény, vasárnap esték derűs világa. Megható és szép az élet, ha ilyen egyszerű és tiszta, halkan folydogáló, s ha észre sem vesszük, hogy elmúlik, mert jön utána egy másik, mely olyan, mint a többi. Nem is tudjuk, hogyan történik a dolog. Lent a plébánián keresztelnek... Fent, valamelyik öreg karosszékben kialszik egy pipa...
Fodor László: Tabáni temető.Világ, 1923. július 31.
TABÁN.,AHOGY KRÚDY GYULA LÁTTA..............
"Hegynek kanyargó és kiismerhetetlen végzetű utcák, már csak botlásra való kapuküszöbök, megbetegedett ajtók, amelyek szinte leestek helyükről, amint idegen kéz nyúlt hozzájuk, nagymamák és még régebbi emberek idejében új szobabútorok, fájdalmasra soványodott kanapék, köszvényes székek, régi arcokat mutogató, hímporukat veszített tükrök, kutyafarokhoz hasonló csőrű teásibrikek, orvosságoktól megsárgult poharak, megöregedett, gyermekeket ábrázoló szentképek, vénasszonyok guggolásában ugrándozástól elszokott bolhák, elkeseredett, sánta, agg kakasok, éjjelente bizonyára a síri enyészet módjára porló udvarok, halálosan fáradt kőolaj-lámpák, nevezetességüket, szépségüket, bókokra érdemességüket régen elfelejtett női kontyok, közönytől megsárgult, foszlott kötélen hintázó női ingek, felvágott nyelvüknek többé semmi hasznát nem vevő Mátyás-madarak, a szerelmi éj varázsának ismerete nélkül imakönyvbetűvé törpült asszonyok, már gyermekkorukban megbabonázott és hóbortosságban megvénült férfiak, a tavaszonként se énekelgető aranyos töklinckék és kékhegyű zenérek, a harisnyakötőjükre már zárdanövendék korukban sem ügyelő szüzek, folyóvízzel hasztalan álmodó kisbaba nélkül maradott menyecskék és kék hivatalos kabátjukra kísértet-lepedőt teregető altisztek hazája, Tabán!…”
Krúdy Gyula
NEKROLÓG AZ ÚJ IDŐK 1933 MÁJUS 21-I SZÁMÁBAN
-------------------------------------------------------------
Óbudán, az Áhítat-utcában, amelyet hivatalosan Templom-utcának neveznek, kispolgári házban, mint igen szépen mondani szokták: örökre lehunyta a két szemét a betű s az álmodozás óriása, Krúdy Gyula.
Azt is szokták így halálesetkor mondani, hogy mint a villám, úgy futott szét az örök elalvás híre.
Ide hozzánk, a szabolcsi dombok, erdők, mezők a széllel és fellegekkel küldték fel a hírt. Sűrű esőt könnyező fellegekkel, amelyek őszkedéllyel varrják magukat gyászköntösként a koramájusi égre.
Itt az alkalom: magyar rög, magyar szó, szabolcsi csillagok, csodatarka nyírfák gyászoljatok, meghalt Krúdy Gyula. Meghalt a ti hatalmas tükrötök, darabokra tört. Boldog szerencsénk még, hogy itt maradt a fénye...
Úgy halt meg, ahogy élt. El sem köszönt senkitől. Életében sem szeretett köszöngetni, sem felfelé, sem lefelé. Már hát úgy előre, senkinek. Süvegelték őt igen-igen sokan, egész töredelmesen fájó életén keresztül. Most is a halál köszönt neki, anélkül, hogy fogadhatta volna, hiszen aludt. Mesélik, beszédes, szép szeme nyitva meredt a mennyezet felé, mintha holtában is régi pandúrokat kutatna a fantáziamennyezeten, Ma már a föld alól néz fel, ezüstpénz nincs a szemhéján, Krúdy-szemet örökre lecsukni úgysem lehetne sohasem.
Volt idő, amikor az ország szívét és érzéseit szinte egyedül irányította műveivel, amelyek közül a legszebbek az Új Idők hasábjain jelentek meg.Hihetetlenül sokat dolgozott. A vidéki magyar kúriák, gyönyörű szabású pandúrok, betyárok, az orgonás, verklis Tabán, a macskaköves utcák költője volt. És ha kikötött a könyöklős, csendes kocsmák asztalánál, akik hallgatták bariton -zenéjű hangját,kétszeresen ittak: a bor s a szó mámorát itták.
55 évet élt mindössze.
Azt is szokták így halálesetkor mondani, hogy mint a villám, úgy futott szét az örök elalvás híre.
Ide hozzánk, a szabolcsi dombok, erdők, mezők a széllel és fellegekkel küldték fel a hírt. Sűrű esőt könnyező fellegekkel, amelyek őszkedéllyel varrják magukat gyászköntösként a koramájusi égre.
Itt az alkalom: magyar rög, magyar szó, szabolcsi csillagok, csodatarka nyírfák gyászoljatok, meghalt Krúdy Gyula. Meghalt a ti hatalmas tükrötök, darabokra tört. Boldog szerencsénk még, hogy itt maradt a fénye...
Úgy halt meg, ahogy élt. El sem köszönt senkitől. Életében sem szeretett köszöngetni, sem felfelé, sem lefelé. Már hát úgy előre, senkinek. Süvegelték őt igen-igen sokan, egész töredelmesen fájó életén keresztül. Most is a halál köszönt neki, anélkül, hogy fogadhatta volna, hiszen aludt. Mesélik, beszédes, szép szeme nyitva meredt a mennyezet felé, mintha holtában is régi pandúrokat kutatna a fantáziamennyezeten, Ma már a föld alól néz fel, ezüstpénz nincs a szemhéján, Krúdy-szemet örökre lecsukni úgysem lehetne sohasem.
Volt idő, amikor az ország szívét és érzéseit szinte egyedül irányította műveivel, amelyek közül a legszebbek az Új Idők hasábjain jelentek meg.Hihetetlenül sokat dolgozott. A vidéki magyar kúriák, gyönyörű szabású pandúrok, betyárok, az orgonás, verklis Tabán, a macskaköves utcák költője volt. És ha kikötött a könyöklős, csendes kocsmák asztalánál, akik hallgatták bariton -zenéjű hangját,kétszeresen ittak: a bor s a szó mámorát itták.
55 évet élt mindössze.
Sírja fölé nyírfákat kellene ültetni.A nyírfa magasra szökken, dús színezésű a kérge, a lombja s idősödésekor megszegényedik és meghajlik derékba. Pontosan olyan az élete, amilyen a halott költő, Krúdy Gyula élete volt.
REQUIEM VERKLIVEL(Zórad Ernő akvarellje,részlet)
2009. február 14., szombat
KALANDOZÁSOK EGY RÉGI FIÁKEREN
Írta és szerkesztette: Verő László
1933-ban meghalt a Tabán. Manapság már kevesen járnak köztünk, akik annak idején még koptatták a budapesti Montmartre girbe-gurba utcácskáinak hepe-hupás macskaköveit, a Poldi bácsi Mélypincéjébe igyekezvén. A rác gazdák kiváltsága volt abban az időben, hogy engedély nélkül – az adózástól mentesen – mérhették boraikat.Ki emlékezhetik manapság a Budai Színkör édes-bús előadásaira, melyek igen alkalmatosak voltak arra nézvést, hogy a párocskák az előadás során megfoghassák egymás kezét.Istennek hála, a kilencven évet betöltött Zórád Ernőnek adatott meg ez a kegy, hogy megörökítse és megőrizze számunkra ezt a csodavilágot.Rexa Dezső, drága barátunk, még honos volt a Tabánban. „Ha geográfus lennék, úgy kellene kezdenem: Tabán Budapest Székesfőváros I. kerületének a Gellért-, a Nap-, és a Várhegy közötti része, mely a Duna partjától a Döbrentei utca északi vége a – Sándor lépcső – Váralja utca – Palota tér – Ív, Pásztor, Gellérthegy, Nap-hegy, Czakó, Sánc, Orom utcák és a Rudas fürdő közötti területen fekszik, s pontosan kimérve ennyi és ennyi négyzetkilométer…Igen ám, de nem vagyok geográfus, és éppen ezért csak azt tudom mondani, hogy a rosszul világított utcák valamelyikén az én szívem választott hölgyével leültünk a lépcsőre, és egymás kezét szorongatva csak egyet tudtunk: egy van a világon, ami szép: az élet…”Krúdy Gyula így írt róla: „Ebben az utcában állottak a legrégibb házak, és száz esztendő óta halálra volt ítélve minden épület, csak éppen a kőművesek nem jutottak még hozzá, hogy az ítéletet végrehajtsák. Ha sétálsz, gyakran látsz öreg embereket, akik már itt ültek abban az időben is, amikor Ali Musztafa basa parancsolt Budán.
UNCILI,SMUNCILI,DRÁGA KIS KUTYÁM...
”Márai Sándortól tudjuk: „A tabániak meglehetősen gőgös emberek. A Szarvastéren, abban a házban, ahol mosta patika működik, hetven évet élt egy Tóni keresztnévre hallgatónagybátyám, bizonyos dohányjöve-déki igazgató, aki arról volt híresa Tabánban, hogy életében soha egyszer sem járt odaát Pesten, gyanús volt neki…A Tabán már évek óta javarészt abból él, hogy lebontják. A Tabán törzsi életet él, s nem törődik a romantikával, melyet állítólag kisugároz. Ez a törzs egyszerre, egy napon vándorol majd el innen, mint a zsidók Egyiptomból, s szerteszóródnak a Vizivárosban és Óbudán. Pest ne reméljen sokat a tabániaktól. Ezek már itt maradnak a környéken.”Zórád Ernő: „1900. … Az Apród utcából, ahol Virág Benedek meghalt és Semmelweis Ignác született, már villamos kanyarog elő az Attila körútra – ez az elit Tabán.A vendéglők étteremmé léptek elő, zenészeik szmokingot, a pincérek frakkot viselnek, ráklevest szolgálnak fel, és franciapezsgőt, természetesen. Az Új Kakukkban megfordult a walesi herceg, Bagyiknál Jeitza Mária és Saljapin.Szindbád a Poldi bácsi Mélypincéjében üldögélt…”Mikszáth Kálmán: „De maradjunk a budai kocsmák mellett, melyek páratlanoka maguk nemében – de csak addig, míga pestiek föl nem fedezték.Ha a pesti közönség ráveti magát valamelyikre, legott beleüt a civilizáció istennyila. Jaj az olyan helynek, ahol már öt-hat fiakker álla kapu előtt. Fuss el onnan. Az már csak „volt”.A „Diófa”, a „Márvány Mennyasszony”,a „Politischer Greizler” vagy a „Libanon” (azért hívták így, mert mindig volt libapecsenye az étlapon), mind el voltak már koptatva, mikor a „Fehér páva” előbukkant.A megboldogult Balázs Sándor talált rá, kit második Dickensnek neveztek a maga idejében. Egy napon így szólt hozzánk:– Esküdjetek meg, hogy senkinek se szóltok, még az édesapátoknak se. Egy új kocsmát találtam. Micsoda rostélyosok, barátom! Megfoghatatlan az, miért jobbak a rostélyosok a Duna másik partján? Ki fejti azt nekem meg? (Mindig az ilyen epikuri problémákon törte a fejét.)– Az onnan van – feleltem –, mert a túlsó parton öreg teheneket ölnek a mészárosok, és a rostélyos csak az öreg tehenek húsából jó.”Zórád Ernő: „A Tabán zenéje sokszínű egyveleg volt. Innen terjedt el a SRAMLI....
SRAMLI EGYVELEG....
Az 1896-os budapesti világkiállításon egy bécsi együttes mutatta be. Egycsapásra meghódította először a Tabánt, majd Óbudát is.Jómagam szívesen hallgattam a prímhegedűt, s a „terces” összefonódó dallamvezetését, a harmonika nyersebb, végül a kétnyakú gitár mély tónusú ritmikus kíséretét.Ennek a dombos-völgyes, kiszámíthatatlan tájéknak volt valami diszkrét bája. Kifejezetten nőnemű volt: kalandos, titkos, rejtélyes és kissé romlott… Nem azokra a sötét udvarok mélyére húzódó titkos házakra gondolok, ahová körülményesen oldalgott be a férfivendég, s ahonnan éjszaka női zenekar dévaj zenéje hallatszott. Mert szólott halk szerenád is a Tabán polgárhölgyeinek ablaka alatt! Az éjjelizene még bevett szokás ez idő tájt. Illendő ilyenkor gyertyát gyújtani, s meglengetni a nóta elismerésére. Szintúgy a keszkenő is meglibben, az a bizonyos: „fehér selyem, csipkés szélű drága kicsi kendő” – így szólt a dal…”Szerb Antal: „Minden második ház nagyhírű, régi vendéglő volt muzsikával. Itt állta Mélypince, a Poldi bácsi ötszáz éves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn közköltségen. Itt volt a fürjmadár a falon, Vahot Imre kezeírása mellett, és Krúdy Gyula mámoros, megszentelt emlékezete.A Tabán télen, nyáron, nappal, éjszaka, mindig csodálatos volt, mindig szerelmek derengését görgette végig a lejtős utcákon, olyan szerelmeket, amelyek reggel szoktak az ember eszébe jutni az ágyban, amikor még sötét van.Uram, itt volt az ifjúság.”
1933-ban meghalt a Tabán. Manapság már kevesen járnak köztünk, akik annak idején még koptatták a budapesti Montmartre girbe-gurba utcácskáinak hepe-hupás macskaköveit, a Poldi bácsi Mélypincéjébe igyekezvén. A rác gazdák kiváltsága volt abban az időben, hogy engedély nélkül – az adózástól mentesen – mérhették boraikat.Ki emlékezhetik manapság a Budai Színkör édes-bús előadásaira, melyek igen alkalmatosak voltak arra nézvést, hogy a párocskák az előadás során megfoghassák egymás kezét.Istennek hála, a kilencven évet betöltött Zórád Ernőnek adatott meg ez a kegy, hogy megörökítse és megőrizze számunkra ezt a csodavilágot.Rexa Dezső, drága barátunk, még honos volt a Tabánban. „Ha geográfus lennék, úgy kellene kezdenem: Tabán Budapest Székesfőváros I. kerületének a Gellért-, a Nap-, és a Várhegy közötti része, mely a Duna partjától a Döbrentei utca északi vége a – Sándor lépcső – Váralja utca – Palota tér – Ív, Pásztor, Gellérthegy, Nap-hegy, Czakó, Sánc, Orom utcák és a Rudas fürdő közötti területen fekszik, s pontosan kimérve ennyi és ennyi négyzetkilométer…Igen ám, de nem vagyok geográfus, és éppen ezért csak azt tudom mondani, hogy a rosszul világított utcák valamelyikén az én szívem választott hölgyével leültünk a lépcsőre, és egymás kezét szorongatva csak egyet tudtunk: egy van a világon, ami szép: az élet…”Krúdy Gyula így írt róla: „Ebben az utcában állottak a legrégibb házak, és száz esztendő óta halálra volt ítélve minden épület, csak éppen a kőművesek nem jutottak még hozzá, hogy az ítéletet végrehajtsák. Ha sétálsz, gyakran látsz öreg embereket, akik már itt ültek abban az időben is, amikor Ali Musztafa basa parancsolt Budán.
UNCILI,SMUNCILI,DRÁGA KIS KUTYÁM...
”Márai Sándortól tudjuk: „A tabániak meglehetősen gőgös emberek. A Szarvastéren, abban a házban, ahol mosta patika működik, hetven évet élt egy Tóni keresztnévre hallgatónagybátyám, bizonyos dohányjöve-déki igazgató, aki arról volt híresa Tabánban, hogy életében soha egyszer sem járt odaát Pesten, gyanús volt neki…A Tabán már évek óta javarészt abból él, hogy lebontják. A Tabán törzsi életet él, s nem törődik a romantikával, melyet állítólag kisugároz. Ez a törzs egyszerre, egy napon vándorol majd el innen, mint a zsidók Egyiptomból, s szerteszóródnak a Vizivárosban és Óbudán. Pest ne reméljen sokat a tabániaktól. Ezek már itt maradnak a környéken.”Zórád Ernő: „1900. … Az Apród utcából, ahol Virág Benedek meghalt és Semmelweis Ignác született, már villamos kanyarog elő az Attila körútra – ez az elit Tabán.A vendéglők étteremmé léptek elő, zenészeik szmokingot, a pincérek frakkot viselnek, ráklevest szolgálnak fel, és franciapezsgőt, természetesen. Az Új Kakukkban megfordult a walesi herceg, Bagyiknál Jeitza Mária és Saljapin.Szindbád a Poldi bácsi Mélypincéjében üldögélt…”Mikszáth Kálmán: „De maradjunk a budai kocsmák mellett, melyek páratlanoka maguk nemében – de csak addig, míga pestiek föl nem fedezték.Ha a pesti közönség ráveti magát valamelyikre, legott beleüt a civilizáció istennyila. Jaj az olyan helynek, ahol már öt-hat fiakker álla kapu előtt. Fuss el onnan. Az már csak „volt”.A „Diófa”, a „Márvány Mennyasszony”,a „Politischer Greizler” vagy a „Libanon” (azért hívták így, mert mindig volt libapecsenye az étlapon), mind el voltak már koptatva, mikor a „Fehér páva” előbukkant.A megboldogult Balázs Sándor talált rá, kit második Dickensnek neveztek a maga idejében. Egy napon így szólt hozzánk:– Esküdjetek meg, hogy senkinek se szóltok, még az édesapátoknak se. Egy új kocsmát találtam. Micsoda rostélyosok, barátom! Megfoghatatlan az, miért jobbak a rostélyosok a Duna másik partján? Ki fejti azt nekem meg? (Mindig az ilyen epikuri problémákon törte a fejét.)– Az onnan van – feleltem –, mert a túlsó parton öreg teheneket ölnek a mészárosok, és a rostélyos csak az öreg tehenek húsából jó.”Zórád Ernő: „A Tabán zenéje sokszínű egyveleg volt. Innen terjedt el a SRAMLI....
SRAMLI EGYVELEG....
Az 1896-os budapesti világkiállításon egy bécsi együttes mutatta be. Egycsapásra meghódította először a Tabánt, majd Óbudát is.Jómagam szívesen hallgattam a prímhegedűt, s a „terces” összefonódó dallamvezetését, a harmonika nyersebb, végül a kétnyakú gitár mély tónusú ritmikus kíséretét.Ennek a dombos-völgyes, kiszámíthatatlan tájéknak volt valami diszkrét bája. Kifejezetten nőnemű volt: kalandos, titkos, rejtélyes és kissé romlott… Nem azokra a sötét udvarok mélyére húzódó titkos házakra gondolok, ahová körülményesen oldalgott be a férfivendég, s ahonnan éjszaka női zenekar dévaj zenéje hallatszott. Mert szólott halk szerenád is a Tabán polgárhölgyeinek ablaka alatt! Az éjjelizene még bevett szokás ez idő tájt. Illendő ilyenkor gyertyát gyújtani, s meglengetni a nóta elismerésére. Szintúgy a keszkenő is meglibben, az a bizonyos: „fehér selyem, csipkés szélű drága kicsi kendő” – így szólt a dal…”Szerb Antal: „Minden második ház nagyhírű, régi vendéglő volt muzsikával. Itt állta Mélypince, a Poldi bácsi ötszáz éves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn közköltségen. Itt volt a fürjmadár a falon, Vahot Imre kezeírása mellett, és Krúdy Gyula mámoros, megszentelt emlékezete.A Tabán télen, nyáron, nappal, éjszaka, mindig csodálatos volt, mindig szerelmek derengését görgette végig a lejtős utcákon, olyan szerelmeket, amelyek reggel szoktak az ember eszébe jutni az ágyban, amikor még sötét van.Uram, itt volt az ifjúság.”
KRAUSZ POLDI VENDÉGLŐJE "A MÉLY PINCÉHEZ"
Szentkeressy fotomix
Faludy – elbeszélései szerint – életében egyetlen egyszer, 1926-ban találkozott Krúdy Gyulával. „Krúdy meglehetősen extravagáns életet élt. Este hét órakor kelt fel, nyolc órakor reggelizett a New York Kávéházban, majd gyalogosan átsétált a Tabánba, ahol barátai és hívei várták. A mindenkori pesti polgármesterek állandó konflist biztosítottak az írónak, amely mindenhová követte őt, s ha elfáradt, fölült rá. A tabáni kocsmában, amely A mély pincéhez volt címezve (ez utalt arra, hogy az igen mély pince alatt volt egy még mélyebb pince), Krúdy kizárólag pörköltet evett fehér kenyérbéllel és vörösbort ivott hozzá. Asztalánál sem irodalomról, sem politikáról, sem művészetekről nem lehetett beszélni, csak nőkről, de azokról bármit és bármennyit. Hajnali három-négy óráig volt a pincében, amikoris hívei fölkísérték, s ekkor már fölült a konflisra. A konflisos, mint harminc éve minden hajnalban, megkérdezte: »Hova megyünk, Gyula úr?« S a válasz mindég ez volt: »Haza, a kis kitérővel.« Amely alatt azt kellett érteni, hogy a mostani Erzsébet tér környékén mindég talált magának még egy-egy bolyongó hajnali szépséget, vagyis egy ordas nagy kurvát, akit fölültetett a bakra, mondván, hogy a kurva úriember mellé nem ülhet a kocsiba. Hazavitte, befektette a felesége mellé az ágyba, közéjük feküdt, s azok simogatták az írót, ameddig el nem aludtak. Akkor ő kimászott az ágyból és írni kezdett, délelőtt tíz óráig, aminek végeztével az örömlány ruháit kirakta a folyosóra, mert hogy kurva ne öltözzék fel úriember lakásában, aztán ő maga is lefeküdt.
Szentkeressy foto
A művész körökben népszerű hely órái ekkor már meg voltak számlálva. Még két év, és bontani kezdik az öreg Tabánt. Eltűnnek a zegzugos kis utcácskák, az odvas házacskák. A lakók is eltűnnek, szétszóródnak a városban. Krausz Poldi, azaz Krausz Lipót is kénytelen elhagyni a házát. Mint egyetlen kincsét, úgy őrzi azt a kopott, bőrkötésű vendégkönyvet, múltja egyetlen tárgyi emlékét. Márai Sándor, aki ismerte és bejegyzéssel is ellátta a vendégkönyvet, emlékirataiban leírja, hogyan próbálta menteni utolsó kincsét a vendéglős Krausz.
„A vasárnapon, amely 1944. március 18-át követte, a kora délutáni órákban csöngettek budai lakásom ajtaján. Krausz Poldi állott az ajtóban, hóna alatt újságpapírba csomagolt albumot szorongatott. (…) Kis termetű, meghajlott hátú, tömött harcsabajszos, zömök emberke volt, kisalföldi ízes magyarsággal beszélt. (…) Reszketett a keze, amikor átnyújtotta az albumot, élete művét, egyetlen kincsét. A viaszosvászonba kötött albumba írók, újságírók, művészek, éjszakai emberek, a budapesti szellemvilág lézengő ritterjei írtak néha tréfás, néha komoly emléksorokat. A betű és a hontalanság vándorlegényei, ez a minden politikai, vallási szektánál hűségesebben összetartó társaság, ezek voltak a Mély Pince, Poldi kliensei.” (Márai Sándor: Föld! Föld! Akadémiai és Helikon, 1991, 292. p.)
Márai, aki saját bizonytalan helyzete miatt nem vállalta az emlékkönyv megőrzését, emlékezésében azt sejteti, hogy Krausz Poldi is és a kötet is elpusztult a világégés végóráiban. Szerencsére Poldi túlélte az újlaki téglagyárat, túlélte a lengyelországi megsemmisítő tábort, és a vendégkönyv is megvan (jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonában).
Mélypince! ... Van-e, aki e nevet nem ismeri? Istenben boldogult Bródy Sándor, Ábrányi Kornél, Cholnoky Viktor – és most már szomorodott szívvel hozzátehetjük -, Istenben boldogult Krúdy Gyula regényeikben, novelláikban írtak róla. Ifjú és ősz hajú riporterek újságcikkekben áradoztak a hangulatáról és a boráról... Tabán... Tavasz... Szerelmes párok! ... De sokszor és de sokan üldögéltek a primitív asztalok mellett, a rozogalábú, kényelmetlen székeken, Poldi bácsi (a tulajdonos) jászberényije mellett! A kanári vígan fütyörészett a kalitkában. A sármány (vagy nem is sármány?) egykedvűen felelt rá a maga nyelvén, a maga módján és volt idő, amikor híres cigány, öreg cigány muzsikált a fülekbe.
A Tabán gyászol. A Tabán költözködik.
Ahogy a Szarvas-tér felől befordul a kíváncsi sétáló, két partecédula hirdeti a gyászt és a költözködést, Mind a kettő így kezdődik: „A Tabán lebontása miatt.” Az egyiken Springer Rezső tudatja, hogy üzletét fenti oknál fogva Apród-utca 6. szám alá helyezte át. Innen egy perc. A másikon ifj. Lojs Pál értesíti vevőit, hogy műhelyét ugyancsak fentnevezett ok miatt Apród-utca 7. sz. alá helyezte.
Springer Rezső és ifj. Lojs Pál szomszédok voltak a halálraítélt Tabánban. Az Apród-utcában is közel lesznek egymáshoz.
Ha kiállnak a bolt-, illetve műhelyajtóba és nézik, nézik, hogy egy percnyire tőlük hogy épül fel a régi Tabán helyett az új, modern városrész, legalább majd elbeszélgetnek a régi, szép időkről. Régi, szép emlékekről...
„Alapítva 1549-ben”
Amit a lebontásra kerülő Tabánról el lehetne mondani, azt már elmondták előttünk mások. Száz és egy újságcikk elsiratta már a Tabánt. De a száz és egy újságcikkben elfelejtették megírni, hogy a Tabán nem tűnik el végkép. Hírmondót hagynak belőle az utókornak. Bizony. Egy-két érdekes, szép, becses és nevezetes épülete megmarad. Restaurálják. Megbecsülik. Hogy emlékezzünk a régiekről, egy jobb jövőben elmerengve.
Persze csak az marad meg, ami méltán megérdemli, hogy a borotva pengéje egy darabkát „kihagyjon” a Tabán immár beszappanozott arculatán. Efölött pedig a főváros és a Műemlékek Országos Bizottsága dönt, mint legmagasabb fórum. E két hatalmasság kezében van a beretva, élesre fenve, munkára készen.
De menjünk vissza a Mélypincéhez.
Cégér nincs. Az ajtótól jobbkéz felé a tábla: „Vendéglő a Mélypincéhez. Alapítva 1549-ben.”
1549-ben!
Odabenn két-három törzsvendég. Maga Poldi bácsi szolgálja ki őket. Poldi bácsi írók, művészek barátja. E pillanatban kettős gyásza van. Nemcsak a vendéglőjét gyászolja, melyet 18 esztendei együttélés után el kell hagynia november elsejére, hanem Krúdy Gyulát is, aki két héttel ezelőtt, egy zivataros, sötét éjszakán kiszökött hozzá a kórházból, mintha csak megérezte volna, hogy búcsú nélkül nem illik itt hagyni a Mélypincét.
Poldi bácsi (teljes nevén Krausz Poldi) szomorúan hozza az asztalra a jászberényit.
A Mélypince múltjáról beszélgetünk.
– Azt mondja meg nekem, van-e arról precíz, pontos bizonyíték, hogy a vendéglőt csakugyan 1549-ben alapították?
Poldi bácsi teljes meggyőződéssel felel:
– Nekem állandó törzsvendégem volt az öreg Seemayer Vilibald. Tetszett ismerni? Méltóságos úr volt. Szép, fehér szakállal. Nagy tudós! Múzeumi ember. Azt hiszem, igazgató. Ő mondta, hogy írjam ki bátran: „Alapítva 1549-ben.” Ha egy ilyen kapacitás mondta, hogy bátran kiírhatom, akkor nem szabad kételkedni az évszámban senkinek!
Tizenöt tagú bizottság helyszíni szemléje
Az alapítási évszámmal ekként rendbejöttünk. Ugorjunk át mindazt, ami a Mélypincével 1549-től 1933. május 13-ig történt. Mert akármilyen érdekes és fölemelő volt is a múlt, a Mélypince szempontjából az 1933. május 13-iki dátum, mégis a legfontosabb.
Ugyanis ezen a napon mondották ki fölötte halálos ítéletet. A beretva a Görög-utca és Fehér Sas-utca sarkán nem „hagy ki”. Könyörtelenül lekaparja a Mélypince épületét. Most már biztos. Nincs apelláta.
– Az úgy volt – meséli bánatosan Poldi bácsi – hogy megtudtam, hogy egyes régi épületek megmaradnak a Tabánban. Egyes művész vendégeim, főként író és hírlapíró urak biztattak, hogy ez az épület is elég nevezetes ahhoz, hogy meghagyják. El is jártak az ügyben. Kérték a döntést, hivatalosan. (Én magam nem avatkoztam bele.) Ma reggel aztán, épp lenn voltam az alsó pincében és a hordókat mostam, amikor báró Babarczy kormánybiztos úr vezetésével helyszíni szemlére jött ki a bizottság. Tizenöten jöttek. A fővárostól, meg a Műemlékektől. Csupa szakember volt, rögtön láttam rajtuk. Különösen az egyik lehetett nagy szakember, mert ez amint meglátta a bolthajtásokat odalenn, így szólt: – Római boltívek. Tipikus római boltívek! ... Mindent szemügyre vettek, gondosan, lelkiismeretesen. Tanácskoztak. Megforgatták fejükben a dolgot. Én meg drukkoltam, ahogy ott álltak a hordók mellett. Na, gondoltam magamban, most kiderül, hogy mi lesz a Mélypincével. Megmarad-e, vagy se?
– Talán egy órahosszat időztek nálam az urak. A végén megmondták a helyszíni szemle eredményét. A hivatalos döntést: „500 éves építkezés, de nem műemlék.”
– Többet nem mondtak. Én meg nem kérdeztem. Kérdezés nélkül is tudtam, hogy ha nem műemlék, akkor lebontják! ... Őszintén szólva azt reméltem, hogy műemléknek minősítik majd, bár én megkaptam november elsejére a felmondásomat... Azt is hozzá kell tenni, hogy én vagyok a legutolsó a felmondásban levő tabániak közül. Én megyek ki innen legutoljára.
„Tizenhét állandó kuncsaftot vesztettem el eddig”
Tabáni daloskör
Egy pillanatig csend lesz. Még az igazán jófajta jászberényi sem tudja jókedvre hangolni e sorok íróját, aki látja maga körül a gyászt.
Poldi bácsi aztán csendes megnyugvással beszél tovább:
– A májusi felmondottak már elmentek. Május elseje óta tizenhét állandó kuncsaftot vesztettem el. Elköltöztek az új vidékre. (Így mondja: vidékre!) Épp ma költözött el a tizenhetedik.
– Hogy mikor kezdődik a lebontás: azt mi nem tudjuk. Velünk nem közölték. Nem is tartozik ránk. Azt meg pláne honnan tudnánk, hogy az új építkezés mikor kezdődik? Azért majd el-eljárogatunk ide, a régi hazába, akkor is, ha az ócska házak helyén új paloták nőnek ki a földből. De mi tabániak, úgy fogunk ide ellátogatni, mint a legkedvesebb sírjához a temetőbe...
A Mélypince halálára
Megint szünet.
Aztán megint csak Poldi bácsi kezdi el:
– A temetőről jut eszembe, hogy tegnap már verset írtak a vendéglő emlékkönyvébe a Mélypince haláláról. Tarnay József írta be a verset az albumba. Olvassa már el, na, itt van!
Hozza az albumot. Az utolsó oldalon kezdem nézegetni. Az utolsó oldalon van a vers. Már nem emlékszem határozottan, de hat, vagy nyolc strófa. Kedves. Megható. És főleg őszinte. Az első strófát le is másoltam. Íme:
„Már nem sokáig állnak a falak,Mindent, mi régi, elpusztítanak,Az apró, csendes kis házak helyétGőgös villáknak osztják szerteszét.”
És így tovább. Ha beleférne a riportba, az egész verset ide kellene iktatni.
Az album lapjait forgatom. Az első oldalon ez a feljegyzés áll: „1918-922 törzsvendég volt Kepes Gyula tábornok, a Ferenc József-föld feltalálója”.
Autogramok, versek, karikatúrák, vicces és kevésbé vicces emléksorok váltakoznak az albumban. (Érdekes, hogy a legkitűnőbb írók és újságírók milyen tehetségtelenek lesznek, ha emlékalbumba kell írniok!)
Miután szomorú aktualitása van, másoljuk le, mit írt Krudy Gyula a Mélypince emlékalbumába? Ezt írta:
Bizonyítvány.
Ezennel bizonyítom, hogy Krausz Poldi Mélypincéjéhez címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem.
Budapest, 1931. május 27.
Krudy Gyula.
Drága, felejthetetlen Krudy Gyula! Ő tudna most igazán szép, szívhez szóló búcsúztatót írni e Mélypince haláláról!
Olyant, amilyent a legrégibb budai kiskocsma múltja valóban megérdemelne.
Lestyán Sándor.
(Újság, 1933/109. /május 14./ 7-8. p.)
Tabáni szüret
Kisvendéglő a Kereszt tér 16-ban
Saly Noémi:Nő a kocsmában...(részlet)
----------------------------------------------
Hiszen micsoda méltóság kellhetett ahhoz, hogy az ember éjszakának évadján felzörgesse az öreg Krausz Poldit, a budai Tabán legnagyobb tekintélyű kocsmárosát! Hogyan kellett tudni vállalni az ivás halaszthatatlan szükségét és legyűrhetetlen kényszerét! És Poldi bácsi ugyancsak méltóságteljesen fölkelt két komor vendége kedvéért, hosszú alsógatyájának bokamadzagját méltóságteljesen húzva maga mögött a földön, és leballagott nyolcvan nyaktörő lépcsőfokon a hegy hűs méhébe, látom, amint valami beavatás szerpapjaként cammog fölfelé a mocskos, penészes palackokkal, szuszogva, dörmögve leteszi a kis, zömök borospoharakat az asztalra, csönd van, finoman koppan a pohár, csurran a bor, Ady Endre és Krúdy Gyula – gondolom – nem koccint, csak összebólint, aztán majd valahogy kireggeledik, élet lesz, a Duna hűvös párái, vontatóhajók kőszénfüstje, vadgesztenyék óvó tenyere az iskolába igyekvő gyerekek kobakja fölött, kofák pakolódnak a Döbrentei téri piac ponyvái közt, a Rudas fürdő drabális masszőrje lepedőt cserél a nedves fapadon.
Csak hát nekem, nőnek, erről az egészről sejtelmemnek se volna szabad lennie. Hacsak nem én vagyok a rozoga virágárusnő, aki bekukkantok a fényre, tétova éjjeli lepke, hogy azonnal vissza is rebbenjek a fal sötét tövéhez. Ha nem én vagyok az az elkóborolt, borzas kis utcalány, aki éppen most veszett össze a szomszédos rác halászmester anyósával, és sértetten, kibőgött pofával húzódnék valami erős férfi mellé, az se baj, ha nem fizet semmit, csak hát ezt a két komor úrfélét ismerjük, egy szemvillanással kiparancsolják az ember lányát az ivóból úgyis. Vagy ha nem én vagyok a tabáni bábaasszony, hosszú, barna barhentszoknyában, fölfelé iparkodva a műszeres táskával, futtomban lesve csak be az ablakon, de azért belesve, jó, ha az ember időben értesül az eseményekről, ugyan kinek a kedvéért gyújtott itt megint világot ez a vén bolond.
A Tabánt 1933-ban eldózerolták a föld színéről, Krúdy halálát mindenesetre meg kellett várni hozzá, nagy szégyen, hogy nem tudni, Poldi bácsival mi lett, kocsmák, leanderes, ecetfás kocsmák rogytak térdre a csákányok előtt, egyetlen eperfa áll a szánkózódomb közepén, szerintem az se kocsmaudvarból maradt.
Faludy – elbeszélései szerint – életében egyetlen egyszer, 1926-ban találkozott Krúdy Gyulával. „Krúdy meglehetősen extravagáns életet élt. Este hét órakor kelt fel, nyolc órakor reggelizett a New York Kávéházban, majd gyalogosan átsétált a Tabánba, ahol barátai és hívei várták. A mindenkori pesti polgármesterek állandó konflist biztosítottak az írónak, amely mindenhová követte őt, s ha elfáradt, fölült rá. A tabáni kocsmában, amely A mély pincéhez volt címezve (ez utalt arra, hogy az igen mély pince alatt volt egy még mélyebb pince), Krúdy kizárólag pörköltet evett fehér kenyérbéllel és vörösbort ivott hozzá. Asztalánál sem irodalomról, sem politikáról, sem művészetekről nem lehetett beszélni, csak nőkről, de azokról bármit és bármennyit. Hajnali három-négy óráig volt a pincében, amikoris hívei fölkísérték, s ekkor már fölült a konflisra. A konflisos, mint harminc éve minden hajnalban, megkérdezte: »Hova megyünk, Gyula úr?« S a válasz mindég ez volt: »Haza, a kis kitérővel.« Amely alatt azt kellett érteni, hogy a mostani Erzsébet tér környékén mindég talált magának még egy-egy bolyongó hajnali szépséget, vagyis egy ordas nagy kurvát, akit fölültetett a bakra, mondván, hogy a kurva úriember mellé nem ülhet a kocsiba. Hazavitte, befektette a felesége mellé az ágyba, közéjük feküdt, s azok simogatták az írót, ameddig el nem aludtak. Akkor ő kimászott az ágyból és írni kezdett, délelőtt tíz óráig, aminek végeztével az örömlány ruháit kirakta a folyosóra, mert hogy kurva ne öltözzék fel úriember lakásában, aztán ő maga is lefeküdt.
Szentkeressy foto
Zórád Ernő raiza
KELECSÉNYI LÁSZLÓ:KRÚDY KÉZJEGYEI-RÉSZLET
--------------------------------------------------------------
Még biztosabb tapasztalása volt arról az irodalmi kocsmaként elhíresült helyről, melynek vendégkönyvébe bejegyzést tett. Krausz Poldi Mélypincéje fogalom volt a maga idejében. A festők és grafikusok képein is megörökített, meglehetősen ócska kis épület a Tabán fennállásáig vonzotta a korabeli Pest és Buda összes bohém életvitelű művészét. Az egykori Fehér Sas tér és Görög utca sarkán álló épületben számos híresség megfordult. Tanúja ennek a vendéglő emlékkönyve, amelybe Krúdy is bejegyzést tett. Újabb bizonyítéka a szöveg, hogy az írónak soha nem volt igazi otthona, mindig kocsmákban, szállodákban érezte otthon magát.
„Bizonyítvány
Ezennel bizonyítom, hogy Krausz Poldi Mély Pincéhez címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem.
Krúdy Gyula Budapest, 1931. május 21.“
Még biztosabb tapasztalása volt arról az irodalmi kocsmaként elhíresült helyről, melynek vendégkönyvébe bejegyzést tett. Krausz Poldi Mélypincéje fogalom volt a maga idejében. A festők és grafikusok képein is megörökített, meglehetősen ócska kis épület a Tabán fennállásáig vonzotta a korabeli Pest és Buda összes bohém életvitelű művészét. Az egykori Fehér Sas tér és Görög utca sarkán álló épületben számos híresség megfordult. Tanúja ennek a vendéglő emlékkönyve, amelybe Krúdy is bejegyzést tett. Újabb bizonyítéka a szöveg, hogy az írónak soha nem volt igazi otthona, mindig kocsmákban, szállodákban érezte otthon magát.
„Bizonyítvány
Ezennel bizonyítom, hogy Krausz Poldi Mély Pincéhez címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem.
Krúdy Gyula Budapest, 1931. május 21.“
A művész körökben népszerű hely órái ekkor már meg voltak számlálva. Még két év, és bontani kezdik az öreg Tabánt. Eltűnnek a zegzugos kis utcácskák, az odvas házacskák. A lakók is eltűnnek, szétszóródnak a városban. Krausz Poldi, azaz Krausz Lipót is kénytelen elhagyni a házát. Mint egyetlen kincsét, úgy őrzi azt a kopott, bőrkötésű vendégkönyvet, múltja egyetlen tárgyi emlékét. Márai Sándor, aki ismerte és bejegyzéssel is ellátta a vendégkönyvet, emlékirataiban leírja, hogyan próbálta menteni utolsó kincsét a vendéglős Krausz.
„A vasárnapon, amely 1944. március 18-át követte, a kora délutáni órákban csöngettek budai lakásom ajtaján. Krausz Poldi állott az ajtóban, hóna alatt újságpapírba csomagolt albumot szorongatott. (…) Kis termetű, meghajlott hátú, tömött harcsabajszos, zömök emberke volt, kisalföldi ízes magyarsággal beszélt. (…) Reszketett a keze, amikor átnyújtotta az albumot, élete művét, egyetlen kincsét. A viaszosvászonba kötött albumba írók, újságírók, művészek, éjszakai emberek, a budapesti szellemvilág lézengő ritterjei írtak néha tréfás, néha komoly emléksorokat. A betű és a hontalanság vándorlegényei, ez a minden politikai, vallási szektánál hűségesebben összetartó társaság, ezek voltak a Mély Pince, Poldi kliensei.” (Márai Sándor: Föld! Föld! Akadémiai és Helikon, 1991, 292. p.)
Márai, aki saját bizonytalan helyzete miatt nem vállalta az emlékkönyv megőrzését, emlékezésében azt sejteti, hogy Krausz Poldi is és a kötet is elpusztult a világégés végóráiban. Szerencsére Poldi túlélte az újlaki téglagyárat, túlélte a lengyelországi megsemmisítő tábort, és a vendégkönyv is megvan (jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonában).
Lestyán Sándor írása az Újság 1933 május 18-i számában:
Hivatalosan halálra ítélte a főváros a tabáni Mélypincét
------------------------------------------------------------------
500 éves építkezés, de nem műemlék” –hangzott el a helyszíni szemlén az utolsó ítélet
Mélypince! ... Van-e, aki e nevet nem ismeri? Istenben boldogult Bródy Sándor, Ábrányi Kornél, Cholnoky Viktor – és most már szomorodott szívvel hozzátehetjük -, Istenben boldogult Krúdy Gyula regényeikben, novelláikban írtak róla. Ifjú és ősz hajú riporterek újságcikkekben áradoztak a hangulatáról és a boráról... Tabán... Tavasz... Szerelmes párok! ... De sokszor és de sokan üldögéltek a primitív asztalok mellett, a rozogalábú, kényelmetlen székeken, Poldi bácsi (a tulajdonos) jászberényije mellett! A kanári vígan fütyörészett a kalitkában. A sármány (vagy nem is sármány?) egykedvűen felelt rá a maga nyelvén, a maga módján és volt idő, amikor híres cigány, öreg cigány muzsikált a fülekbe.
A Tabán gyászol. A Tabán költözködik.
Ahogy a Szarvas-tér felől befordul a kíváncsi sétáló, két partecédula hirdeti a gyászt és a költözködést, Mind a kettő így kezdődik: „A Tabán lebontása miatt.” Az egyiken Springer Rezső tudatja, hogy üzletét fenti oknál fogva Apród-utca 6. szám alá helyezte át. Innen egy perc. A másikon ifj. Lojs Pál értesíti vevőit, hogy műhelyét ugyancsak fentnevezett ok miatt Apród-utca 7. sz. alá helyezte.
Springer Rezső és ifj. Lojs Pál szomszédok voltak a halálraítélt Tabánban. Az Apród-utcában is közel lesznek egymáshoz.
Ha kiállnak a bolt-, illetve műhelyajtóba és nézik, nézik, hogy egy percnyire tőlük hogy épül fel a régi Tabán helyett az új, modern városrész, legalább majd elbeszélgetnek a régi, szép időkről. Régi, szép emlékekről...
„Alapítva 1549-ben”
Amit a lebontásra kerülő Tabánról el lehetne mondani, azt már elmondták előttünk mások. Száz és egy újságcikk elsiratta már a Tabánt. De a száz és egy újságcikkben elfelejtették megírni, hogy a Tabán nem tűnik el végkép. Hírmondót hagynak belőle az utókornak. Bizony. Egy-két érdekes, szép, becses és nevezetes épülete megmarad. Restaurálják. Megbecsülik. Hogy emlékezzünk a régiekről, egy jobb jövőben elmerengve.
Persze csak az marad meg, ami méltán megérdemli, hogy a borotva pengéje egy darabkát „kihagyjon” a Tabán immár beszappanozott arculatán. Efölött pedig a főváros és a Műemlékek Országos Bizottsága dönt, mint legmagasabb fórum. E két hatalmasság kezében van a beretva, élesre fenve, munkára készen.
De menjünk vissza a Mélypincéhez.
Cégér nincs. Az ajtótól jobbkéz felé a tábla: „Vendéglő a Mélypincéhez. Alapítva 1549-ben.”
1549-ben!
Odabenn két-három törzsvendég. Maga Poldi bácsi szolgálja ki őket. Poldi bácsi írók, művészek barátja. E pillanatban kettős gyásza van. Nemcsak a vendéglőjét gyászolja, melyet 18 esztendei együttélés után el kell hagynia november elsejére, hanem Krúdy Gyulát is, aki két héttel ezelőtt, egy zivataros, sötét éjszakán kiszökött hozzá a kórházból, mintha csak megérezte volna, hogy búcsú nélkül nem illik itt hagyni a Mélypincét.
Poldi bácsi (teljes nevén Krausz Poldi) szomorúan hozza az asztalra a jászberényit.
A Mélypince múltjáról beszélgetünk.
– Azt mondja meg nekem, van-e arról precíz, pontos bizonyíték, hogy a vendéglőt csakugyan 1549-ben alapították?
Poldi bácsi teljes meggyőződéssel felel:
– Nekem állandó törzsvendégem volt az öreg Seemayer Vilibald. Tetszett ismerni? Méltóságos úr volt. Szép, fehér szakállal. Nagy tudós! Múzeumi ember. Azt hiszem, igazgató. Ő mondta, hogy írjam ki bátran: „Alapítva 1549-ben.” Ha egy ilyen kapacitás mondta, hogy bátran kiírhatom, akkor nem szabad kételkedni az évszámban senkinek!
Tizenöt tagú bizottság helyszíni szemléje
Az alapítási évszámmal ekként rendbejöttünk. Ugorjunk át mindazt, ami a Mélypincével 1549-től 1933. május 13-ig történt. Mert akármilyen érdekes és fölemelő volt is a múlt, a Mélypince szempontjából az 1933. május 13-iki dátum, mégis a legfontosabb.
Ugyanis ezen a napon mondották ki fölötte halálos ítéletet. A beretva a Görög-utca és Fehér Sas-utca sarkán nem „hagy ki”. Könyörtelenül lekaparja a Mélypince épületét. Most már biztos. Nincs apelláta.
– Az úgy volt – meséli bánatosan Poldi bácsi – hogy megtudtam, hogy egyes régi épületek megmaradnak a Tabánban. Egyes művész vendégeim, főként író és hírlapíró urak biztattak, hogy ez az épület is elég nevezetes ahhoz, hogy meghagyják. El is jártak az ügyben. Kérték a döntést, hivatalosan. (Én magam nem avatkoztam bele.) Ma reggel aztán, épp lenn voltam az alsó pincében és a hordókat mostam, amikor báró Babarczy kormánybiztos úr vezetésével helyszíni szemlére jött ki a bizottság. Tizenöten jöttek. A fővárostól, meg a Műemlékektől. Csupa szakember volt, rögtön láttam rajtuk. Különösen az egyik lehetett nagy szakember, mert ez amint meglátta a bolthajtásokat odalenn, így szólt: – Római boltívek. Tipikus római boltívek! ... Mindent szemügyre vettek, gondosan, lelkiismeretesen. Tanácskoztak. Megforgatták fejükben a dolgot. Én meg drukkoltam, ahogy ott álltak a hordók mellett. Na, gondoltam magamban, most kiderül, hogy mi lesz a Mélypincével. Megmarad-e, vagy se?
– Talán egy órahosszat időztek nálam az urak. A végén megmondták a helyszíni szemle eredményét. A hivatalos döntést: „500 éves építkezés, de nem műemlék.”
– Többet nem mondtak. Én meg nem kérdeztem. Kérdezés nélkül is tudtam, hogy ha nem műemlék, akkor lebontják! ... Őszintén szólva azt reméltem, hogy műemléknek minősítik majd, bár én megkaptam november elsejére a felmondásomat... Azt is hozzá kell tenni, hogy én vagyok a legutolsó a felmondásban levő tabániak közül. Én megyek ki innen legutoljára.
„Tizenhét állandó kuncsaftot vesztettem el eddig”
Tabáni daloskör
Egy pillanatig csend lesz. Még az igazán jófajta jászberényi sem tudja jókedvre hangolni e sorok íróját, aki látja maga körül a gyászt.
Poldi bácsi aztán csendes megnyugvással beszél tovább:
– A májusi felmondottak már elmentek. Május elseje óta tizenhét állandó kuncsaftot vesztettem el. Elköltöztek az új vidékre. (Így mondja: vidékre!) Épp ma költözött el a tizenhetedik.
– Hogy mikor kezdődik a lebontás: azt mi nem tudjuk. Velünk nem közölték. Nem is tartozik ránk. Azt meg pláne honnan tudnánk, hogy az új építkezés mikor kezdődik? Azért majd el-eljárogatunk ide, a régi hazába, akkor is, ha az ócska házak helyén új paloták nőnek ki a földből. De mi tabániak, úgy fogunk ide ellátogatni, mint a legkedvesebb sírjához a temetőbe...
A Mélypince halálára
Megint szünet.
Aztán megint csak Poldi bácsi kezdi el:
– A temetőről jut eszembe, hogy tegnap már verset írtak a vendéglő emlékkönyvébe a Mélypince haláláról. Tarnay József írta be a verset az albumba. Olvassa már el, na, itt van!
Hozza az albumot. Az utolsó oldalon kezdem nézegetni. Az utolsó oldalon van a vers. Már nem emlékszem határozottan, de hat, vagy nyolc strófa. Kedves. Megható. És főleg őszinte. Az első strófát le is másoltam. Íme:
„Már nem sokáig állnak a falak,Mindent, mi régi, elpusztítanak,Az apró, csendes kis házak helyétGőgös villáknak osztják szerteszét.”
És így tovább. Ha beleférne a riportba, az egész verset ide kellene iktatni.
Az album lapjait forgatom. Az első oldalon ez a feljegyzés áll: „1918-922 törzsvendég volt Kepes Gyula tábornok, a Ferenc József-föld feltalálója”.
Autogramok, versek, karikatúrák, vicces és kevésbé vicces emléksorok váltakoznak az albumban. (Érdekes, hogy a legkitűnőbb írók és újságírók milyen tehetségtelenek lesznek, ha emlékalbumba kell írniok!)
Miután szomorú aktualitása van, másoljuk le, mit írt Krudy Gyula a Mélypince emlékalbumába? Ezt írta:
Bizonyítvány.
Ezennel bizonyítom, hogy Krausz Poldi Mélypincéjéhez címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem.
Budapest, 1931. május 27.
Krudy Gyula.
Drága, felejthetetlen Krudy Gyula! Ő tudna most igazán szép, szívhez szóló búcsúztatót írni e Mélypince haláláról!
Olyant, amilyent a legrégibb budai kiskocsma múltja valóban megérdemelne.
Lestyán Sándor.
(Újság, 1933/109. /május 14./ 7-8. p.)
Csordás Lajos írása a "Mély Pinczéről"
Tabáni szüret
Az egykori Görög utca
(T.M. írása a Magyar Nemzet 2002 szeptember 30-i számában)
Nemcsak görögöket, de még az utcájukat sem érdemes keresgélni a mai Tabánban. A hegyre kapaszkodó keskeny, köves út helyét rég benőtte a fű, felette pedig az új Erzsébet híd egy kisebb amerikai városba is beillő felüljárórendszerén dübörög az ideges főváros. A századfordulón Budapest már beérte nyugati testvéreit, utcáin villamosok csörömpöltek, esténként fényárban úsztak a frissen felhúzott bérpaloták. 1903-ban aztán az Erzsébet híd átadásával egyszerre találkozott a minden részében megújuló Pest egy, a Balkán-félszigetről idekerült mozdulatlan kisvárossal. A Budai Hírlap egyik újságírója 1906-ban nemcsak megérezte ezt a hangulati szembenállást, de igazi lokálpatriótaként meg is védelmezte a „fejlődni” képtelen, öreg kerületet: „De ez a jobb part nemcsak csendes, hanem nem is fejlődik. Nem kap nagy bérkaszárnyákat, nem terhelik túl mindenféle hóborttal, ízléstelenséggel… a művészetek embere a bal part sivárságából átmenekül Budára.” Így tettek sokan, köztük a legismertebbek Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula. Asszonyok is jártak ide, köztük Szépvadászné, aki Krúdy szerint az itteni borkimérések legjobb ismerőjének számított. „De amint a Görög utcai toronyban delet ütött az óra: már eltűnt Szépvadászné”, hiszen kocsmai bölcsessége mellett „gondos háziasszony” is volt egyben. Az aranyifjak pedig csak ilyentájt ébredeztek, hogy aztán az összevont „reggeli-ebédjüket” a félszáz tabáni vendéglátóhely egyikében költsék el. Mondjuk, itt, a Görög utcában, a Mélypincében. Megtalálni igazán nem volt nehéz. A Döbrentei téren a szerbek azóta lebontott temploma mellett kellett balra fordulni, s már ott is volt az ember. Krausz Poldi Mélypince vendéglőjét azonban a „nyomorúságos viskók, apró házak halmazának” egyik földszintes saroképületében rendezte be. Ám ahogy ez már lenni szokott, inkább itt álltak meg a járókelők és nem a „tehetősebb építtetők jóvoltából” emelt klasszicista remekművek előtt. Krausz előtt görögök bérelték a kocsmát.Pontosabban szerbek, de az akkori feljegyzésekben mindenki görög lett, aki a keleti egyházhoz tartozott. Sokak szerint nem is kocsma működött itt, hanem örömtanya. Őszintén szólva nem lehetetlen a felvetés, hiszen a századfordulón a Tabán igazi vigalmi negyedként szolgált. Az öreg Krausz, ha benne is volt az üzletben, biztosan nem erre lenne a legbüszkébb. Sokkal inkább kedvelt törzsvendégeire, Krúdy Gyulára, Bródy Sándorra, Szerb Antalra, Márai Sándorra, Székely Mihályra. A Mélypince igazi irodalmi kávéházként működött. Itt az írók, költők nem csak vizet rendeltek, mint a pesti kávéházakban, de meg tudták fizetni a finom sváb borokat, a „rácok módjára készített vörösborban rotyogó abárolt pontyot, a világon egyedülálló fenséges libamájat és a vagy tucatnyi finomsággal körített, gombával töltött csirkét, réteseket, sajtokat.” Hiszen nemcsak Himnuszt nem lehet üres gyomorral énekelni, ahogy azt Szabó Dezső mondta, de egyáltalán nem lehet az életről szépeket írni, ha korog az ember gyomra. A jóllakott írók pedig hálából megénekelték a Tabánt, megteremtve a legirodalmibb, legromantikusabb városrészét Budapestnek. Ám a romantikához mit sem értő városvezetés 1933-ban csákányokkal verte szét a kicsiny házakat, köztük a Görög utcát, műemlékestül, mélypincéstül. Maga az utca még vagy tíz évig vezetett a semmiből a semmibe, csupaszul meredve a domboldalra. Az Attila körút rendezésekor aztán karthágói sorsra jutott maga is. (T. M.)
Kisvendéglő a Kereszt tér 16-ban
Saly Noémi:Elillant szeszek...(részlet)
---------------------------------------------
Hogy milyen jelentôsége volt annak, ha Poldi bácsi "filoxéra elôtti sashegyit" tett egy-egy különösképpen tisztelt vendége asztalára? Ez fontos, elmondom. Az egész budai dombvidéket szôlôk borították, míg az 1880-as években a szörnyű betegség el nem pusztította valamennyit. A híres budai szüreteknek, melyeket egyhetes iskolai szünet tett még a gyerekek számára is ünneppé, egyszer s mindenkorra vége lett. Krausz Poldi bácsi, az 1540-tôl 1933-ig - a Tabán lebontásáig - működött Mélypince utolsó vendéglôse Bródy és Krúdy kedvéért hozta föl, 80 lépcsôt megmászva, a fél évszázados pókháló lepte palackot.
Saly Noémi:Nő a kocsmában...(részlet)
----------------------------------------------
Hiszen micsoda méltóság kellhetett ahhoz, hogy az ember éjszakának évadján felzörgesse az öreg Krausz Poldit, a budai Tabán legnagyobb tekintélyű kocsmárosát! Hogyan kellett tudni vállalni az ivás halaszthatatlan szükségét és legyűrhetetlen kényszerét! És Poldi bácsi ugyancsak méltóságteljesen fölkelt két komor vendége kedvéért, hosszú alsógatyájának bokamadzagját méltóságteljesen húzva maga mögött a földön, és leballagott nyolcvan nyaktörő lépcsőfokon a hegy hűs méhébe, látom, amint valami beavatás szerpapjaként cammog fölfelé a mocskos, penészes palackokkal, szuszogva, dörmögve leteszi a kis, zömök borospoharakat az asztalra, csönd van, finoman koppan a pohár, csurran a bor, Ady Endre és Krúdy Gyula – gondolom – nem koccint, csak összebólint, aztán majd valahogy kireggeledik, élet lesz, a Duna hűvös párái, vontatóhajók kőszénfüstje, vadgesztenyék óvó tenyere az iskolába igyekvő gyerekek kobakja fölött, kofák pakolódnak a Döbrentei téri piac ponyvái közt, a Rudas fürdő drabális masszőrje lepedőt cserél a nedves fapadon.
Csak hát nekem, nőnek, erről az egészről sejtelmemnek se volna szabad lennie. Hacsak nem én vagyok a rozoga virágárusnő, aki bekukkantok a fényre, tétova éjjeli lepke, hogy azonnal vissza is rebbenjek a fal sötét tövéhez. Ha nem én vagyok az az elkóborolt, borzas kis utcalány, aki éppen most veszett össze a szomszédos rác halászmester anyósával, és sértetten, kibőgött pofával húzódnék valami erős férfi mellé, az se baj, ha nem fizet semmit, csak hát ezt a két komor úrfélét ismerjük, egy szemvillanással kiparancsolják az ember lányát az ivóból úgyis. Vagy ha nem én vagyok a tabáni bábaasszony, hosszú, barna barhentszoknyában, fölfelé iparkodva a műszeres táskával, futtomban lesve csak be az ablakon, de azért belesve, jó, ha az ember időben értesül az eseményekről, ugyan kinek a kedvéért gyújtott itt megint világot ez a vén bolond.
A Tabánt 1933-ban eldózerolták a föld színéről, Krúdy halálát mindenesetre meg kellett várni hozzá, nagy szégyen, hogy nem tudni, Poldi bácsival mi lett, kocsmák, leanderes, ecetfás kocsmák rogytak térdre a csákányok előtt, egyetlen eperfa áll a szánkózódomb közepén, szerintem az se kocsmaudvarból maradt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)